Naszvadi történetek
(Naszvad községben vagyunk, ahol tétován kerestük szülõházunkat, szeretteink otthonát. Néhány áttele-pített család személyes sorsán keresztül szeretnénk bemutatni, hogyan állták meg helyüket a világban, miken mentek keresztül, miképpen bizonyítottak hazaszeretetbõl, emberségbõl és összefogásból.)
MÁTYUS LAJOS (1935) NASZVAD – CSÁSZÁRTÖLTÉS
„A szülõknek, nagyszülõknek hosszú évekbe tellett, hogy feloldódjanak.”
1947-ben a szlovák kormány olyan határozatot hozott, hogy akik magyar anyanyelvûnek és állampolgár-nak vallják magukat, azokat lakosságcsere keretében Magyarországra küldik, illetve Magyarországról a tót ajkúakat áthozzák Szlovákiába.
Minket Naszvadról telepítettek át. Naszvad pedig nincs messze Komáromtól, mindössze 30 kilomé-terre északra. Az én születési anyakönyvi kivonatomba is az áll, hogy Komárom megye, tehát én ennek a megyének a szülötte vagyok. Azokat telepítették tehát, akik magyarnak vallották magukat. Ez pedig a lakosság, a falu ötven százalékát jelentette. A technikai lebonyolítását úgy végezték, hogy a kitelepítés elõtt három nappal két csehszlovák katona érkezett a házhoz, a családfõt mindenhova kísérte, akár a községházára ment, akár boltba. Hangsúlyozni szeretném, hogy a családfõt, mert a családfõ volt a kulcs-figurája a kitelepítésnek. Ugyanis ha a családfõt kitelepítették, akkor automatikusan a családot is érintette ez a rendelet.
Mi heten voltunk testvérek, így mind a hetünket, az egész családot, együttesen kitelepítették. Abban a hullámban 150 családot telepítettek ki három nap alatt. A katona mindenhová kísérte édesapámat. Mi, gyerekek segítettünk csomagolni. Minden ingóságunkat vihettük. Mindenki kapott Érsekújváron egy nyitott és egy csukott vagont. Amit abban el tudott hozni, abba bepakolt. Bútort, állatot, takarmányt, fát, ami csak belefért. Aztán, három nap után nagy Tátra-teherautókra rakodtunk fel, nagy sírás-rívás közepet-te. Sokan nem is akartak elmenni, de én emlékszem édesapám hõsies magatartására. Azt mondta: „Men-jünk, majd az Isten valahogy megsegít bennünket!”
Komáromban bevagonírozták mind a százötven családot, és Szob felé irányították. Szobon léptük át a magyar határt, s mi annyira magyarnak éreztük magunkat, hogy amikor Érsekújvárról elindult a vonat, akkor minden vagonra kitettük a magyar zászlót, és magyar dalokat, magyar nótákat énekeltünk. Amikor megérkeztünk Szobra, kis küldöttség képviselte a hatóságok elõtt ezt a kis maroknyi csapatot. A magyar himnuszt énekeltük el akkor, amikor a határt átléptük.
Nekünk már mondták, hogy homokos, buckás, elvadult vidékre fognak vinni. A Kiskunság kellõs közepére telepítettek bennünket. De ez nem ment olyan egyszerûen. Tíz napig a tehervonatot Magyaror-szág területén futatták, mert nem volt olyan település, aki fogadott volna bennünket. Nagy sokára Bács-Kiskun megye Császártöltés községébe telepítettek bennünket. Baján kötött ki a szerelvény, és Bajáról teherautókon szállítottak Császártöltésre. Császártöltés németajkú, sváb település volt, és onnan elsõsor-ban azokat telepítették vissza Németországba, akik volksbundista vallották magukat. Bennünket oda telepítettek ki, ott kaptunk egy házat, mind a hét testvéremmel. Amikor megérkeztünk, nagyon csodál-koztunk, mert akkor vitték ki a németeket, még az asztalon volt a mákos tészta. A szekrények tele voltak ruhával, könyvekkel, háztartási eszközökkel.
Mivel mi heten voltunk testvérek, a többieknél viszonylag nagyobb lakást kaptunk. Próbáltunk beilleszkedni, de ez nem volt könnyû. Nekem szerencsém volt, mert 1948-ban, amikor a szabadságharc évfordulóját ünnepeltük, én akkor voltam hetedikes. Az általános iskola emelvényén egy német ajkú fiúval
együtt szavaltuk el a himnuszt. Ez nagyon szép emlék számomra. Szóval nem volt könnyû beilleszkedni az új közegbe. Tudni kell, hogy azok németek voltak, s az idõsek még akkor is németül beszéltek.
Leginkább a fiatalok és a gyerekek találták meg egymással a hangot. Az utcai játékkal, az iskolában. A szülõknek, nagyszülõknek hosszú évekbe tellett, hogy feloldódjanak. Õk csak hazavágyódtak. Abba a községbe, ahová mi is kerültünk, negyvenegy családot telepítettek le. Voltak olyan utcák, ahol a naszvadiak voltak többségben a svábokkal szemben.
Én késõbb jártam Naszvadon, több alkalommal is. Jómagam pedagógus lettem, és az úgynevezett trabantos korszakban többször hazalátogattunk. Az 1970-es években úgy éreztem, hogy a fiaimnak is meg kell mutatnom azt a helyet, ahol én születtem, nevelkedtem, gyerekeskedtem. El is indultunk a családommal.
Elõtte azonban Komáromban egy rokonunknál szálltunk meg. Naszvadon ugyanis egyetlen rokonunk sem maradt, mindenkit áttelepítettek. Meglátogattuk a helyeket, aminek emlékeit gyerekként magammal hoztam.
A templomot és az iskolát tekintettük meg. Megmutattam a gyerekeknek a helyet, hol ministráltam, hol harangoztam, és hol segédkeztem a papnak. Amint ott beszélgettünk, jött egy idõs asszony, aki a gyertyákat oltogatta. Odamentem hozzá, mondaná el nekünk a templom történetét. Miután készségesen mesélt, tuda-kolta, ki vagyok. Bemutatkoztam. Ekkor kérdezte, hogy édesanyámat Molnár Máriának hívták-e. És így derült ki, hogy õ volt az a bábaasszony, aki minden egyes Mátyus és Molnár gyereket a világra segített.
Kérdezõ (K): Szándékos volt az a törekvés, hogy a családokat szétválasztották?
Én erre nem tudok pontos választ adni. De nagyon szomorú esemény volt. Sajátossága volt a kitele-pítésnek, hogy a szüleink, akik heten voltak testvérek, a hét testvért az ország különbözõ részeibe vitték.
Somogy megyétõl a Nagykunságig, Bács-Kiskun megyébe, Gyõr megyébe. Tehát valószínûleg tudatos volt, nehogy összefogjanak. Emlékszem, a szüleim egy fél év után próbálták megkeresni testvéreiket, rokonaikat. Kellett két-három év, mire megtalálták egymást, és beindult a rokonlátogatás. Ötven év távla-tában gondolkodtam el arról, hogy milyen jó lett volna, ha a rokonság közelebb lett volna egymáshoz. A találkozáskor szemlesütve magázódtunk még az unokatestvérekkel. Más-más életpályát futottunk be, de jó volt megtalálni a közös gyökereket.
„NÉVTELEN” (1936)
NASZVAD – DOLNÉ BUCHYCE – SOMOGY, KOMÁROM
„Õ magyarnak született, úgy is fog meghalni.”
Gyerekfejjel, tízéves voltam akkor, láttam a nagy kapkodást. Ott volt a nyolcvan kilós hízócska, két tehén meg egy ló. Hová vitték a családot akkor? Hát, végül is kézipoggyász csomagot, egy tûzhelyet meg egy szekrényt vihettünk magunkkal. Bevagoníroztak minket. Ennek az volt az érdekessége, hogy akkor láttam elõször vonatot. Nemcsak Naszvadról, hanem a Felvidék több településérõl gyûjtötték az embereket Érsek-újvárra. Jó hosszú szerelvény volt, húsz-huszonöt marhavagonból, és minden vagonban egy-két család.
Nekem is volt egy négyéves kishúgom. A tûzhellyel sikerült a vagont befûtenünk. Gonoszak voltak a vasutasok, mert jól megrángattatták a szerelvényt, emiatt dõlt minden.
Prágán innen úgy nyolcvan kilométerre kötöttünk ki. Délelõtt 8-9 óra volt, ki kellett állnunk a vagonok elé, hogy kiderüljön, hány munkaképes családtag van, mennyi az eltartandó. És ezután jöttek a cseh gazdag-emberek, akiknek kellettek a cselédek. Volt ott gyáros, és parasztgazda is. Minket Dolné Buchycébe vittek, Jaroslav Èapek úrhoz. Neki volt sok földje, cukor- és szeszgyára, téglagyára és hat család cselédje. A gazda ajánlotta apámnak, hogy vegye fel a csehszlovák állampolgárságot, és akkor megkap mindent, ami kijár neki.
Erre apám azt mondta: „Õ magyarnak született, úgy is fog meghalni.”
K. Meddig maradtak Csehországban?
Három és fél hónapig, mert a szüleim megszervezték, hogy megszökünk. Bár fenyegettek, ha megszö-künk, drót mögé kerülünk, vagyis táborba. Haza Naszvadra hivatalosan nem mehettünk. Vasárnap értünk haza. A család a rokonoknál bújt meg. Hétfõn már kerestek minket a rendõrök. Három hétig bujkáltunk.
Folytak a kitelepítések, így a Magyarországra kitelepített családokhoz csapódtunk. Sajnos, nem emlékszem a család nevére, akikkel átjöttünk. A vagonba rakott szekér mellett bújtunk meg, édesanyám, a bátyám és a húgom. Érsekújvárról Szobig két napig tartott az út. Amíg állt a vonat, lapulnunk kellett.
Magyarországra mi politikai menekültként érkeztünk. Sváb faluba kerültünk, Somogyban. Nem tudtuk, hogy a svábokat sajnáljuk-e jobban, vagy magunkat. Cselákoknak neveztek bennünket, elég ellenséges közhangulatba kerültünk.
K. Mikor kerültek Komárom környékére?
1955-ben bevonultam katonának. Három év után szereltem, és 1958-ban azt mondta apám, költöz-zünk máshová, mert szívasztmás volt, a somogyi dombok nem tettek jót neki. A kisbéri méneshez kerül-tem kõmûvesnek. Kiderült, hogy a brigádban is van felvidéki, akinek csémi rokonait meglátogattuk. Olcsón lehetett házhelyet venni, és így itt kapaszkodunk meg.
DIBUSZ IMRE (1929)
NASZVAD – SOMOGY MEGYE
„Már beszélték, hogy minket a szlovákok szétszórnak... Csak éppen azt nem tudtuk, hogy miért?”
A Dibusz családnak küzdelmes sorsa volt. Imre, Ön hogyan élte meg tizennyolc éves fiatal férfiként az áttelepítést?
Hát, nehezen. Abban az idõben, amikor az áttelepítésre készülõdtünk, az nem egyik napról a másikra történt, amit iratok is bizonyítanak. Amikor vége lett a háborúnak, ezt kidobolták a faluban. Hatalmas boldogság volt, mert mindnyájan túlélõk voltunk. A falun is átvonult a front, miránk is géppuskáztak a repülõrõl az oroszok, amikor épp a bunkerba siettünk Lajossal. Aztán a nagy boldogság után jött a nagy szomorúság. Már beszélték, hogy minket a szlovákok szétszórnak. Elõször nem a papír jött, hanem szóban értesítettek arról, hogy mi vár ránk. Ugye volt rá példa, mert láttuk, a zsidókat hogyan vitték el a faluból. Attól tartottunk, hogy ránk is hasonló sors vár.
Csak éppen azt nem tudtuk, hogy miért? Ezt máig sem értem. Ésszel nem bírom felfogni, mert semmi olyant nem cselekedtünk, amivel a csehszlovákokat megbántottuk volna. Aztán eljött a kitelepítés ideje. Én fenn dolgoztam Csehországban, a szüleim értesítettek, hogy várható bármikor a kitelepítés. Úgy május közepén hazajöttem, majd augusztus elején bevagoníroztak bennünket. Úgy jöttem el a faluból, hogy senkitõl el sem köszönhettem. Ugyanis András nagybátyámékat telepítették, és nekik segítettem.
Hazafelé menet látom, hogy jön egy teherautó, amin a teheneink vannak. Nehéz elfogultság nélkül vissza-gondolni arra az idõre. A bátyámékat késõbb telepítették át, õk külön család volt, mivel már megnõsült.
Lejegyezte: T. Cs. Sz.
S A J Ó G Ö M Ö R
SZÓ JULIANNA (1920)
SAJÓGÖMÖR – DVÙR •ABOVREZKY
„Nem vertek, de cselédsorban éltünk.”
Egy Sajó menti kis faluból írok, ahol a regék szerint a régmúlt idõkben Mátyás király az urakat lefelé kapáltatta a szõlõhegyen. Bronzszobra ma is itt áll emléknek. Szegény családból születtem. A szüleim földmunkások voltak. Én mint tizenéves leányka jártam szolgálni, hogy besegítsek a családnak. Ha szegé-nyek voltunk is, jó visszagondolni azokra az évekre, gyermekkoromra. Szerettem dalolgatni, ami egész életemen elkísért a mai napig is. 1939-ben férjhez mentem Sajógömörre, az akkori uraság parádés kocsisá-hoz, két gyerekem született. Sokat dolgoztunk az akkori világban is. Késõbb a férjemet elvitték katonának, így a két gyerekkel egyedül maradtam, míg a front átvonult. Nagyon keserves volt.
Most 83 éves vagyok, egyike a kényszermunkára deportáltaknak. Nagyon fájdalmas visszagondolni, és emlékezni arra a napra: 1946. december 13-ra.
Elõtte való napokban suttogták a faluban, hogy leesik egy csillag. Valami jelenségnek mondták. Hát bizony leesett a mi csillagunk, a magyaroké, akiket kijelölt a bizottság. Este odaállt a katona a kapunkba, és reggelig szolgált. Akkor jött a teherkocsi, 2-3 ember rajta, akik a holminkat felpakolták, de csak ami felfért. Ami meg nem, az maradt bezárva (amíg szét nem lopkodták). Bevittek Tornaljára az állomásra, ahol hosszú szerelvény várt ránk, és beraktak egy vagonba, két családot együtt. Az egyik oldalra az egyiket, a másik oldalra a másikat, az állatokat is egy vagonba velünk.
A szerelvény estefelé indult el az állomásról. Ki sem lehet mondani, mit kínlódtunk, amíg mindenkit bevagoníroztak. A szerelvényt végig katonaság õrizte. Nagy sírás-rívás közt vártuk az indulást. Elindult a szerelvény a nagy hideg éjszakában. A gyerekek egy fapados kupén, az egyik lócán mi ültünk öten, szembe velünk egy másik család, õk hatan, az egyik gyerek felfeküdt a csomagtartóra. Nagyon nagy hó volt, csak lassan ment a vonat. Volt olyan hely, ahol csak döcögve ment, és elõtte viharlámpával világított egy ember, mert nem látszott a sín a hóban. Akik a vagonban maradtak, kályhát állítottak, és tüzeltek. Ennivalónk nem volt, mert nem tudtuk, ki megy, ki marad. Az átkozott levelet (útipasszust), amire rá volt írva a hely, ahova vittek, csak délután adták át. Utána már õrizték a házat.
Zsolnán másnap megállt a szerelvény, a katonaság adott levest és krumplis tésztát. Jól esett, mert éhesek voltunk, utána elért minket a hasmenés, egész éjszaka vedren ültünk. Bizony máskor, már ahol másodszor is megállt a vonat, nem nagyon mertünk enni. Amikor megállt a vonat, szaladtunk a vödörrel a mozdonyhoz melegvízért az állatoknak. Volt úgy, hogy nem értünk vissza a saját vagonunkba, ezért ismeretlenekhez bekopogtunk, és a következõ állomáson mentünk a helyünkre.
Késõ este értünk a „tetthelyre”: a vasútállomáson három-négy egyenruhás ember volt, akik megnéz-ték a papírokat. A správca és a šafáø (azaz a gondnok meg az intézõ) kétlovas szekérre pakolták a kevéske holminkat és tíz órára érkeztünk a nekünk kirendelt helyre, ami hét kilométerre volt az állomástól. Behord-tuk az ágyat a földre, és mivel az ablakban nem volt üveg, szalmazsákot tettünk a helyére. A szekéren a holmink ott maradt reggelig. Valami állami gazdaság volt Benešov mellett: Dvùr •abovrezky. A két gyerek megbetegedett verességben, én otthon maradtam velük. A férjemet hajtották térdig érõ hóban léket vágni a halastóra. Jártunk dolgozni az ólba, a mezõre, építkezésre, mikor hová kellett a munkaerõ. Jártam takarí-tani Benešovba, a správcáékhoz.
Nagyon szerettek bennünket a csehek. De hiába, a honvágy húzott haza. Érdeklõdtünk egymás iránt, kit hova, milyen messze vittek. A testvérem nem akarta vállalni az óli munkát, ki sem hagyta pakolni a holmiját, inkább megfizette a fekbért a vagonért. Késõbb idejöttek, a mi pusztánkra, itt volt a faluból három család. Mindig összejártunk egymáshoz.
Prágába is el kellett menni komisszióba. A gyerekek itt kezdtek el iskolába járni. Reggel korán, térdig érõ hóban mentek a faluba. Nem értették a tanítót, hogy mit beszél, csak mutogattak, míg hosszú idõ után valami tapadt rájuk. (Hiába, otthon csak magyarul beszéltek.) Jött a karácsony, ami nagyon keserû ünnep
volt. Kerestük a rokonokkal egymást. Az egyik megtalált, és itt maradt nálunk. Ez volt az ünnep. Vasár-naponként is mentünk a magyar ismerõsökhöz. Voltak, akik hazaszöktek, a papírokat késõbb küldtük utánuk. Szóval, keserves élet volt az, nem is lehet leírni. Leveleztünk az otthon maradt rokonokkal.
Nem vertek, de cselédsorban éltünk, ganajt terítettünk nagy hóban, kapáltunk, meg mindenféle ke-mény munkát csináltattak velünk. Gondoltuk, hogyha egy kis pénzt gyûjtünk, hazavitethetjük magunkat.
Voltak olyanok is, akik saját költségükön hazamentek.
Mi megvártuk a szabadulás idejét. 1949. február 28-án újra transzport vonat hozott haza. Katonák vittek ki az állomásra, és pakoltak be újra a hosszú szerelvényekbe. De a szabadulás már boldogabb volt.
A nagysága, akihez jártam takarítani, kijött utánunk, és rimánkodott, hogy maradjunk, mert õ bevitet magához a városba. Mi azonban semmi pénzért sem maradtunk volna.
Csak azt nem értem öreg fejjel sem, megszomorodva lelkileg, és két könyök-mankóra nyomorodva, mit akartak ezzel elérni az akkori államhatalmak? Minden eszközzel arra törekedtek, hogy a lakosságcse-rével, a csehországi kényszermunkával és a reszlovakizációval széthajigálják a magyar kisebbséget. Miért csinálták ezeket a magyarellenes dolgokat? Figyelmen kívül hagyva minden nemzet jogát, amely csakis a vesztesnek mondott magyarokat nem illette meg. Nem kérdezték meg a magyar embert sem, akar-e cseh-szlovák állampolgár lenni. Igyekeztek tudatosan a deportáltakat minél messzebb szétszórni egymástól, de hiába, mert kerestük egymást.
Remélem, hogy ez a szörnyûség még egyszer nem ismétlõdhet meg, mert Európában most már az a szabály: „Egyik ember olyan, mint a másik, bár a bõre barna vagy fehér.” És mi, magyarok akkor miért énekeljük, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar.” Mi aztán igazán megtapasztaltuk, hogy milyen hontalanul élni.
S Z A L K A
CZÓDERNÉ SZÍRÓ ILONA (1941) SZALKA – PODBOØANY
„ ...egy volt a sorsunk a kitelepített németekével.”
A Beneš-dekrétumnak én is szenvedõ alanya voltam. Igaz, hogy akkor még csak hatéves voltam, de a történtekre jól emlékszem. Mert a múltat nem lehet elfelejteni, sem kitörölni annak az emlékezetébõl, aki ezt átélte. Igen, 1946. decembert írtak akkor, amikor a második világháború borzalmai után azt hittük, békében ünnepelhetjük a második karácsonyt, Jézus születését. A várakozás csak remény maradt. Mert az akkori nagyhatalmak döntöttek sorsunk felett. Aztán csak késõbb tudatosult bennem, hogy miért. A szüleim parancsba kapták, hogy minket is visznek Csehországba.
Néhány napot adtak a csomagolásra. Ami élelem, ruhanemû, takaró (dunyha, pokróc) volt, egy katonai teherautóba felpakolták. A rokonoktól, ismerõsöktõl sírva búcsúztunk el. A párkányi vasútállo-másra vittek, ahol egy teherszállító vagonba raktak fel bennünket a szerény holminkkal együtt. A vagonban nem volt fûtés, a meleget csak a leheletünk adta. Hogy ne érezzük magunkat egyedül, még egy családot raktak oda három kicsi gyerekkel. Mi öten voltunk testvérek, és abból négyen tíz éven aluliak.
Az út sokáig tartott, mert a szerelvényt többször mellékvágányra tolták, így órákig álltunk, veszte-geltük a nagy hidegben. Számunkra egy örökkévalóságnak tûnt, amíg odaértünk, nem emberhez méltó körülmények között – négy-öt napon át tizenkét ember számára a vagon volt a háló, az ebédlõ! A kis- és nagydolgainkat is ott végeztük el. Mai szemmel nézve a legszigorúbb elítéltnek is különb sora volt.
Aztán végre megérkeztünk a végállomásra, Podboøanyba, ami szudétanémet terület volt. Ott minden-kinek ki kellett szállni a vagon mellé, ahol a gazdák már vártak ránk. Mi is ott álltunk a térdig érõ hóban, 20-25 fokos hidegben, olyan öltözékben, mint amilyen akkor, a front után került. Azokat a családokat választották ki elõször, ahol több volt a munkaerõ. Mert olyan volt az, mint a vásár, ahol a rabszolgákat válogatják. A sokgyerekes családok maradtak utoljára. Így mi is.
Azóta már eltelt néhány évtized, de azt a telet nem felejtem el soha. Fõleg azt, hogy mennyire fáztam, és már majdnem csonttá fagytunk, amikorra mi is sorra kerültünk. Minket, gyerekeket egy lovas kocsiba raktak, és egy kis faluba vittek, Podboøanytól tizenöt kilométerre. Ott édesapám és legidõsebb testvérem, aki akkor tizenhat éves volt, állatokat gondoztak, nyáron a mezõgazdaságban dolgoztak. Édesanyám nemigen tudott munkát vállalni, neki otthon került dolog. Én ott lettem volna tanköteles, de mivel a faluban nem volt iskola és a cseh nyelvet sem értettük, így nem jártunk iskolába. Sokáig úgy tûnt, mintha másik bolygón élnénk. Ha üzletbe vagy orvoshoz mentünk, úgy mutogattunk, mint a süketnémák.
Némi vigaszt csak az otthonról kapott levél vagy csomag adott. Sok idõ kellett ahhoz, hogy földol-gozzuk magunkban a traumát. Fõleg, ha arra gondoltunk, hogy a németek, akiket számûztek onnan, visszajöhetnek. Mert minket az õ házukba helyeztek, és féltünk, hogy majd bosszút állnak rajtunk. Pedig egy volt a sorsunk a kitelepített németekével. Egy különbséggel. Õk soha nem jöhettek vissza hazájukba.
Ezt csak késõbb tudtuk meg, de mégis féltünk!
Sokan nem is tudták megszokni a távollétet, hazaszöktek. Mi azonban nem mertünk, mert kockázat-tal járt. Próbáltunk megbékélni sorsunkkal, és megvártuk, amikor majd hazavisznek. Az ott eltöltött idõ alatt sok jó barátság szövõdött a magyarok között. Sokan voltak Galánta környékérõl, akikkel még haza-jövetelünk után is sokáig tartottuk a kapcsolatot.
Egy kormányválság kellett ahhoz, hogy hazajöhessünk. 1949 tavaszán külön szerelvény várt ránk, és akkor már rendes személyszállító vonaton utaztunk.
Az idõsebbek már nem élnek, de akik még vagyunk, néhány ezren, arra várnak, hogy ezért a meghur-colásért valami módon kárpótoljanak minket. Mert amit leírtam, az tény és való. Ez történt sok ezer magyarral 1946-ban. Nagyon remélem és bízom abban, hogy soha többé nem érhet minket nemzetiségün-kért és magyarságunnemzetiségün-kért ilyen sérelem. Adja Isten, így legyen!
S Z E N T M I H Á LY FA
MANDÁKNÉ KIS S KATALIN
SZENTMIHÁLYFA – TUHNICE – SZENTMIHÁLYFA
„Azt remélték, hogy a lakosságcserével elszlovákosíthatják a magyarlakta területeket.”
„Azt remélték, hogy a lakosságcserével elszlovákosíthatják a magyarlakta területeket.”