IZSÁKNÉ HAJTMAN ILONA (1935) IZSA – KOUDELOV – IZSA
„Izsaiak voltak a bizottságban, azokon múlt, kit fognak kitelepíteni.”
Családom a Fõ utcán lakott. 1945-ben, öcsém születésekor jöttek be Izsára az oroszok. Gyermekkorom-ban sem volt elmaradott a falu, sokat fejlõdött Komárom hatására. Úgy mondják, hogy amikor Kolumbusz elért Amerikába, az izsai asszony már hazafelé jött onnan, már eladta a portékáját.
Apám elbeszélései alapján tudom, hogy az elsõ repuknélika alatt nagy volt a munkanélküliség. Az asszonyok varrtak, kézimunkáztak. Apukám elment más vidékre dolgozni, Púchovba. 1938 után meg Magyarországra jártak át munkába, a MOLAJ-hoz meg a Timföldgyárhoz. Ladikkal jártak át a Dunán.
Apám a háború alatt többször felmentést kapott a hadkötelezettség alól, mert szükség volt rá a gyárban.
1944 nyarán ment el a frontra, és 1945. augusztus 14-én jött haza. Németországban került fogságba, onnan hazahozták õt Magyarországra, ahol a jánosházai táborba került. Innen Oroszországba vitték, ahol a Fekete-tenger partján egy kikötõ építésénél kellett volna dolgoznia. Az építkezés meghiúsult, végül haza-térhetett. Izsán nagy volt a munkanélküliség, ezért a férfiak Csehországban próbáltak munkát keresni, így Tøeboòban. Apám a testvéreivel ment, Jani bátyjával, Jóska bátyjával, meg Szeles Bandi bátyjával.
A háború alatti években – emlékszem – nálunk is laktak németek. Egyszer felderítésre mentek, de onnan nem tértek vissza. Az orosz katonák szintén a mi udvarunkban laktak, itt volt a konyhájuk, egészen Komárom bevételéig. Utána kezdõdött a visszavonulás. A front alatt mi nem éheztünk, disznót vágtunk, a zsírt meg a húst elástuk. Ahol a katonák megtalálták az élelmet, onnan elvitték. De vittek a lövészárokba dunyhát is, mindegy volt, úgy tartották, ma élünk, holnap nem.
A háborút követõ õsszel szlovák iskolába mentem, ismét harmadikos lettem. Hrkel tanító nyolc gyerekével jött a faluba, és olyan dolgokra tanított meg, mint például a szék jelentése.
1946. december 6-án deportáltak bennünket. Mi tudtuk, hogy majd elvisznek minket is, mert apuék korábban már írtak errõl. Nem tudtuk azonban, hogy hová. Nagyon féltünk, azt hittük, velünk is azt teszik, mint a zsidókkal. Apánk hazajött Csehországból, minden este mentek a faluba, híreket hallgatni. A legtöbb hírt a kocsma környékén lehetett megtudni. A telepítõbizottság listájára mindenki kíváncsi volt.
Izsaiak voltak a bizottságban, azokon múlt, kit fognak kitelepíteni. Aki meg tudta fizetni, az nem került rá a listára. Mi nem tudtunk fizetni, hiszen tízezret kellett volna adni. Volt, aki abrosszal váltotta meg magát.
Tizenkét személyes abrosz tizenkétezer koronát ért.
Az izsai bizottság tagja volt Bulajcsik, Németh András, Borsos András. Õk jártak Magyarországon is, és filmet is mutattak be, s mondták, hogy milyen jó itt, jöjjenek át, jelentkezzenek. Persze azt a felvételt a Szudétákban készítették.
A gazdagokat Magyarországra vitték, a szegényeket Csehországba. Akinek sok földje volt, meg nagy háza, azt Magyarországra telepítették, a svábok házába. Az izsaiak házába meg békéscsabaiak költöztek.
Magyarország több településére kerültek izsaiak, Kocsolára, Diósberénybe. A férjem nagyanyjáék a ka-nász házát kapták meg Kocsolán. Irén néniék szintén Kocsolára kerültek, ahol egy sváb kõmûves házát kapták. Ez a sváb késõbb visszajött Németországból, megváltotta a házát, Irén néniék pedig Szõnybe költöztek, hogy legalább az izsai harang hangját hallhassák.
Családomat decemberben vitték el. Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülõdjünk. Amink volt, azt elvihettük, nem volt megszabva a mennyiség. A baromfinak már elkészítettük a ládákat. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek
* Gyerekkoromban sokat hallgattam nagyanyám történeteit. Régi idõkrõl, emberekrõl, megtörtént eseményekrõl beszélt. Késõbb jöttem rá, hogy a történelem részesei voltak, bár az õ történetüket sem tankönyv, sem lexikon nem tárgyalja. A történetüket az unokák õrzik meg. Az itt leírt, három különbözõ, igaz, sok ponton hasonló történet csupán töredéke annak az élménynek, amit az izsai emberek átéltek. Adatközlõim már idõs emberek, akik az idõk távlatából is jól emlékeznek azokra az évekre. Ez a Duna-parti falu sem kerülhette el a csapásokat, amelyek végiggázoltak rajta a 20. században. Háború, árvíz, diktatúrák idején is talpon maradtak az emberek. Legyen ez a három történet mindennek a bizonyítéka.
minket. Két család került egy vagonba, mi Gelle Józsi bátyámékkal együtt. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, és a katona sírva próbált elvonszolni onnan.
A katonák is sírtak. A házunkat nyitva hagytuk, késõbb idegenek költöztek oda. Nem volt nagy házunk. Úgy tudtuk, hogy mezõgazdasági munkára visznek el. Apukám sosem szerette ezt a munkát. Az út során az állomásokon kaptunk ennivalót, virslit, gulyást. A vagonban kályhával fûtöttünk, amit itthonról vittünk.
Szalmazsákon feküdtünk. A kis Ernõ öcsémnek tejet vittünk, nagymama kalácsot sütött az útra.
Èáslavban mellékvágányra húzták a vagont és a cseh gazdák jöttek válogatni közülünk. Kérdezték, hány munkaerõ van a családban. Apu mondta, hogy egyedül õ az. Apu tudott velük beszélni, mert Jozefovban katonáskodott. A magángazdáknak munkásra volt szükségük, nem gyerekekre. Kérdezték is, hogy minek jelentkeztünk munkára. Talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi nem önszántunkból mentünk oda. A vagonra az volt kiírva, hogy önkéntes munkások. Az állomásról Koudelovba kerültünk, bár nem kellettünk senkinek sem. Bizony volt olyan házaspár, ahol az asszony terhes volt s csak a férfi tudott dolgozni. A majorban ábécé sorrendben osztottak el bennünket. Koudelovban németek is voltak, csíkos ruhában jártak. A major szintén egy németé volt, akit elhajtottak onnan, talán 25 kilós csomaggal. A kastélyban az intézõ lakott. A többi izsait a környezõ falvakban helyezték el, így Škovicén voltak a Kurucz Máriék, a Mártonék. Azok is ketten voltak, két asszony. Mi egy majorba kerültünk a marcelházai Marcinkóékkal, Irecki Gyusziékkal, Jani bátyjáékkal, Németh Ferencékkel.
Koudelovban nagyon szép park, kert volt, sokféle fa, virág, szõlõ. Anyukám a kertészetben dolgo-zott. Januárban én már iskolába jártam. Nem tudtam egy szót sem csehül, izsai ruhát, berlinert viseltem, a gyerekek mindig hajtogatták a szoknyámat. Érdekesnek tartottak minket. Az iskolába gyalog mentünk, körülbelül két kilométert, bár járt az iskolabusz Èáslavba. Akkor nem számított az a távolság. Vasárnapon-ként még a tejcsarnokba is elmentem. Mondták is az asszonyok: „Ji• jede Maïarka…”
Az iskolában nagyon jók voltak hozzánk. Tízóraira levest kaptunk. Elsõ évben ez állt a bizonyítvá-nyomban: „Pro neznalos• èeského jazyka je neklasifikována,” azaz hogy a cseh nyelv ismerete hiányában nem voltam osztályozható. Kezdetben meg se szólaltam az iskolában, de úgy megtanultam csehül, hogy a csendõrök egy alkalommal azt kérdezték apukámtól, hol tanulta meg ilyen jól a gyerek a nyelvet.
A majorban egy emeletes ház földszintjén laktunk. Minden család lakása egy szoba-konyhából meg egy elõszobából állt. Szenet hazulról vittünk. A majorban voltak tehenek, borjak, disznók, lovak. A kertészetben zöldséget, spárgát, egrest, ribizlit termesztettek. Anyukám többször sírva jött haza, mert a kertész azt mondta neki, hogy soha nem térhetnek haza. Anyu meg el is hitte. A kertészetben télen is volt munka. A melegágyat készítették, szitálták, rostálták a földet. Az aszparáguszt kilóra adták el. Hosszú virágágyást is készítettek, a piacon adták el a virágot. Apuék fönt, a Szudétákban kaszáltak és szénát szállítottak a majorba. A széna között az intézõ bútort is hozott, be is csukták ezért, mert feketézett. Apu etetõ volt, korán kelt. Havonta 970 koronát keresett. Ez tartalmazta a családi pótlékot is. Naponta járt még egy liter tej, gabona. A majorban sok gabona volt, télen is csépeltek. A szomszéd faluba vittük õröltetni a búzát.
A èáslavi pékkel megegyeztek anyukámék, hogy megsütik a kenyerünket. Mondták is a pékek, hogy milyen szép kenyeret dagasztanak a magyarok. Végül vittünk lisztet, és azért kenyeret kaptunk a város-ban. A gyerekek minden héten moziba jártak. A férfiak szintén el-elmentek a vetítésre, de az asszonyok otthon maradtak. A nagymama segített anyukámnak.
Templomba vasárnaponként Èáslavba jártunk, ahol katonazenekar játszott. Mi, gyerekek hamar feltaláltuk magunkat. A szülõket jobban megviselte az új környezet. Nagyon jó barátnõre leltem Jarka személyében, akinek már az öregapja is béres volt a majorban. Egyszer ellopta a testvére csizmáját, télen abban csúszkáltunk. A béresgyerekek párszor csúnyát mondtak rám, de Jarka elverte õket. Nagyon a pártomat fogta. Jarkával haláláig leveleztünk. 1965-ben, az árvíz idején rögtön meghívtak minket maguk-hoz, sõt voltak nálunk segíteni a fürdõszoba felújításakor is. Idén májusban kaptam a gyászjelentést, hogy mikor fogják hamvasztani.
Csehországban 1948-ig a boltok kínálata gazdag volt. Csomagot is küldtünk haza. A többieket itt többször meglátogattuk. Az otthoniakkal leveleztünk, mindent tudtunk az otthoni eseményekrõl. Csalo-gattak minket haza azzal, hogy jól megy a kézimunka, de hát nem jöhettünk. Laktak a házunkban. Csak 1949 februárjában jöttünk aztán haza. 1948-ban apukám már mondta, hogy nemsokára hazakerülünk. Azt is mondta, hogy akik Magyarországra kerültek, viszont soha nem térhetnek haza.
HAJTMAN JÁNOSNÉ SZABÓ MARGIT IZSA – KOUDELOV – IZSA
„Mikor dolgozni lehetett a földeken, már hajtottak is ki bennünket.”
A mi történetünk bizony nagyon keserves. A családomat 1946 decemberében telepítették ki. A lányom kétéves volt akkor. A Káptalan utcában laktunk, dédapáékkal együtt, két család egy szobában, szegények voltunk.
Mikor megtudtam, hogy visznek bennünket, nagyon elkeseredtem, mivel a Gizikének 40 fokos láza volt. Elküldtem a férjemet az orvoshoz, hogy adjon nekünk felmentést az utazás alól. Szó sem lehetett azonban engedményrõl. Másnap teherautókkal jöttek értünk, a katonák mondták, hogy mindenképpen mennünk kell. A komáromi állomáson vagoníroztak be bennünket, marhavagonokba. Lajosócky Janiék a vagon egyik felében, mi a másikban kaptunk helyet. A földön feküdtünk. Brünnig utaztunk, ahol vizet vettünk. Jani kiugrott a vagonból és szenet hozott a péterkályhába. Szerencsére ezért nem büntették meg.
Délelõttre érkeztünk Èáslavba, ahol jöttek az „adjungok”. Mi utoljára kaptunk szállást, mivel nem voltunk megfelelõ munkaerõ. Estére értünk a majorba, Koudelovba. Egy óriási terembe vittek, ahol kilenc priccs és egy nagy, rakott sparhelt állt. Sírtam, hogy mi lesz velünk, meg a kislánnyal. A kislányt rongyok-ba takartam. A szomszéd helyiségbõl hangokat hallottam, öreg nyugdíjasok laktak ott. Mivel szlovák iskolába jártam, elég jól tudtam szlovákul, hát próbáltam velük beszélni. Bekérezdkedtünk hozzájuk, de õk nagyon féltek tõlünk. Azt beszélték, hogy cigányok vagyunk. Megnyugtattam õket. Végül a Gizikét sámlira ültették, teával itatták, én is leültem egy székre. Idõvel megszerettek bennünket. Ha a városba mentem, vigyáztak a kislányra. Késõbb Jarka vigyázott rá.
A felügyelõ értünk jött, kérdezte, miért nem megyünk vissza a nagy terembe. Mondtam, hogy ott nagyon hideg van. Egy éjszakát mégis ott töltöttünk, de másnap elmentem az intézõhöz, és más, kisebb helyiséget kértem. A kovácsmûhely mellett kaptunk egy kis szoba-konyhát. Mondták, hogy nem jó helyt van a lakás, mert a közelében megy a vonat. De nem bántuk, behurcolkodtunk, bár nem volt sok holmink.
Egy bölcsõ, egy priccs és egy láda.
Mikor dolgozni lehetett a földeken, már hajtottak is ki bennünket. Még az ablakomon is bezörgettek. A Gizikét magára hagytam. A bölcsõ rácsain keresztül húztam madzagot a gyerek nyakáig. Fél napra mentem dolgozni, addig le volt kötve. Nyakába innivalót akasztottam, mutattam neki, hogyan használja a kezeit.
Tizenhárom sor répát adtak, azt egyeltem. Késõbb szénát gyûjtöttem, tehenet fejtem. A Jani etetett, ganét hordott. Sokat szenvedtünk, bár az utolsó idõszak már jobb lett. Tudták, hogy mi is rendes emberek vagyunk. Havonta 920 koronát kapott a család. Tehénvajat többször adtak, jegy nélkül. Késõbb masináz-tunk, a dobon is dolgoztam, répát szedtem. Én többet kiharcoltam magunknak, mert tudtam szlovákul.
Adtak pár koronát. A város fõterére jártunk mi, magyarok vásárolni ezt-azt. Némileg belenyugodtunk a szegénységbe. Karácsonykor a férjem még kis fenyõfát is hozott. A következõ év nyarán már a határban dolgoztam. Egyszer rajtahagytak a kocsin, tapostam a szénát, amíg nagyon magasra nem kerültem. Akkor már terhes voltam. Jani meglátott, és nagyon kiabálni kezdett. Végül elfogyott alattam a széna, lecsúsztam.
Gyakran hordtuk a szénát, de késõbb a férjem már nem akart engedni, mivel terhes voltam.
A Sárika 1948 áprilisában született meg. Beteg lettem, megcsúsztam a jégen, az lehetett a baj. Elmen-tem Brdybe orvoshoz, Margit néni jött velem. A kórházban rögtön megmosdattak, vittek is a szülõszobá-ba, kaptam három injekciót. Az orvos megvizsgált. Háromnegyed kilencre megszültem. Borzasztó volt a szülés, mivel még nem volt itt az ideje. Az orvos ide-oda forgatott, hogy meginduljon a szülés. A gyerek világra jött, de egy hangot sem adott ki. Persze én látni akartam, de a nõvér elfordította a fejemet. A hideg rázott, láttam, hogy a nõvér a csap alá tette a gyereket, az végre elsírta magát. A szobában több asszony volt, csodálkoztak, milyen fiatal vagyok. Késõbb jött a Jani, aki nagyon elkeseredett, hogy lánya született.
Úgy gondolta, hogy lesz egy lánya meg fia is. A gyereket másfél hétig nem láttam. Mindenkit kérdezget-tem, hogy él-e. Egy orvos tudott magyarul, odajött hozzám. Örömömben elsírtam magam. Végül ideadták Sárikát. Mondták, majd vigyem be a gyereket kb. két hét múlva. Mikor bevittem, a fõnõvér elcsodálko-zott, hogy még mindig él a gyerek.
Sárika születése után már nem hajtottak annyira. Ekkor már erõs honvágyam volt. Írtam haza, hogy befogadnának-e. A hazajövetel szörnyû volt. Háromszor is jártunk az állomáson, beszéltünk az
állomás-fõnökkel: viszünk neki valamit, csak ne figyeljen ránk. Elõször egy zsák búzát vittünk. De akkor már ott voltak a rendõrök. Nem engedtek el, összepakoltunk, visszamentünk a majorba. Reggelig sírtunk. Jani mondta, hogy ne próbálkozzak többet. Két nap múlva ismét elmentem az állomásfõnökhöz. Azt mondta, hogy nem szól semmit, a gyerekkocsit felveszi, mint poggyászt, a jegyeket ideadja, bújjak el. Akkor cukrot vittem neki.
A két gyerekkel indultam el, a vonatra szinte utolsónak szálltam fel. Egy úr segített elhelyezkedni. A kislány csak beszélt, de a férfi mondta, ne féljek. Jött a kalauz, de a férfi szólt neki valamit, és aztán ismét visszajött, összepakoltunk, egy külön fülkébe kerültünk. Brünnben figyelni kellett, mert sok vágány volt.
Felszálltam a vonatra, sokan voltak. Fiatalokkal utaztunk, akik játszottak a gyerekekkel. Pozsonyban nagyon sajnálkoztak rajtunk az emberek. Az állomáson akadékoskodtak velünk, de mondtam, hogy nem fordulunk vissza, mert nincs Csehországban senkink.
A komáromi állomáson nem kaptuk meg a babakocsit. Vonszoltam a gyerekeket magam után. Izsára bizony gyalog mentünk. Két lovaskocsi jött velünk szembe, szerencsére a rokonunk jött. Itthon az após nem fogadott bennünket. Öreganyánk szaladt ki elénk. Egy-két hónapig voltam náluk. A honvágyam ellenére itthon már bántam, hogy útnak indultam. Jani hazaszökött utánunk.
Borzasztó volt a sorsunk, de Csehországban az utolsó idõszak már elviselhetõbb volt. A szörnyû hónapokat mégsem lehet elfelejteni. Néha még felidézem mindazt, amit akkor átéltünk. Nehéz idõk voltak.
KAJTÁR JÓZSEF (1925)
IZSA – PODÌBRADY – IZSA – PEST – IZSA
„A szerelvény megérkezése után a gazdák már vártak, és válogattak közülünk.”
Izsai születésû vagyok. Elõször a háborús évekrõl szólnék pár szót. Abban az idõben a 16-17 éves gyerekeket leventének sorozták be. Ez kötelezõ katonai gyakorlat volt. Mivel nem akartam beállni, jelent-keztem az almásfüzitõi hadiüzembe dolgozni. A háború végéig ott dolgoztam. Akkor már állandóan bom-báztak, mivel a gyár a németeknek termelt üzemanyagot. A háború alatt gyakran lõtték a falut is. Az oroszok Izsáról indítottak támadást, Komáromot akarták bevenni. A háború alatt kizavartak a házunkból, megfigyelõ állomást állítottak fel az udvarunkban. Etetni hazajártunk. Egy alkalommal akna csapódott mellettem, belevágott az árokba. Szilánk került a hátamba. Máskor sírt ástunk egy orosz tisztnek a templom mellett. A kerítésbõl készítettük a koporsót.
1945 után az iskolában szlovák nyelvû oktatás folyt. Mivel nem akartam szlovák nyelven tanulni, Komáromban lettem lakatosinas. A kitelepítések 1946 második felében kezdõdtek. Családunk nagy részét apai ágon mind kitelepítették Magyarországra. A legtöbb családot a Dunántúlra utasították ki, de többsé-gük a Duna mentére költözött vissza.
Januárban mi is sorra kerültünk. A legnagyobb télben katonaság vette körül a falut, elõre meghatáro-zott családokat telepítettek ki. Több mint száz családot érintett a rendelet. 1947. január 10-én indultunk Csehországba. A legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Az állatainkat itthon hagytuk. Három napig tartott az út, négyen mentünk. Szüleim Kajtár János és Lujza, az öcsém, János és én. Edényeket, élelmi-szereket, takarókat vittünk. A házunkba szlovákok költöztek. Szökésem után többször bezörgettem hozzájuk.
A szerelvény megérkezése után a gazdák már vártak, és válogattak közülünk. Minket mindjárt kivá-lasztottak. Podìbradyba kerültünk, állami birtokra. A mezõgazdasági fõiskolának volt ez a birtoka. Itt ugyan cselédként kezeltek bennünket, de rosszabb volt azoknak, akik magángazdákhoz kerültek. Izsaiak itt nem voltak. Muzslaiakkal és marcelháziakkal kerültünk össze. Egy hosszú épületben kaptunk helyet, szoba-konyhában, több család lakott egymás mellett. A gazdaságban dolgoztunk, 17 évesen már szántot-tam. A nõk fejtek, kertészkedtek, a férfiak szántottak, vetettek. A fizetésbõl meg lehetett élni. Fejenként 1 liter tejet kaptunk naponta, amit el sem tudtunk fogyasztani.
Az öcsém iskolába járt, bár sokáig csak hallgatott az órákon. A város gyönyörû volt, többször besétáltunk oda. Mi, magyarok összejártunk, az izsaiakkal leveleztünk. Csehországban az a hír járta, hogy mi a szegénység elõl menekültünk el. Hosszú ideig tartott, amíg megértették, hogy kényszerbõl hagytuk el szülõföldünket.
1947 nyarán megszöktem, nagyapámhoz jöttem, de két nap után keresett a rendõrség. Egy cseh kocsmáros vette meg a jegyemet, mivel akkor még igazolványt kértek a jegy vásárlásakor. A Janival együtt szöktünk. Orosz katonák közé fészkeltük be magunkat. A Jani néha kapott tõlem, mert beszélni szeretett volna. A komáromi állomásról gyalog jöttünk haza. Izsán nem maradhattam sokáig, átszöktem Magyaror-szágra. Ott mint menekültet fogadtak. Pestre kerültem, ott érettségiztem, egyetemre kezdtem járni. Ma-gamra voltam utalva, ezért a pesti tankönyvkiadónál dolgoztam.
Négy év után jöttem haza, vissza már nem is mehettem. Besoroztak katonának, különbözeti vizsgát kellett tennem: Csehszlovákia történelmébõl, földrajzból, orosz és szlovák nyelvbõl. Különbözeti vizsgát tettem a pozsonyi tanítóképzõn is. A háború után vidékünkön megfogyatkozott a magyar értelmiség. A faluból sokan jártak Csehországba dolgozni. Itt nagy volt a szegénység. Ezekrõl az évekrõl ma már csak beszélgetünk, de még elevenek az emlékek.
Lejegyezte: Varga Katalin
PINTÉR FERENC (1938) I Z S A
Izsa, 1947. február 2. Este van. Kisöcsémmel, ki négyéves, én meg kilenc, szótlanul, egymás kezét fogva, szorítva megyünk le a jó meleg istállóba, hogy elbúcsúzzunk kedvenc állatainktól. Lenkétõl, a szelíd, ám különös szépségû pej kancától, az öreg, kopott sörényû Öregtõl, akit öcsémmel fogtunk a Duna partján az oroszok vonulásakor mint elkóborolt állatot, a drága Bimbótól és kisborjától… Én ösztönösen nyúltam a vasvillához, hogy megszokott mozdulatokkal még egyszer megigazítsam az almot alattuk, kisöcsém pedig néhány maréknyi szénát tett eléjük a vályúba, a jászolba. Még egy pillantás, és… rájuk csukom az ajtót, visszabotorkálunk a mély hóban lakásunkhoz. Benyitva a konyhába, már láttuk, hogy az elsõ, a tisztaszoba megtelt emberekkel. Jöttek a rokonok, a barátok, az ismerõsök és kispajtásaink, hogy búcsút vegyenek tõlünk, merthogy minket Csehországba deportálnak, valahova a Szudéta-vidékre, s reggel ötkor, mielõtt ébredezne a falu, minket már visz a teherautó Komáromba.
A szoba közepén ott láttam a nagy fehér lepedõbe kötött batyut, amelybe édesanyám a magunkkal vihetõ legszükségesebb holmikat, tárgyakat göngyölte be. Az asszonyok, lányok egymás nyakába borulva sírtak, zokogtak, a férfinép egy-egy pohár borral a kézben, tehetetlenül, lehajtott fejjel húzódott meg a sarokpadon, mi, gyerekek meg a most bevetetlen ágy szélén ültünk, szorosan egymáshoz simulva, testünk melegével érintkezve, öleltük magunkhoz közös emlékeinket. Anyai nagyapám, ez a szikár, szigorú tekintetû, az elsõ világháborút
A szoba közepén ott láttam a nagy fehér lepedõbe kötött batyut, amelybe édesanyám a magunkkal vihetõ legszükségesebb holmikat, tárgyakat göngyölte be. Az asszonyok, lányok egymás nyakába borulva sírtak, zokogtak, a férfinép egy-egy pohár borral a kézben, tehetetlenül, lehajtott fejjel húzódott meg a sarokpadon, mi, gyerekek meg a most bevetetlen ágy szélén ültünk, szorosan egymáshoz simulva, testünk melegével érintkezve, öleltük magunkhoz közös emlékeinket. Anyai nagyapám, ez a szikár, szigorú tekintetû, az elsõ világháborút