Egy gömöri kis falucskában születtem. Gyermekéveim minden emléke ehhez a kis faluhoz fûzõdik, itt jártam iskolába, itt tanultam magyarul az egyszeregyet, ide köt minden emlék, minden talpalatnyi földjét ismerve. Még most is a legkedvesebb számomra, ha a múltról beszélhetünk.
Emlékeim az 1938-as visszafoglaláskor rendezett ünnepéllyel kezdõdnek, amikor a díszkapukon piros-fehér-zöld színû zászlók lengtek. Hogy ez mit jelentett nekünk, gyerekeknek, nem is tudtuk felfog-ni, hiszen azelõtt is magyarul beszéltünk, magyarul tanultunk az iskolában. Szülõfalum tiszta magyar falu volt. Jártunk továbbra is ugyanabba az iskolába, ugyanaz a tanító tanított, mint addig.
Amikor kitört a második világháború, mint minden falusi gyermek, örömmel néztük a falun átvonuló katonákat, és nem is gondoltuk, mit jelent, hogy a frontra mennek. Nótaszóra meneteltek, nem tudva, hogy visszatérnek-e még valamikor a kis falujukba, vagy messze, idegen földben lesz a végsõ nyughelyük.
Háború volt, a fontosabb élelmiszereket jegyre adták. Már akkor elgondolkodtam azon, mire való a háború, miért kell meghalni a sok fiatalembernek.
A négy évig tartó háború utolsó õszén, 1944-ben a falu apraja-nagyja a település nyugati részén, a merede-ken emelkedõ kerek domb oldalában gyûlt össze. Úgy figyelték esténként, most Pestre dobtak bombát az ellenséges repülõk, most Miskolcot bombázzák, villogott a fény, a repülõk moraja idáig hallatszott.
Mi lesz velünk, ha ide is elér a front? A falut a német katonaság már többször megszállta, de egy decemberi reggelen csendre ébredtünk: éjszaka az utolsó német katona is elhagyta a falut.
A falu déli részén, az úgynevezett Völgycsík-tetõn, lovaskatonák csapata jelent meg. Ugyan mit akarnak ott a meredek hegyoldalon? De ahogyan a ló megcsúszott, orosz szó hallatszott, apám, aki orosz fogoly volt az elsõ világháborúban, megszólalt: „Gyerekek, ezek már az orosz katonák! Mi lesz velünk?”
Öt hétig tartott a front a falunkban. A németek a Vály-völgyérõl lõttek, de nem sok kárt tehettek a faluban, mert a hegy felfogta a lövéseket. Hol orosz, hol meg román katonákkal volt tele a falu. Hogy miként éltünk közöttük, talán elképzelni is nehéz. Szomorú karácsonyunk volt, nem volt sütés-fõzés, és akkor még nem is gondoltunk arra, hogy nemsokára még ennél is szomorúbb lesz, de nem itt a szülõfalunk-ban, hanem messze idegenben.
Karácsony második napján bejött egy orosz katonatiszt, egy ceruzát adott a kezembe, és pisztolyt fogva rám, magyarázni kezdett valamit. Én nem értettem, mit mond. Erre elém tett egy könyvet, most is õrzöm még, a Tolnai Világlexikont, s magyarázta, hogy rajzoljam le a falut, és írjam le, ki hol lakik.
Reszketõ kézzel kezdtem hozzá, rajzoltam volna én úgy is, ha nem fogja rám a pisztolyt. Mikor elkészültem a rajzzal, cukrot vett ki a zsebébõl, és nekem adta, amiért szót fogadtam. Magam sem tudom, miképpen sikerült a nagy félelmemben olyan könnyen papírra vetni azokat a vonalakat, majdnem hiteles térképet készítettem a falunkról, de ami a legfontosabb, megmaradt a falu térképe 1944-bõl, amit idáig sehol sem tudtam fellelni.
A háború szenvedésekkel teli napjai is elmúltak. Béke lett, de nem a békesség. Következtek a további megpróbáltatások.
A sok fiatal még oda volt. Senki sem tudta, hogy hol, merre van, él-e még a hozzátartozója, vagy esetleg hol van jeltelen sírban eltemetve. Május 9-én, amikor vége lett a háborúnak, a gyerekek összeszedték a különbözõ rejtekhelyekrõl a fegyvereket, és örömtüzet lõttek a háború befejezésének hírére. Ezeket a fegyvereket azonban csakhamar be kellett szolgáltatni, a lakosság nagy örömére, mert mindenki rettegett, hogy a meggondolatlan gyerekek nem csinálnak-e valami bajt. Nem tanulták õk a fegyverek kezelését, csak virtuskodtak vele.
Õsz felé kezdtek szép lassan hazajönni a katonák. Ki orosz, ki román fogságból. Megviselt, lesová-nyodott emberek, akiknek mindenki örült, mert jó, hogy hazajöttek. Az aggódás azonban megmaradt azokért, akik még nem tértek haza: hol vannak, és haza jönnek-e még.
Nekem három bátyám volt oda, István, Zoltán és Béla. Õk mint leventék a németek utolsó sakkhúzá-sának áldozatai lettek, négy évet szenvedtek meg ezért. Külföldön töltötték fiatalságuk legszebb éveit.
Végre hazajött mindkét bátyám is, de olyan állapotban, hogy az õszi munkálatok alatt õket hagytuk házõrzõnek. István orosz, Zoltán pedig francia fogságban volt. Zoltán egyébként nagyanyánknál lakott.
Nemsokára megismertük azok neveit is, akiket nem kell várnunk többé. Azok, akik már soha többé nem térnek vissza a szülõfaluba, akit nem ölelhetnek a szüleik a szívükre. Hõsi halottak lettek. De miért?
Fodor Zoltán, Kiss János, Kiss József (testvérek), Tõke János, akik jeltelen sírban nyugszanak, idegen föld hantja alatt. Fiatal életüket áldozták a hazájukért.
Egy év elteltével már hallani lehetett, hogyha szlovákoknak iratkozunk, jobb dolgunk lesz, nem háborgatnak bennünket, amiért magyarok vagyunk. Nem hittünk a híreszteléseknek, dehogy iratkozunk mi szlovákoknak, hiszen minden ivadékunk magyar. A szlovák nyelvet egy-két szó kivételével nem is ismerjük. Nem iratkozunk mi szlovákoknak. Nem tagadjuk meg magyarságunkat, nagyszüleink anya-nyelvét. Nem. Soha!
1946 õszén agitátorok jártak házról házra, munkásokat toboroztak Csehországba. Már akkor hallot-tunk arról, hogy a németeket a Szudéta területrõl kitelepítették, pár kilós csomagokkal. Helyükbe kellett a magyar munkás kéz.
Ekkor Zima István, az egyik toborzó tag, amikor bátyám, Pista nem írta alá a toborzó listát, azt mondta: „Ha nem jösztök önként, majd visznek benneteket erõvel! Itt nem maradhattok!” Hogy ez a fenyegetésnek is beillõ kijelentés nem volt alaptalan, azt a következõ hónapok eseményei igazolták.
Arról hallatszottak hírek, hogy a magyarokat vagy kitelepítik Magyarországra, vagy Csehországba viszik, deportálják õket. Sokan, félve a deportálástól, Magyarországra szöktek. De akinek nem volt ott rokona, az hová menjen, ki fogadja be õket?
Eredetileg csak a 16–55 éves férfiakat, és a 18–50 éves nõket kellett volna deportálni a Szudéta-vidékre. Ám, hogy alaposabb munkát végezzenek, nem kíméltek senkit. Vitték a pólyás csecsemõt, az aggastyánt, az egész családot. Vagonokba rakták õket, majd irány: Csehország.
Így érkezett el 1946. december 15-e, amikor a falut körülzárta a katonaság, kiadták a parancsot: A falut nem hagyhatja el senki! A deportáló bizottság házról házra járt, felolvasták a listán szereplõk neveket, és hogy csomagoljanak, mert deportálják õket Csehországba.
Mi is a névsorban szerepeltünk, fájó szívvel nekiláttunk a csomagolásnak. Hová visznek bennünket?
Mi lesz velünk? Itt kellett hagyni a falunkat, ismerõsöket, rokonokat. December 16-án este megállt a katonai teherautó a kapuban, s hozzáláttak minden holmink felpakolásához. Amit csak össze tudtunk készíteni, azt mind elvittük. Talán már sejtettük, hogy nem kis idõre visznek el bennünket. A hízódisznó-nak egy üveg erõs pálinkát adtunk, hogy csendben legyen. Nem is ébredt fel, csak másnap a vagonban.
A tornaljai vasútállomásra vittek bennünket, ahol már sok hasonló család volt, a szomszéd falukból is.
Kisírt szemû, riadt nép. A bizonytalanság, hogy hová visznek bennünket, és hogy mivel érdemeltük ki ezt a megaláztatást: erõszakkal kitaszítanak bennünket az otthonunkból.
Elõször a váróterembe vittek bennünket, de mivel sokan voltunk, a katonák egy üres tehervagonba tereltek minket. A vagonban egy vaskályha melegített, ám a füstöt csak úgy ontotta magából. Leülni nem lehetett, egy darabig csak úgy álldogáltunk ott. Aztán bekerültek a csomagjaink is, már moccanni sem tudtunk. Ekkor ránk zárták az ajtót, mint az állatokra. A vagon oldalára meg felírták szlovákul, hogy
„önkéntes munkások”.
Mi két másik családdal (Molnárékkal és Dányi Mariska néniékkel) kerültünk össze. Mariska néni sírt, jajgatott, mert, hogy még nagyobb legyen a kára a szegénynek, fias disznója az állomáson széttörte a ferslókot, elszaladt. Hol tudták volna keresni ott, az idegen sötétségben? Egy kárral több vagy kevesebb, mit számított az akkori idõkben.
Helyet csináltunk magunknak, hogy leülhessünk legalább. Elindult a szomorú magyarok gyászos vonata a bizonytalanság felé. Vajon hol áll meg velünk, szerencsétlen magyarokkal? Három napot és három éjszakát töltöttünk el, és ma sem tudom megérteni, hogy milyen türelemmel viseltük el ezeket a nehéz napokat.
Aki még nem utazott marhavagonban télvíz idején, az nem is tudhatja, mit éltünk át. Persze, nem is kívánom ezt senkinek. 15-20 fokos hideg volt, ennivalónk kenyér és szalonna. Milyen jól esett volna egy bögre meleg tea! Mondta is a bátyám a Molnár fiúknak: „Gyerekek, tennünk kell valamit, mert itt fagyunk meg!”
Nagy nehezen elõkerítettek egy kályhát, és az ajtó mellett felállították. Megrakták a tüzet, mert fát is vittünk magunkkal. Kifeszítették az ablakrácsot, és a kályhacsövet ott vezették ki. Lett meleg tea. Sõt, krumplit is fõztünk. Jól esett a meleg étel, még ha krumpli volt csak.
Az embereket úgy vitték a marhavagonokba, mint az állatokat, de míg azoknak vetettek szénát, mivelünk nem törõdött senki. Egyedül az olomouci állomáson, ahol nappal megállt a vonat, ott nyitották
ki a vagonajtót, és minden vagonba beadtak egy veder forró teát. Ennyi volt a rólunk való gondoskodás!
Ott hoztak a férfiak vizet, mert már az otthoni elfogyott. Sem tisztálkodni, sem félredolgunkat nem volt mód elvégezni.
Végtelenül szomorúak, szerencsétlenek voltunk. Ki se lehet mondani a sok keserûséget, miért kellett a mi szülõfalunkat, házunkat elhagyni. Kinek jutott eszébe, minket elzavarni a hazánkból? Mit vétettünk, hogy ilyen sorsot érdemeltünk? Ilyen és hasonló gondolatok jutottak eszünkbe, de azt, hogy mindnyájan háborús bûnösök vagyunk, az senkinek sem fordult meg a fejében.
Közeledett a harmadik nap, amit a vagonban töltöttünk. Egyre csak arról beszélgettünk, hogy meddig tart még az út. Egy-egy állomáson ki-kitekingettünk, hol, s merre járunk. Ám amíg a végállomásra nem érkeztünk, csak nyílt pályán állt meg a vonat. Ide-oda tologattak bennünket. A férfiaknak épp elég dolguk akadt, vigyázni az ingóságokra, hogy össze ne dõljenek.
Végre, december 19-én a jièíni állomáson megállott a szerelvény. Nemsokára megnyíltak a vagonajtók, s mint a rabszolgavásáron, úgy válogattak bennünket a cseh gazdák. Elsõ kérdésük az volt, hogy melyi-künk mihez ért. Már mindenkit elvittek a mi vagonunkból, és mi is vártuk, hogy ki jön értünk, amikor megszólalt egy katonás kinézetû férfi, és a nevünket mondta. Kérdezte, mihez értünk. Lóval tudunk-e bánni? Tehenet fejni, vagy gondozni? Mivel mindenre igennel válaszoltunk, jöttek a katonai teherautók, és felpakolták a holminkat.
Megérkeztünk ugyan, de hová, merre visznek tovább bennünket? Jól idõ eltelt, amikor estefelé egy dombra, egy kis településre értünk. Itthon vagyunk – mondta a gazda. Itthon??
Megérkezés Malá Lhotára
Sobotka mellé, egy tanyára értünk késõ estére, egy kis szalmatetõs házba. A jéghideg lakást elõbb még ki kellett üríteni, mivel még úgy volt, ahogyan azt a régebbi lakók, a munkások otthagyták. Kiraktuk a nagy hóba az ágyat, majd a miénket behordtuk. Micsoda érzés volt, hogy így fogadtak bennünket!
Szomorúan láttunk hozzá a pakoláshoz. Olyan kicsi volt a szoba, hogy csak két ágy, egy sezlon, egy asztal, két szék és egy vizeslóca fért el benne. Még hozzá volt építve egy kemence és egy rakott sparhét. Így alig volt hely négyünk számára. Ez a helyiség szolgált otthonként, lakóhelyként huszonkilenc hónapig.
Volt egy elõszobának csúfolt helyiség is, ahonnan a kemencét lehetett fûteni, és volt még egy szoba is.
Annak a szobának azonban olyan alacsony volt a mennyezete, hogy csak a ládákat tudtuk berakni, meggörnyedve tudtunk csak ott járni. A szekrényünket is itt helyeztük el elõször, de csak lefektetve fért be. Nem is hagytuk ott sokáig, kitettük az elõszobába. Az elõszoba ajtaját csak egy kallantyú zárta, így zárat is nekünk kellett szereltetni rá, hogy zárni tudjuk az épületet.
A gazdának, akit Marie Pazderníkovának hívtak, nagy háza volt. A munkásainak viszont be kellett érniük egy kis lyukkal. A gazdasszony szerint nem is voltunk méltók jobbra. Neki csak a munkánkra volt szüksége, mással nem foglalkozott. A huszonöt hektáros gazdaságban kellett az olcsó, magyar munkás kéz. Csupán egy cseh lány volt nála, aki az aprójószágot látta el, meg a ház körüli teendõket végezte.
Az elsõ vacsora
Igen, alighogy nagyjából bepakoltunk, jött az asszony, hogy üzeni a miloszpanyi, menjünk vacsorázni. Én nem mentem, mondtam, hogy inkább megrakom a tüzet, mert inkább fáztam, mint éheztem. Amikor a szüleim meg a bátyám visszajöttek a vacsoráról, mondták, hogy hús volt és valami tészta. Mi akkoriban még nem ismertük a knédlit, ami olyan, mint a kenyér.
„Nem lehetnek rossz emberek, még vacsorát is adtak.” – mondta szegény anyám. Hogy milyen jó emberek voltak, azt egy hét multával megtudtuk. A három vacsoráért 80 koronát vont le az elsõ fizetésbõl.
Tehát, voltak még jó emberek.
Másnap, az úttól elgyötörve, alig ébredtünk fel. Megverték jó erõsen az ablakot: „Gyertek dolgozni!
A lovakat, teheneket etetni kell!” Nem volt mit tenni, menni kellett. Bátyám, Pista a lovakhoz került.
Apám a teheneket etette, anyám fejt, én pedig eleinte otthon rendezgettem a háztartást. Késõbb már nekem is mennem kellett, nekem is jutott munka. Másnap kimérték számunkra az úgynevezett deputátot:
42 kg rozsliszt, 42 kg búzaliszt, 1 q szén, 1 q fa, 2 l tej, 2 l petróleum és 4 kg kenyér. Ami a továbbiakban
a következõképpen alakult, s havonta járt: 82 kg liszt, 270 kg szén, 134 kg fa, 107 kg burgonya, 1 kg 30 dkg vaj, 2 és fél l petróleum, 42 l tej. A munkaidõt is elõírták. Bátyámnak napi 11 órát kellett dolgoznia: egy óra a lovak ellátása, két óra gondozás. Kilenc óra munkadíja 9 korona volt. A túlórákért pedig 10 koronát fizettek. Nekem napi kilenc órát kellett dolgoznom, amiért egy órára 6 korona 20 fillért kaptam. Szüleim szintén órabért kaptak, és minden kifejt liter tejért 20 fillért.
Tehát nem úgy volt, mint azt az újságok megírták, hogy nem kaptunk fizetést. Ha keveset is, de kaptunk. Amikor az elsõ fizetésre került sor, bizony alig kaptunk valamit a bérbõl, mivel leszámította a gazda az általa kiadott holmik árát. Adott két pár munkásbotot, egyet 198 korona értékben, a másikat 200 koronáért. Négy darab villanylámpa-elemért, egy borítékért, levélpapírért 39 koronát számolt, no és az elsõ vacsoráért 80-at. Úgyhogy a nekünk járó tizenegy napra 300, a bátyámnak 330, apáméknak 200 koronából összesen 362 koronát fizetett ki. Nem adott volna nekünk csak egy borítékot vagy levélpapírt is ingyen! Nem engedett bemenni a faluba, ad õ, ha annyira írni akarunk, addig se hiányozzunk a munkából.
Nem ment hozzá dolgozni senki az ottani emberek közül. Nem bírta ki nála senki, mert csak hajtani tudta a munkást, de megbecsülni, rendesen fizetni, azt nem.
Egy leány dolgozott nála, az etette az aprójószágokat. De olyan volt, hogy sokszor hiába parancsolt neki, nem fogadott szót. Egy kicsit ütõdött volt. Azért kellett minket, deportált magyarokat odavinni, hogy legyen, aki dolgozzon. Késõbb egy német orvos feleségét hozta oda szakácsnõnek, de soha nem fõzött, nem értett a konyhai munkához, csak sírt napokon át. Õ sem tudott csehül beszélni, csak azt hajtogatta mindig, hogy „nedobøe zde”, ami annyit jelent, hogy „nem jó itt”. El lehet képzelni, hogy milyen gazdához kerültünk, ha a maga fajtájából sem kapott munkaerõt. Kegyetlenül tudta hajszolni a munkásokat.
Életem legszomorúbb karácsonya
Már az 1944-es karácsonyunk is igen szomorú volt, de az legalább otthon, családi környezetben telt. Igaz, hogy a faluban idegen katonák jártak, de most távol voltunk a szülõfalunktól, messze idegenben, szinte rabszolgaságban. Ez mindennél szomorúbb volt. Tudom, hogy nem csak a mi számunkra, hanem minden sorstársunk számára akiket deportáltak. Nekünk, magyar családoknak ez a karácsony volt a legszomorúbb.
Nem volt karácsonyi készülõdés, sütés-fõzés. Csak a szokott, mindennapi ebéd készült el. Csend-ben, csüggedten ültünk az asztal körül. Gondolatban otthon jártunk. Az otthoni karácsonyokra emlékez-tünk, s inkább hallgattunk, mert minden szavunkban az otthont emlegettük. Még mindig nagyon fájt a deportálás emléke, még mindig nem értettük, hogy miért is kerültünk ide. Idegen földön voltunk, idegen népek között, magunkra maradva, árván. Csak a remény élt bennünk, hogy nem maradunk itt, valamikor visszatérhetünk a mi kis falunkba. De mikor lesz az még, ki tudja? Beköszöntött 1947. Mit hoz számunk-ra? Hogyan fordul a sorsunk? Mindig ezen járt az eszünk. Végre levelet kaptunk az otthon maradottaktól.
Megírták, hogy mi történt a faluban. Ismét vittek el családokat Csehországba. De most már a déli részekre, nehogy egy helyre kerüljenek azok, akik „háborús bûnös” magyarok.
Mint a faleveleket az õszi szél, úgy szórtak szét bennünket egész Csehország területén. Megír-ták azt is az otthoniak, hogy most vitték ki Magyarországra az oda irányítottakat. Ki találta ki ezt a népszétszórási tervet? Ki volt a kiagyalója annak, hogy az egyik testvért Csehországba, a másikat Magya-rországra küldték, míg a harmadikat ott tartották fogva. Ki döntött errõl?
A deportáltak összetartása
Egyik este, amikor már a vacsorát elfogyasztottuk, kopogtattak az ajtón. Miután kinyitottuk, örömmel hallottuk, hogy ízes magyarsággal köszöntöttek jó estét! A szomszéd faluba deportáltak közül jöttek a csallóközi gútai Kaczor Szilveszter és a Sokszelõcérõl való Bartos Ida, Gyula öccsével együtt. Megtudták, hogy hol vagyunk, és meglátogattak bennünket. Sokat beszélgettünk, hiszen már közel egy hónapja, hogy csak magunk voltunk. Jól esett az õszinte, magyar szó. Annyira összebarátkoztunk, hogy ottlétünk alatt szinte testvérekké lettünk.
Amire kitavaszodott, már tudtuk, hogy kit merre szórtak szét a jièíni járásban. Eközben meg ment a munka. Már említettem, hogy mindenféle munkát nekünk kellett elvégeznünk. A gazdaasszonyunknak
hiányzott a fél lába, így az élettársa gazdálkodott. Õ katonatiszt volt korábban, hozzá is szokott a parancsolgatáshoz. Pane Pravecnek kellett szólítanunk. Goromba ember hírében állott.
Az elsõ idõkben még alig ettük meg az ebédünket, már kopogott az ablakon, hogy elmúlt az egy óra, és
„gyerünk dolgozni!” Hiába mutattunk az órára, õ csak legyintett, vagy azt mondta, hogy nem jár jól. Egyik nap anyánk bement a közeli kisvárosba, Sobotkára, és vásárolt egy új órát. Amikor a következõ nap a pane Pravec megint sürgetett bennünket, a bátyám, Pista rámutatott az új órára. Nincs még egy óra. Nem megyünk.
Nem volt kímélet. Minden nehéz munkát el kellett végezni. Ha egy kis pihenõt tartottunk, már kiabált, hogy miért nem dolgozunk. Én is, esõben, sárban a legnehezebb munkákat végeztem, s nem volt megállás. Trágyarakás, -terítés. Még egy férfinak is elég, nem hogy egy fiatal leánynak! Vasárnaponként aztán látogatni kezdtük a más magyar kitelepítetteket. Hol itt, hol ott jöttünk össze. Megbeszéltük a híreket. Mindegy volt, ki honnan jött, most magyar testvérek voltunk a rabszolgaságban.
Mi Malá Lhotán laktunk. Bartos Idáék három kilométerre, Libošovicén. Attól meg szintén három kilométerre, Semtinyben Kaczor Szilveszter, Magda és a Baráth család. Horný Bousovon, ami már elég messze volt, a Varga család lakott. Õk a mi szomszéd falunkból, Kálosáról valók. Odakerült Dányi Mariska néni is, akinek a tornaljai állomáson elveszett a disznója. Törökék Gútorról, Szilárdiék Baracáról, a Mónár család Fügébõl Kopydlo nevû településen éltek. Stará Pakán a fügei Gyöngyösi Jánosék.
Csak a vasárnapunk volt szabad, de sokszor elõfordult az is, hogy még akkor is dolgoztatott bennün-ket Pravec úr. De nem mindig fogadtunk szót. Elég volt a munkából egész héten, pihenni is kellett! Nekünk az volt a kikapcsolódás a mindennapi robot után, ha vasárnaponként összegyûlhettünk a többiekkel, és beszélgethettünk. Jó idõ esetén kirándulgattunk. Megnéztük a környék nevezetesebb épületeit, várait is.
Nekünk, gömörieknek furcsa és szokatlan volt a kõsziklákkal teleszórt vidék. A csallóközieknek meg talán még jobban, hiszen õk síkvidékhez szokott nép.
Sokszor tízen-tizenöten mentünk együtt, fiúk, lányok szép egyetértésben. Késõbb már a bálokba is bemerészkedtünk. Egymást biztatva mentünk. Igaz, hogy magyarok vagyunk, de élni talán nekünk is van jogunk. Még akkor is, ha deportáltak vagyunk. A fiatalság befogadott bennünket. Együtt mulattunk, táncoltunk.
(…)
Ismerkedésünk a szomszédokkal
A tavasz beálltával a mezõgazdasági munkákhoz a Pravec odavalósi asszonyokat hívott. Õk sokat
A tavasz beálltával a mezõgazdasági munkákhoz a Pravec odavalósi asszonyokat hívott. Õk sokat