Feljegyezve Baselban 2016 telén.
Tehát 1957. január 27-én érkeztem meg Bécsbe. A város még egy szegényes, sötét, piszkos nagyváros volt. A város szépségét eltakarta a szegénység! Ne felejtsük el, a megszálló oroszok csak 1955. október 26-án hagyták el Ausztriát. (E nap lett a nemzeti ünnepük!) Bécs, mint az egész ország, zónákra volt felosztva. Burgenland, Alsóausztria nagy része, a főváros keleti kerületei az oroszokhoz tartoztak. Itt nem volt gazdasági fellendülés! Minden pangott. Senki nem mert “beruházni”. Hietzing, ami nyugaton volt, ahol rokonaim laktak, szerencsére az angolokhoz tartozott.
Tehát, amikor én megérkeztem, a város, az ország csak 14 hónapja szabadult meg a
“felszabadítóktól.”
A gazdasági helyzetre többek közt az volt jellemző, hogy amikor az amerikai Rockefeller Alapítvány a magyar menekült diákoknak havi 50 dollár ösztöndíjat akart adni, az osztrák diákszövetség azt megtorpedózta, mondván, hogy akkor a menekült diákok sokkal jobb helyzetben lesznek, mint a helybeli osztrákok! Így kaptunk csak 40 dollárt!
A közlekedési viszonyok katasztrofálisak voltak. Az egyetlen elfogadható villamos vonal az úgynevezett “Stadtbahn”= városi vonat volt, mely nagyrészt a Wien folyócska medrében, a Duna-csatorna partján, és magas építményeken közlekedett.
Földalatti nem volt. Sok villamos vonal állott ugyan a lakosság rendelkezésére, de azokkal utazni órákig tartott. A belvárosban gyorsabban lehetett gyalog közlekedni, annak dacára, hogy akkor még az autók nem blokkolták el az utakat, mint egyéb közlekedési eszközzel.
Nekem szerencsém volt, az “Untersanktveit” megálló nagybátyám házától vagy 300 méterre lehetett, s a villamos direkt a Karlsplatzig, a Műegyetemig ment.
Múltak a napok. Az egyetemen nem volt könnyű idegen nyelven ismeretlen dolgokat tanulni.
Az én agyam különben is be volt rozsdásodva, hiszen már három és fél éve érettségiztem. A magyar gimnazisták 18 évvel kezdhették meg az egyetemet, én már a huszonharmadikban jártam.
Mi, menekült diákok persze sokat politizáltunk. Hallgattuk otthonról a híreket. Hallgattam, hogy 1956 őszén, az egész világon tüntetések, felháborodások voltak a (mi) deportálásunk ellen. Talán ezért is hoztak vissza bennünket. Hallottam, hogy az ENSZ, az Egyesült Nemzetek egy külön bizottságot alakított a magyar forradalom felderítésére. Én persze el akartam
mondani, mit éltem át a tamási laktanyában, hogy az oroszok bennünket a Szovjetunióba hurcoltak. Tanúskodni akartam! Az emigráns újságokból csak azt tudtam meg, hogy Kéthly Anna, akit a Nagy Imre kormány még novemberben New Yorkba küldött, hogy Magyarország semlegességéről tárgyaljon, New Yorkban volt elérhető. Azt gondoltam, ez a legegyszerűbb, ha neki írok egy levelet. Bizonyos idő múlva választ is kaptam.
13. Kéthly Anna borítékja
14. Kéthly Anna levele
Kéthly Anna, Nagy Imre minisztere biztosított levelében, hogy ki fognak hallgatni.
Először persze örültem neki, azt gondoltam, hogy New Yorkba mehetek, de aztán kiderült, hogy a különbizottság Bécsbe is ellátogat. Majd érkezett egy “regisztráló levél” s aztán meghívó, sürgöny formájában.
15. ENSZ megbízása, 2 oldal angolul
16. Paul Bang-Jensen távirata
Persze hogy elmentem! Az Esterházy palotába érve Bang-Jensen úr, egy dán diplomata fogadott. Felvilágosított miről van szó, s becsületszavát adta, hogy tanúskodásom anonim marad!
Egy gyönyörű óriási helyiségben, talán a palota “tánctermében” volt a tanúskodás. A megbízottak közül már csak egy Mongi Slim nevű tunéziai diplomata nevére emlékszem, azért mert később tunéziai látogatásaim alkalmából volt egy Mongi nevű ismerősöm.
Egy úr, ha igaz, Venezuelából is a bizottság tagja lehetett.
Állítólag 111 személyt hallgattak ki, azok közül csak 11- en voltak “ungváriak”!
Nem kell megismételni, miket mondhattam el! Aki e sorokat elolvasta, az gondolhatja miről volt szó.
Később az újságban olvastam, hogy e bizottság aztán kiadott egy kétkötetű “jelentést”. Erre újra írtam az ENSZ-nek, s kértem egy példányt.
17. Kérelem nyomtatványokért
18. Kísérőlevél a nyomtatványokkal
A megkapott 2 kötetet a kilencvenes években - ha jól emlékszem - Szabó Bélának ajándékoztam, mondván hogy a városi levéltárban annak jobb helye lesz, mint (utánam) az én gyerekeimnél.
Ezzel lezáródott számomra a kihallgatás.
Sajnos Bang-Jensen számára az ügy nem. Ahogy hallottuk, az akkori ENSZ főtitkár a svéd Hammarskjöld (előkelő, gazdag származása ellenére kommunista volt) orosz kém lehetett, s ő követelte Bang-Jensentől, hogy adja ki a kihallgatottak névsorát, amit Bang-Jensen megtagadott.
Pár év múlva nagy szomorúságomra olvastam, hogy Bang-Jensent a New Yorki Central Parcban holtan találták. Hogy kommunista összeesküvés áldozata lett-e, ami nagyon valószínű, azt sose derítették ki. Öt gyereket hagyott hátra. Különben Hammarskjöld is egy
megmagyarázhatatlan repülőbaleset áldozata lett Afrikában. A gép lezuhant, vagy lezuhantatták! Ez volt a hidegháború!
Bécsben csak úgy nyüzsögtek a kémek. Előfordult, hogy a kommunista titkosszolgálatok aktív keleteurópai emigránsokat elraboltak, s áthurcolták őket a vasfüggönyön. Ennek persze az lett számomra a következménye, hogy mindenféle emigráns körökben levő részvételt félelemből megszüntettem.
Bécs túl közel volt a vasfüggönyhöz!
Azt hiszem, ezekkel a sorokkal elmeséltem a forradalom után eltöltött hónapokat. Még talán azt, hogy 1965-ben lediplomáztam, s véletlen okok miatt Svájcba kerültem. Ott élek 51 éve.
Néha haza járok.
A gyermekeim sajnos már nem magyarok. Ezt nem mindenki értheti meg! De akkor nehéz volt a gyerekeket magyarra tanítani, különösen egy “vegyes” házasságban. Talán most, hogy Magyarország is újra Európa része, könnyebb a kint született gyerekeket magyarnak nevelni.
Ezzel befejezem a Tamásihoz, illetve a forradalomhoz és elhurcolásomhoz kapcsolódó történetemet.