A hét végén november 17-én jött egy őr, kibetűzte a doktor, a hadnagy, az őrvezető és a cigány katona nevét. Nagy búcsúzkodás. ....Fiúk, ha hazamentek Kis utca 18,...Városház köz 7...csak az Egyetemre, akkor megkapják. Ne felejtsétek el! Búcsú, bizakodás, kétségbeesés.
A négy katona elvált a 94-es cellától. Lementek a földszintre. Adatokat egyeztettek, beültették őket egyenként egy meseautóba, mindenkit külön-külön zárkába, aztán várni, várni.
Talán órák teltek el, mire elindult az autó. Tele reménnyel és tele pesszimizmussal kutyorodtak a fiúk a kocsiban. Beszélni nem volt szabad, de mégis megtudták, hogy a többiek is ott vannak.
Az őr halkan, épp csak suttogva kérdezgette nevüket:
- Kardos’
- Da, Kardos! - válaszolt jó hangosan a megkérdezett. Hiába pisszegett az orosz, mindenki hangosan érthetően ejtette ki nevét.
Az autó nem sokat ment, talán öt percet. Megállt, kiszállás. Újra csak magas falak, újra csak rácsok, vasalt ajtók. Új börtön. Vetkőztetés, ismét motozás. De a folyosón szőnyegek, a fűtőtest meleg. Mindenkit elkülönítettek, más cellába zártak. A zárkákban új környezet, új emberek.
A kettesben egy város forradalmi tanácselnöke. Az ÁVO november 4-én úgy összeverte, hogy még most 17-én is kék zöld volt az arca. Pedig abban a városban egy ávóst sem ütöttek meg, egyet sem "húztak" fel. Talán épp ez volt a baj! Legközelebb bizonyára másképp teszik. Volt egy alezredes, hadosztályparancsnok. Egy városi tanács katonai tanácsadója. Egy dunántúli nemzetőr, szegény parasztember. Az anyja otthon siratja. Páncélautóval mentek el érte a lakására 4-én. Mielőtt leszálltak a pribékek, az ágyúcsövet ráfordították a kis nádfedeles házra.
Egy soproni 14 éves fiú. Odaát volt Ausztriában, 4-e után hazajött szüleihez. A lakás üres volt, és kifosztott. Az utcákon bolyongott egyedül. Szüleit kereste. Az oroszok "pártfogásba" vették.
A cella legrégebb lakosa az alezredes volt.
- November 12-én hoztak át az I. számú börtönből. Ez az úgynevezett II. sz. KGB-s börtön. Tyurma, numjer dva! Négy napon keresztül faggattak, kihallgattak. Vagy 50 oldalas jegyzőkönyvet írattak alá velem, aztán tegnap óta semmi. Pedig még csak november 2-ig jutottunk el.
- Milyen a kihallgatások légkőré?
- Nem határozottan rosszindulatú! Sok függ attól, ki kihez kerül. Bántani nem bántanak.
Konkrét adataik nincsenek, legfeljebb pár hazugság, amit az ávós gazemberek küldtek utánunk.
- Milyen a koszt?
- Valamivel jobb, mint odaát, de kevesebb!
- Még annál is kevesebb?
- De a cella legalább meleg, lepedőt is kapsz. A WC mellett spanyolfal van. Ez igen, emelkedik az életnívó!
Az éjszaka sokkal csendesebb volt, mint odaát. Nem volt az a nagy mozgolódás, s reggel még a nap is besütött a zárkába. De isteni volt az a megtört napsugár....
A délelőtt folyamán elvitték a soproni diákot, a tanácselnököt és az őrvezetőt kihallgatni. A folyosón hátratett kezekkel, leszögezett fejjel kellett az őr előtt menni. Csak a földszinten voltak cellák, az emeleten már nem. Szóval ez volt a "vizsgálati fogház". A kihallgató egy civilruhás alacsony férfi óriási íróasztal mögött ült. Civilruhát viselt, de a hajtókán ott tündökölt az KGB-s jelvénye. Ehhez került az őrvezető. Az orosz leültette, általában udvariasan, de nagyon rossz magyarsággal beszelni kezdett.
- Megmondok magának, mondani igaz. Nekünk vannak biztosíték, ami megjött otthonról. Maga kell beszélni elsőről, mit csak csinált...
Az őrvezető elkezdte. Október 23-án elérkezett a forradalom híre, aztán tovább-tovább.
Elmondott mindent. Igazán igazat. Elmondta afférjait az alezredessel, elmondta az ávósok viselkedését, a pesti kegyetlenkedéseket, a fegyvertelen áldozatokat, az orvtámadásokat. Az orosz hallgatott és jegyzetelt. Mindent részletesen elmondatott. Végül egy újságot húzott elő.
Orosz nyelvű lap volt, egy rossz képpel. Egy ember fejjel lefelé lóg, háttérben a Köztársaság tér ismert házai.
- Maguk hogy akasztották az embereket, így?
Átlátszó beugrató kérdés. Erre is csak igazat tudott válaszolni az őrvezető. Vidéken nem akasztottak. Csak a pesti nép volt olyan bátor, és annyira előrelátó, hogy megtizedelte az ördögöket. A vidék legálisan akart eljárni. Nem letérni a törvényes alapokról. Hát most rajta voltak a törvényes alapokon! Az orosz előtt egy gépelt papír volt. A katona sokáig nézegette, nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudta megállapítani, hogy micsoda. Egyszer az orosz magyar szöveget olvasott fel. Kérdezgette, hogy mi mit akar jelenteni. Sőt odaadta az őrvezetőnek az írást. Ez volt csak a meglepetés. Egy "vádirat” otthonról. ”Sértő szavakat használt a Szovjet Hadseregre, követelte, hogy vonuljanak ki az országból, tiltakozott a szovjet katonák magyar laktanyákba való beengedése ellen..." Valóban ellenforradalmár cselekedetek! Aláírás, Nemes alezredes,...őrnagy politikai helyettes. Valóban igazat írtak! De volt képük ilyen vádakat felhozni! Az orosz megértette a magyarázatot. Sokkal megértőbb és talán becsületesebb volt sok magát magyarnak nevező katonatisztnél.
Elszaladtak az órák. Az orosz egyik cigarettát a másik után gyújtotta meg. Csóválgatta a fejét.
Az őrvezetőnek az volt a véleménye, hogy belül egy kicsit, nagyon kicsit, de együtt érez. Nem mutathatja ezt, de öntudatlanul is elárulja, egy-egy rosszul megszerkesztett mondattal, vagy egy gyanútlan kérdéssel. Elkészült a jegyzőkönyv, az orosz felolvasta, s a katona aláírta.
Elvtárs még egyet szeretnék kérdezni!
- Tessék!
- Úgy tudom, hogy mi valamennyien magyar állampolgárok, vagyunk, s úgy tudom, van egy úgynevezett független Magyar Népköztársaság. Kinek köszönhetjük azt, hogy bennünket ide kihoztak? Mi a köze a Szovjetuniónak hozzánk? Mi joga van bennünket az országból kihozni? Ki kérte erre a Szovjetuniót? Vagy talán nincsen magyar hatóság, nincs magyar ügyészség, aki hivatva lenne a mi ügyünket kivizsgálni? Ha jól tudom Kádár miniszterelnök november 4-én amnesztiát hirdetett. Akik nem követtek el terrorcselekményeket nem büntethetők!
Az orosz töprengett, a fejét vakargatta, aztán megszólalt.
- A magyar kormány, Kádár miniszterelnök kérte fel erre a Szovjetuniót, mert Magyarországon még nincs rend. Azaz, hogy még nincs egészen rend!... Aha, elszólta magát az úr. Otthon még nincs rend! Na, ezért kellett 2000 embert kilopni, ezért kellett bennünket elhurcolni, mert féltek a további ellenállástól! A másik oldalról nézve a
dolgot: "A magyar kormány kérelme" Valóban a magyar kormánytól minden kitelik! A mostani magyar kormánytól, de valószínű nem kellett a magyar kormánynak külön kérvényt benyújtani a szovjetnek, megcsinálta az maga is ezt a sakkhúzást. Már nagy praxisa volt emberrablásban. Hisz ez a legolcsóbb munkaerő!
- Ki lesz vizsgálva mindenki. Aki nem bűnös, fog hazamenni - folytatta az orosz.
- Még egy kérésem lenne. ...Katona voltam, szüleimtől távol szolgáltam. Zavaros idők voltak otthon, s szüleim nem tudnak rólam egy sort sem! A többi katona leszerelt, hazamentek. Engem hiába várnak! Remélem lesz annyi humanizmus Önökben, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt útján értesíthetem a szüleimet. Én és a többiek is. Ön bizonyára megért minket! Miből állana egy lapot elküldeni?
Kemény kérdés előtt állott a tavaris. Nem tudta mit válaszoljon.
- Jó, jó, majd erre lesz intézkedés. De úgy tudom, hogy Vöröskereszt most nincs, még nem is érne haza a levél....
Igen. Olyanok az állapotok, hogy nem ér haza a levél. ....Vöröskereszt sincs most. Nincs! De csak itt a Szovjetunióban! Itt csak az emberek vállain van a kereszt, lenn a bányákban és a kolhozokban, de máshol nincs! Emberi jogok nagy országa! Emberi méltóság, emberi szabadság legutolsó meggyalázása!
- Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást, és kérem az elvtársat, ha van hol elmondania, mondja el, hogy mi nem nyugszunk bele abba, hogy itt vagyunk! Mi magyar állampolgárok magyar hatóságok előtt felelünk tetteinkért, de Önöknek kérdezni nincs joguk! A kihallgatás végét ért. Vagy öt óra hosszat tarthatott, mert a többiek a cellában már rég megkapták az ebédjüket.
- Na, mi volt a kihallgatáson?
- Semmi érdekes! Elmondatták velem, hogy miket csináltam El is mondtam mindent. S mivel egy feltűnően jóindulatú, talán rokonszenves orosz hallgatott ki, megkockáztattam pár kérdést. Megkérdeztem, mi jogon vagyunk itt? S tudjátok mit mondott?
- Régi nóta, a Magyar Kormány kérte fel erre a szovjetet. Ezt mondják már elejétől.
- Ezt! És van pofájuk ezt mondani, és azt, hogy nincs Vöröskereszt. Kértem, hogy levelet küldhessünk haza. ”Nincs Vöröskereszt és a levél sem menne haza, rend nincs otthon” - ez a legnagyobb bajuk nekik!
Nyílt az ajtó, és a hadosztályparancsnokot meg az őrvezetőt kiszólították. Újra kétségek, új remények. Új búcsúzkodások. Hányszor kell még megígérni, hogy írok, írok, ha hazakerülök.
De hazakerülök-e, és irhatok-e?!...
Újra autó, újra várakozás. Most volt is talán ok a reményre, itt a Il. börtönben mindenkinek visszaadták személyes holmiját, pénzt, fésűt, fényképeket. ..De lehet ezekben bízni?
Az autó megindult, s hol kötött ki? Visszament az I.-be, a nagy gyűjtőbe.