Feljegyezve Baselban, 2016 telén.
Mielőtt elkezdeném a tamási laktanya életét ecsetelni abban az időben, amikor ott egy “büntető zászlóalj” volt elhelyezve, szeretnék pár sort írni az úgynevezett magyar honvédség egy részénél, mondd a munkaszolgálatnál eltöltött első 8 hónapomról.
1953-ban érettségiztem a győri bencéseknél. Akkor helyezték (vajon kik?) Nagy Imrét a miniszterelnöki székbe. Talán mondhatom azt, hogy az én családomban ez reményt keltett.
Az iskolaév végén jött az a hír, hogy aki kitűnően vagy jelesen érettségizett, annak nem kell felvételi vizsgát tenni. Nos, örültem a családommal együtt, akkor mehetek a műegyetemre, az építész szakra! Én jelesen érettségiztem. Az év befejezése után hamarosan behívtak Pestre, az egyetemre. Ott, egy nagy teremben felállítottak egy sereg kockát, azt kellett lerajzolni.
OK, egy építésznek kell rajzolni tudni! De aztán jött a “politikai beszélgetés”.Nekem arról kellett egy előadást tartani, mi a véleményem a 2. világháború alatti angol miniszterelnökről, Winston Churchillről. A sokévi hazudozás után, körülbelül tudtam, mit kell mondani! Hogy tulajdonképpen, még ha a Szovjetunió a szövetségese is volt, nyugodtan lehetett őt egy
osztályidegennek, kapitalistának, imperialistának nevezni. Tehát elmondtam, amit kívántak!
Ezután nyugodtan hazautaztam. Már fel is vettek, gondoltam!
Nagy meglepetésemre pár nap múlva jött egy levél:”a felvételi követelményeknek nem felelt meg!”.
Felvételi követelményeknek!? Hát mi volt a felvételi? Rajzolni gyerek korom óta jól tudtam. S a Churchill história!?
Világos, kapitalista leszármazott és még egyházi iskolában is végzett. Ez volt az akadály.
Egy-két nap múlva felmentünk apámmal Pestre a Közoktatási Minisztériumba.(Milyen naivok voltunk!) Egyik irodából a másikba. Egyik óráról a másikra. Talán délután 5 óra felé az egyik hivatalnok apámnak végre kijelentette: “Vegye tudomásul, a maga fiát egy magyar egyetem sem veszi fel!”
Tehát így állunk! Mit lehetett itt tenni.
Apámnak egy péksége volt, amit 1949-ben államosítottak. A kommunisták azt viszont
„kenyérgyárnak” nevezték. Olyan rettentő gazdag nem lehetett apám, hiszen 1900-ban nagyapám kezdte el a pékséget. Viszont apámnak lehetett egy bősz ellensége. Annak lehet mindezt köszönni. De ki volt az? Már gondoltam arra, hogy kikérem a káderlapomat, hiszen mindenkinek volt olyan, de valaki még azt tanácsolta, még korán van. A levéltár még tele van, tele volt kommunistákkal, azok minden lényeges nevet befeketítenek! S nem tudsz meg semmit!
Tehát nem engedték meg, hogy tovább tanuljak!
A családi tanács azt eszelte ki, hogy el kell mennem kőműves segédmunkásnak, akkor majd, mint munkáskádert másképp kezelnek.
Következő évben ez se segített. Jött a fenyegető ősz, a bevonulás. Apámnak, aki a második világháborúban, mint 38 éves karpaszományos vonult be, jogosítványa miatt aránylag jó dolga volt. Sofőr lett. Én is tegyem le az autóvezetői vizsgát. Jó, 1954 nyarán meg is kezdtem az autó-iskolát, s át is mentem a vizsgán. Akkoriban a technikai részre nagy súlyt fektettek, mindent tudni kellett, hogy működik a motor és a többi. Talán, ha azonnal, mint sofőr helyezkedtem volna el, be is gyakorolhattam volna a tanultakat.
1954 októberében jött a behívó. Az akkor szokásos katonaládával megjelentem az állomáson.
19. Kéry László katonaládával
Elég sokan voltunk! Vajon hova visznek!? Jó idő múlva kiderült, hogy Komlóra a bányába!
Nem volt nagyon megnyugtató. Egy nagybátyám, mint aknamélyítő mérnök pár évig Komlón dolgozott. 52 nyarán meg is látogattam őket, tehát már kicsit ismertem Komlót. Isten tudja hogyan, milyen útvonalon, de jó hosszú idő után megérkeztünk Komlóra.
S milyen társaságba kerültem? Az összetétel legalább olyan exquisit volt, mint a pannonhalmi internátusban, arisztokrata gyerekek (a szerencsétlenek, akik a háború végén nem menekültek el), úgynevezett kapitalista-fiókák, kulákfiúk. Cigányok, egykori elítéltek.
Kaszárnya még nem volt Komlón, így Kökönyös városrészben, közönséges többemeletes házakban helyeztek el bennünket. Egy-egy szobában vagy négy ágyat tettek. Mindjárt a második nap jött az orvosi vizsgálat. Úgy látszik, a bányában, ahol ca. 1600 méter mélyen kellett dolgozni, csak az “egészségeseket” küldték le. (Mily humanitás!) Mielőtt az orvoshoz bementünk, a már rafináltabb kollégák mondták, izgassuk fel magunkat, mellső fekvőtámasz etc., na és ne vegyünk levegőt, amikor mérik a vérnyomásunkat. Én is így csináltam. Nagy meglepetésemre nem voltam alkalmas a bányamunkára, csak úgynevezett.
”felszinti”beosztásra. Sose fogom megtudni, valóban magas volt-e a vérnyomásom, vagy mi volt az oka szerencsémnek! Tehát itt voltak a bányászok, a másik oldalon a napszintesek.
Egyelőre még nem választottak el bennünket lakhelyünkre vonatkozólag egymástól, mert talán 6 hét múlva készek lettek a barakkok, ahova át kellett költözni.
Komló, mint egy új város, tulajdonképpen rettenetes hely volt. Utcák alig, járda pláne nincs, a város közepe nevetséges, agyag, agyag, agyag! A gumicsizmával csak úgy elmerültünk a sárban! Nekem egy fatelepen kellett dolgozni. Nagyon nehezen ment, a csizmát alig tudtuk kihúzni az agyagból, s így kellett nehéz farönköket cipelni.
Mosdó, WC volt ugyan a barakkokban, de zuhanyozni le kellett menni a bányászok tipikus fürdőjébe. Ez egy óriási teremből állott, a vízpárától alig lehetett látni. A munkásoknak ruhájukat láncon magasba kellett felhúzni, száradni. A munka alatt a civil ruha lógott, munka után a munkaruha. Tehát ide jártunk fürdeni. El se lehet képzelni milyen érzés volt a sok
“feketével” együtt zuhanyozni. Komlóban amorf feketeszenet bányásztak, a vájatok egyik részében nagy huzat, hideg, a másik részében pedig olyan meleg volt, hogy a nyomorultak pucéron dolgoztak. Ha fürödtünk, nekik csak a szemük fehérje villogott ki a fekete szénporos testükből.
A munkám nagyon nehezemre esett. Tudniillik bevonulásom előtt talán pár héttel 50 kg szénnel a hátamon elcsúsztam, s a jobb térdemben egy porcleválás keletkezett. Ebben az időben apámmal szenet fuvaroztunk. Az orvosok ugyan meg akartak operálni, de nekem ahhoz nem volt kedvem. Volt a családban olyan, aki azt mondta, na, majd a honvédségnél ez javadra lesz!
Úgy is lett volna! Az első napon az őrmesterünk az egész egységet összehívta, s megkérdezte, kinek van valami orvosi bizonyítványa.
Büszkén mentünk ki hozzá, s adtuk át a gondolva “vagyont” érő papírt. Amikor, az összes bizonyítványt megkapta, szépen összepasszította őket, s egy gyors mozdulattal mindet összetépte¨. A szél elvitte a papírfoszlányokat. Ennyit ért az orvosi bizonyítvány.
A fatelepen a munka számomra mindig nehezebb lett. Valóban fájt a térdem. Ez már talán 3-4 hét után történt. A családban mindenki megtudta, hogy én Komlón vagyok “ muszos” mert így hívtak bennünket. Megkülönböztetésképpen a rendes honvédséghez mi régi háború előtti posztó-khaki ruhát viseltünk.
Egyszer kapok egy levelet (a posta még működött). Nagynéném, aki azelőtt itt lakott Komlón írt. A levél végén kérdezi, hogy doktor X vajon még Komlón van-e. Ezt megpróbáltam kideríteni, ki ismeri doktor X-et. A válasz szerint persze hogy Komlón van, sőt a katonaság is hozzá tartozik!
Na, nekem se kellett több, a legrövidebb időn belül jelentkeztem a doktornál.
Az orvosi rendelő is csak olyan volt, mint az egész Komló, provizórikus, majdnem primitív.
Amikor bementem a rendelőbe, a doktor úr épp az íróasztalánál ült, s valamit jegyzetelt.
- Vetkőzz le fiam! - volt a parancs.
Megtettem, s ráfeküdtem a priccsre. A doktor még mindig írt. Hát akkor megreszkíroztam felszólítás nélkül beszélni, - ami a katonaságnál tiltott volt - megszólaltam:
- Szívélyes üdvözlet Alpárynétől!
A doktor felugrott.
- Mi az fiam, hát honnan ismered őt?
- A nagynéném!
- Na és hogy vannak, hol vannak!?
- Köszönöm, jól vannak, a férje most Putnok környékén dolgozik, ott laknak.
- Add át szívélyes üdvözletemet!
- Na és mi van veled?
Elmondtam, hogy két hónapja 50 kiló szénnel a hátamon elcsúsztam, s porcleválást kaptam a jobbtérdemben.
- Na, mutasd!
Ahogy feküdtem megtapogatta a jobb térdemet, lehetett is érezni, majd hallani, hogy mozog s
“knakkol” az “izegér” ahogy azt nevezik.
- Látom fiam, érzem.
Leült az íróasztalhoz, s elkezdett írni.
- Na, itt van!- mondja.
- Ezzel a térddel csak földszinti könnyű munkát végezhetsz!
Persze nagyon megköszöntem. A parancsnokságnál megkaptam az új munkámat. Homokot kellett szárítani a kis gőzmozdonyok számára, hogyha nedvesek a sínek, ne csússzon a szerelvény!
Ezután nekem nagyon jó dolgom lett! Egy oldalára fektetett vasládába kellett homokot belapátolni, szárítani, a másik oldalon alul tüzelni. Ha éjjeli “sittem” volt, befeküdtem a homokra. A tűzzel szemben lehetett egy vastag farönkön ülni. 4 hónap alatt a pufajkanadrágom a sok üléstől a fenekén kilyukadt. A szabadidőt pedig olvasással tölthettem, itt tanulmányoztam először Goethe Faustját.
Nagynénémnek természetesen írtam szerencsémről. Jött is a gratuláció, s a magyarázat. Mielőtt el kellett nekik költözni Komlóról, nagynénémnek egy kellemetlen helyen egy kelése keletkezett. Ezt kezelte Doktor X. El kell mondani, hogy néném egy 29 éves csinos hölgy volt.
Kérdezi az ember, mi mire jó?
Sajnos a paradicsomi állapotnak egyszer vége lett. A “földszinteseket” engem is, összepakoltak, s elvittek Székesfehérvárra egy régi-régi laktanyába. Másnap irány a Velencei tó, nádaratás. Megmutatták, hogyan kell a direkt erre a célra tervezett szerszámmal nádat aratni.
Nem is lett volna baj, ha a jég nem tört volna be alattunk úton útfélén, s mi t…..ig állandóan vizesek voltunk. A csizma is tele volt! Egész nap. Délben valamikor megjelent egy autó
jéghideg ebéddel. Este a laktanyában még meleg víz se állott rendelkezésünkre. Így volt ez jó pár napig. Hogy nem fáztunk agyon, az szinte hihetetlen!
20. Nádaratás a velencei tavon 1955. 02. 20. Kéry László, Ábrahám X,
Éliás Károly
21. Nádaratás a velencei tavon 1955. 02. 20. Poroszlai Jenő, Bognár Jenő,
Nádory Pál, Ábrahám X, Y, Z
Egyszer ennek is vége lett, aztán elvittek bennünket Szentendrére, egy vadonatúj laktanyába.
Onnan kellett hol ide, hol oda beugrani, hol ilyen, hol olyan munkát végezni.
Végül is, legalább is úgy látszott, kivittek bennünket Újpestre, a hajógyárba. A barakk már készen állt számunkra, de a nyitott pöcegödröt a “gerendával” még nekünk kellett kiásni. Jó szó van erre a német nyelvben “Donnerbalken” ami olyasmit jelent, mint dörgő gerenda (magyarul
„az ég dörög”!)
Kőműves segédmunkások lettünk.
22. Budapest, 1955. 04. 01.
Nándori Pál, Poroszlai Jenő, Konkoly Pál, Bognár Jenő
23. Budapest, 1955.
Bognár Jenő, Konkoly Pál, Éliás Károly, Nándory Pál, Poroszlai Jenő, Kéry László, X.
24. Budapest,1955. 04. 10.
Konkoly Pál, Nándory Pál, Poroszlay Jenő, Bognár Jenő, Kéry László
25. Budapest, 1955. 04. 01.
Bognár Jenő, Kéry László
Hajógyári kosztot kaptunk, ami a katonaihoz képest kitűnő volt. Ágyunk alatt bujtattuk bőröndben a civil ruhánkat. Munka után be Pestre. Egyszer még egy muszos barátom, egykori operaházi statiszta, még egy előadásra (Walkür) is becsempészett.
A homokszárítás után, ezzel a munkával is meg voltam elégedve!
Viszont ez se tartott örökké! Április végén behívat a tizedes (mert ő volt a parancsnok) s mondja, hogy engem azonnali hatállyal áthelyeztek Tamásiba, mert van jogosítványom.
Azt se tudtam, hol van Tamási! Hát örültem is, meg nem is. El kellett búcsúzni a már megszokott kedves katonatársaimtól, na meg Pesttől. Így lett a muszos életemnek vége!