Megérkezése óta Blackstone nem hallott hírt Dorothyról, így türelmetle-nül várta a már megérkezésükkor előre megbeszélt találkozást. Sok mesélni-valója volt és úgy érezte, a mai a megszokottnál is izgalmasabb és reményei szerint a megszokottnál is izgatóbb együttlét lesz. Szokásától eltérően már negyedórával az indulás előtt izgatottan ácsorgott a telep kapuja közelében levő buszmegállónál, ahonnan háromóránként indult autóbusz a városba.
Az utazás nem tartott sokáig, Blackstone-nak mégis úgy tűnt, mintha a busz csak araszolna a kopár síkságon. Délután négy óra előtt tíz perccel érkeztek meg a központi pályaudvar melletti autóbusz végállomásra. A találkozót fél ötre beszélték meg a pályaudvari vendéglő éttermében. Beült a meglehetősen üres éttetembe, egy ablak melletti sarokasztal mellé, ahonnan jól megfigyelhette a járókelőket. A délutáni csúcsidő még nem érkezett el, a pályaudvart még nem lepték el a munkából hazaigyekvők tömegei, de még így is elég nagy nyüzsgés volt a széles téren.
Miközben szórakozottan szemlélte az embereket, újra végiggondolta, mi az, amit a lánnyal meg kell beszélnie. Természetesen a személyes vonatkozá-sokon kívül, amelyeket majd mindig a megfelelő alkalommal fog felvetni. De az elmúlt napok különös, nyomasztó és talán kissé hátborzongató tapasztalatait és benyomásait is feltétlenül meg akarta beszélni a lánnyal. Úgy érezte, a telepen látott pszichológiai vizsgálatok embertelenek és kegyetlenek, de mégsem ez nyomasztotta leginkább. Bár racionális ember volt, nem tagadta a megérzések jelentőségét (persze csak mint a tényekből és jelenségekből adódó összefüggé-sek nem tudatosodott formáját). A tapasztaltakkal kapcsolatos rossz érzését is a látott és nemtetsző módszerek, a különös és indokolatlan katonás biztonsági intézkedések, valamint a furcsa, kellemetlen emberekkel való találkozás hatásá-nak tudta be. És persze a különös, ijesztő haláleseteknek. Önmagában ezek mindegyike elfogadható lett volna, de együtt már valahogy sok volt.
Ezekről a tényekről és az ezekkel kapcsolatos érzéseiről szeretett volna a lánynak beszámolni és szinte megdobbant a szíve, amikor a tér másik oldalán feltűnni látta karcsú alakját. De öröme nem tartott soká. A magas férfi, aki, amikor Dorothyt észrevette, a lány mögött két lépésre feltűnt, most Dorothy mellé került és messziről is láthatóan bizalmas beszélgetésbe merültek.
Bosszúsága, hogy a lány a megbeszélt találkozóra más férfivel érkezik, haragos féltékenységgé növekedett, amikor közelebb értek és látta, hogy a férfi fiatal és feltűnően jóképű. Emellett olyan meghitten nevetgéltek, hogy Dorothy az étterembe belépve nem is vette észre azonnal a bejárat közelében levő asztal-nál ülő Blackstone-t és elment mellette. Csak amikor az utána szólt, hagyta abba a csevegést.
- Hát itt vagy? - kérdezte kedvesen, de Blackstone úgy érezte, hiányzik a hangjából az az öröm, amit ő érzett és amire olyan nagyon várt.
- Ő Charles Guilmond, a Middle-West Journal főszerkesztő helyettese, aki megérkezésem óta olyan kedvesen egyengeti az utamat itt Amerikában.
Charlie, ő Leslie Blackstone, akiről meséltem.
Blackstone még bosszúsabb lett a bemutatás hallatán, de igyekezett jó képet vágni. Udvariasan kezet nyújtott Guilmondnak.
- Halló, Charlie! Örülök, hogy megismertem!
- Részemről a szerencse, - viszonozta az újságíró. - Dorothy sokat mesélt magáról.
(- Már Dorothy, meg Charlie, - füstölgött tovább magában Blackstone, de ismét erőt vett magán és kedvesen a lányhoz fordult.)
- Na mesélj, hogy érzed itt magad? Tapasztaltál-e sok érdekes dolgot, tanultál-e valami újat ezektől a jenkiktől?
Egy perccel később már megbánta kérdését, mert Dorothy tőle szokatlan szóáradattal dicshimnuszokat zengett az amerikai újságírásról. Hogy itt micsoda tekintélye és hatalma van a sajtónak, milyen keményen fogalmazzák meg a riporterek a kérdéseket, hogy őt is milyen kedvesen és ami a legfontosabb, mi-lyen tisztelettel fogadták. Csak úgy ömlött belőle a szó. Guilmond mosolyogva hallgatta, csak néha szólt közbe egy-egy elismerő szót saját újságuk dicséretére, amivel alátámasztotta a lány mondandóját.
Blackstone növekvő bosszúsággal hallgatta, még az evést is abbahagyta, pedig a rostélyos, amit rendelt, igencsak ízletes volt és amikor végül Dorothy tirádája végére ért, hirtelen közbevágott:
- Akkor ennek az újságnak nem okozhat nehézséget esetleg egy leleplező cikket írni azokról a visszásságokról, amiket a Tömegpszichológiai Kutató Intézetnél tapasztaltam?
Valójában Blackstone-nak esze ágába sem jutott, hogy bármi elmarasz-talót terjesszen vendéglátóiról, de annyira bosszantotta a sok dicshimnusz, amit a lány a sajtóról és a Middle-West Journalról elzengett, hogy valami kellemet-lent akart mondani, tudván, hogy az Intézet mekkora befolyással rendelkezik.
Számított rá, hogy ha Dorothyt nem is, a férfit kissé zavarba hozhatja, de ekkora hatásra nem számított.
Dorothy először mosolyogva bólintott, láthatólag felvillanyozta, hogy esetleg részt vehet újabb nagy cikk megírásában, de közben Charlie-ra pillantott és megfagyott arcán a mosoly. Charlie Guilmond arcáról eltűnt az állandó derű, elkomorodott és ellenségesen fordult Blackstone felé.
- Szó sem lehet ilyesmiről. Az Intézet egyike lapunk legszilárdabb támo-gatóinak, mind anyagilag, mind erkölcsileg. Mr. Konigstein pedig városunk megbecsült polgára, a városi tanács tekintélyes tagja. Miért, milyen adatok vannak a birtokában? És főleg: bizonyítani tudja az állításait? És még ha volna is bizonyítéka, csak nem képzeli, hogy a maga szavára nekitámadnánk egy olyan intézménynek, amelynek összeköttetései - ki tudja - milyen magasra nyúlnak.
Folytatni akarta, de meghallotta Blackstone nevetését és torkán akadt a szó.
- Nyugodjon meg, csak tréfáltam. Nincs semmi lelepleznivaló, nagyon jó viszonyban vagyok Mr. Konigsteinnel és munkatársaival és elismerem hatékony munkájukat.
(Előbb azt akarta mondani „tisztelem”, de visszaszívta. Tisztelni nem, azt azért mégsem!)
Guilmond arcára előbb kiült a bosszúság, de felváltotta a megkönnyeb-bülés.
- Nahát, maga milyen vicces fiú, - nevetett erőltetetten és gyengéden hátba vágta Blackstone-t. Dorothy ostobán bámult maga elé, majd lassan elvörö-södött.
- Ez egyáltalán nem vicces! - mondta haragosan. - Megsértetted a vendéglátóimat, akik szívesen fogadtak. Vagy csak engem akartál nevetségessé tenni?! - Abbahagyta, mert elcsuklott a hangja. Majdnem sírt.
Blackstone már majdnem megbánta, amit mondott, amikor éppen az újságíró sietett segítségére.
- Semmi baj, Dorothy! - mondta megnyugtatóan, majd Blackstone felé fordult. - Az az igazság, hogy nem nagyon kedvelem a tudósokat. Úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket semmi más a szakterületükön kívül. Szerénykednek, elhárítják maguktól az elismerést, pedig mindenkinél hiúbbak és önteltebbek.
Azt hittem, Leslie, te is ilyen szobatudós vagy, aki elefánttornya ablakából me-redeken lenézi a környező világot. De el kell ismernem, tévedtem. Te belevaló fickó vagy és nem ijedsz meg a sajtótól. Pedig tőlünk itt mindenki retteg.
Üdvözöllek körünkben.
Kezet nyújtott másodszor is, de ez nem udvariassági kézfogás volt, mint az első. Blackstone elfogadta és barátságosan megrázta Guilmond kezét. Már nem is találta ellenszenvesnek, inkább valami cinkosság-félét érzett.
- Látom, te tudod, - folytatta nevetve Guilmond, - hogy valójában mi sem vagyunk az igazság félelem és gáncs nélküli bajnokai. Egyáltalán nem vagyunk függetlenek, sőt nagyon sok mindentől és mindenkitől függünk. Persze
egy tisztességes újságíró - mondta elkomolyodva, - igyekszik tárgyilagos lenni és az igazat írni, de csak akkor, és addig, ameddig ezt a főnökei engedik. A főnökök pedig általában bele vannak bonyolódva egy vagy több politikai játsz-mába és nem engedhetik meg maguknak a függetlenséget.
- Csak úgy, mint nálunk, tudósoknál, - nevetett Blackstone is. - Persze nálunk mások a szempontok, de te se hidd, hogy egyedül tudományos szem-pontok határozzák meg, mit teszünk.
A két férfi láthatólag élvezte, hogy végre méltó vita-partnerre talált.
Egymást túllicitálva hozták fel a példákat, amelyekkel saját szakmájuk kiszol-gáltatottságát igyekeztek alátámasztani. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem is vettek tudomást a lányról, aki dühösen és sértetten ült mellettük. Nem tudni, mi kerekedett volna ki a beszélgetésből, ha az egyik szomszédos asztalnál ülő idősebb férfi fel nem fedezi Guilmondot.
- Halló, Charlie! - kiáltott át hozzájuk. - Tudsz valami újat a Blanford botrányról?
- Halló, Jack, jó, hogy szóltál! - kiáltott vissza Guilmond. - Már úgyis akartalak hívni. Bocsássatok meg, - fordult asztaltársaihoz. - Egy pillanatra átülök egy kollégámhoz. Sürgősen beszélnem kell vele. Azonnal visszajövök.
Felkelt és poharával a kezében átsietett kollégája asztalához. Leült és rövidesen összehajolva beszélgetésbe mélyedtek. Dorothy megvárta, amíg Charlie leül a másik asztalnál, azután szikrázó szemmel Blackstone felé fordult.
- Megsértettél, megaláztál és nevetségessé tettél! Tudd meg, ezt sohasem - érted? - sohasem fogom neked megbocsájtani!
- Nem én tettelek, hanem te tetted magadat nevetségessé, - válaszolt hűvösen Blackstone, aki számított a lány dühkitörésére. - Úgy látszik elkáprázta-tott az amerikai életforma. És, ahogy látom, ez a Charlie is nagy hatással van rád!
- Hiszen te féltékeny vagy! - mondta némi elégtétellel a hangjában, de még mindig haragosan a lány. - Most már mindent értek! - tette hozzá, kissé megenyhültebben. - Ezért sütötted el ezt az ostoba tréfát. Nevetséges vagy.
Charlie csak kollégám és jó barátom. Különben is nős. Egyébként ez a Charlie sem különb nálad. Egyszerre milyen jó barátok lettetek. A végén még egymásba szerettek, rám már nem is lesz szükségetek.
- Hát nem tudom, neki mennyire van rád szüksége és neked őrá. Min-denesetre látom, hogy jól megértitek egymást. Azzal is tisztában vagyok, mit számít, hogy nős ember. De ez a te dolgod. Szabad ember vagy. De ami az
„ostoba tréfát” illeti, egyáltalán nem tréfa. Valami nagyon sötét dologba bot-lottam. Azért is mondtam, amit mondtam, mert látni akartam, mennyire számít-hatok itt a sajtó támogatására. Hát láttam!
Ez persze nem volt egészen igaz, Blackstone elsősorban féltékenysé-gében tett célzást az intézetben folyó különös dolgokról, de annyi haszna mégis volt, hogy belátta, itt nem számíthat a nyilvánosság segítségére.
- Nincs neked üldözési mániád a londoni betörés óta? - kérdezte a lány, aki tovább akarta bosszantani a férfit, noha felébredt benne az újságírói ösztön. - Mi az, ami annyira felizgatott?
- Ha érdekel, elmesélhetem, döntsd el magad - mondta Blackstone. - De csak akkor, ha becsületszavadat adod, hogy nem beszélsz róla ennek a Charlie-nak és persze senki másCharlie-nak.
Azzal röviden elmondta, amit tapasztalt. A lány elgondolkozva hallgatta.
- Hát ez mindenesetre furcsa! - mondta a végén. - Hacsak nem a te túl-tengő fantáziád színezi úgy ki, - tette hozzá, hogy tovább bosszantsa.
- Hát csak töprengj rajta! - mondta a férfi, elengedve a füle mellett a gú-nyolódást. - Nem akarom, hogy foglalkozz vele, nehogy bajba sodord magadat is. Elég, lesz, ha esetleg én bajba kerülök, - nevetett erőltetetten.
Tovább akart beszélni, de látta, hogy Guilmond feláll a másik asztaltól.
Gyorsan a lány felé fordult.
- Mindjárt jön ez a Charlie. Megkérhetlek, hogy megtegyél nekem vala-mit? Nézz utána a sajtóarchívumokban, mi volt az a Cuvier ügy és küldd át a nevemre az intézetbe.
A lánynak nem volt ideje válaszolni, mert Guilmond közben visszaér-kezett. A délután további részében nem tért vissza egyikük sem a témára, de megmaradt a feszültség Dorothy és Blackstone között, bár ezt az újságíró nem vette észre. Blackstone este korán hazaindult, mert mint mondotta, még utána akar valaminek nézni.
- Rövidesen újra jelentkezem, - búcsúzott, miközben kissé tovább tartotta kezében a lány kezét. - Ugye számíthatok rá, hogy megteszed, amire kértelek?
- Nem felejtettem el, számíthatsz rám, - válaszolta Dorothy és összezör-dülésük óta először elmosolyodott.