Az este a továbbiakban zavartalanul telt el, bár az amerikai különös fel-lépésének hatása nem múlt el nyomtalanul. Mind a ketten úgy érezték, mintha valami fenyegető árnyék vetődne együttlétükre. Valami meghatározhatatlan, el-kerülhetetlen rossz. Nem is maradtak addig, mint tervezték. Blackstone hazavitte a lányt, de most nem ment fel hozzá. Utána akart nézni, a beavatottak közül (sajnos, sokan voltak) kinek mi juthatott tudomására a kutatási munkákkal és eredményekkel kapcsolatban. Dorothy sem marasztalta; a mai napon túlságosan sok kellemetlen meglepetés érte. Úgy érezte, ahhoz, hogy jól érezze magát Leslie-vel, előbb fel kell ezeket dolgoznia.
Blackstone tehát hazahajtott. Hampsteadben lakott, egyedül, egy kis kertes házban. Ahogy a kocsival behajtott a garázsába, felülről zaj ütötte meg a fülét. Mintha ajtó csapódott volna odafent, majd gyorsan távolodó lépteket hallott és a kerti ajtó fémes csattanását. Valaki járt a lakásban.
Kiugrott az autóból és kirohant a garázsból, futtában becsapva maga után a garázs ajtót. Egy pillanatig habozott, a hívatlan látogató után fusson-e, vagy azt nézze-e meg, mit vitt el. Azután úgy döntött, a behatolót már úgysem éri utol, így a második megoldást választotta. Felszaladt a bejárati ajtóhoz vezető néhány lépcsőn és belökte a félig nyitott ajtót. Az előszobán áthaladva felkapott egy golfütőt, bár csaknem bizonyos volt abban, hogy már senkit sem talál a lakásban. Minden szobában, ahová belépett, azonnal felgyújtotta a villanyt, úgy, hogy a ház rövidesen pazar ünnepi fényben égett.
Ahogy keresztül szaladt az egyes helyiségeken, első látásra semmi rend-ellenességet nem észlelt, de ezen nem csodálkozott, tudta, nem közönséges betö-résről van szó. Dolgozószobáját hagyta utoljára. Rendetlenséget itt sem tapasz-talt, de azonnal észrevette, hogy egyes bútordarabok, eszközök, készülékek nem ugyanott, illetve nem ugyanolyan helyzetben vannak, mint ahogy szoktak. A betörő vagy behatoló nyilván azokat is helyrerakta volna, ha van ideje, de Blackstone váratlan hazaérkezése már nem tette ezt lehetővé. A behatoló való-színűleg arra számított, hogy a férfi tovább marad Dorothynál, esetleg ott tölti az éjszakát és látogatását sikerül észrevétlenné tennie.
Blackstone egyenesen számítógépéhez ment. Azonnal észrevette, hogy csak néhány perce kapcsolták ki. Újra bekapcsolta és a gép azonnal jelezte, hogy
„súlyos hiba történt, a számítógépet szabálytalanul kapcsolták ki, a másolási folyamat megszakadt”; meg is kérdezte, „kívánja-e folytatni a dokumentum másolását?” Blackstone azonnal megállapította, hogy a másolni kívánt doku-mentum az a jelentés, amelyet az első gondolat átültetési kísérletről írt odahaza, közvetlenül azután, hogy a lány először látogatott hozzá a laboratóriumba. A többi jelentést, illetve emlékeztetőt már az intézetben írta, természetesen kóddal védett formában.
A fizikus átkozta hanyagságát, hogy ezt a jelentést ilyen hozzáférhető formában hagyta, de megnyugodott, mert rájött, hogy a kísérlet még a kutatási munkák hivatalos letiltása előtt történt, így nem használhatják fel ellene, hogy feljelentsék az utasítás megszegése miatt vagy - ami még valószínűbb - evvel való zsarolásra.
Blackstone végignézte CD-n, illetve floppin rögzített kutatási dokumen-tációit is, de semmi sem hiányzott. Elgondolkozott azon, miért törtek be a lakásába. Mivel a behatoló, illetve megbízói tudtak arról, hogy a felsőbb utasítás ellenére tovább folynak a kutatások (mint ahogy arról a Pentagon emberei fel-tehetőleg éppen úgy tudtak, mint a Terra-Tronics vezetői), nyilvánvalóan belső kapcsolattal rendelkeztek, tehát tudtak a kísérletekről. De a kutatás eredményeit rajta és az igazgatón kívül mindössze négyen ismerték: helyettese, Bill Harley, a doktori disszertációján dolgozó Patrick McDonald (a híres McDonald klán egyik
egyenes leszármazottja), az egyetemi gyakorlatát végző szeplős, szőke John Dawn és Shirley Darkin, aki a berendezések szoftver programjaival foglalkozott.
Ők gyakorlatilag minden kísérletről tudtak, ami a laboratóriumban folyt, de az eredmények számszerű kiértékelését Blackstone nem bízta másra és azok kóddal védett formában kerültek a központi számítógép memóriájába.
A behatolók megbízói tehát nem a tiltott kutatások végzésére kívántak bizonyítékot szerezni, mert ezt az előbbieken kívül még legalább tízen - közöt-tük például a biztonsági főnök, a gazdasági és pénzügyi igazgató, stb. - bizonyít-hatták volna. Tehát a betörésnek a lakásába nem lehetett célja zsarolásra alkal-mas adatok szerzése. Ha a megbízók azt akarták tudni, hol tartanak a kutatási kísérletekkel, beépített emberük nem lehetett az előbbi négy egyike. Hacsak nem a számszerűsíthető kísérleti eredményeket akarták megszerezni, mert ebben az esetben belső emberük bárki lehetett.
Blackstone habozott, bejelentse-e a rendőrségen az esetet, de hamar rá-jött, hogy nem mondhat mást, minthogy egy jelentését megpróbálták lemásolni;
egy olyan jelentését, amelynek tartalmáról viszont semmilyen felvilágosítást nem adhatna - ugyanakkor sok kellemetlen kérdésre kellene felelnie. Úgy döntött, hogy kételyeit megosztja főnökével.
Sir Henry Lindsdale bosszankodva vette fel a telefont. Kedvenc krimi-sorozatának egyik igen érdekes epizódját nézte éppen. Azt hitte, megint feleségét keresi egyik barátnője és neki udvariasan el kell magyaráznia, hogy az asszony ma a szokásos bridzs-partiján található. Meglepve ismerte fel Blackstone hangját. Legalább tíz éve nem fordult elő, hogy otthonában zavarták.
- Mit akarsz, Leslie, késő este? Talán ég a ház? - kérdezte ingerülten.
- Már le is égett, - felelte Blackstone, aki nem illetődött meg főnöke haragjától. - Ezért inkább téged hívtalak, nem a tűzoltókat. Egyszóval betörtek a lakásomba.
- Sajnálom, hogy ez történt, de jobb, ha rendőrséget hívod. Mit vittek el?
- Semmit, csak lemásolták a neked írt bizalmas jelentésemet, - mondta nyugodtan Blackstone, aki tudta, ez mindjárt érdekelni fogja az igazgatót.
Nem is tévedett. Sir Henry felszisszent, mint akinek a metrón ráléptek a fájós tyúkszemére.
- Micsoda? - ordította, - légy szíves azonnal magyarázd el, mi is történt!
- Jobb lesz, ha odamegyek, - mondta Blackstone. - Ez nem telefontéma.
Addig legalább nyugodtan nézheted a tévét, - tette hozzá szemtelenül.
Gondosan bezárta lakását, bár biztos volt benne, hogy látogatói aznap éjjel már nem fognak visszajönni és főnöke lakásához hajtott. Sir Henry, bár a kapott hír nagyon felizgatta, nem mulasztotta el a krimi epizódot végignézni és készülékét elzárva elégedetten állt fel a csöngetésre ajtót nyitni Blackstone-nak.
Amikor hallotta, hogy a betörők semmi új és főként semmilyen kompromittáló adathoz nem jutottak, kissé megnyugodott. Nyugalma azonban nem soká tartott, amikor a fizikus beszámolt Johnson megjelenéséről. Blackstone jónak látta, hogy őszintén elmondja Dorothyval való kapcsolatát és nehezen, de sikerült
meggyőznie főnökét arról, hogy a lány nem fog senkinek beszélni az intézetben folyó munkákról.
- Még nem tudom hogyan, de ki fogom nyomozni, ki az, aki az infor-mációkat kijuttatja. Sajnos nagy a kísértés, ezek nem sajnálják a pénzt.
- A Pentagonra gondolsz, vagy a Terra-Tronicsra? - kérdezte az igazgató.
- Mind a kettőre, bár azt hiszem, az utóbbi sokkal gátlástalanabb.
- Hát köszönöm, hogy tájékoztattál. Kérsz egy whiskyt?
Blackstone éppen igent akart mondani, amikor hirtelen megint felcsen-gett a telefon.
- Mi az ördög van ma? - bosszankodott az igazgató. - Úgy látszik, ma éjjel mindenki engem keres! - morgott és felvette a kagylót.
- Itt sir Henry Linsdale beszél. Igen én. Micsoda? - kiáltott fel, mint akit kígyó csípett meg. - Ez lehetetlen! Jó, azonnal megyek. Blackstone is jön velem.
Letette a kagylót és sápadtan meredt beosztottjára, aki meglepve látta, hogy egyébként higgadt és mindig méltóságteljes főnöke hogy kikelt magából.
- Betörtek az intézetbe, - mondta remegő hangon. - Az éjjeliőrt megölték.