102.
De lehetséges-e a kifejezés, megírható-e a m ű ? Maradéktalanul megfogható-e az alakulás, legalább mélyében, sodrása irányát megérezve? A kérdés a romantika óta a művészet legkényesebb kérdése. A németeknél Novalis, a franciáknál Balzac és Mallarmé példája egész életművel felel r á : nem! Nincsen remekmű, mely egyetlen könyvbe fogná a világot. A végtelent nem lehet véges formába önteni, s a véges óhatatlanul meghazudtolja azt, ami végtelen. S mennél inkább „végtelenebb" akarna lenni, annál erősebben zárul önmaga végességébe. Füst Milán is megsejtette a ve-szélyt,, mely Naplóját fenyegette, átengedve a mélység vonzásából a mezítelenség és a pletyka csábításának, de ellent tudott állni neki, m e r t nem a d o k u m e n t u m igénye és igényessége vezette.
A művésznek ugyan le kell mondani a végtelenségnek véges f o r m á b a hajlításá-ról, de nem szűnik meg chercheur d'absolu, az abszolútum keresője lenni, ahogy Baudelaire mondta. A vágyat megőrzi magában, a nagy mű írásáét, s lehet, hogy igaza van Füst Milánnak, aki kijelenti, hogy „A vágy a megismerésnek alkalmasabb eszköze, mint a kielégülés." (I. 445.) Ezzel legalább megmarad a nagy alkotás vágya, noha az alkotás sosem születhetik meg épen és teljesen. Ezért irányul a figyelem az önmagában is gigászi munkára, az írásra (a Naplóban nem egy erőfeszítésre, hanem az egész életéére), s mint Valéry kifejti Teste á r j á n a k előszavában, „ . . . általában az eredmények — és következőleg az alkotások — kevésbé izgattak, mint az alkotó energiája, mely törekvéseinek lényege." A végcél itt m á r alig érdekes. A lényeg a folyamat, mely az írót ú j Szisziphosszá alakítja.
E sajátos, de nem egyedüli művészetfilozófiából következik Füst Milánnak a Naplóban kifejtett etikája, mely szükségképpen torkollik a relativizmusba. Ha az eredmény helyett ugyanis be kell érnünk a változással és mintegy ez magyarázza a fejlődést, akkor itt számonkérésnek helye aligha lehet. „Ami mozgásban van, azt n e m lehet mint valami állandót megítélni — idézi Karinthyt. — Az embert nem szabad erkölcsileg végképpen jellemezni, mert folyton változik, halad valami felé.
S én éppen azt vizsgálom benne, hogy mi felé halad." (I. 341.) E vizsgálat legérde-kesebb részleteit önmagáról szólva t á r j a föl. „Kétségkívül megállapítható' azonban, hogy fejlődtem, s ösztöneim mások, mint fiatalkoromban voltak. Ma m á r egészen mást adnék át gyerekemnek, mint a k k o r . . . Az önzés nyerseségei, durva óhajai, szenvedélyei meg vannak fékezve — s átváltoztak. Én átváltoztam; nem az vagyok, aki voltam: a tisztátalan, hiú, egocentrikus ember. Ha ez eredmény: nem maradtam olyan, amilyennek születtem, amilyenné lehettem volna, vagy előreláthatóan kellett volna lennem." (I. 280.)
A fejlődés konklúziójában, mint látjuk, nem is maga a fejlődés, hanem az a n n a k tápot adó személyiség lép előtérbe. A többi embernél viszonylag nagyobb szabadsággal dönthet a művész saját é l e t é n e k és sorsának alakításában, éppen azért, m e r t sokoldalúan tudja érteni és kifejleszteni. Nem tűnik el nyomtalanul az élete, m e r t személyiségének varázsa későbbi nemzedékekre hagyományozza. Füst Milán
„a mindenkinél okosabb Goethé"-t idézi meg A naplóirodalomról és elpusztult nap-lómról című tanulmányában (II. 489.), és nem véletlenül. A kiteljesedett művész-személyiség ideális típusát látta meg benne, mint kortársai közül Kosztolányiban és Karinthyban, bár észre nem vehette bennük az emelőt, mely a sivár hétköznapok fölé lendítette őket: a játékosságot, mellyel nehezen tudott azonosulni.
Mert a művészsors örömébe élete során ugyanannyi, ha nem több üröm is ve-gyült. Ahol élt: „A hálátlanság székvárosa: Budapest." (II. 227.); amilyen ő: „Egy ötvenéves ember, aki minden tekintetben ugyanolyan szamár és esendő, mint húsz-éves korában volt." (II. 363.); és ahogy érvényesülni próbál: „úgy lettél művész, hogy meg akartad mutatni a világnak, mely nem akart észrevenni, hogy vagy s hogy különb vagy." (I. 253.) De nehezen ismerték el, hogy „különb"! Az alkotó „belső"
folyamatai mellé így társul a „külső" világról, környezetéről alkotott képe. Meg-t u d j u k belőle, hogy nem volMeg-t elég kínkeservesen világra hozni műveiMeg-t, el is kelleMeg-tMeg-t helyezni őket, találni pártfogót, lapot, kiadót vagy éppen színházat, mely mostohán b á n t drámáival nem hagyja magára, s a sok utánjárás, esdeklés és megaláztatás 103.
talán ugyanannyi energiát rabolt tőle, mint maga a mű. A Napló n é m i k é p p m ó d o -sítja azt a képet, melyet pályatársairól, kivált pedig amit Osvátról eddig m e g j e l e n t tanulmányaiban örökített ránk; de jelentős kiegészítésekkel szolgál, n e m s a j n á l v a az esztétikai szempontok alapján értékelő kritikus fáradságát sem, Babits, Móricz, Kosztolányi művének elmélyültebb számbavételéhez.
Abból a gazdagságból, mely nagy olvasmánnyá teszi a Naplót, csak részeket vil-lanthattunk föl. De talán ebből is kitetszhetik, hogy miért óvta ezer gonddal és írta végeláthatatlannak hitt sorait Füst Milán. Létrejöttében a modern művészet egyik válságjele testesül meg, mely magával hozza annak kifejezését, hogy a művészi kül-detés milyen ellentmondásossá lett a föladat lehetetlenségének és a lehetetlenség föladatának kettős csapdájába szorulva. F ü s t Milán s a j á t műveit is mérlegre teszi és ezek a részletek bizonnyal a Napló legárulkodóbb helyei, melyekre m a j d kritikusok hivatkoznak. De életművéhez a kulcs a teljes napló, mely a r r a is ajtót nyit, a m i műveiben megvalósult és arra is, ami a művészben r e j t v e maradt. És ha kevés is az, ami benne maradt, kinek lehetett f á j d a l m a s a b b és lényegesebb, m i n t a száz arcot öltő Hábi-Szádinak? (Magvető, 1976.)
REISINGER J Á N O S
Szemlér Ferenc: Az álom túlsó partján
Ahogy a régi költők, Szemlér Ferenc Invokációval kezdi ú j verseskötetét. Az olvasóhoz fordul, tőle vár megértő figyelmet, midőn egy „lelkiállapot történetét" í r j a meg verseiben. A hetvenedik életévéhez közeledő költő lelkiállapotának történetét, minthogy a versek a hetvenes években születtek, valóban az önvizsgálat és a s z á m -vetés igénye szerint. Milyen is ez a lelkiállapot? A költő a m ú l t időn mereng, vesz-teségeit panaszolja, régi nyarakat, az eltűnt ifjúságot (Nyárfa és rigó). Ahogy a m ú l ó időbe gondol, szava megkeseredik, szívét a „félelem h u l l á m a " j á r j a át, „keze resz-ketni kezd" (Hajnal, Vadon vidék). Az elmúláson töpreng, a tájban, a természetben is az elmúlás őszi jeleit figyeli (Fáradt madár). Alig képes elhessenteni a kísértete-ket, néma fenyegetést érez, a szorongó szív kihagyó ritmusát. Figyeli a múló időt és figyeli önmagát; vajon lesz-e elegendő ideje arra, hogy valóra váltsa félbehagyott terveit. És befejezze a művet, amin dolgozik, méltó emlékjelet hagyjon arról a sors-ról, melyet élni, alakítani kényszerült. „Ami történt, az nem elég" — hangzik fel az örök művészi elégedetlenség, költői aggodalom (Van-e még). A költőé, aki száguldani, teremteni vágyott, aztán többnyire be kellett érnie azzal a szűk térrel, a m i t törté-nelmi léte engedett. A lelkiállapot, amely az ú j versekben testet ölt, általában szo-rongások, csalódások, nyugtalanságok nyomán születik.
Mi más lenne ennek a lelkiállapotnak a következménye, mint elégia? Pontosab-b a n elégiák láncolata, egy lelkiállapot története elégiákPontosab-ban elPontosab-beszélve. A verseket gyakran „külső" ihlet kelti életre; egy erdei séta, egy merengő alkony, egy á l m a t l a n éjszaka benyomásai, melyeket Szemlér Ferenc hűséges gonddal ültet át artisztikus dallamokba. A tárgyi világ ábrázolása során születő költői vallomás, k o m m e n t á r , meditáció azonban mindig elégikus természetű. És elégikusok azok az „hommage"-ok, halotti siratok is, melyekben a költő az európai k u l t ú r a klasszikus mestereit idézi maga elé (Hölderlin, Haydn, Az Arno partján, Madách, Van Gogh), illetve eltávozott barátait búcsúztatja el (Bánattal, Álomvilágban, In memóriám Szőcs Kálmán). Az elégiák egymásutánja szerveződik szerves költői renddé, v a l ó j á b a n a lírai napló 104.
hagyománya szerint. A lírai napló a huszadik század magyar költészetének nemes, tradíciói közé tartozik: Babits Mihály, Radnóti Miklós, Illyés Gyula vagy éppen az erdélyi Dsida Jenő szereztek e m ű f a j n a k polgárjogot. Szemlér Ferenc elégikus köz-érzetét is naplószerűen fejezik ki a versek. Az álom túlsó partjánt tulajdonképpen egyvégtében kell olvasni, nem szemelgetve belőle, ahogy más verseskönyveket. Az egymás után következő költemények így rajzolják ki egy lelkiállapot, egy költői személyiség ábráját, sőt ennek a személyiségnek a lírai „regényét". E lírai „regényt"' teremti meg és fejezi ki az elégikus lelkiállapot története.
Van ennek a lírai „regénynek" egy mély benyomást keltő eleme. Szemlér Ferenc-általában a magány költője volt, hiszen igazán jelentős verseiben mindig fel lehetett ismerni a magányos férfi szomorúságát és megrendültségét. Azt az érzést, amely a legnagyobb élmények: a világegyetem, a történelem, a halál színe előtt keríti hatal-mába a magára maradott szívet, s melyet nem képes csillapítani sem a szerető, sem a barát. Ez a parttalan s feneketlen magányosság szól néhány ú j a b b verséből is (Visszhangtalan). Az ifjúság talán büszkén viseli ezt a magányt, hetven körül a szív visszhangra vágyik, a kinyújtott kéz testvéri szorításokat keres. Szemlér az olvasó-hoz fordul, a képzeletbeli barátolvasó-hoz, innen a kötetet kezdő Invokáció. És innen az C, kedves emberek esengő hangja, a kötethez írt rövid ajánlás, amely reménységről beszél. Arról, hogy a költő lelkesültsége és megrendülése valahol közös az olvasóé-val, s ez a közösség igazolja erőfeszítéseit. Ez kötheti őt össze azzal az emberi világ-gal, amelyre úgy vágyik magányos szíve és megrendült eszmélete. Szemlér Ferenc, az erdélyi magyar irodalom hetvenesztendős énekese az olvasók szeretetét kéri. Nem hiszem, hogy aki Az álom túlsó partjánt végigolvassa, ellen tudna állni a vissz-hangra váró szívnek s a kinyújtott kéznek. Szemlér verseskönyve talán ebben: a költő és az olvasó közvetlen kapcsolatának megteremtésében tanúsítja, hogy a köl-tészet még mindig közösségi gesztus lehet; út „lélektől lélekig". (Kriterion, 1976.)"
POMOGÁTS BÉLA
Kárász József: A törött szobor
A magyar novellairodalomban legnagyobb hagyománya a parasztábrázolásnak:, van. Aligha kell különösebben bizonygatni, igazolni ezt a közhelyszerű állítást. Mint ahogyan a másikat sem, miszerint a magyar novella az anekdotából indázott ki, mindmáig meg is őrizve ezeket az anekdotikus jegyeket. Igaz az is, hogy a kritika.
— megrovóan — mindig ki is m u t a t j a ezeket a vonásokat, mint az ábrázolás gyen-géit, korszerűséghiányát. Anélkül, hogy hosszabban elidőznénk ennél a témánál, el kell fogadnunk, mintegy axiómaként, hogy az anekdota, az anekdotikus szemlélet
— vitathatatlan értékei mellett is — leszűkíti, egy irányba tereli magát a téma-választást és az ábrázolás gazdagságát, mélységét is. Kissé hevenyészetten azt mond-hatnók, hogy a valóság drámaibb, tragikusabb mozzanatait iktatja ki, illetve az anekdotikus szemlélet, módszer csak félmegoldásokra enged teret ezek ábrázolásánál.
Kolozsvári Grandpierre Emil (lásd: Utazás a valóság körül című tanulmánykötetét) például eleve a magyar próza legnagyobb gyengéjének tartja ezt, amely még l e g -nagyobbjaink (például Móricz Zsigmond) írásainak valósághitelét is csökkenti. Az ilyen sommás állítást bizonyítani is illik, feladatunk azonban ezúttal Kárász József kötetének minősítése, recenzálása. S ha mégis ennyit időztünk az anekdotánál, ennek oka van. Kárász József írásainak erényei is, gyengéi is ebből a hagyományból, illetve 105.
e h h e z a hagyományhoz való kötődésből adódnak. A maga m ó d j á n felhívja e r r e a figyelmet a borító „fülszövege" is, amikor azt állítja, hogy Kárász J ó z s e f . . . „Mik-száth, Tömörkény, Móra nyomán haladva is tud eredendően új, meglepő részleteket
b e m u t a t n i . . . " Nos, valóban ismeri az alföldi tanyavilágot, a paraszti életet és ész-járást, á m amit erről mond, az csak az időben új, tartalmában, szemléletében semmiképpen. Ügy érezzük, hogy a m á r — differenciálatlanul — említett nagy
elő-dök közül Móra Ferenc szelídebb, moralizáló, az ellentéteket tompító valóságlátásá-hoz áll a legközelebb Kárász József. Mi ennek a gyengéje? Kárász József „sze-:gényemberei" legfeljebb áldozatok, akik egy cudar világban elszenvedik a sérelme-ket; lázadásuk, kitörési kísérleteik is ösztönszerűek, letompítottak. A szerző amellett, hogy pasztellszínekkel tompítja a konfliktusok éleit, fel is menti hőseit. Holott — és itt elég, ha csak például Nagy Lajost említjük — t u d j u k , hogy v a n m á s példa, m á s f a j t a ábrázolási mód is. Nagy Lajos „kegyetlensége", amellyel ezt a világot á b r á -zolta, éppen az elnyomottak, megnyomorítottak érdekében történt, részben hogy megmutassa a körülmények okozta torzulás mértékét, s ezzel lázítson; másrészt hogy maguknak a megnyomorodottaknak is tükröt mutasson: „míg ilyenek vagytok, n e m vagytok teljes emberek". Nos, amit Nagy Lajos ezzel a „kegyetlen" realizmussal ábrázol, azt Kárász József egyfajta szelíd derűvel, sajnálkozással vagy részvéttel leírja. Az emigráns című írásában például egy fiatalember k á l v á r i á j á t m o n d j a el, a k i n e k forradalmi nézetei és írásai miatt menekülnie kell az országból. A vonaton hamiskártyások m a r k á b a kerül. Hogyan? Nos, éppen ez az anekdotikus, ha n e m
•éppen komikus. Látja, hogy az egyik utast, munkást, kifosztják. M e g s a j n á l j a és
•elhatározza, hogy „visszanyeri" neki a pénzt. Végül őt is elkapja a játék szenve-délye és elkártyázza a pénzt, amit az apja, a barátai kuporgattak, gyűjtöttek össze neki, sőt még a csomagját, a k a b á t j á t is ellopják. Bohózati fordulat — m o n d h a t n ó k
—, a „forradalmár" a munkásért kártyacsatába száll, de Kárász József halálosan
"komolyan a d j a elő a történetet, végig szánakozva (az egyes szám első személyben beszéltetett) hősén. Legjobb esetben is naivnak nevezhetnénk a derék ifjút, aki m a g a is gyámolításra szorul, nemhogy mások ügyéért verekedjen. Kárász József f é r f i -alakjai valamiféleképpen mind pórul járnak, vagy — az életben — pórul kellene járniuk. Máskor meg éppen a példázatszerűség, az igazság és az erény meseszerű diadala zavarja az olvasót. (Például a Tüske című derűs anekdotában.) Ez a szelíd konfliktusmentesség, derűs világkép kevésbé zavaró az író gyermekkorát felidéző történetekben. Ezekben is jóra fordul minden, m i u t á n a hős kiállta a vihart, elviselte az apai pofonokat, amelyek többnyire indokolatlanul, szülői önkényből s ú j t j á k a kisfiút. (Az még kicsi!..., Családi tűzhely, Házi frizura) Érdekes és sokat ígérő a kötet címadó írása. Eltörött a „nagyember" szobra, de senki sem meri vállalni a cserepek eltakarítását. Végül is a novella főhőse, Balázs felviszi a r a k t á r p a d l á s á r a .
„Tüdejét friss levegővel szívta teli, s akkor egész estig, de aztán később is, ha a törött szobor eszébe jutott, valódi hősnek érezte magát." Ez a m á r - m á r groteszkbe hajló történet valóban felidézi az ötvenes évek légkörét, egyszersmind jellemzi m a g á t a hőst is. Kár, hogy Kárász József a többi írásaiban többnyire beéri a jelenség-szinttel, megragad az esetnél, az esetlegesnél. Kár, mert van hangulatteremtő ereje, olykor még valóban ízes, szelíd népi humora is megcsillan. (Bató meg a zetoros, Tüske.) (Szépirodalmi, 1976.)
HORPACSI SÁNDOR
106.