1970-ben, amikor a nagysikerű „Röpülj, páva ¡"-vetélkedő után megélénkült a népi kultúra iránti figyelem, kevesen hittek tartósságában. Múló jelenségnek vélték.
Még azok is kételkedtek, akik korábban, az ellenkező előjelű években rendületlenül bíztak felszínre törésében.: Bármeddig is tart, m a m á r visszatekintve elmondható, hogy az 1970-es évek közművelődésének egyik jellemző vonása a néphagyományok megnövekedett és fontosabbá lett szerepe.
A könyvkiadás, amely nélkülözhetetlen összetevője az érdeklődés alakulásának és alakításának, kezdetben n e m tartott lépést az igényekkel. K é t - h á r o m éve, úgy tetszik, kezd kiegyenlítődni a kettő közötti különbség. Soha annyi néprajzi tárgyú könyv n e m jelent meg magyarul, mint manapság. A kiadványok nagyobb fele azon-b a n nem központi kiadóknál és nem Magyarországon, hanem vidéken és a szom-szédos szocialista országokban lát napvilágot. Az utóbbiak n e m m i n d e n esetben kerülnek könyvárusi forgalomba. Gyakran a szakember is hetekkel, h ó n a p o k k a l később értesül róluk.
Könyvszemlénk az utóbbi egy-másfél esztendő néprajzi kiadványai egy részé-nek számbavétele. Hangsúlyozzuk, hogy a gazdag könyvterméshez képest az átte-kintés megközelítően sem teljes. A válogatás szempontjául az szolgált, hogy számos azonos vagy hasonló típusú könyv jelent meg. Közös vagy eltérő vonásaik kiemelése a mai néprajzi törekvéseket segít megérteni. Azzal a tudattal kalauzoljuk az olvasót, hogy az alább ismertetendő kiadványok egyenként mind terjedelmesebb, önálló b e -mutatást érdemelnének. Ezt azonban a szakfolyóiratoknak kell részletes kritikai állásfoglalás kíséretében vállalniuk.
*
A mai magyar néprajzi kutatás legtekintélyesebb sorozata az Ű j Magyar Nép-költési Gyűjtemény. Kevesen tudják, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel 1940 óta jelenik meg (szerkeszti: Ortutay Gyula). A tizennyolcadik kötet, Szabó Lajos g y ű j t e m é -nye, a Taktaszadai mondák (Bp., 1975. Akadémiai Kiadó) annyiból rendhagyó, amennyiben a sorozat eddig elsősorban meséket adott közre. Ez a második alkalom, 92.
hogy mondakötet kapott helyet benne. Mai népköltészetünket jellemzi a mondáknak nevezett rövidebb epikus történetek elevensége, azonban a gyűjtés más, ma már ritkább és nehezebben föllelhető m ű f a j o k miatt gyakran elhanyagolja számbavéte-lüket. Ilyenformán a borsodi kisközségből származó, megközelítően ötödfélszáz monda a magyar folklór egyik központi m ű f a j á t m u t a t j a be. Akár az egész magyar nyelv-területen, az itteni folklórban is uralkodik a hiedelemmondák tömege, kisebb a részesedése az eredet- és történeti mondáknak.
A taktaszadai kötet jegyzetekkel kísért anyagközlés. A bevezető tanulmányok csupán a hely és a mondák elbeszélőinek, valamint témáiknak bemutatását végzik el. Többre vállalkozott Nagy Olga, aki a népművészetéről nevezetes mezőségi Szék meséiből publikált egy kötetre valót (Széki népmesék. Bukarest, 1976, Kriterion).
Nagy Olga, akit évek óta a vezető erdélyi folkloristák között t a r t u n k számon, az Ü j Magyar Népköltési Gyűjteményben kialakult magyar folklorisztika eredményeit, valamint a maga hatalmas anyag- és terepismeretét kamatoztatja. Bevezető tanul-m á n y á b a n a folklór sorozatnyi izgaltanul-mas kérdéséhez szól hozzá: szájhagyotanul-mány—írás- szájhagyomány—írás-beliség; egyén—közösség; nemzetközi folklórelemek—helyi változatok; csoda—„igaz történet" ellentétpárjai foglalkoztatják. Hadat üzen a mesét derűs, szórakoztató tör-ténetnek tudó közvélekedésnek azzal, hogy a széki mesék példáján a népi teremtő-kedvet teljesebben és sokoldalúbban ábrázolja. A mesék komikumát szembesíti a b e n n ü k párhuzamosan föllelhető borzalommal, a halál, az ördög, a végzet ábrázo-lásával. Eredményei bizonyosan továbbgondolásra és vitára serkentik a mesekutatást, a k á r a tavaly megjelent másik mesekötetének némely megállapítása: „ . . . azt aka-r o m illusztaka-rálni, hogy noha e mesemondókat az a bizonyos »vaaka-rázstudat« jellemzi, amely a racionálisai és az irracionálisát, a valóságost a mesebeli csodával oly ter-mészetes módon békíti össze, ezen belül azonban az egyes mesemondók más-más egyéni stílusa, »költői feldolgozása« arról győz meg, hogy az archaikusan belül is számtalan variációs lehetőség adódik" — írja A szegény, ember táltos tehene (Buka-rest, 1976, Kriterion) című kötet utószavában. Ez a kiadvány elsősorban szórakoztató olvasmánynak készült, ezért csak néhány gondolatot vethetett föl benne a kutató.
De ezekben továbbgyűrűzik a magyar anyanyelvű cigánymesemondók epikus tudásá-ról folytatott vita. Vajon meséik sajátságai eltérő etnikai származásukból adódnak, vagy pedig abból, hogy a magyar népmesék régies, másként és máshol m á r föl nem lelhető rétegét őrzik. A kötet anyagát a kalotaszegi Mérán gyűjtötte Nagy Olga.
„Hagyományok Borbély Mihály mondása után. Leírta és jegyzetekkel ellátta K á l m á n y Lajos" — ez áll a n n a k a könyvnek a címlapján, amelyet első ősének tekint a Nagy Olga könyveit legfrissebb eredményként magáénak valló magyar népmese-kutató iskola. Alighanem ez az 1914-ben megjelent kötet volt Magyarországon az első olyan mű, amely írástudatlan ember elbeszéléseit tartalmazza. A mesemondó 1953-ban halt meg hetvenegy éves korában. Többé nem kereste föl folklorista, s ezt a mulasztást igyekszik most pótolni, ha mással már nem pótolhatja, Pingált szobák címmel a mesék újrakiadása (Újvidék, 1976, Forum). Vitatható, hogy ha oly ritka és régi is ez a gyűjtemény, miért kellett ismételten megjelentetni. Vajon nincs-e több értelme kéziratos gyűjtéseket publikálni. A választ elsősorban az a d j a meg, hogy a F o r u m kiadó a „Hagyományaink"-sorozatban bocsátotta közre ismét a Borbély-köte-tet. Katona Imréé a sajtó alá rendezés és a jegyzetelés érdeme. Kísérő tanulmányá-b a n Kálmányról és Bortanulmányá-bélyról szóló, szájhagyománytanulmányá-ból gyűjtött visszaemlékezéseket közöl, valamint m u n k á j á n a k elsősorban a mesestilisztika körébe tartozó tanulságait közli. Újdonságot jelentenek a kötetben Borbély Mihály gyermekeinek meséi, ame-lyek meg sem közelítik édesapjuk tudásának fényét (Beszédes Valéria gyűjtése), és Bori Imre Borbély-életrajza, amelyben a kiváló irodalomtudós a mesemondó emléke előtt tiszteleg. Az újrakiadás kapcsán az olvasók bizonyára szívesen vették volna, h a a kötet tanulmányaiból többet megtudnak Kálmány Lajos temesközi gyűjtéseiről, egyáltalán hatalmas életművének fontosabb mozzanatairól.
Nemcsak újraközlést, friss gyűjtések közreadását is találunk az ú j a b b jugo-szláviai magyar könyvtermésben. Kálrhány Lajos a vajdasági magyar folkloristák
93.
vezércsillaga. Kálmány Lajos nyomában. Az észak-bánáti népballadák élete (Újvidék, 1975, Hungarológiai Intézet kiadása) a címe a Tóth Ferenc neve alatt m e g j e l e n t tartalmas kötetnek. Tóth Ferenc a balladákat Katona Imrével együtt gyűjtötte, a k i -nek az utóbbi esztendőkben nagy szerepe volt a jugoszláviai m a g y a r folklorisztika kibontakoztatásában. Tőle származott a gondolat, meg kellene vizsgálni, hogyan élnek a Bánságban több emberöltővel később, a K á l m á n y által lejegyzett h a g y o m á -nyok. Tóth Ferenc terjedelmes tanulmányban számol be a balladákat illető ered-ményről. A terület folklórja ma is gazdag, de a népköltészeti alkotások jóval „kopot-tabbak", mint Kálmány korában voltak. Egy-egy szép, régi stílusú balladaváltozat áll szemben a töredékes vagy ponyvái eredetű újstílusúak sokaságával.
Hasonló tanulságot ad Kovács Ilona és Matijevics Lajos kisebb t e r j e d e l m ű n y u -gat-bácskai balladáskönyve (Gombosi népballadák. Üjvidék, 1975, Hungarológiai Intézet kiadása). Nemrég a "Vajdaságot folklorisztikailag ismeretlenebb területek között tartottuk számon. Ma elmondható, hogy örvendetesen változott a helyzet.
A zentai kiadványokkal és a folyóiratbeli közlésekkel például két területről, a b a l -ladákról és a gyermekjátékokról átfogó képet lehet alkotni. Az utóbbiakból n y ú j t bőséges válogatást Matijevics Lajos másik könyve (Tíz, tíz, tiszta víz. Újvidék, 1976, Forum). Figyelemre méltó ú j megközelítési módokkal próbálkozik kísérő t a n u l m á n y a , amely a mondókák tartalmi, formai és funkcionális csoportosítását végzi el, t o v á b b á jellegzetességeiket veszi számba. Az 1964 és 1974 között gyűjtött anyagot régi publi-kációkból, elsősorban K á l m á n y közléseiből egészítette ki Matijevics. Kár, hogy az utalórendszere nem következetes.
Az eddig szóban forgó folklórköteteknél jóval nagyobb szabású vállalkozás Együd Árpád gyűjteménye, a Somogyi népköltészet (Kaposvár, 1975). Csak s a j n á l -h a t j u k a gyűjtő-szerkesztő szerénységét, -hogy szűkszavú bevezetésében n e m vall munkájáról, a gyűjtés történetéről. Igaz, a kötet gazdag t a r t a l m a magától beszél, arról tanúskodik, hogy sok esztendő fáradságos szorgalmának eredménye. Típusa szerint „mindenes gyűjtemény", a verses műfajokat öleli föl, hiányoznak belőle a mondák, mesék és a kisebb epikus alkotások. A nagyszámú ballada a v a j d a s á g i állapotokhoz hasonló képet mutat. A dalkincs gazdagabb, amit a szerkesztés a cso-portosítással is hangsúlyoz: pásztordalok, béresdalok, aratódalok, mesterségdalok, istóriás-, búcsús- és koldusénekek, vásári rigmusok, tréfás és gúnydalok, táncdalok stb. Bőségesen találhatók a kötetben szokásénekek és jelesnapi köszöntők, sőt sira-tók, virraszsira-tók, imák, ráolvasások, végül nagy számmal gyermekjátékok is. Mintegy függelékként, de szervesen kapcsolódik hozzájuk a korszerű publikáció kívánalma szerint lemezmellékletekkel a válogatott zenei anyag. A dallamokat Olsvay I m r e gondozta, aki külön tanulmányban jellemzi a dél-dunántúli, közelebbről a somogyi magyar népzenét.
Az utóbbi esztendőkben a dunántúli megyékben (Győr-Sopron, Zala, Baranya, Tolna) több kisebbnagyobb, helyi anyagot tartalmazó népdalkiadvány látott n a p -világot. Ezek nagyobb részének a dunántúli népzene kitűnő szakembere, Olsvay I m r e volt a lektora, vagy sajtó alá készítője, támogatója. Szakmailag ő ellenőrizte a so-mogyi gyűjteményhez sok tekintetben hasonló tartalmú, de a n n á l jóval kisebb ter«
jedelmű Vasi népdalokat is (gyűjtötte és összeállította Békefi Antal, Szombathely, 1976). Címe kissé megtévesztő, mert a néhány balladát n e m számítva, a g y e r m e k daltól a siratóig a népi líra teljes színképéből n y ú j t válogatást. Tudatosan k ö z m ű -velődési célú. A népdalkultúrát kívánja fejleszteni, frissen gyűjtött dallamokat és szövegeket juttatni azokhoz, akik nagyszüleiktől vagy szüleiktől m á r n e m t a n u l t á k meg az évszázados hagyományt.
Hasonló célkitűzésű a Csemadok központ néprajzi bizottságának kiadványa, a Néprajzi Közlemények (Pozsony, 1975) (szerk.: Ág Tibor és Mérey Józsefné). A Cse-madok járási néprajzi bizottságainak tagjai gyűjtéseiből bocsát közre többek közt mátyusföldi gyermekjátékokat, nógrádi dalokat és balladákat, Kassa környéki m o n -dákat. A szemelvényeket az ismeretterjesztésen kívül további m u n k á r a való buz-dításul szánják. !
94.
A szlovákiai magyar folklórról bőven olvasható Üjváry Zoltán Varia folkloristica (Debrecen, 1975) című tanulmánygyűjteményében. Például sorozatnyi Mátyás-mondát közöl Gömörből és a Csallóközből. A debreceni egyetem docensének azonban fő k u -tatási területe a népszokások világa. A kötet túlnyomórészt ezek körébe vágó tanul-mányait tartalmazza: gömöri magyarok temetkezését, hajdúdorogi karácsonyt, al-dunai székelyek farsangját, nádudvari dramatikus szokásokat, hajdúszoboszlói szil-vesztert, Nyitra környéki szőlőhegyi szokásokat, és még több más cikket. Űjváryt, akinek témaválasztó és gyűjtői leleményét dicséri a kötet anyaga, a népszokások vándorlása, távoli kapcsolatai, a szomszédos népeket összekötő vonásai foglalkoztat-ják. Figyelmet érdemlő megjegyzései és utalásai a tárgy jövőbeli monografikus föl-dolgozását ígérik.
A népszokások ismerete nélkül aligha lehet megérteni a régi, letűnt életmódot.
Egyaránt átfogták az ünnepeket és hétköznapokat, az élet nagy eseményeit és a munkát. Szervezték, hagyomány szerint „rendben tartották".
Ennek a régi életmódnak a vizsgálata az utóbbi esztendőkben fontos ú j ered-ménnyel gazdagodott. A magyar nép anyagi k u l t ú r á j á n a k kutatását kezdetben erősen befolyásolta a halászatnak és a riagyállattartásnak, mint a magyarok „ősfoglalkozá-sai"-nak szentelt egyoldalú figyelem. Továbbá n e m kerestek kapcsolatot az egymást, feltételező gazdálkodási ágak között. Ezért számít felfedezésnek a vízjárta, úgyneve-zett ártéri területek gazdálkodásának kutatásba vonása. Az eredmények még frissek, általánosításukat nem végezték el, de valószínűnek tetszik, hogy a magyar népet sok száz éven át jellemző életmódról v a n szó. A 18—19. századig ugyanis a folyók, vad- ' vizek, tavak, lápok melletti hatalmas területek a magyarlakta vidékek jelentős részét tették ki, s így ismeretük nem hiányozhat a múltról alkotott képünkből.
Andrásfalvy Bertalan monográfiája az ártéri gazdálkodás egyik klasszikus terü-letét vizsgálja (A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya me-gyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd, 1975). Forrásai a múlt századba visszanyúló népi emlékezet és a 18—19. századi levéltári iratok. Mindenekelőtt a terület ökológiai viszonyaival, a növény- és állatvilág, valamint a térszín sajátságai-val ismertet meg. Ezután m u t a t j a be a települések és lakóik történetét. Hatalmas bizonyító anyag eleveníti meg az ártéri területek haszonvételének összetettségét:
halászat, vízi szállítás, nád-, gyékény-, erdőhasznosítás, gyümölcstermesztés, rét és irtás, illetőleg a r á j u k támaszkodó állattartás, végül pedig az ártérre „bemerészkedő"
földművelés. Lehetetlen néhány mondatban visszaadni, vagy akár csupán érzékeltetni azt a sokoldalú életformát, amely Andrásfalvy munkájából kibontakozik. A népi tudásnak bonyolult szövevénye, nagy mélységei rajzolódnak elő: pontos természet-ismeret, de nemcsak a füveké, fáké, növényeké és vadállatoké, hanem a vizek járásáé, az időjárás változásaié is.
A túlsó Duna-part viszonyai egykor nagymértékben hasonlítottak a tolna—bara-nyaihoz. A történelmi tájszemlélet a szembenlevő vidéket is Sárköznek keresztelté el, később ragadt rá a megkülönböztető „kalocsai" jelző. Kuczy Károly könyve, a Vízi élet, népi hajózás Foktőn (Kalocsa, 1976) keskeny szeletét pásztázza a n n a k az életmódnak, amit Andrásfalvy nagyobb területen mutat be. Kutatásai jó része vi-szont a népélet kevésbé ismert területeiről való: hidak, vízi közlekedés, ladik készí-tése, dereglyézés, szállítás. Sajnálhatjuk, hogy fényképillusztrációi rossz minőségűre sikerültek.
A két Duna menti könyv mellé kívánkozik Takács Lajos monográfiája: Egy irtásfalu földművelése (Bp„ 1976. Akadémiai Kiadó), amely szomszédos, de eltérő típusú t á j paraszti életmódjával foglalkozik. Várong község Tolna megye Somoggyal határos peremén fekszik, jellegzetes dunántúli dombság ölében. Miként a Duna mente népe fokozatosan hódította el az árteret a folyamtól, akként az itteniek az erdők irtásával teremtettek maguknak nagyobb szántóföldet, jobb megélhetést. A tö-rök hódoltság elmúltával kezdődött a nagyarányú irtás, és a múlt század első feléig tartott, de mire befejeződött, eredményét nagyobbrészt elvesztette a falu a földes-urával folytatott pereskedésben. Takács Lajos az irtványok múltját, m a j d pedig a
95.
r a j t u k kialakult gabonatermesztést ismerteti gondos részletességgel. M u n k á j a az amúgy is kisszámú hazai gazdálkodás- és földművelés-monográfiák sorában elsőként m u t a t be dunántúli és irtványeredetű települést.
A fenti m u n k á k k a l méltán párosíthatok Kós Károlynak a régi életmód egy-egy jellemző területét föltáró tanulmányai (Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976, Kriterion). Kós azonban nem „mélyfúrást végez", m i n t Andrásfalvy vagy Takács, hanem mind térben, mind tematikában széles területet vesz be látószögébe. Gazdag, közel harminc esztendőt átfogó gyűjtéseiből ad közre. Olyan t á j a k r a vezeti az olva-sót, amelyekről mindeddig viszonylag kevés h í r t kaphatott a néprajzi irodalomból.
A Fekete-Körös völgyi gyűjtés és a csángó néprajzi vázlat komplex képet igyekszik nyújtani a két jellegzetes, néprajzi t á j anyagi kultúrájáról. A hétfalusi szekeresség és a csíki fazekasság két nagymúltú foglalkozás részletes bemutatása. Egy c i k k f ü z é r -ből kialakított tanulmány sorozatnyi erdélyi vásárba visz el. Azért is figyelemre érdemes, m e r t a népi kereskedelem kutatásának m a g y a r viszonylatban egyik kezde-ményezőjét tiszteljük Kós Károlyban. Végül a könyv egyik t a n u l m á n y a Észak-Moldva r o m á n tárgyi néprajzából ad ízelítőt. Kétségkívül egységesebb lett volna a kötet, ha ehelyett a különben tartalmas írás helyett, a szerző bőséges erdélyi r o m á n néprajzi gyűjtéseiből olvashatunk.
E gazdagon illusztrált könyvvel egyidőben jelent meg egy másik, egy c i k k g y ű j temény, amiben Kós Károly, az erdélyi néprajzi kutatások egyik vezető a l a k j a , k u t a -tásszervezőként lép elénk. Népismereti dolgozatok, 1976 (Bukarest, Kriterion) a címe a szerkesztésében napvilágot látott kötetnek. Egyik részét a néprajzi m u n k á t m ó d -szertanilag irányító tanulmányok, a másik részét önkéntes gyűjtők írásai teszik.
Az előzőekből a magyarországi olvasót valószínűleg azok kötik le elsősorban, a m e -lyek a régebbi és a közelmúlt erdélyi magyar néprajzi gyűjtéstörténet egy-egy moz-zanatát villantják föl. A kötet másik felének dolgozatai ezek n y o m á n h a l a d n a k . Szinte kivétel nélkül olyan településekről és t á j a k r ó l (Érmellék, Báródság, Hétfalu, Hunyad megye, Maros mente), illetőleg témákról (szalmafonás, szitakötés, asztalos-munka, bölcsődalok stb.) adnak hírt, amelyekkel eddig a szakirodalomban alig talál-kozhattunk. Kós Károly hangsúlyos bevezető t a n u l m á n y a (A romániai m a g y a r s á g néprajzáról) hosszú idő óta e tárgy ú j összefoglalási kísérlete. Nem összefüggésükben, h a n e m egymás után sorakoztatva m u t a t j a be azokat a kulturális jellegzetességeket, amelyeket a romániai magyarság népi kultúrája vezérmotívumának vél. A kötet címe folytatást ígér. Ha lehet kívánsága az olvasónak, akkor elsősorban az, hogy a komplexitást jelző „népismereti" cím alatt nagyobb teret k a p j o n a folklór m i n d a módszertani, mind az anyagközlő dolgozatokban.
*
Az első, ami szembetetszik, hogy szinte valamennyi bemutatott m ű anyagközlő jellegű. Anyagközlés és anyagközlés között azonban óriási különbség lehet. A z olvasó örömmel vesz kézbe népköltési gyűjteményeket, és a maga gyönyörűségére forgatja, aki kutatói szempontokra, továbblépésre is gondol, az méginkább értékeli, ha a kiadványban bőséges jegyzetanyagot, tartalmas bevezető vagy kísérő t a n u l m á n y t is talál. A szemlézett könyvekben mindegyik típusból akad.
Az anyagi kultúrával foglalkozó munkák anyagközlése hasonló gondokat vet föl.
Kós Károly többnyire a romániai területre vonatkozó irodalomra hivatkozik, n a -gyobb általánosításra ritkán vállalkozik. Andrásfalvy és Takács könyvei a történeti néprajzi adatok és a néprajzi gyűjtés összekapcsolásának mintái lehetnek. Takács Lajos m ű v e csak megszorítással nevezhető anyagközlésnek, m e r t jóval több annál, eredményeit el is helyezi a teljes magyar, sőt lehetőség szerint az európai a n y a g b a n is. A különbségtételek a néprajzi kutatás különböző lépcsőfokait szemléltetik, a tudományos m u n k a sok oldalról befolyásolt lehetőségeit. N a p j a i n k b a n két okból is igen nagy jelentőségű az anyagközlés. Az egyik ok közismert: az idő sürget, m i n d kevesebb az alkalom a hagyományok gyűjtésére. A másik ok kevésbé t u d o t t : a magyar néprajztudomány hosszú ideig tartó résztanulmányok és anyaghalmozás u t á n 96.
jelenleg több nagy, összefoglaló kollektív mű elkészítésén dolgozik. Ismereteink azonban még mindig n e m közelítik meg a viszonylag teljesnek mondhatót sem.
Minden ú j gyűjtés ú j téglát jelent népi kultúránk szakszerű ismerete épületének emeléséhez.
A bemutatott könyvek szerzői a magyar néprajz munkásainak legszélesebb réte-geiből valók. Nem hivatalos szóhasználattal „önkéntes"-nek m o n d j u k azt a néprajzi gyűjtőt, akinek nem állásbeli kötelezettsége a néphagyományok mentése. Pedig hiva-tás tekintetében nincs különbség köztük és a néprajzi kutatóhelyeken dolgozók között, a jó gyűjtő éppoly színvonalas m u n k á t végezhet, mint a kutató. A Népisme-reti dolgozatokban így is szerepelnek egymás mellett. Az önkéntesek, akik a szemlé-b e n ismertetett könyvek szerzőinek nagyoszemlé-bszemlé-b részét teszik, jórészt tanárok, de van köztük lelkész, könyvtáros, népművelő is. Akár rájuk, akár az egyetemi néprajzi tanszékeken, akadémiai intézetben vagy múzeumokban dolgozókra gondolunk, nem szabad figyelem nélkül elmennünk m u n k á j u k áldozatos volta mellett. A hely hiánya és a szemle jellege nem adott teret, hogy a bemutatott művek terjedelmét részletesen ismertessük. Elmondjuk, hogy szinte minden esetben többszörösen nagyobb anyagból lett kiválogatva a közreadott folklór, és mögötte sokéves, évtizedes szorgalmas tevé-kenység áll, aminek a fedezete a tárgy, odaadó szeretete, a népi kultúra értékeinek megmentéséért érzett felelősség.
KÓSA LÁSZLÓ
Karnyújtásnyira: az emberi emancipáció
1. „Aki azt h á n y j a valamely szerző szemére, hogy sötét, vizsgálja meg előbb saját bensejét, vajon elég világosság van-e benne: a homályban a legtisztább írás is olvashatatlan" — írja egyik m a x i m á j á b a n Goethe. Valószínűleg ilyesfájta baleset történt Győri Klára önéletírásának* ismertetőivel is. Közülük a legalpáribban Szőcs István értette félre a könyvet — de a jobbindulatú recenzensek is sokat elkottyan-tottak a n n a k a boszorkánykonyhának a titkaiból, ahol a nőellenes, tehát emberelle-nes előítéletek rotyognak. Recenzensek szerint az asszony kutyakötelessége örülni a legdurvább, legbalogabb közeledésnek, ha nem boldog a nyomorult fehércseléd, ver-gődése az örömtelenség piszkában a saját bűne, frigid volt szegény, szánakozik egyik cikkíró. Meddő volt — viszolyog a másik ószövetségi borzongással. Olyan emberek mind, akik számára varázsszó a nép; csak az nem érdekes, hogy a nép mit mond és mit kíván. Recenzensek jobban tudják, mi kell a népnek. Nos, kiderült: a nép t u d j a jobban, sőt: tudja.
2. Győri Klára könyve csak kicsiny diadala az emberiségnek, igaz. De győzelem, valódi. Egy ember, s ami annál mindenfajta ancien régimeben kevesebb: egy asszony végigél egy emberhez méltatlan, szűkös, ostoba, alaktalan, nyomorú életet, és mégis
— sikerül mindezen átlendülnie, sikerül ezt az egész köznapi (de azért lánggal lobogó, kénkővel szagos) poklot egyszerű emberi erények révén megváltania. Mert okos, m e r t szellemes, m e r t tehetséges, m e r t erkölcsi intelligenciával rendelkezik, mert helyzetéből alig-alig következő módon fölismer és realizál lényeges értékeket, például — s csak Németh Lászlóhoz mérhető itt irodalmunkban — a gyöngédség, a kulturált, átszellemített érintkezés embert meghatározó jelentőségét.
Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája. Emlékezés. Sajtó alá rendezté és elő-szóval elátta Nagy Olga." Kriterion, Bukarest, 1975.
Ha valaki tudni szeretné, hogy micsodás dolog is az a transzcendencia, r á m u t a t hatunk: ímhol. Ugyancsak Goethe mondja, hogy az alanyban több van, mint a t á r g y -ban, és a tárgyban több van, m i n t az alanyban. Győri K l á r á b a n több volt, t ö b b lett, mint az őt kihordó tárgyiság adott formája (ez esetben a hagyományos közösség korlátolt pozitivitása), mint amit az benne okozott, okozhatott. Csoda? Igen és n e m . Csoda az, hogy az emberi emancipáció elvont lehetősége életre kelt egy i n d i v i d u u m -ban, és ez az élet olyan alakban tanúskodik a fölszabadulás igaza mellett, a m i l y e n t nem ismert az a korlátolt közösség, amely itt tárggyá lesz, m e r t fölszabadítandó, megváltandó — de nem csoda, hogy a csoda létrejön és megelevenedik, n e m csoda, hogy az egyes alany végső soron esetleges erényeiből ellenállhatatlanul következik az erényes élet vaskemény követelése, s az erényes élet mellett i m m á r v a l a m i földi létező is érvel: a mű, a tárgyiasult érték. Győri Klára — aki öntudatlanul is híven követi az erdélyi emlékiratirodalom nagy konfessióit (nemcsak az arisztokrácia t e r -mett Árva Bethlen Katát, h a n e m a parasztság is!) — a névtelen erkölcsi ítélőszék előtt tesz vallomást. Á hagyományos közösség differenciálatlansága, szigorúan szabá-lyozott önreflexiója segíti abban, hogy — eltérően az önmagukkal és moralitásukkal meghasonlott nagy modern hitvallóktól — az erkölcsi világrend letéteményesének szava, az ősatyai meghagyás és saját kívánsága összecseng, öncsalás l e n n e ? A z volna, az lehetne, ha az „erkölcsi stádium" fortélya különös módon n e m h a g y n a kiutat. A hagyományos közösség korlátozottsága és korlátoltsága, vakon m ű k ö d ő p a -rancsolatai, merev szokásrendje, irgalmatlan erkölcsi nyomása ellenére és mellett (megengedte a brutalitást, a butaságot, a polgári társadaloménál alig kevésbé
nyo-masztó anonimitást. A szokásrend hallgatott, m e r t nem volt vita tárgya, elvei szóra sem érdemesek, csak megszegésük. Ahogyan a szokásrend tulajdonképpeni m a g v a szubjektív fontosságra tesz szert valaki szemében, ez ugyan a bomlást is m u t a t j a , de azt is, hogy volt megmentésre érdemes mag. A jóságra, a szolidaritásra buzdító kezdetleges elvek működni kezdenek. Kétely nincs, az alternatívák száma nulla, a kétfajta kötelesség (saját életem elveimnek megfelelő alakítása — és az ezt a k a d á -lyozó föladat teljesítése) között nincs igazi konfliktus, d e élő s az adottból d e d u k á l t az alternatívák hiányának komoly, elmélyült tudata. És szintén ez az adottság (a faluközösség szűkös harmóniája) teszi, hogy Győri K l á r a n e m a kötelességmorál vagy az önmegvalósítás valamiféle modern paraszti variánsát képviseli, h a n e m azt a polgári társadalomtól idegen igényt, hogy a kötelesség azt parancsolja, a m i az embernek jó (erkölcsös, hasznos, kellemes), és: az egyes ember java gerjessze a közjót! Győri Klára könyvében arra is van utalás, hogy ezek az ősi ó h a j o k m i k é n t volnának teljesíthetők.
3. Természetesen az életmód megváltoztatásáról v a n szó. Értsünk szót: Győri Klára (1899—1974) széki parasztasszony volt, sok tekintetben tipikus (vegyes és gyér műveltségű, babonás stb.) széki asszony, nem volt tehát tekintélyellenes, és n e m tervezett reformokat. Számára a falu rendjének átlelkesítéséről v a n szó, é p p e n arról, amiről Németh László utópiát írt, gyönyörűt, a Kapásokban; Kali néni önéletírásáb a n arról a valós igényről v a n szó, amely ezt a sok tekintetönéletírásáben tényleg á önéletírásáb r á n d -kergető gondolatkört szülte. Egyik alapvető követelése az az írónak, hogy a köznapi élet minden ismétlődő mozzanata legyen szertartás, szenteltessék meg. Ez a köve-telés nagyrészt valóság volt ott, ahol az európai parasztság gyökerei k e r e s e n d ő k : a nagyközépkorban. A követelés m a g á n a k a parasztságnak, Kelet-Európa f o r m a a d ó és stílusmeghatározó társadalmi osztályának a követelése. L á t n u n k kell, hogyan szen-ved Győri Klára, hogy a f é r j e semmibe veszi az ebédet, vacsorát, számára az n e m szertartás — és minden cinikus mindig kacaghat a szertartások mindenkori áhítóin, hiszen a hideg célracionalitás nyilván egyiket sem indokolja. De az élet értelmes volta megköveteli azt, hogy minden cselekvésünknek legyen jelentése, e m b e r e k számára való kommunikációs értéke. Nyilvánvalóan az élet értelmessége (még) n e m mindenki számára szükséglet. De vélhető, hogy ennek a szükségletnek az általá-nossága, gyakorlati általánossága valódi erkölcsi szükséglet, a kulturált emberiség eszméjének korolláriuma. Heller Ágnes úgy t a r t j a , hogy az emberiségnek v a n n a k 98.
a világállapotot transzcendáló radikális szükségletei; ez persze n e m metafizikai tétel, hanem az ontológiai elkötelezettség egy f a j t á j á n a k kifejezése, éspedig a követ-kező ki nem mondott gondolatmeneté: erkölcsi maximám csak az emberiség ilyen eszméje alapján felel meg fogalmának — következésképpen az emberiség empirikus fogainiát is e maxima alapján kell politikailag szemügyre vennem: minden m o n d a -tom, m e r t emberekhez szól, m i n t hipotézisen nyugszik az emberiség így körvonalazott képzetén. A tétel, ahogy mondtam, nem reálontológiai vagy metafizikai t e r m é -szetű, egyedi tényekkel nem igazolható és nem cáfolható. Mellé állíthatók m á s maximák, így a hagyományos közösség világában (nem: világa ellen) lázadó Győri Kláráé is. Elmosódott és' köznapi módon kifejezett igényei az i m m á r egyedisége tudatára ébredt szubjektum furcsa tettei: Kali néni b e n y ú j t j a a számlát a faluközös-ségnek — ha tudott feddeni és büntetni, hát adjon is. Ebben rejlik a látszólag meg-tört hangú, rezignált könyv forradalmi tartalma. Ugyanis ezeket az értékeket Kali néni minden világon, a modernizáció világán is számon kéri. Keservei és füstölgései bizonyítják, hogy nem hajlandó lemondani az organikus társadalom értékeiről, a jeles napok normái szerint ítél, de éppen erényei miatt az autonóm egyéniséghez méltó életvitelt vár el — kitől? mitől? A sorstól, természetesen. Mindaz, a m i t kíván, f u r á n rímel arra, amit mostanában olvastam egy másik nagyszerű könyvben (Philippe Gavi, Jean-Paul Sartre, Pierre Victor: On a raison de se révolter. La Francé sauvage. Gallimard, Párizs 1974). Sartre és fiatal marxista vitafelei arról győzködik egymást, hogy nincs, nem lehet és nem kell forradalom öröm nél-kül, s hogy a mai nyugati munkásosztály politikai harcai már nemcsak az elosztás, a tulajdon és az uralom adott alakzatai ellen irányuló stratégiákat tartalmaznak;
hanem például a jogélet átformálását veszik célba ú j f a j t a népi igazságosságelvek szerint vagy a vezetettség és a vezetés ősi rögződéseit; a f e j ü k fölötti polgári poli-tizálás ellenében a szakszervezeti mozgalom új, radikális formáit találják meg, az alávetettség, mint olyan, spontán forradalmiságuk igazi ellenese.
Látszólag egymástól távol eső dolgok ezek. Pedig tanulságuk egy: nem kell belevinni a népbe erőszakkal, kívülről radikális tudatot; Na radikális tudatot a n é p is kialakítja, ha ideje. Persze a m ű b e n objektivált értékek kiformálása, reprezen-tatív változataik kidolgozása még a néptől viszonylag elkülönült értelmiség dolga.
De a korforduló ostorcsapásai alatt az érdekei védelmében évszázadokig néma kelet-európai parasztság hangot ad, íme.
4. „A világ repedt harang; nem bong, csak recseg" — írja Goethe másutt. Győri Klára az őt igazán szóra bíró kálváriát saját hibájával váltotta ki: az volt a tragikai vétség, hogy szívbéli szeretet nélkül, haszonlesésből ment férjhez Filep Istvánhoz, a kétgyermekes özvegyémberhez. Életét a szexuális bajok, két v á l f a j a osztja k e t t é : fiatal korában a közösség által szigorúan szabályozott, testi érintkezésben igen gaz-dag, kielégülésbén igen szegény, de kötelező tusakodás gyötörte, a közösség által viszonylag szépen semlegesített nemi nyomor, házassága után a lelketlen, gépies, rossz illatú közösülések (ő nem vállalja ezt a szót: hol, mi volt abban k ö z ö s ? . . . ) vigasztalan sora. Sírós humorral mondatnak el a kínosabbnál kínosabb élmények; az író soha nem ízléstelén; á z élete sajnos az volt. Két balul sikerült ballépéséről is beszámol, mindkét alkalommal többé-kevésbé megerőszakolták. Punktum, őszintét-len volnék, ha titkolnám megrendülésemet — mindezt csak tudomásul venni is megaláztatás, és ki tudja, hány léleknek kellett elszenvednie. S mindezt bűzben, piszokban, szitkok között.
S a kelet-európai félfeudális rend legalján senyvedő parasztasszony képes sze-mérmes, csöndes és 'mély szerelemre, nyilván reménytelenül, s gondozza, akár Né-meth László hősnői, a rábízott kis darab emberiséget, mostohalányait, őrzi a hagyo-mányokat, nevezetes népi mesemondó (vö. Széki népmesék. Gyűjtötte, sajtó alá ren-dezte és a bevezető tanulmányt írta Nagy Olga. Kriterion, Bukarest, 1976); ami nem ellensúlyozza azt, hogy az életmódhoz intézett reménykedő kérdések tartalmassága megfér a könyvben a köz dolgait illető' teljes, reménytelen, sötét tudatlansággal.
Paraszt és asszony és kisebbségi: ellentéte ez a félfeudális Kelet-Európában a
cito-yen, a politizáló honpolgár alakjának. A kisparaszti gazdaságban végzett m u n k a áttekinthető, pőrén egzisztenciális célirányossága, a szokások m e r e v szépsége, az élet patriarkális, törzsi ízei az eredeti tőkefölhalmozás ismeretes viszontagságai h a -tására könnyen illanókká lettek, ha nem devalválódtak egyenesen. Győri K l á r a könyve csak panasz és követelés: de a kifejezés ténye szimbolikus utat m u t a t , ki a paraszti létből. „Nem szabad parasztnak lenni" — mondta Erdei Ferenc. A kiút persze többféle lehet. Győri Klára könyve arról szól, hogy milyen kiutat szeretne a falu. Az élet ősi ízeit, igen — de a szabadságot is. Eloldódást az ősapáktól, a törzsi szigortól, igen — de helyette nem a gépies semmit. Egyszóval, nyitott a j t a j ú otthont.
A föladat csak egy: tenni azt, amit a nép akar. Nem helyette, nem a nevében, n e m érte cselekedni, „csak" vele. Ez így általánosan: demagógia. Ha v a n n a k alternatívák, akkor a nép szava ezt is, azt is mondhatja, s minden gondolkodó fő — é r t é k p r e -ferenciái szerint — választani kénytelen. Nyilvánvaló, hogy a nép koronkénti poli-tikai fogalma is az egyes értékek szerint hasad szét. De nyilvánvaló ebből az is, hogy kívánatosnak tartom azt a világállapotot, ahol az érdekellentétek és é r t é k -választások transzcendálása mindenki számára lehetőség. Ennél alább n e m a d h a t j u k . A nép fogalmának aggálytalan politikai használata: cél. Mondanunk sem kell, miféle. .
5. Rosa Luxemburg kedves Tolsztoj-idézete: „Mindenki a maga ú t j á n jut el az igazsághoz, egyet azonban meg kell mondanom: amit írok, az nemcsak szó, h a n e m aszerint is élek, abban van boldogságom, és azzal fogok meghalni." Ez csodálatos, de ne f e l e d j ü k : Tolsztoj számára az, amit írt, lehetett volna „csak szó". Ö választott.
Tudjuk, mit, hogyan. Kali néni számára csak az volt, ami szerint élt — és a szó.
Tolsztoj kései, prófétikus művei (amelyekről — a szokásos értetlenséggel szemben — olyan szépen írt Rosa Luxemburg; az utolsó utópista szocialistának nevezte) közelednek a „folklór utáni" népi epikához, a művészi szándék nélküli tagolatlan, p a r t -talan, kopár stílushoz. Ö ezt akarta. Nem tudjuk, hogy mit a k a r t volna Kali néni, ha akarhatott volna szabadon. Könyvét több variánsból vágta össze Nagy Olga.
A végső alakítást hát ő végezte. Azért az eredeti modor kitetszik: egyszerű k r o n o -logikus sorolás, anekdotikus kitérők, egyszerű elmélkedések, szokásmagyarázatok; a stílus az előbeszédé, de archaikus élőbeszédé, olyan díszítésekkel, amilyeneket csak a folklór állandó, áthagyományozott elemeiben, meg 17. századi i r o d a l m u n k b a n talál-hatunk. Szentenciái rosszabb minőségűek: afféle falvédő-bölcsességek, nótatörmelé-kek. De mindezek az elemek, amelyek igen jellemzőek a hasonló írásművek nagy többségére (vő. például Emlékül hagyom... önéletírások. Szerk. Hoppál, Küllős, Manga. Gondolat, Budapest, 1974), föl-fölizzanak a szubjektíve fontos részleteknél, s a szegényes konvenciórendszerből előtör az autentikus költői tehetség: „Én lobogva megyek a szép holdvilágos szobába a kancsót elvenni, csak úgy repül u t á n a m a szép fehér pendely." Semmit nem kell hozzátenni, á r a d belőle a szerelem. S az öreges iróniája: „Hogy gumizta ki a b a j t a leány, nem tudom. Az anya ugyan meg lehetett ijedve, m e r t az ő lánysága is nagy bajjal volt vegyes." S a k í n j á b a n m a g á t is csúfoló panasz: „Jaj, reám szakadt az ég egy darab Istennel!" S ez a tehetség átlendíti a saját gyöngeségein, megfáradtságán. a közönségesség kísértésein, a semmiségek aprólékos fölemlegetésén. Szavai közösek a minden szabad, önfeledt mozdulatot letaglózó környezetével, de az ugyanonnan — a folklórból — származó alakító kész-séggel a nyelv egyszeriben fegyverré lesz, a magányos, rossz sorú parasztasszonyból pedig magát s másokat varázsoló szellemi hatalom. Érdemes őt összehasonlítanunk szeretett s félve tisztelt apjával. Sütő András és Szabó Gyula emlékirataiból isme-rünk olyan parasztszülőket, akik mintegy a hivatalos alatt suttyomban alakult év-ezredes névtelen civilizáció urbanitásával, halk fortéllyal, h u m o r r a l és jósággal pró-bálták átadni ivadékaiknak a rendet, ha titkát n e m is tudták volna megnevezni.
Győri Klára apja a rideg kötelességmorálnak még alakiságokra is kényes megteste-sítője, s mégis jó embet, saját szelídségével és jámborságával teszi hitelessé törzsfői szigorát. Az író tudja, hogy ennek az erkölcsiségnek a reflektálatlansága, korlátolt tekintetnélkülisége egyik fő oka szerencsétlenségeinek, m e r t hiányzik belőle a rész-100.