számot adni. A Kisszínház elhúzódott és milliókkal megtetézett építkezése ugyanis immár valóságos tárgyától némileg elszakadva, jelképpé növekedett, erről pedig hallgatni legalább olyan rossz politika, m i n t ennél több szót vesztegetni rá.)
Visszakanyarodva, lépjünk be a Kisszínház nézőterére és tüstént h ö k k e n j ü n k is meg. A nyitott színpad centrumában egyetlen „kellék", egy szobormásolat: Rodin Gondolkodója, s a „falon", megkettőzve, síkbeli mása, egy bonyolultan gusztustalan életfalomb utolsó levelecskéje. Ugyanis a nézőtér fényvisszaverő (!) t a p é t á j á t t a k a -randó és minden bizonnyal más megfontolásoktól is indíttatva az ö s - és Ú j s z á j ú a k fejlődési á b r á j a látható. A minket érdeklő Űjszájúak ágacska külön gyönyörköd-tető: tüskésbőrűek, előgerinchúrosok, gerincesek, halak, kétéltűek, hüllők, m a d a r a k , emlősök és végül a homo sapiens, az ágacskák végén élő, barátságtalan kinézetű állatokkal — a póttapétán — paradicsomi egyetértésben. Melyből is nyomban értesülünk: a sikerült díszlet és jelmezek tervezője, G y a r m a t h y Ágnes, valamint a r e n dező, Giricz Mátyás Madách idealista felfogásával szemben — helyesen — m a t e -rialista beállítottságú.
Ebből úgyszólván szükségszerűen következik, hogy a szerző „idealista" megnyil-vánulásai (1. első szín stb.) lényegében a húzás sorsára jutottak. És ezzel csupán akkor lehet egyetérteni, ha a rendezőnek van a m ű szellemétől nem idegen, önálló elképzelése, melynek elmondására terjedelmi okokból, húzás nélkül n e m lenne mód. Ennél az előadásnál alighanem indokoltak a rövidítések, igazol a máso'dik meghökkentés: a három főszereplő farmerben való megjelenése.
Külön fejezetet érdemel: a f a r m e r különböző rétegekben és korosztályokban milyen tudati értéket hordoz. Számomra (és tán az alkotók számára is) szorosabb az összefüggés a jelképpé avatott szobormásolat és az ominózus ruhaviselet, között.
Másolatról lévén szó, el t u d n á m képzelni a farmeres Gondolkodót is, ha n e m kéne félni a blaszfémiába csúszástól, manapság a direkt eszmetársításoktól színházban idegen felfogást támogatók haragjától, és nem utolsósorban a társítás abszolút igaz-talanságától. A — divatos szóval — hic et nunc-nak nincs időtlensége, a mű m i n d e n előadásán pedig általában mindig ezt kérik elsősorban számon.
Giricz pedig aligha szereti a számonkérést és jobbat is talált ki. Az itt és "most a Földön koncepcióját, vagyis: a különböző alapozással, szinten és felkészültséggel agysejtjeit foglalkoztató homo sapiens (Ádám, Éva és az emberiesült Lucifer) M a -gyarországon mit lát bele — a maga épülésére — az emberiség történelmének Madách teremtette állomásaiba és jövőjébe. Egyszerűsített és bonyolított egyszerre a képlet, de a vonzata a főszereplőkre nézve kétségtelenül ú j megközelítést igényel.
A vonzat: Lucifer a szó eredeti értelmében m á r n e m annyira az. Giricz talált rá egy tiszta tekintetű, magas növésű színészt, Nagy Zoltánt, aki eddig többnyire azzal küszködött, hogy átlátott a partnerei feje fölött, ezért (vagy nem ezért) felső-testét előre ejtette és szomorúan fürkészte a padozatot. Most azonban a páncélszerű farmerfelsőrész kiegyenesítette, és ez a tiszta tekintet fiziológiailag föntebb pásztá-zott, de nem a mindentudás gőgjében, hanem abban a magyarázó csodálkozásban, hogy „hogyan, ezt te nem tudod, Ádám? Ezt s e m . . . ? Ezt s e m . . . ? " Lucifer t e h á t az együttgondolkodó jó pedagógus f o r m á j á t vette föl és ebből szinte szükségszerűen következett Ádám (ifj. Űjlaky László játszotta) alakja, aki a „tiszta emberi" eszméktől fertőzve, jó értelmiségi m ó d j á r a sokadszor is keresztbe a k a r j a a létrát á t -vinni az erdőn. Szokatlan szerepátcsúszás, szimpatikus fölfogás. Ádám még tisztább (eredendően tisztább) tekintete naivitássá hűl Luciferé mellett. Cinizmusról, meg egyebekről már nincs szó; a realitás találkozik az „általános humanizmus" címszó alá rendelt tartalommal, ezzel a sündisznó-pozícióval, ahol is a pozíció győzelme a mű szelleme szerint is az éterbe utaltatik.
A rendező tehát egyúttal gondolkodó vagy legalábbis — Madáchcsal együttgon-dolkodó. Giricz a Lucifer? — kérdezhetjük. Azt hiszem, a műtől elragadtatva, a rossz pedagógusokkal ellentétben, ő többre látott. A „kevercs" manapság bonyolul-tabb összetételét látta meg, és bátran nyújtotta át az aktuális receptet, szinte meg-ajánlva a mindenkori összetétel meghatározását. A termék — előállítási technoló-Í08
giáját tekintve is — használható. Más kérdés, hogy kinek, illetve, hogy kiknek.
Minden végtermék ugyanis — a maga bonyolultságán túl — egyszerűsítés; egysze-rűsítések összevetése pedig egyszerűséget s z ü l . . . Mondhatni, mostoha .viszonyokat.
Ilyesformán került mostoha viszonyok közé Éva, aki a hagyományos léptékek szerint halad előre az előadásban. Róla nincs mondanivalója Giricznek, vagy nem több, mint Madáchnak. Ez sok — és kevés. A vendég Vajda Márta halovány, mint
„örök nő", farmeres Madonnaként pedig még színtelen is. Ez egyébként talán nem a képességén múlik, inkább a rendező viszonylagos figyelmetlenségén. Magyarul:
Évának az előadásban külsőleges helyzetek jutottak, a mélységmámor nem tudta utolérni. >
A többi szereplőt kissé eltakarja a Madách-szöveg. Olyasformán, ahogy a párizsi kép — a forradalom eksztatikus, plebejusságot és hatalomtudatot egymásra zúdító, összetorlódó képsora — eltakartatik. Homályban, tüllfüggöny mögött tör, zúz, épít-kezik, s bukik el itt az ember, s az emberi forradalom. Valóság és mélyen átgon-dolt szimbólumrendszer ütközik meg Giricz és Gyarmathy színpadán és a szimbó-lumrendszeren átütő valóság győztesen és förtelmesen juttatja el a nézőt a londoni képhez.
A Rodin-szobor nyakába tábla csöppen: ELADÓ. Igen, megérkeztünk.
Hová is? Szegeden vagyunk, egy ú j színház avatásán, mely nyomban a művészi totalitás igényével lépett föl, s hogy részeiben m a j d a n mennyi honosodik belőle, m e n n y i r e f u t j a — igazából m á r nem is csak a színház gondolkodóin áll vagy bukik.
BULLA KÁROLY
Maróti Lajos: Egy válás története
Kiürült üvegpohár. Száradt kávéhab benne. Az ital egy csöppje rácsordult a f e h é r papirosra. A papírlapon a gondolattal való küzdés nyomai: törlések, javítások;
•és a mondat: „Az értelmiségi létezésnek a modern tömegtársadalomban számos .paradox vonása van."
Elfogadom, elvetem, meg sem érint. A gondolat nem új. Lukács György így fogalmazta meg: „Az ember eredeti, de éppen ezért rendkívül korlátolt egységét,
•egész emberként megnyilvánuló közvetlen létezését többé vagy kevésbé — persze
•csak viszonylagosan — aláássa a civilizáció fejlődése." A műalkotást befogadó néző, aki sohasem tiszta tábla, mert az őt ért hatásokat világképének és világnézetének
•etalonjaival méri meg, a kávéspohár és a papírlap keretbe fogott csendéletével talál-kozik a Kisszínház előcsarnokában; a kényszerrel, hogy mindazt, amit az értelmiségi létezésről tud — végiggondolja, amíg a nézőtérre ér. Az előadás végén a közönség visszatér az előcsarnokba, hogy ú j r a végiggondolja a fenti megállapítást; a törlések-n e k és javításoktörlések-nak addigra kotörlések-nkrét értelmük vatörlések-n, a kiürült pohár szimbólummá válik.
*
Egy félbemaradt bölcsész, feltehetően tehetséges ember, akit Doktor úrnak szó-lítanak, ül egy karosszékben, szemben vele az írógép cápafogsora. Dolgozik vagy sem? — íme Maróti Lajos d a r a b j á n a k első kérdése a nézőhöz. Lehet töprengeni az
•értelmiségi létezés első paradoxonén! Ha a Doktor úr éppen az előcsarnokban olvas-h a t ó mondat folytatásán gondolkodik — munkát végez; de mi van akkor, olvas-ha nem?
109.
Ül a látható jómód kulisszái között, s miután még semmi pontosat n e m t u d n i róla, elképzelhető, hogy ez az ember teljesen felesleges, semmilyen korokban n e m hasz-nálható bölcsességeket termel, vagy még azokat sem.
A néző csak egy dolgot tud biztosan, vagy ettől a férfitől válik el valaki, vagy ő válik el valakitől.
Tőle válnak el.
Mondhatnám úgy is, a józan fontolás válik el a semmiféle biztos egzisztenciát nem jelentő költészettől és filozofálgatástól. A világ fontosnak ítélt dolgai ugyanis nem ebben a szférában mennek végbe, hanem a b b a n a másikban, ahová Vera, az orvosnő feleség távozik. Minden d r á m á n a k alapvető feltétele a küzdők arányossága.
A főhős darabbéli ellenfele egy munkásból lett értelmiségi, aki vezető poszton dol-gozik valahol. Fenn. Vera odahagyja miatta a szerelmet. Pirrhuszi győzelem!- A bi-zonytalanságból elege van, biztonságra, jólétre vágyik; ugyanakkor visszaszökdösne ebbe a szerelembe — szeretőnek, pajtásnak, kurvának, ki t u d j a m i n e k . . . Í m e Maróti darabjának pólusai: a többi viviszekció, játék az idővel, a pőreség borzongató izgalmával, miniesszék a látszólag semmi hasznot sem hozó gondolkodás hasznossá-gáról; két ember végül is kilátástalan küzdelme egymásért és egymással.
Maróti dramaturgiája Albee Who' s Afraid of Virginia Woolf? című d a r a b j á é -hoz hasonló. A játék íve itt is a kisded játékoktól indul, hogy az ördögűzésen át eljusson az alapkérdésig: hogyan kell élni?
Az író hatféle típust m u t a t meg ebben a darabban, fél tucat lehetőséget, á m óvakodik attól, hogy bármelyik mellett letegye a voksát. A dramaturgia szabályai szerint az asszony látszik vesztesnek ugyan, de legalább annyira vesztes a f é r j és az általa képviselt létforma.
Patt.
A néző ismét az előcsarnokba érve töprenghet tovább; átélheti a példázat isme-retében a maga katarzisát, szembesítheti a látottakat saját etikai etalonjaival.
A dráma írott szövege tulajdonképpen csak potencia. Értelme adott, de h a n g -súlyait a szöveg olvasata adja. Léner Péter minden bizonnyal n e m hitt eléggé e b b e n a darabban; nem bízott abban, hogy a dialógusok belső feszültsége elegendő a d r á -mához. Játékokat talált ki — ötvenszázalékos sikerrel.
A szereplők közül i f j . Űjlaky László tudott legjobban alkalmazkodni a rendező-höz; a darab szellemében pedig Barta Mária. Újlaky kitűnő alakítása csak eggyel marad adós; a gondolkodó, a töprengő embert ábrázolja elnagyoltan. Barta Mária a királynői nevű bejárónő szerepében — aki férjei közül csak a legfontosabbakat t a r t j a számon, és beszél egy sor világnyelvet —, néhány gesztussal jelenít meg e m b e r -öltőnyi időt. A feleség darabbéli veresége általa világosodik meg, m e r t ő az esendőt is tudja szeretni, és méghozzá feltételek nélkül. A még főiskolás Bajza Viktória nagyszerűen játszik, csak azokban a jelenetekben halvány, ahol el kellene hitetnie, hogy valóban lehet szeretni ezt a Verát. Kovács János alakítása remeklés. Ez az ember valóban megérdemel egy szép és fiatal nőt, á m ez az ember nem fogja t u d n i megtartani. Ezt játssza el; s azt, hogy hatalma az érzelmek világában n e m érvényes.
A legnehezebb dolga Markovits Borinak van; a pszichológusnő f i g u r á j a ugyanis n e m hús-vér ember, hanem parabola, valószínűleg a szerzőnek a pszichológiáról alkotott véleménye. Szendrő Iván érzi a játékot legkevésbé. Furcsa, hogy Léner Péter, aki egy kicsit fölül is rendezte az előadást, nem vette észre, hogy egy ilyen merev, kisstílű figura nem lehet hiteles.
Gyarmathy Ágnes jelmezei szépek; díszlete artisztikus, és jól szolgálja a játékot.
PETRI FERENC
110.