liszataj 1977. JÚN. * 31. ÉVF.
Illyés
Gyula, Balogh
Edgár és
Czine Mihály köszönti Sütő Andrást;
Ágh István, Raffai Sarolta, Tornai József versei;
Annus József novellája;
írások
a százéves Népszavá-
ról;
Szalay Károly Karinthy
Frigyesről
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság ú t j a 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- ' vetleriül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi ,
jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyédévre 18, fél é v r e 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem a d u n k vissza. Indexszám: 25916.
ISSN 0133 1167
77-1872 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József
XXXI. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM 1977. JÜNIUS
Sütő András köszöntése 50. születésnapján
ILLYÉS GYULA: Sütő András nagy úton 3 BALOGH EDGÁR: Sütő András házi ünnepére ... 4 CZINE MIHÁLY: Halkított, köznapi köszöntés ... 6
*
ÁGH ISTVÁN: Három kincs (vers) 9 RAFFAI SAROLTA versei: Nem nő torony, Félelmetes 11
CSÍKI LÁSZLÓ: Helyszín (vers) 12 MAGYARI LAJOS: Van olyan f ö l d . . . (vers) 13
HORGAS BÉLA: Változatok tíz szóra (vers) 14 TÉGLÁSY IMRE versei: A mester, Herózsef 17 ANNUS JÖZSEF: Kisharang (elbeszélés) 19 TORNAI JÓZSEF: A Szűzavató (vers) 34
TANULMÁNY
PÁSKÁNDI GÉZA: Költői nyelvünk egyéni változatai
és a t á j 40 SZALAY KÁROLY: Intarzia és rekonstrukció (Karinthy
Frigyes születése, családi körülményei és első élmé-
nyei Budapesten) 48
ÖRÖKSÉG
KEMÉNY G. GÁBOR: A nemzetiségi kérdés a régi Nép-
szavában az első világháborúig 58 HEGYI ANDRÁS: A Népszava és a magyar munkás-
mozgalom 69
KELET-EURÓPAI NÉZŐ
LengyelországLAGZI ISTVÁN: Jaroszlótól Danckáig (Rákóczi emlék-
ünnepségek Lengyelországban, 1976-ban) 77 Szovjetunió
BALLA GYULA: A hetvenes évek (Válogatás a szovjet
kritikai irodalomból) 81
KRITIKA
KATONA IMRE: A balladakutatás jelen szakaszának lezárása (Vargyas Lajos: A magyar népballada és
Európa) 83 GÁL ISTVÁN: Bartók Béla leveleinek margójára 89
KÓSA LÁSZLÖ: A Rábától a Szereiig (Néprajzi könyv-
szemle) 92 TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Karnyújtásnyira: az em-
beri emancipáció 97 REISINGER JÁNOS: Füst Milán: Napló 101
POMOGÁTS BÉLA: Szemlér Ferenc: Az álom túlsó
p a r t j á n 104 HORPÁCSI SÁNDOR: Kárász József: A törött szobor... 105
MŰVÉSZET
SzínházBULLA KÁROLY: A Tragédia Szegeden 107 PETRI FERENC: Maróti Lajos: Egy válás története 109
Képzőművészet
ANNUS JÓZSEF: Együttes tárlat a Gulácsy Teremben
— Tiszatáj címmel 111 Szerkesztői asztal 112
| Nagy István | 112
ILLUSZTRÁCIÓ
Művek a Gulácsy Teremben rendezett együttes tárlat anyagából a 18., 33., 39., 76. és a 82. oldalon, vala- mint a műmellékleten
Fotó Sütő Andrásról a 6. oldalon (Molnár Edit felvétele) Plugor Sándor metszete a 8. oldalon
SüutS- dttjdfáj kHizimtéie. 50. izühtluiaftfán.
ILLYÉS GYULA
Sütő András nagy úton
A nagy írókban hovatovább a tehetséget tiszteljük legkevésbé. Mert hisz mihelyt egy író bizonyságát adta, hogy tehetséges, rögtön azt várjuk, sőt azt várjuk el, mit mívelsz azzal a talentommal.
Ma már annyi a segédeszköz, hogy a tehetség nemcsak utánozható, hanem elsajátítható. Annyi hozzá a készen kapható elem is! S annyi hozzá a fogyasztói igénytelenséggel párosult rendelői igény, hogy a tehetségnek akár tömeges hamisítása sem nagy mesterség. Visszaélni a tehetséggel, az volna voltaképpen e tárgykörben a meggondolandó s végül egyszer ko- moly megbeszélendő, magunk közt persze.
Minden tulajdonsága és kelléke közt így aztán az írónak a tehetségére kell ugyancsak ügyelnie. Az lehet legártóbb ellensége; ha rosszul kezeli
— akár csak „szabadjára" engedve — annak révén fenyegetheti, hogy még jelentékeny alkotó se legyen; csak ilyen vagy olyan minősítésű tollkezelő.
Amilyen mértékben kinyílt Sütő András előtt a pálya, olyan mérték- ben néztük megkönnyebbülve, hova tart a tehetségével.
Fémjelét, maiigánfokát az írásmű — keserves, de így van — nem az út kínálta jó alkalmak, hanem a föladatok kérte próbákon kapja meg.
Az okos — az ösztönösen jól számító író tehát nemcsak vállalja a fölada- tokat, hanem keresi. Ami másnak siker, az neki teljesítmény, és edzés további — no de végül milyen vizsgára is? Hogy tudtál-e valamit alakí- tani az időn is. Nos: a sorson!
A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András.
Azt lehetne hinni, hogy bizonyos lévén a karátban, most már könnyen kezeli az anyagot, az ércet. Egyre szigorúbban; igényes ösztönével a mind keményebb kőzetet keresve.
Ünnepelni tehetséges írót akkor érdemes, amikor még hasznát látja.
Amikor ez nemcsak megnyugtatja, hogy lám, csinált valamit, hanem nyug- talanítja, mert ösztökéli, hogyan csinálod tovább?
őszinte szorongással küldöm ölelésemet az ötvenéves Sütő András- nak. Hovatovább egy világ nézi kezed munkáját. De csak így tovább!
Köszönjük az eddigieket. Itt az a tréfaszó járta: irigyelhetjük az elvárói-
dat: tehetséged igénylőit. Mert aztán a nagyság másik rangja: nagy igé-
nyeket teljesíteni.
BALOGH EDGÁR
Sütő András házi ünnepére
Nem tudom még egységes képbe foglalni az ötvenéves Sütő Andrást. Talán éppen azért, mert legelső írásától és ifjúi pirulásától mai színházteremtéséig s közönsége vastapsáig túlontúl ismerem, mondhatnám úgy is, hogy családom szeretetbeli tagja. A közvetlenségben nem arányolódnak eléggé a méretek és távlatok, száz mindennapi ügyünk, bajunk is akadt a szaladó évtizedekben.
Most, hogy mégis csak vallanom illik, az olvásók színe előtt szólnom róla, vala- hogyan — ügyesen-e ügyetlenül-e? — a zsögödi Nagy Imre egy képéhez hason- lítanám az ő pusztakamarási titkát: van a képen fenyő, patak, szikla, felhő, kecske és munkájában hajladozó ember, mégsem a sok részlet ragad meg, ha- nem táj és nép sejtelmes hasonulása. Mindaz, ami a képből kicsattan, megdöb- bentő szomorúság is, harsogó egészség is, villódzó biztatással a mélységekből.
Nincs az a fájdalmas célzása Sütő Andrásnak, ami surranó gondolatfűzéseiből emberségemben fel nem kavarna, s egyben, ugyanakkor, ígérő kifejletében el nem öntene örömmel. Ez aztán nem irodalmi hozzáállás, nem kortársi össze- gezés, nem ünnepi felmutatás, legfeljebb vérző-igaz együttérzés, fogalmi bonyo- lítások és meghatározások nélkül.
Akárhová indult el valaha is Sütő András, saját beismerése, hogy „ . . . a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondolat fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli." Igazán csak most, hogy önkifejezésének magasába ért, fedezhetjük fel, honnan s mióta hordozza magában írásbelisége mozzanatait. Már az ötvenes években felfigyel- tünk olyan elbeszélésére, amelyben az egyszerű falusi hősnő, ez az „asszony a talpán", kockázatot vállalva is a kis emberi dolgok nagy igazáért áll ki; figyel- münket gyűrűztette tovább Félrejáró Sálamon históriája, akit egy összebarká- csolt. favágó motorért bogarásznak meg emberileg méltatlanul ítélkező kis hatalmasok; s hogy az irodalmi pályára cipelt fonnivaló honnan is való, azt jóval későbh a gyökérzetéig visszahajolt, saját gyermekkora, családi köre, faluja felgyülemlett mondandójával kirobbanó szerző az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzeteiben árulja el: apja szenvedte végig egy oktalan „kulákosítás"
kálváriáját... Ha jól figyelünk: kis ember, jámbor kis ember nagy sértődésé- ből támad ama lócsiszár lázadása is, aki két elkobzott lovat, ötven garast, egy darab cseréppipát meg egy pipaszúrkálót követel vissza arkangyali szigorral minden javak uraitól. Éppen csak, hogy itt a színpadon már végkifejletekig feszül és gyúl a kicsiny dolgok nagysága.
Ez a kis kálomista fiúcska a többvallású, többnyelvű Pusztakamaráson ha-
mar rájött, hogy „az anyanyelv diribdarabjai közé" született, s odaadó szorga-
lommal igyekszik a székely vásári árusok vagy. Arany Toldija segítségével sza-
vanként magába szippantani, többletként tárolni a világ birtokbavételét jelentő
anyanyelvet. Ez a szárnyakat adó mozzanat megint csak végig követhető Sütő
András eddigi életművén. A nyelv üldözöttsége a Hohenzollern-uralom csend-
őréi idején éppen úgy kiül az írások ablakába, mint a nyelvbővítés pompás
menete is a nagyenyedi kollégiumban töltött évek visszaadásában; a történelem
megrázó fordulatai megtanítják arra, hogy tisztelje az együttélés tiszta erköl-
csét, kinek-kinek a nyelvjogát, s ama kollégiumalapító Bethlen Gábor szobra
előtt szívesen hivatkozik a nagy fejedelem kéznyújtására a románság felé, egy-
ként elítélve bármely oldal anyanyelvellenes nacionalizmusát; a nyelv joga
gügyögteti perzsául képzeletében Nagy Sándor kényszerházasságainak utód- nemzedékét az édesanya jogán, történelmi távlatokba emelve a beidegződött tételt: „Lelke, nyelve — akár szeme színe — kinek-kinek a maga tulajdona;
minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll." A boldog nagyapa végül a csöpp Lászlónak adagolja rendre az. örökséget, nyolcszázezernyi vagy még bővebb magyar szókincs első válogatásait. „Amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod" — hangzik ma a tanács Marosvásár- helyen egy gyermek ágyacskája mellett.
Ne hallgassam el: voltunk mi ütközésben is. 1962-ben a Tékozló szerelem bemutatása alkalmából igazán nem dicsérhettem meg egyebet, mint a kísérle- tezést. Akár meg is követhetném most, hogy a különben már egy alakításon átment darab megtekintésekor Kacsó Sándorral és Nagy Istvánnal együtt nem egy mozzanatnál „a régi népszínműre szisszentünk fel" — ahogy akkor a Ko- runkban megírtam. Meg is követem, mert utólag, Sütő András drámai kibon- takozásakor, feltünedeznek ebből a kísérletezésből is a mára elért teljesség elő- jelzései. Azért már akkor megmondtam, hogy az ő művészetében nemcsak az az érdekes, amit kihozott már magából, hanem az a szenvedélyesség is, mellyel váltja a Pegazust, újra meg újra változtatva m a g á n . . . Az alkalmazkodás a való élethez volt ilyen fordulatokban az eligazító, s nemcsak az otthonról és tanulmányaiból hozott szép nyelvi kifejezésmód győzött minden témán, hanem a mondandó térben is, időben is kitágult, meggazdagodott. A pusztakamarási talajból, az anyai fészekből vett nagy táj- és népfelmutatás összegezte, elmélyí- tette mindazt, ámit Sütő András első írói szakaszában a változó faluról mon- dani tudott, s az így kibeszélt gyermek- és ifjúkor után annál szabadabb lett a történelembe pillantó, emberség-dilemmákat feldobó, múltat és eljövendőt egy- másba akasztó új szókimondás. ' • <
:
Mert a Csillag a máglyán minden nyers igazságkeresésévéi és döbbenetig ható
1képzetsor-elindításával, á pőre őszinteség és a sejtetés kapcsolásával túl- lövell népi adottságokon, helyi viszonyulásokon, az egyidőbeliség korlátain, s Kálvin és Szervét végletes feszültségével á forradalmi konszolidáció avagy per- manencia ütközésére utal egy közös óság-reakció fenyegetései előtt. Az ember- ség tragédiája lobban itt fel az erdélyi író szorongó világszemléletének fény- és árnyjátékában, s a művészi kiképzés újra igazolja, hogy gyökérből lombo- sodni, vidékvállalásban európaivá emelkedni, Pusztakamarásra! a világszínpadra lépni lehetséges. Várjuk már az angol és német bemutatást.
És Sütő András most még csak ötvenéves! Négy évtizeddel s még néhány esztendővel jár Kós Károly után, halottai közül messze nem érte még el jeles mestere, Tamási Áron; nyers és igaz bukolikában elődje, Bartalis János; euró- páiságban őse, Kuncz Aladár, vagy akár szocialista fegyvertársai, a háróm Ist- ván, Asztalos, Horvát és Nagy életkorát. Mit rejteget még? Mit hoz még?
Érlelje ki belőle, hozza tollhegyére, juttassa el sok nyelven, milliókhoz elisme- résünk és szeretetünk.
5.
CZINE MIHÁLY
Halkított, köznapi köszöntés
SÜTŐ ANDRAS
Könnyű arról írni, szoktuk idézni Szabó Pált, akinek a létezését a lélek vigyázza. S most mégis hiába próbálkozom napok óta az írással, csak a cédu- lák gyűlnek halomba. Nem találom az érdemes szavakat, amelyekkel tárgyias pontossággal szólhatnék Sütő András máris legendába dallamosodó első ötven esztendejéről. Gondoltam arra is, hogy mesebeli fordulatokba kapaszkodom, abba a székely mesébe, amelyre régebbi tanulmányában Veress Dániel is emlé- keztetett, volt egyszer, hol nem volt egy nagyobbik fiú, aki elindult faluja szét- bogárzott jószágait megkeresni, s végül egész királyságot álmodott-teremtett magának és szülőfalujának. Ez a kezdés sem bizonyult megfelelőnek, mikor a valóság nyelvére váltott a mese, három tartományban is — az epika, a dráma, az esszé tartományában — fejedelem lett Sütő András. A magyar írás fejedelme. Ami igaz ugyan, de elég szokatlanul hangzik. S tudom, hogy Sütő András még a bibliai Ábel feleregetett füstjeit sem kedveli. Próbálom hát köz- napi szavakkal, töredékesen, halkított köszöntéssel az írást. Mintha csak levelet írnék, távolabb lakó jóbarátnak. Abban a bizodalomban, hogy majd vissza- pártolnak hozzám a szavak.
Ha jól számolom, már huszonkét esztendeje személyesen is ismerhetem.
Akkor jártam először Erdélyben, kezdő kutatóként, minden új volt számomra és minden történelem. Olvasmányaimból ismert városokat és mezőket láttam élő-elevenen, s emberekkel foghattam kezet, akiknek már a neve olvastán is százat vert a szív: Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Nagy Istvánnal, Asztalos Ist- vánnal, Horváth Istvánnal. Hamarosan Sütő Andrással is. Ugyancsak szívdobo- gással.
Írásaiból még alig ismertem valamit, de róla azért több mindent tudtam.
Tamási Áron és Veres Péter már itthon hozzá igazított, Erdélyben meg — bár-
kivel is beszéltem — mindig rajta nyugodott meg az ének. A rajban jelentkező
nagy tehetségek között — mondták — van egy egészen rendkívüli, egy új
Móricz, egy új Tamási, akinek már az első írásai felérnek a magyar próza
magas vonulataihoz. Ötödik gimnazista korától ír, Balogh Edgár szólította az
iskolapadból az újságírás lövészárkába, volt a Magyar Néoi Szövetség egyik
mozgatója Bukarestben, húszéves korában már főszerkesztőként jegyezte a Fal-
vak N é p é t . . . Kolozsvárról azért siettem minél előbb Vásárhelyre, hogy ezt a
legendás fiatalembert láthassam. Találkoztunk is, egy nagy tüzekben lobogó
ifjú szerkesztőnél. Nem szavakkal ismerkedtünk; dalokban beszélt inkább Sütő András is magáról. Már úgy búcsúztam, mintha egy iskolába jártunk volna.
Mintha a fényes szellők karján indult hazai költőknek, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Simon Istvánnak lett volna az epikus társa; más országban, sók más gonddal, de egy hitben és egyazon emberségben.
Azóta olvasom minden írását. Azóta figyelem magasba tartó útját.
Nem volt, nem lehetett ennek az útnak minden szakasza könnyű: nagyon sok végeznivalót kapott a történelemtől és többször hozott az idő váratlan fordulatokat is. A feladat — az új otthon teremtése, építése •— nemzedékek erejét kívánta, a történelem „becsapódó lövedéke" azonban hamarosan embe- reket némított el, időlegesen vagy végleg. A feladatok szaporodtak és nehezed- tek, a küzdők sorai ritkultak. Volt, akit a sors ütött ki, volt, aki önként vette a kalapját, s többeket elnyomott a nagycsütörtöki álom. Sütő András a vál- takozó helyzetekben is maradt a kezdettől vállalt poszton; mindig ott, ahol legerősebben fújt a szél. S kereste — s megtalálta — az irodalom és emberség magasba vezető útját. A kisebbségi humánum örökségét szocialista nemzetiségi humánummá emelte.
- A valóság vonzásában, a Móricz Zsigmond-i, Gaál Gábor-i úton haladva.
Egybeölelve a Korunk és a Helikon hozományát. Akkor is tudta, hirdette, mikor a valóságtól elforduló, divatokba kapaszkodó esztétikák éledeztek, hogy az írónak azt kell gyümölcsbe érlelnie, amit „az otthon földjének a gyökér- nyomása" a törzsébe táplál. Tudta, vallotta: a nagy irodalom szította nagy igényekkel vissza kell fordulni a provinciához, a valóságos élményekhez, mert
• csakis a honiság, a saját élet tápláló nedvei növeszthetik naggyá az irodalmat.
Kisebbek és nagyobbak is moroghattak elképzeléseivel szemben, ment a vá- lasztott útján. Műveit, roppant tehetsége mellett, az általa említett nedvek hajtották a magasba. S a népe gondját — a megmaradás, az otthonépítés gond- ját — mindenben vállaló felelősség.
óriási jelentőségű, amit tett: a kecskelábú asztaltól, a porcsfűtől indulva szülőföldje határait egy darab Európává, egy darab végtelenné tágította. Csa-
ládja, nemzetisége, hazája változó valóságából — tényeiből és érzületeiből — szárnyaltatta magasba a mindenütt érvényes humánumot. Regénye, az Anyám könnyű álmot ígér, a tényekből építkező modern epikának egyik világirodalmi szintű megvalósulása. Nagy stiláris többlettel: a tényeket közlő mondatok haj- lataiban is ott él a balladákra és népdalokra emlékeztető poézis. S jelzi a mo- dern regény másik tendenciáját is: a gondolat, a jelkép jelenlétét. A már Ta- mási Áron által felvetett kérdés — mi végre vagyunk a világon? — könyve leg-
apróbb részletén, még a füvek hajlásán is átdereng.
Nagy dolog, amit cselekedett. Még a tamásokat is meggyőzte: a realizmus lehet modern; a népiség nem halott. A parasztiban is fel lehet mutatni az álta- lános emberit. Nagyobb hatása, szélesebb olvasótábora könyvnek nemigen volt
mostanában. Mint valami új bibliát forgatják a boldog tulajdonosok, a könyv- tárakban szinte sorbaállnak érte a várakozó olvasók. Nem is regényként olvas- sák, hanem életként.
Így nézik drámáit is. A lócsiszár virágvasárnapját, a kaposvári színház elő- adásában, országos érdeklődés kísérte, s a legnagyobb ajándék még ma is a színházkedvelőnek — másfél évvel a bemutató után — egy jegy a Csillag a máglyán megtekintésére. Azok a pörök, amelyekről drámáiban beszél, nem szakadtak meg az időben, nem értek véget az egykori peresek halálával, tovább folynak, más-más áttételben a kései utódok életében is. A drámák történelmi hőseinek arcvonásai között felismerhetjük a magunkét is, s eszmélhetünk tör-
ténelmi-emberi létezésünk nagy kérdéseire.
Tisztábban, megrendítőbben még aligha vetették fel drámában ezeket a sorsokat meghatározó kérdéseket: az „Itt állok, másként nem tehetek" mély erkölcsiségű elszántságával. A drámákhoz, mint minden igaz író, a saját életét
7.
is építőanyagul adta, idegzetét, szívét; minden felvonáson ott van a személyes vallomás pecsétje. A kritika nem túlzott, mikor megállapította: Sütő András nagy drámái „már ma a holnapi klasszikusok mércéjével mérhetők". A két világháború között, a romániai magyar irodalom indulása kezdetén abban re- ménykedtek Erdély írástudói, hátha onnan, egy kis nép nyelvén sikerül majd elmondani az emberi fényes próbáját. Mondták is, főként lírában és epikában.
Sütő András most drámában is megfogalmazta, világraszóló érvénnyel. Meg- fogalmazta esszékben is.
Ha a leltár ideje volna, még sok mindenről szólanom kellene, mindenről hangsúlyosabban, de az ötvenedik születésnap még csak szusszanásnyi megállás az óramutató előtt. Ha annyi minden el is veszett már — a kis pejló, a selyem- bársony keszkenő —, azt a piros rózsát most is százfelé hordja a szél. Még magasan van a nap, sok a tennivaló. Ott áll már Sütő András a romániai ma- gyar irodalom, sőt az egész magyar irodalom egyik első helyén, a világiro- dalomban is helyet érdemlő művekkel. S embersége ragyogásával. Ezért is vá- runk tőle még annyi mindent: bogozza csak tovább „szálainkat", íróként és népe sorsfelelőseként. Várjuk újabb drámáját a testvérgyilkos Káinról, ígért regényét, az Adventet, amelyből egy ragyogó fejezetet már olvashattunk, vár- juk a Bethlen Gáborról, a nagy fejedelemről beszélő könyvét, s azt a regényét is, amelyben egy közösség évtizedeken keresztüli közös énektanulásáról szán- dékozik írni. S várnánk az Anyám, könnyű álmot ígér folytatását is: milyen életek indultak azóta, és hányan kerültek koporsóba. Várjuk minden írását, nagy-nagy szeretettel és bizalommal.
Kívánunk kedvet, erőt a munkához. S időt, jó időt, egyelőre újabb ötven esztendőt.
Legyen tele a szeme mindig csillagokkal.
PLUGOR SÁNDOR METSZETE
Á G H I S T V Á N
Három kincs
A VIRÁGKORONÁS TÜNDÉREK ESZTERKÉJE Megszületett,
megszületett művésznek is.
Abból, amivé lettem szégyenkezve nézek vissza oda, mikor még
mindenség voltam, s lettem ezzé-azzá.
Teljes ember,
de társadalmon kívüli
lény, mert nincs veszélyérzete.
Szabad!
Szabadsága szabadítja rám zseniális gátlástalanságát
versben, rajzban, történelemben, korlátolhatatlan filozófiájában.
Odaadja álmait félkézből, rajongásait, míg húzom az igát, s nyakamba veszem őt.
Kihagyja szavaiból nevemet, méltó nyelvet teremt magának.
Nyilat virágokat, mindegy, milyen színűt, lehet fekete is, ha csak • fekete színe van.
Befesti magát, festmény a teste,
festmény a fal, az asztal, a kötény, festmény a fölkelő csillag.
A REZEK, EZÜSTÖK LACIKÁJA Fácánok röpködnek háza előtt, billegnek nyulak,
s mikor egy őzcsálád odatéved, hátranéz.
Itt kalapál koronát.
Ha valakinek fejére rakom,
méltóságos lesz pillanatra öntudatlanul.
Itt kohol függőt, karperecet.
örüljetek aranyimádó avarok utódai, nők!
Ha nyakatokra, fületekre, csuklótokra rakom, királynők lesztek a szocializmusban.
Itt körít tükröt rézkeretbe,
pontosan akkora rézoszlop tetejére, amekkorák ti vagytok.
Bemutatlak benne magatoknak csín rabjai, méltó arányok kedvelői, mert kincsetek bőrötökön is elfér.
A SZÖVŐSZÉK LENKÉJE
Tartsák ezt a kívülről gyönyörű földet angyalok űrsötét-árnyú kékes-zöld ujjai, ezek a liliom-lények,
levélpajzsosak, szablyásak, kardosak!
Kerekedjen karnevál, bohózat, hegedülés!
A pamutcipős, maszkos embert, kart karba öltő macskát és kutyát mozdítsa táncra a zene!
Azt a káposztát valahonnan Normandiából
ne felejtsük, kisded bomlik belőle összegömbölyödve, s az almát valahonnan Szabolcsból,
magja Ádám és Éva!
Parancs emel a gravitációból, madárként röptét át a városon,
közel az angyalok tartó kezéhez, aztán vizek aljára ránt, búvárnak hajónk alá.
Szelíd anyák hajlása gyerek fölött,
állhatatosság zöldből sarjadó kékje, pirosa, szeretet munkálkodása lábtól gerincen át a kézig és fejig — így,
aki könnyű fizetett alkalmaknak nem enged.
Kolostorba vonul, Ráskay Lea kódexe fölött, ő meg
szövőszéke előtt, mikor már
álomvilágot lát és nem érdekli az ablak.
Bayeaux kárpitja hajósai, Párizs unikornisa üzenetét,
Ferenczy Noémi báránya postáját kézbesíti,
olvastatja és hallgattatja.
R A F F A I S A R O L T A
Nem nő torony
Semmi különbség — semmi, semmi:
magadnak hazudsz-é, vagy másnak.
Az altatókkal-alkohollal hősiesen legyőzött éjek még számonkérnek — még rádtalálnak.
Kíméletlen a kérdés-hadtest:
nem terepszínű.
Se zöld, se szürke.
Égőfehér szíjsuhintással léptet hátra: vakrémületbe.
Én nem faggatok többé senkit.
Mindig csak játszani szerettem.
Ujjam hegyén parányokat bohóckodtattam önfeledten:
tűrők, törtetők, hegyet mászok kinek vallottak volna másnak?
Kinek vetkőztek volna, s másutt?
Hiszen még csak látni se bátor aki pedig láthatna, s láthat.
Bételtem már.
A hunyorgások
sokszorozzák csupán a rendet.
A törvényt, az egyformaságot.
Szegény, unalmas kis bubáim, újszülött aggok, öreg ifjak, s gyűlöletes középszerűség téged bár különös örömmel:
ma mindőtöket eleresztlek.
Nézzétek el mókázó kedvem:
magamra hagyatkozom immár.
Boldogtalanul, mért tagadnám:
szánakozással telítetten.
Mert nincs értelme így tovább.
Amíg a hó csak hóra hull.
S nem nő torony — ki fölmagasztosul.
Félelmetes
világra jönni s iszonyat életképesen.
És növekedni megalázó.
Mivel cselekvésképtelenség, minden csak történhet velem, a mindennapi riadalmat élem —
ennyi az életem.
Gondold meg jól!
— Ha semmi több.
Rámnyit a hajnal, amint rád is, rendezett, tiszta, táblás nagyság.
De az esték félvak habarcsát utca-vályú rejtegeti,
dombos dömper hordhatja rád.
Elrejtenek, ha nem rejtőzöl.
S ha megbújtál, aprócska vackod sunyi két kar könyökli föl.
Mindent eltaszítok magamtól.
Minden elárult tárgyakat.
A tekintetek sokadalmát.
S feledni, bár feledni tudnám a belémivódott, s ím, végre csupasszá vedlett arcokat.
A szótalan árulkodókat,
bajusszal, hajjal, szemöldökkel, pillákkal mezítleneket.
Félelmetes világra jönni.
De élni: félelmetesebb.
C S Í K I L Á S Z L Ó
Helyszín
Ahogy a tenger felejti a testem, ahogy én egy háborúra gondolok — Ez a legszebb hely,
ez az emlék idefent.
Visszalátszik a sómező békéje, a sík, a katonaszobrok helye az emlékezetben.
A táj.
Már ajakig merült a feledésbe fogadott apám, a hős
— térdelnem kell a szeméhez —
ott hátul, hol csak az égben van nyomóm,
s egy honi erdő még boldog tud lenni
hiányommal. Loboghat.
Elöl a tenger most hangtalan remeg — Üvegcsarnok.
Ledobott szelek futnak lengve a tengelyeken.
Hol vannak a proletárjaim?
Miért jár nélkülük, üresen ez az én időm? —
ahogy a tenger felejti a testem,
ahogy én egy forradalomra gondolok.
M A G Y A R I L A J O S
Van olyan föld...
Van olyan föld, kinek fiává lenni nem kényszer, de jó, de kell,
van olyan föld, mely értelmünknek nem himnuszt — parancsot énekel.
Van olyan föld, egy keserű-édes, kit megtagadhat bár az ostoba ...
Van olyan föld, ki édesanyánk lett, életet adó, sosem mostoha.
Van olyan föld, mely parancs-osztó szükségek máglyás századain át élni tanította elporló eleinket megtartani itt — portát és hazát.
Van olyan föld, mibe boldogan
megtérnek futók és számkivetettek — a Házsongárdba vagy cserefák alá, de itt is, ott is — történelemnek.
Van olyan föld, melyen fölszikrázhat
lelkünknek lelke, legszebb lényegünk,
egy föld, hol eltűnik félelem, alázat,
hol nem csak születünk s temetkezünk.
H O R G A S B É L A
Változatok tíz szóra
(öszvér — pepecsel — n y á r f a — mos — f o r m a — elviselhetetlen
— cipő — csörtet — fűrész — almazöld) 1
Almazöld fűrész?
Képtelenség.
Cipőben még csak elviselném, hordanám egyik, lábamon, mert a másikon
egy enciánkék,
hosszúszárú, fűzős forma feszülne némán, dölyfösen, csörtetnék bennük rendesen — se zöld, se kék, se cipő,
inkább öszvérkedő, így, ahogy most látsz, fakóra mosott ingben, nyárfakupolák alatt.
A fűrészt különben sem kedvelem.
Túl gyors, túl fényes nekem.
Bár pepecselni egy zsebkéssel, az is eléggé elviselhetetlen.
2
Egy fűrész halad a nyárfában, egy cipő csörtet az öszvér után, babaruhát mos egy kislányforma, részeg okádik almazöld lavórba, senki sem pepecsel,
nem bóklászik rózsás fellegekben — ez az igazán elviselhetetlen.
3
Jó öszvéremen átcsörtetek a szélfútta nyárfáson,
1
elhagyom éretlen almazöldemet, kifűzöm hajóforma cipőimet, a bogokkal elpepecselek.
Az volt az elviselhetetlen.
Állati gágogás a csönd-övezetekben.
Jó itt nekem, jó öszvérem
fűrészes foga harsogja csak a réten kisült mezőim katonadalát;
kék mosóteknő borul rám
üresen, ügyesen — nyitva marad a szemem.
4
CsörtetésüJc lesz elviselhetetlen,
fűrész-foguk zúgása nyárfavályúk előtt;
ölik a halat, a hold
széles tomporukra tűz, topognak;
öszvérségük pataforma cipőket ölt, megérkeznek, sátort vernek,
almazöld lavórban némán pepecselnek:
mossák a taknyos zsebkendőket a szörnyek.
5
Barátom harminchárom éves.
Nem ért a csörtetéshez.
Almazöld cipője alkalmatlan.
Nyárfaként jár vagy öszvéralakban.
Pedig van egy kis ezüstfűrésze.
Ott hordja a mellénye zsebében.
A pepecselésnek persze egyszer vége lesz.
Formát ölt a fűrész, ragyogni kezd.
Csillagok félik szikrázó vasát.
Tükrében felvonul az angyaltársaság.
Megmossa arcát, kilenc szóra tekint — maradna bár az utolsó odakint.
6
Az elviselhetetlenséget kupolaként toljuk fölfelé, almazöld korunkat,
a pepecselés édenét elhagyva fűrész, fejsze, balta jön velünk;
templomunk megépül, cipőnk a kőpadlón csikorog, nyomunkban ördög csörtet, egy öszvér is megtenné, egy akármilyen gebe;
galambszárny csap arcul,
angyal-forma árny suhan, ' elmossa felhő,
elveszejti ég — toljuk kupolaként.
7
Cipők a tengeren,
le nem süllyednek azt hiszem.
Fűrészemet a hátamra kötöm,
nyárfaruhába öltözöm,
megindulunk a patak mentén.
Én csörtetek vagy az öszvér?
ö visel engem vagy én viselem el, hogy fűrészként cipel?
Múltamat a holdfény sárgára mossa,
jövőmet a napfényben almának látom, zöldnek, megkerülöm a földet,
pepecselek a holddal-nappal, írom a verset sorról sorra, cipő a szó, lábatlan forma.
8
öszvér úr csörtet a képen, levelehullató nyárfák alatt.
Elhagyott homokozó az ég, a szél lombfűrésszel dolgozik,
összemossa cipők és kalapok körvonalát, gyerekesen pepecsel,
az évszak előregyártott formáiba fúj, kiáltása, elviselhetetlen
hujjogássá erősödik éjszaka, fölébreszti a kerti boszorkákat, öszvér úr a piros almák zöldjére, az átváltozás óta eltelt
időre' gondol.
9 '
Kiadódik a fűrész helye, keresztben a cipőtalp és a nyárfacsúcs között.
Igaz, van még egy öszvérem is
meg egy almazöld, zománcos medáliám, elpepecselhetek kedvemre velük,
mintha nem is hallanám
az elviselhetetlen üvöltéseket.
Egy sokszor elgondolt formát,
egymásbajátszó alakzatokat próbálgatok, a csörtető vadon lepkelángjait;
így alszom el,
az álom szilárdabb partra mos.
10
Almazöld felhők futnak el, be-benéznek a kajütablákon.
Egy mosóteknőben lakom, s nem vagyok öszvér, mint hírlik némely helyen, nyárfalombokat nem eszem,
s nem adom fejemet fűrészelésre,
se csalánosban a csörtetésre.
Hajós vagyok, mint mondtam, címeremben négy mákvirág visong, szívókáik rámtapadnak,
tenyerük a hátamon pepecsel, nevetgélünk,
be-beloccsan cipőnkbe a víz.
T É G L Á S Y I M R E
A mester
Félig már kifaragta a szobrot, a lányt a bazaltnak börtöne mélyéről, foga, nyelve kivéste, kirágta, félig kész volt már, amidőn roggyanva ijedten érzi: a már élő szeme őrzi a szikla keményét, melle — akár kristály — átlátszik s véreres ág közt bontja bogát és nyílik a száj keserűn s az anyagból szól: „Minek is kellett megrontani álmom a kőben?
Mért tépsz, mért ütsz, vágsz te makacs? Mért döngeted egyre csorba vasaddal a bércet? A nagy művész, ha a látványt megsejtette, 'Elég nekem így' szól és kalapácsát
nem veszi kézbe, hisz őneki önként nyílt meg a rejtély.
Ámde ha inkább birkóznál még értem a heggyel, tudd, kezeid remegése letördeli kebleim ékét, és ereim majd félrehasadnak! Elég legyen immár!"
Félig már kifaragta, hasonlít arra, akit lát
mély, koponyás barlangban (agyában) idegbe kötözve.
Tördeli, vési a mellet, a combot. A váll, a karok, mind vésőn át, csurogó vérétől nyernek erőt, színt.
Karja ha ernyed, amannak a karja rebeg csalogatva s hív ölelésre. Ha ránc veri arcul, amannak az arca sima piros lesz. Egyre hanyatlik, amaz meg erőt kap.
Reszket a karja s a kézfeje már kibicsaklik, a szobrot mestere lelke vezérli. De jaj, hogy is érte a szerszám... ! Már nem a barlang sejtfalain kelt kép mozog itt kinn, már nem is ő, aki kőből lett hússá, elevenné.
Mellei bimbóját rianás szeli át, derekát meg elnehezíti a szikla fölöslege, bőre lehámlik,
ajka lebiggyen, az orra leválik, a combja kifordul.
Jéghideg. Ö az a ferde ütés! De erőtlen az ember!
Mert kifogy íme erőnk s a lecsúszó, lomha ütéssel élővé faragott másunkat a vég elorozza.
*
Homlokodat simogatja a lányka, de ujja dilettáns,
és ami ő voltál, ma vagy önmegutált, suta torzó.
Herózsef
szülés után az apja kitántorgott az éjbe előbb a szem aztán a kéz akadt a szekercébe a kék acélnak mélyén villogtak csillagok és kitörésre készen lobbantak rőt napok mert annyi nap és annyi éj
a Megváltó hatalma aranykoszorút küld az ég aranyban ég a szalma s hol nemrég még friss ácsolt ágy
és durva széknek hátterén csak Józsefé az Ország ott másnak trónja fénylik és kunyhójába hozták magos királyok kincsét Jézusnak s Máriának
szerszámzörej
— arany csörög az enyv helyett
— a mirha és füst helyett
— a tömjén ó én fiam ne légy király
és hagyd csak bárdolatlan esetlen otthonom
vaskos kezemnek művét ne építs új világot
így morgódott magában míg lucskosodni vélte bárdjának vad nyelét s már-már elindult József rongyát vállára csapva támadt benne Heródes száz csatlós-düh a balta
A N N U S J Ó Z S E F
Kisharang
öten fogják a bikát. A múlt héten még egyedül vezette vályúhoz az öreg, most öten alig tudják fékezni. Vesztét érzi. Már az istállóban kaparni-döngetni kezdte lábával az almot, amikor pedig az ajtó előtt meglátta a fölsorakozott férfiakat, köztük Fodor Palit a nagy fehér kötényben, kezében erős kötelekkel, aprót bődülve, majdhogynem horkantva meghőkölt, lábait lecövekelte.
— Na, na! — nyugtatgatja az öreg, közelebb lépve, nyakát lapogatva. — Szelídebben, Samu, szelídebben...
A kihízott, rengő combú állat mit sem törődik most a gazda szavával. Hor- gasina remeg, fejét leszegi, már-már attól tartanak, nekifordul valakinek.
Fodor Pali nem várja be a támadást. Amennyire óriás teste engedi, fürgén toppan a bika oldalához, karjáról lecsúsztatja az erős kötelet, végét átdobja a két zömök szarvon, egy pillanat alatt hurkot vet, s rászorítja. Az égre villantja most szemét a jószág, kiegyenesedve, türelmesen áll, akár egy bárány. Érzi az erőt, próbálgatni sem meri, mennyivel több és rafináltabb az övénél. Egy fiatal férfi rákapaszkodik még erre a kötélre, másik kettő a gazdának segít.
— Na, gyerünk, Samu! — adja a parancsot Fodor Pali, könyökével oldalba taszítva a bikát. Az indul is, de majdnem ugorva, mint a versenyló. Kocogni kell mellette mindannyiuknak. A hentes irányít. A kötélbe kapaszkodva végül az eperfához rángatják. Gyorsan körültekeri Fodor a pányvát, Samu feje alig félméternyire a földhöz. Mozdítani sem tudja már. Liheg. Szeme már nem forog dühösen. Inkább szomorú, ahogyan mereven előre néz.
Az ütést egykedvűen fogadja. Mintha csak legyet hajtanának róla. Pedig a tagló homlokába csap. Reccsen a csont. Az állat kiölti a nyelvét. Szinte mosolyogva esik össze.
A hentes mozdulatai pontosak, szakszerűek. Két fiatalember érdeklődve nézi, a többiek szenvtelenül állnak, várják a további parancsot. Csak a gazda, az öreg paraszt nincs már itt. Visszaballag az istállóhoz, megáll a küszöbön.
Az üres jászlakat nézi. Samu helye még meleg. A másik oldalon azonban már a kihalt istállók jellegzetes képe: halom széna, két zsák műtrágya a korláthoz támasztva; száraz hídlás, rozsdásodó, megvakult jászolkarikák. A rendetlenül odagyűrt borsószárból most kiugrik egy tyúk. Veszettül kotkodál, óvatosan lép- delne ki az öreg mellett. Váratlanul éri a rúgás. A gazda meglendíti bakancsát, repül a toll, ijedten, vértyogva menekül a tyúk.
Kampókon lóg a bika, amikor az öreg visszatér. Már újra keményen, fér- fiasan áll a bámészkodók közé.
— SzéD lesz? — kérdi a hentest.
— Ez? Gyönyörű, Lajos bátyám! Láttam azt a.kettőt a múlt héten, amiket leadott. Nem voltak rosszak. De ez! Ezt. az olasz is pecsételné, mint a bolond.
Príma, príma! — ezt mondaná.
Vőneki sógor, aki a sátorépítést irányítja, most ugyancsak idelépdel:
— Szép — mondja tárgyilagosan. — Hát nem hittük, sógor, amikor a Lackó gyereket kereszteltük, hogy a lakodalmára ilyen bikát vághatsz, igaz-e?
Puliszka járta még ünnepnap is. Disznót se vágtunk.
— Volt olyan is — mondja az öreg aprót sóhajtva. De nem akar most erről beszélni. Fölpillant a sátorra, arrafelé tereli a szót: — Elég lesz a ponyva?
Mert Kakuja megígérte, hogy ad a Mezőkertől, ha kevés lenne.
— Elég, nagyon elég, sógor. Kakuja meg csak tartsa meg a ponyváit.
Borbély Sanyiékhoz fóliátot adott a múltkor. Ügy nézett ki a násznép, mintha a kertészetben ülne az üvegházban. A ponyva legyen ponyva.
Laci, a vőlegény bújik elő a sátorból. Megnézi ő is a bikát, amelynek bőrét nyúzza épp Fodor Pali.
— Tetszik-e, László? — kérdi Vőneki.
— Tudom én? — vonja föl a vállát a legény. — Majd a tányéron meg- látom.
— Hát, mondom épp apádnak, hogy amikor kereszteltünk...
— Meggyleves volt, tudom, meg görhe.. 1
— Űgyis van! Dehogy gondoltuk volna akkor, hogy a bátyád mérnök úr lesz, te meg egyenesen doktor... És hogy a lakodalmadra ekkora gyönyörű bikát vághat apád, pedig szegény anyád sincs meg, a tata mégis h e l y t á l l . . .
László unja a beszédet. Röstellkedve néz jobbra-balra.
— Nem ő akarta, ne félj! — mondja most az apja karcosan, s ellépked a társaságtól.
— Hát nem is — mondja a maradóknak a fiú. — Minek a nagy cirkusz?
Két tanúval, öt haverral is meg lehet csinálni az i l y e s m i t . . .
— Nem.úgy van,. Laci fiam! Ne is mondd ezt hangosan apádnak...
— Már mondtam.
— Elég baj. Tudod, ő úgy tartja, ha Lajcsinak volt, neked is legyen.
A rokonság miatt is . . .
Megváltó autókürt az utcáról. Két föllobogózott, fölpántlikázott kocsi, har- sány fiatalemberek, lányok bújnak ki belőlük. Egy galambszürke öltönyös legény bekiált a nagykapun:
—
:Jó helyen járunk, ugye? Itt készülnek doktor Ferenczi László menyeg- zőjére?
— Tessék, tessék! — egyenesedik föl a tyúkkopasztó asszonyok közül né- hány. — Ide, ide, van még munka rengeteg!
Laci eléjük megy, ölelkeznek, nevetgélnek. Kilép a gangról a menyasszony is — farmerben egyelőre és hétköznaplós pulóverben. Feje bekötve könnyű kendővel.
Az öreg áll az udvar közepén, nem tudja, menjen vagy maradjon. Egye- dül van, nagyon egyedül, pedig körötte mindenütt emberek nyüzsögnek.
*
A kocsi pontosan olyan, amilyen közel két évtizede volt ezen a szárny- vonalon. Kifényesedett fapadok, megvakult ablakok. A középen vaskalitkába zárt kályha. Télen tojásszenet dobált rá a kalauz, ha volt. Olykor ők, életrevaló diákok élesztettek tüzet karácsonyi szünetre utazván. Száraz gallyat szedtek, szenet loptak az állomási szertár elől, s jól bedurrantottak.
Most nem kell fűteni. Pörzsöl a nap a fakó üvegen át. Itt-ott le is húzzák az ablakot, de mindig akad piacoló öregasszony, nagyságát játszó jött-ment, aki tiltakozik:
— Tessék fölhúzni, mert cúg van!
' Lajcsi a fiával utazik. Csaba nagy izgalommal várta a napot. Iskolába se
ment ma, apa elkérte. Anya már előző nap eljött, ott hajladozik az ángyok,
20.nagynénik között: tyúkot kopaszt, kalácsot süt, rendezkedik. Az utazás önma- gában élmény a fiúnak. Alig ült még vonaton. Mostanában a tatához is autón jönnek, apa megkapja a vállalatit. Két napra azonban mégsem lehet. De nem is baj, klassz ez a játékvonat. Kicsi motor vontatja nagy buzgalommal. A hör- géséről, kerekek csattogásáról, azt hihetné az ember, egészen rendes tempóban halad. Pedig hát nem. Másfél óra alatt döcög ötven kilométert. Igaz, gyakran megáll, ahogy egy bácsi mondta itt: minden eperfánál. Hát ez körülbelül igaz is. Olykor mintha a nyílt pályán állna, csak apró bakterház van a közelben, és mégis: előtte tábla, vagyis egy falu megállója ez, csak a falu nincs a közelben.
— Ott bent! — mutatja apa. — Legalább három kilométer. Így lesz a mi falunk is. Mondtam, hogy gyalogolnunk kell.
— És miért nem építették közelebb a faluhoz?
— Mert a gróf így akarta.
— Gróf?
— Igen. Az övé volt itt ez a hatalmas föld, ameddig a szemed ellát. Ügy rendelkezett, hogy inkább itt jöjjön a vasút, az ő földjei, majorjai között.
Olcsóbban szállíthatta így a répát, kendert, a hízott állatot, mindent.
— És a falu? Az emberek nem mondták, hogy ez nem igazság?
— H á t . . . így éppen nem mondták. De elmentek a grófhoz. Az én nagy- apám, vagyis a te dédapád, akit már nem ismertél, községi elöljárósági tag volt akkor. Elmentek vagy öten. összeszedték a legjobb csizmákat, ruhákat a faluból, hogy valamiképp illendően jelenjenek meg. A gróf nem fogadta őket.
Az intézője pedig azt mondta: nincs alku. Akinek nem tetszik, hozza közelebb a falut. A vasút itt lesz!
— Bitang pasas lehetett.
— Az — mosolyog az apa, s véle együtt egy könyvéből föltekintő fiatal- ember.
Ismét megálló. Néhányan lekászálódnak. A kalauzok leszállnak, tereferél- nek a bakterral, aki hóna alá csapja a piros zászlót, szedegeti el a neki nyúj- tott holmit. Zseblámpaelem, egy hálószatyorban élelmiszerek, pár üveg sör.
A városból hozzák. Fürge léptű asszony kocog piros pénztárcával, fizet a nagy- hasú kalauznak.
— Most már Répás következik? — kérdi Csaba.
— Majd utána — felel az apja. — Előbb Barcos. De hamarosan föltűnik a mi falunk tornya, ha elhagyjuk itt az akácost. A víztorony gömbjét látod majd, de onnan kissé jobbra látszik már a templomtorony is.
— Megígérted, hogy fölviszel.
— Rendben. Tudod, ha megígérem! Filmezünk is, jó?
— Hoztál elég matériát?
— Persze. Zümmögtetünk majd Laciékra is valamennyit, de már esküvő előtt fölmegyünk veled. Most nemsokára, amint megérkezünk. Mert délután ott kell vonulnunk a többiekkel, meg bent ácsorogni a templomban. Nem illik otthagyni a násznépet.
— Ki az a násznép?
— Hát mindazok, akik ott lesznek a lakodalomban.
— Zenekar is lesz?
— Hogyne lenne! Majd meglátod.
— Milyen? Gitárosok?
— Nem hiszem. Gondolom, a falusi banda lesz. Van abban hegedű, har- monika, szakszofon, minden.
— Jó ócska lehet.
— Majd meglátjuk.
— És apa: ha fölmegyünk a toronyba, lehet, hogy denevért is fogunk?
— Lehet. Ámbár húsz éve elmúlt, amikor én ott utoljára denevért láttam,
lehet, hogy azóta kipusztultak már azok is.
— De azt a régi harangot megmutatod?
— A kisharangot? Persze: Majd meglátod, ott az oldalán az évszám: önte- tett Anno 1801, Takáts mester általi... Az nagy büszkesége a falunak. Több- ször is veszély fenyegette. Tudod, valamikor, nagyobb háborúk idején össze- szedték a harangokat, ágyút öntöttek belőlük. A szabadságharc idején ezt el- ásták, jó pár év múlva találták csak meg újra, mert a két egyházfi időközben meghalt, és senki nem tudta pontosan, hová rejtették. A makkos erdő táján, ezt tudta mindenki. De bizony nem találták. Hanem egyszer fát vágnak, jó nagy udvart kezdenek neki, pár ásónyom után megkoccan valami: a kisharang.
Az első világháború idején már óvatosabbak voltak: asszonyoknak is meg- mutatták a h e l y e t . . .
— A másodikban meg már nem szedték össze a harangot...
— Nem, akkor már nem volt rá szükség. Csak temetéskor, ha csöndíteni kellett. Szolgált szegény harang sokat. Mert a távol elesettek emlékére is megkongatták . . .
— Tudom, erről már meséltél. A kisharang úgy elmondja, ki a halott, mintha rádió lenne. Mert kettőt csendítenek asszonynak, hármat férfinak.
Ugye?
— Igen.
— És ha tűz van?
— Akkor félreverik. Szóval minden bajt a kisharang szokott jelezni. Ezért is van, hogy én mindig megborzongok, ha meghallom a hangját.
— Pedig gyerekkorodban húztad te i s . . .
— Gyakran. De az más volt. Eszünkbe sem jutott még akkor, micsoda szomorúságot jelenthet a hangja ott lent alattunk. Kongott, csattogott, zúgott a fejünk fölött, nekünk élményt jelentett. Különösen, ha kettővel együtt kel- lett pompázni. így mondták: pompáznak az elhunytnak, mert meghúzzák az összes harangot. Persze itt nálunk kettő volt az ö s s z e s . . .
— Nézd, apa: látszik a torony, meg a gömb is! Nem lősz rá?
Az apa kibontja kis válltáskáját, előveszi a filmfelvevőt. Tartja a falu felé.
Aztán leengedi mégis:
— Kockázatos. Nagyon ráz ez a vacak. Majd ha gyalog megyünk. Szép nyugodtan végigpásztázzuk.
— Jó, én majd előrefutok, s úgy csinálok, mintha jönnék . . .
— Jó, jó.
— Répás következik! — s z ó l be a kalauz a peronról.
— No, szedelőzködj, Csabi. v
— Azért Répás, mert sok répát termeltek, apa?
— Lehet. Sőt biztos. Látod, nem gondolkodtam még rajta.
Piros Zsiguli várja őket a falu felé kanyarodó út elején. Azaz: most tudják meg, hogy őket várja, amikor egy fehéringes szőke fickó eléjük áll, s mondja:
— . . . termetes műszaki tizenkét éves gyerekkel, csak Laci bátyja lehet, vagyis a Lajos . . .
— Úgy van!
— V a r g a . . .
— Ferenczi... Nagyon köszönjük a szívességét. Valamikor könnyen végig- gyalogoltam ezt az utat, de ebben a dög melegben tényleg jobb így. Laci kért meg?
— Laci? Se lát, se hall. A feleséged szólta el magát, én meg nyomban el- indultam.
— Kösz.
— Apa, hát nem filmezünk?
— N é töltsük az időt, kisfiam. Majd holnap délelőtt, visszafelé jövet. Dél- előtt jobban nekünk szolgál a nap. Mert erről süt, l á t o d . . .
Előbb az asszonyok fogják körbe a jövevényeket.
— Jól nézel ki, Lajcsikám! Na de ez a kölyök! Nahát! Akkora, mint az anyja, ha nem nagyobb. Olyan lesz, mint a nagyapja: magas, kemény ember.
Lajcsi keresi az apját. Megtalálja a szemével mindjárt, de hozzájutni csak percek múlva tud a sok fehérnép közül. Eléje áll. Mint mindig, most is bajban van a köszönéssel. Gyerekként a dicsértessék járta, suhanc korában úgy köszönt jónapottal, ahogyan a féllábú Matyi bácsinak. Most azonban furának érzi ezt.
Nem veheti át a gyerektől a csókolomot, nem illik hozzájuk. Dörmög valamit, talán semmit, s azt mondja:
— Megjöttünk hát mink is, édesapám!
Átölelik egymást. Az öreg párás szemmel nézi az unokát, akit végre ugyan- csak hozzá eresztenek.
— Csókolom, tata — mondja a gyerek hadarva, dd már indulna a sátor felé.
Az öreg lehajol hozzá, csókot nyom az arcára.
— Eszi meg a tata, de nagyot nőttél már m e g i n t . . .
— Juj, de szúr a bajuszod! És büdös is! Nem megmondta anya, hogy ne szívd azt a büdös szivart!
Játékosan, affektálva mondja a gyerek, apja, nagyapja mégis megdöbben.
Szólni egyik sem tud, nem is érkezik, a fiú már a sátor előtt van. Az öreg és Lajcsi tétován állnak.
— Jól vagytok, fiam? — kérdi a tata.
— Megvagyunk, apám. Sok a munka. A gyerek miatt se jöhettem előbb, de nekem is bejött tegnap. Külföldiek nézegették a masináinkat.
— Vettek is?
— Hogyne. Egész jó vásárt csináltunk. Ha a pénz tizede az enyém l e n n e . . .
— Elfilmeznéd azt i s . . .
Ezt meg az öreg nem akarta, mégis kiszaladt a száján.
A fiú nem válaszol rá. Torkát köszörüli, majd a nyúzó emberek felé int:
— Szép lett a bika?
— Aszongya Fodor. Vőneki m e g . . . hogy mérni kéne el belőle valameny- nyit. De hát nem üzletelünk már evvel. Ide lett szánva, majd lesz vele valami.
Csak megéhül az emberiség hajnal felé is.
— A bor?
— Jó kis homoki. Lacinak valámi kollégája szerezte, de valóban jó. Gyere, kóstold...
Bence bácsi, minden lakodalmak csaposa foglalatoskodik a borral most is a hátsó konyhában. A stelázsin üvegek sorakoznak, egy részük már tele.
— Kell az útra — ad kezet az öreg. — Vigyázok rá, tudod, Lajcsikám, eresztek bele egy kis szódát. Ráérnek még berúgni.
— De nekem ád talán egy pohárral tisztán, hogy megkóstoljam?
— Kettővel is, Lajcsikám. Adnék én mindenkinek, de némelyik tudod milyen! Ordítana már a templomban i s . . .
— Hát Isten éltesse!
— Isten, i s t e n . . . Hogy ezt is megértük. Büszke is rátok apád! Te már tán főmérnök vagy, hallom, állami sofőröd van, az öcskös meg doktor lett. Na, majd összeszedi magát az is. Életre való gyerek . . . Hazalépek — mondja várat- lanul az öreg Bence — csak elhozom azt a másik lopót. Ebből a nagy hordóból aligha vehetem ki evvel a kicsivel...
Ketten maradnak.
— Még eggyel, ha jól e s i k . . . — nyújtja az üveget az apa.
— Töltsünk na, valóban jó italú kis b o r . . .
Isznak ismét. Á fiú érzi, valami nincs rendben, az apja mondani készül valamit.
— Laciék meddig maradnak? — próbál közelíteni. Nem is gondolja, meny- nyire az elevenre tapintott.
23.
