Történettudományi célú névföldrajz

A helynevek általános tulajdonságaiból, belső, jelentéstani összetevőiből és használatából fakad, hogy a forrásokban szegény korok tekintetében a település- és népiségtörténeti kutatások fontos támpontjai. Bár az egyre kifinomultabb módszerekkel, egyre pontosabb állításokhoz eljutott helynévtörténeti kutatás éppen a korábbi tézisek relativizálásához, a törvényszerűségek óvatosabb, tendenciaszerű megfogalmazásához jutott el az ezredfordulóra, kiindulópontjai ma is a következők: 1. a helynevek alap-jelentéséhez tartozik a lokalizálás, helyhez kötődés; 2. a helynevek tipológiai sajátos-ságaiból, nyelvi megformálásából következtetni lehet a névadó közösség etnikumára;

3. bizonyos nevek, névtípusok, névalkotásban felhasznált közszavak, tulajdonnevek (relatív) kormeghatározó értékkel bírnak. Mindebből következik, hogy a hely- nevek földrajzi vizsgálata etnikai, kronológiai fogódzókat nyújthat olyan korok törté-netének (egy táj benépesülésének, egy település létrejöttének) kutatásában, amelyekből kevés az írásos történeti forrás vagy régészeti adat.

A helynévkutatást a településtörténet egyik „legfontosabb segédtudományának”

nevezte Kniezsa István (Kniezsa 1943: 111), aki névföldrajzi szempontokat érvénye-sítve a legnagyobb hatású műveket publikálta a korai Árpád-kor települési viszonyairól, etnikai-kronológiai következtetéseit elsősorban a településnevek típusaira, nyelviségére és a víznevek eredetére alapozva (Kniezsa 1938, 1943). E kötet szempontjából külö-nösen fontosak az erdélyi helynevek etnikai azonosító szerepéről tett megjegyzései, az erdélyi névföldrajzra utaló vázlatos jelzései, például az utótagos helységnevekkel kapcsolatosan.

Kiemelkedik a névtípusok földrajzi vizsgálatának jelentősége a honfoglalás kori magyarság megtelepülésének részleteiről, a törzsi szervezet felbomlásáról írott művek-ben. Példaként Moór Elemér tanulmányát említhetjük, aki abból kiindulva, hogy a törzsre vonatkozó helyneveket a környező lakosság adta, az egyes törzsnevek hiányá-ból következtetett az adott törzs eredeti lakhelyére (Moór 1970).

Benkő Loránd munkásságának köszönhetően nagy hagyományai vannak a név- és nyelvföldrajzi összefüggések népiség- és népesedéstörténeti értelmezésének. Véle-ménye szerint nyelvjárási kapcsolatok történeti bizonyítékként való felhasználását a névföldrajzi adatok több oldalról is megtámogathatják. Műveivel azért is foglalkozom részletesebben, mert vizsgálataim témájának is közvetlen előzményei, hiszen sok eset-ben a Székelyföld eset-benépesülésének kérdéskörével kapcsolatosak. Benkő munkáiból, például földrajzi köznevek (mint az öttevény vagy ropó) elterjedésének vizsgálataiból történettudományi értékükön túl természetesen dialektológiai és névtani tanulságok is levonhatók (Benkő 1944a, 1944b, 1947a, 1953).

Tanulmányaiban Benkő Loránd a különböző nyelvészeti adatok együttes felhasz-nálásával szólt hozzá a székelyek eredetének legendákkal is bőségesen átitatott törté-netéhez. A ma székelyek által lakott területek betelepülésével kapcsolatos kérdésekre nyelvföldrajzi, helynévi és személynévi adatok komplex elemzésével keresett válaszokat.

Benkő módszertanilag is kiemelkedően fontos, A nyelvföldrajz történeti tanulságai című tanulmányában, 1967-ben hívta föl a figyelmet arra, hogy a magyar nyelvterület peremvidékeinek (úgymint az 1. Ormánság, Dráva alsó folyásának vidéke, 2. Őrség, 3. Pozsony környéke, 4. Kassa környéke, 5. Székelyföld, 6. dél-erdélyi nyelvjárásszige-tek) nyelvében több szinten kimutatható azonosságok figyelhetők meg. Feltételezte, hogy ezek a nyelvi gócpontok egy egykor azonos nyelvjárást beszélő népcsoport szét-telepítésével jöhettek létre (Benkő 1967a). Nézeteit jelentős mértékben árnyalják az időközben megjelent, részletesebb nyelvatlaszok (RMNyA.) tanulságai: a székelység ö-ző és nem ö-ző csoportjai minden bizonnyal eltérő peremgócokhoz, csoportokhoz köthetők (Juhász 2007: 137).

Maros- és Udvarhelyszék település- és népiségtörténetéhez című munkájában, a helynevek etimológiai rétegződésén, m. behatárolható típusain és nyelviségén keresztül

mutatta be a címben jelzett területek betelepülésének fázisait, a székelyek által betelepí-tett, illetve a székelyeket megelőző magyar népesség által lakott vidékek határvonalait (Benkő 1989).

Adalékok a székelyek korai történetéhez címmel egy kerekasztal-beszélgetésen fog-lalta össze gondolatait a székelység múltjáról, a nyelvföldrajz és a névanyag tanulságai alapján (Benkő 1990b). Ezek főbb pontjai a következők:

1. Okleveles adatok is igazolják, hogy az Árpád-korban az ország különböző terüle-tein (déli, északi részein is) éltek székelyek.

2. A Székelyföld nyelvjárási jellemzők alapján roppant heterogén, három jelentő-sen elkülönülő régióra oszlik: Marosszékre, Udvarhelyszékre és a külső területekre (Sepsi-, Orbai-, Kézdi-, Csík-, Gyergyó- és Kászonszékre). Az egyes területek nyelvjá-rási különbségei településtörténeti előzményekkel magyarázhatók. Benkő tipológiai megfigyelési alapján Marosszék tájnyelve az őrségi nyelvjárásokkal rokon, Udvarhely-szék Baranyával és a szlavóniai nyelvjárásszigetekkel, a keleti Udvarhely-székely Udvarhely-székek főként az őrségi nyelvjárással. Az Abaúj megyei és udvarhelyszéki nyelvjárási jelenségek közös vonásai abban gyökerezhetnek, hogy egyaránt a baranyai területekről származhat a la-kosság. (A Székelyföld belső tagolódásának és az egyes régiók kapcsolódásainak újabb adatokon nyugvó korszerű összefoglalására lásd: Juhász 2018: 322–326.)

3. A törzsnévi eredetű helységnevek hiánya és a -falva, -laka stb. utótagos, valamint a patrocíniumi eredetű településnevek nagy száma arra utal, hogy a székelyek betele-pülése a 12. század végétől, nagyrészt a 13. században zajlott. Elsőként Udvarhelyszék és Marosszék székely lakossága települt le. Sepsi-, Orbai-, Kézdiszék megszállása még az Árpád-korban kezdődött. Ezt követően Csík- és Kászonszékbe, majd végül (valószí-nűleg csak a 14. században) Gyergyóba költözött be a székelység.

4. A székelyek betelepülése előtti időkből (elsősorban Háromszék területén) szláv lakosság nyomait őrzik a helynevek a Székelyföldön, a nyelvjárási kapcsolatok és a név-anyag jellegzetességei (például a földrajzi köznevek) pedig korai magyar, nem székely népességre is utalnak.

Benkő érvrendszerében a nyelvjárási hangtani jelenségek játszották a legfontosabb szerepet, de alaki és szókészleti hasonlóságok is támogatták a fent felsorolt területek nyelvi kapcsolatának, közös gyökerének kimutatását.

A helynévfajták közül leginkább a településnevek típusaiból és földrajzi elterjedéséből következtetett a Székelyföld betelepülésének időbeli fázisaira, valamint a székely-ség korábbi szálláshelyeiről „költöztetett” víz- és helyszékely-ségnevei is nagyban segítették a kibocsájtó területek lokalizálását. Többször felhívta a figyelmet a helynevekben fel-használt földrajzi köznevekre is, amelyek – bár korlátozott mértékben – ugyancsak használhatók időbeli-térbeli kapcsolatok feltárására. Benkő a helynevekben megőrzött személyneveket is bevonta vizsgálatai körébe, ezek azonban általános jellemzőik miatt csak viszonylag kevés esetben adhatnak bizonyító erejű érveket történeti következte-tésekhez.

Benkő hasonló módszerekkel, a helynevek, különösen a településnevek tipológiai, névföldrajzi jellegzetességeit feltárva és továbbgondolva tett megállapításokat a mold-vai magyarság betelepülésével kapcsolatban is (Benkő 1990a: 11–19).

3. Nyelvjárási, nyelvjárástörténeti,