Végigsétálok az iskola sima falú, kockaköves folyosóin, újabb és még újabb ajtók következnek, amelyek mögül a tanár emelt hangja hallatszik, egy kevés neszezés a felszereléssel, olykor egy tudálékos gyerekhang. Mint a karácsonyi dobozokon: mind-egyik csukott osztályajtón átsejlik a tárgy, s ahogy elhaladok előttük, erősödnek és
távolodnak a jellegzetes háttérzörejek. Az egyik teremben épp most robbantja ki a francia forradalmat az egyébként riadt és alázatos tanár bácsi, aki a lecke ürügyén végre csúnyán beszélhet, rebelliót és vérpadot süvölthet szolid magyar nyomora taná-rilag védett rejtekéből. Az alkalmazkodás Atlasz-golyóját ledobva pöröl az istenekkel, vastag Babeuf-hangon színészkedik a copfos és pattanásos publikumnak.
Ahogy megyek tovább, halkul a lelkes magyarázat, s közelít felém a matematika pattogó, rövid szótagos grammatikája. A tanár néni kihirdeti a számok aznapi örök ál-lását. Az élet szöveges feladat, a megoldást kétszer alá kell húzni. Aztán szálkás csönd, mocorgás, vonalzósuhogás. Tovább. Jönnek a Pireneusok a mutatópálca hegyére tűz-ve, síkban kitapogatva. A sósavba mártott cink, a váltóáram, a becőke és a nyújtott ritmus. Mind egy-egy tanügyi gyöngyszem a folyosó fonalára fűzve. Balszerencsés csi-bészként, amikor már harmadszor rúgtak belém a pad alatt, s végre gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy félfordulatból hátra legyintsek, s kiküldessem magam az osztályból, pont így róttam a métereket.
Hangváriumok – jut eszembe hirtelen. Az osztályok zárt ládáiban zajok úszkálnak, és tanári aranyhalak, bukott teknősök, stréber ráják és lassú rákok. Locsognak, csob-bannak, eveznek. Aztán még pontosabbnak találom a rádiós hasonlatot: mint amikor az állomáskeresőt tekergetjük, s hol ez, hol az az adó dugja ki a fejét az éterben birkózó médiagubancból. Tárlatszerűen váltják egymást a hangok és a képek. Dicsőségtáb-la: Timur-tekintetű tanulógépek, kötélmászásból kegyelemötösre zárt matekzsenik, a tanácselnök unokája, szavalókórus (Bús düledékeiden Husztnak romvára meg-állék…), tanulmányi oklevelek, fényképek egy fontos ünnepségről, fiam, ezerszer megmondtam már, faliújság, röhögés, plakát a fák és a madarak napjáról. Csorba kockakő, fal, rézkilincs.
S akkor zárul egy áramkör, az automata egymáshoz préseli az érintkezőket. A falakra telepített csengősor végigrobbantja az órák üvegfalát. A tanár levegő után kapkod, végakarataként föladja a házi feladatot, de már alig figyelnek rá, csapkodva csomagolnak, szalvétába rejtett szendviccsel van tele a kezük vagy hideg húszforin-tosokkal, s nyomulnak a kijárat felé, fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nul. Ez ám a farsang! A folyosó KRESZ-nélküli autópálya, az iskolai büfé szeszmentes kocsma, a hetedikesek verik az ötödikeseket, a negyedikesek csúfolják a nyolcadikosokat, az egész ismert világ ordít, tolakszik, gáncsol. Arányosan kicsinyített ámokfutók, verőlegények és pankrátorok öntik el az iskolát, és visító lánykák tapadnak az ügyeletes tanár köré.
Tíz perc szünet.
A felnőttek visszahúzódnak a nevelői szobába. Ez az ő bunkerük (bunkerjuk!) a támadás idejére. Kint vad bandák kínozzák a cölöphöz kötözött házirendet, a civili-záció végóráit parodizálják, míg a kormány cigarettafüstben és kávégőzben tárgyal.
Oroszlán-tanárbácsi visszabújik az egérbőrbe, szögletes reál-tanárnéni a Kiskegyedet böngészi. A nevelőtestület túlnyomó része a tanári szoba védelmet adó falai közé vo-nul vissza, míg néhány képviselője próbál egyezségre jutni a lázadókkal. Fenyegetőzik,
másik lényt táplált volna, aki ugyancsak ő, ám arányosan kisebb, egy törpe Belényi (igazgató bácsi).
Nagyon megszomjaztam a szabadságot. Végül is nem tudtam, hogy mi baja ve-lem, pontosabban, hogy mi derülhetett ki. Számos csibészséget tulajdonítottam ma-gamnak, s attól tartottam, hogy színről-színre ismeri őket. A cipőm orrát kellett volna néznem, vértanú pózba fagynom, mégsem ment. Belebámultam a képébe, aztán felkalandoztam gyér hajáig, vissza dinnyehéj sima homlokára, belefúrtam a tekintetemet szemöldöke kopott ívébe, meglobogtattam az álla alatti renyhe bőrt, csicsíja-babája, szegény igazgató bácsi. Engesztelhetetlen – jutott eszembe, tart a beléírt elvek elárulásától, mert nem tudja pontosan, hogy mi számít eretnekségnek.
Na, jó, bűnös vagyok, döntöttem el a végtelen pillanat hatása alatt hirtelen. Az
„apa” – mondhatni zseniálisan – megérezte a meghátrálásomat, hogy a falnál is hát-rább lépek, az alázatnak abba a metafizikai mezejébe, ahol már neki sincs hatalma, tehát mint kötelező dramaturgiai elem következhetnék a megbocsátás – de nem.
Annak ugyanis már semmi értelme, a játék véget ért. Nem dráma ez, hogy katarzist követelhessünk, inkább ágas-bogas líra, ének csatája, körkörös hülyítés, amelyben az nyer, aki előbb találja meg a megfelelő szavakat.
– Kovács! Milyen partizánmunkát akar itt csinálni? – nézett rám merőn, s párol-gott belőle az ünnepélyes düh. Kérdésében ott volt az ítélet. Most végre elővett. De – minő mámoros érzés! – ezek nem a megfelelő szavak. Dörömbölt bennem a rémü-let alá cementezett, még mélyebb, poétikai feneketlenségű tárnákból a felismerés:
Belényi igazgató bácsi eltévesztette a mondatot! A nehéz szenvedély egy ágba fonta a nyelvi korbácsot. A nevem közönségessége pedig megtörte a varázst, a „Kovács”
bosszút állt.
Kis pulykakakas lett a komor bölényből. A költészetem valószínűleg ekkor vált egzisztenciális színezetűvé, abban a pillanatban, hogy egyszerre élhettem át a másik hatalmi helyzetét és a vele szemben meglévő nyelvi fölényemet. Gyönyörű, remény-telen ügy: a bírákat nem lehet megdumálni, de költészetileg ki lehet nyitni lelkük szomorú, sivár termeit, meg lehet szólaltatni a fal felé fordított, hamis zongorát, meg ilyenek. Gyerekes elégtétel, krampusz-esztétika, kinőtt versenyláz. Mégis látom önt, Belényi igazgató bácsi, benne van a versemben, itt szorít ugyan, ott bővebb egy kicsit, de hisz tudja, az angyalok nem hordanak ruhát.
Tíz perc szünet
Végigsétálok az iskola sima falú, kockaköves folyosóin, újabb és még újabb ajtók következnek, amelyek mögül a tanár emelt hangja hallatszik, egy kevés neszezés a felszereléssel, olykor egy tudálékos gyerekhang. Mint a karácsonyi dobozokon: mind-egyik csukott osztályajtón átsejlik a tárgy, s ahogy elhaladok előttük, erősödnek és
távolodnak a jellegzetes háttérzörejek. Az egyik teremben épp most robbantja ki a francia forradalmat az egyébként riadt és alázatos tanár bácsi, aki a lecke ürügyén végre csúnyán beszélhet, rebelliót és vérpadot süvölthet szolid magyar nyomora taná-rilag védett rejtekéből. Az alkalmazkodás Atlasz-golyóját ledobva pöröl az istenekkel, vastag Babeuf-hangon színészkedik a copfos és pattanásos publikumnak.
Ahogy megyek tovább, halkul a lelkes magyarázat, s közelít felém a matematika pattogó, rövid szótagos grammatikája. A tanár néni kihirdeti a számok aznapi örök ál-lását. Az élet szöveges feladat, a megoldást kétszer alá kell húzni. Aztán szálkás csönd, mocorgás, vonalzósuhogás. Tovább. Jönnek a Pireneusok a mutatópálca hegyére tűz-ve, síkban kitapogatva. A sósavba mártott cink, a váltóáram, a becőke és a nyújtott ritmus. Mind egy-egy tanügyi gyöngyszem a folyosó fonalára fűzve. Balszerencsés csi-bészként, amikor már harmadszor rúgtak belém a pad alatt, s végre gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy félfordulatból hátra legyintsek, s kiküldessem magam az osztályból, pont így róttam a métereket.
Hangváriumok – jut eszembe hirtelen. Az osztályok zárt ládáiban zajok úszkálnak, és tanári aranyhalak, bukott teknősök, stréber ráják és lassú rákok. Locsognak, csob-bannak, eveznek. Aztán még pontosabbnak találom a rádiós hasonlatot: mint amikor az állomáskeresőt tekergetjük, s hol ez, hol az az adó dugja ki a fejét az éterben birkózó médiagubancból. Tárlatszerűen váltják egymást a hangok és a képek. Dicsőségtáb-la: Timur-tekintetű tanulógépek, kötélmászásból kegyelemötösre zárt matekzsenik, a tanácselnök unokája, szavalókórus (Bús düledékeiden Husztnak romvára meg-állék…), tanulmányi oklevelek, fényképek egy fontos ünnepségről, fiam, ezerszer megmondtam már, faliújság, röhögés, plakát a fák és a madarak napjáról. Csorba kockakő, fal, rézkilincs.
S akkor zárul egy áramkör, az automata egymáshoz préseli az érintkezőket. A falakra telepített csengősor végigrobbantja az órák üvegfalát. A tanár levegő után kapkod, végakarataként föladja a házi feladatot, de már alig figyelnek rá, csapkodva csomagolnak, szalvétába rejtett szendviccsel van tele a kezük vagy hideg húszforin-tosokkal, s nyomulnak a kijárat felé, fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nul. Ez ám a farsang! A folyosó KRESZ-nélküli autópálya, az iskolai büfé szeszmentes kocsma, a hetedikesek verik az ötödikeseket, a negyedikesek csúfolják a nyolcadikosokat, az egész ismert világ ordít, tolakszik, gáncsol. Arányosan kicsinyített ámokfutók, verőlegények és pankrátorok öntik el az iskolát, és visító lánykák tapadnak az ügyeletes tanár köré.
Tíz perc szünet.
A felnőttek visszahúzódnak a nevelői szobába. Ez az ő bunkerük (bunkerjuk!) a támadás idejére. Kint vad bandák kínozzák a cölöphöz kötözött házirendet, a civili-záció végóráit parodizálják, míg a kormány cigarettafüstben és kávégőzben tárgyal.
Oroszlán-tanárbácsi visszabújik az egérbőrbe, szögletes reál-tanárnéni a Kiskegyedet böngészi. A nevelőtestület túlnyomó része a tanári szoba védelmet adó falai közé vo-nul vissza, míg néhány képviselője próbál egyezségre jutni a lázadókkal. Fenyegetőzik,
rikácsol, vagy elbújik három jó tanulóval egy téglarakás mögé, s átbarátkozza a vész perceit. Tíz perc szünet.
A lapuló, bumfordi bukdácsolóból bandavezér lesz, a nyafka habogóból bombanő, gazdagék láthatatlan közepeséből aranyifjú-másolat. Az eminensek riadtan kószálnak, vagy gazsulálnak a harcias törzsfőnököknek. Igazgató bácsi időnként félrehúzza az iro-daablak függönyét, aztán iszonyodó arccal félrefordul. Átfut rajta valami kellemetlen borzongás, hogy néhány kollégája most kint ügyel, a viharban, kint harcol a fronton, a maradék tekintély lövészárkában. Vánszorog a percmutató, a zsivaj egyre nagyobb, befolyik a tanári szoba küszöbe alatt. Az ajtó elé kellene tolni a zongorát, a fénymá-solót, az írásvetítőt. Dübörög a folyosó és az udvar, időnként felsír valaki, az ügyeletes megpróbál veszekedni, félrecsúszott, ügyetlen nyakleveseket osztogat, harcol eltévedt bogárként a hangyabolyban. Senki sem sajnálja, mert másnap ő következik. Igazgató bácsi megint félrehúzza a függönyt, szenvedő pillantást vet a számkivetettre, elborong kezdő tanárságának sziszifuszi igyekezetén, s látja, hogy a világ egyre kaotikusabb, egyre inkább az ösztönök vezérlik. Igazgató bácsi nem megy ki, feleslegesnek és megalázónak tartja, elrejtőzik, mint egy szakrális fejedelem, s hagyja, hogy vele fenyegetőzzenek a gyerekvésznek kitett, prófétai hatékonysággal őrjöngő pedagógusok. Tíz perc szünet.
Sűrített világvége. Majd csudák csudája, a teljes reménytelenség keserű fészkéből, a sötéten kavargó árból felszállnak a delfinek. Ez a rekedt, szilánkos hang a becsönge-tés. Ó, te drága, lábatlan pókként a falakon lapuló csengő! Te hülye operista, énekelj, még és még! A forradalom elbukott, az ügyeletesek összegyűjtik a sebesülteket, és zilált sorokban az újabb tanórák karámja felé terelik a bandát. Felnyílik a tanári szoba, a kastély pincéiből előszivárognak az arisztokraták, hónuk alatt az osztálynapló, arcu-kon a negyvenöt perc tantárgyi arcu-konszolidáltsága. A jó tanulók magabiztossá válnak, már nem engedik előre a büfé Kishercegeit és a grund gladiátorait. Átszellemülnek, álluk megemelkedik, ajkuk elvékonyodik. Bumm – bezárulnak a kapuk, vége a tíz percnek.
Megint sétálhatnék, végig a hosszú folyosón, lökdösődés, taszigálás nélkül. Figyel-hetném a megszeppent duruzsolást, a tanári előéneklést, a tanok és zsugorított tudo-mányok darálómalmának langyos zsongását. Én inkább igazgató bácsira gondolok, aki most nem húzza félre a függönyt az ablakon, lerogy fekete műbőr foteljába, két ujja hegyével finoman masszírozza a halántékát, és vár.
– Kér kávét, igazgató kartárs? – nyitja rá az ajtót Erzsike, aki mögött megpillantja a majdnem üres tanárit. – Nem, már kettőt ittam – hárítja el az ötvenéves angyalt, s kimerészkedik, először a bunkerba, utána a folyosóra, egészen az udvarig. Kiles, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy gyerek. Óvatosan a tér közepére merészkedik, ellazít, és teleszívja a tüdejét híg, tavaszi levegővel. Szabadnak és illetékesnek érzi magát.
– Telefon! – süvölt ki Erzsike az udvar közepén napfürdőző igazgatójának, akit ez a távoli hívás rögtön egy másik, közelgő csengetésre emlékeztet. Bemenekül. A fordu-lókban csúszkál a kockakövön, az ajtófélfába kapaszkodva ér a célegyenesbe, végül a
készülék mellé huppan. Távoli hang, üres, megnyugtató. Dolgozik. Negyed óra múlva kezdi furcsán érezni magát. Dobol az ujjaival. Hát persze! Kicsöngetés. Önkéntelenül kapaszkodik a fekete karfába, amikor elindul az ismert, egyre erősödő morajlás. Tíz perc szünet. Tíz perc. Tíz.
Már csak kilenc.
Köszönj szépen!
Abban, hogy nem szeretek köszönni, elsősorban a gyermekkorom a ludas. A családi séták során mindig megszorították a kezem, hogy tudjam, melyik vadidegen felnőtt monstrumot kell lecsókolomozni. Ha netán elbambultam, még azon melegében, fenn-hangon megkaptam a magamét – lássák, karban van tartva a kölök.
Ilyenformán a köszönés civilizációs vívmányból pavlovi mutatvány lett. Bizonyos emlékképek a sírig kísérik az embert, és nem is mindig a legfontosabbak. Egyik jelenet ebből az albumból: állunk vagy negyvenen az iskola lépcsőfordulójában, és szabad-ságszomjasan várjuk az útra bocsátásunkat. Háromnegyed ötkor lejár a napközi (félig árvaház, félig falanszter). Felsorakozunk, s legyűrjük az ingert, hogy azonnal a nyitott kapuhoz rohanjunk, ahonnan tódul az utcaszag. A tanár előénekli: – Jó napot kívá-nok! Felbőg, -visít, -nyerít, -mekeg stb. a kórus: – Jóónapóóót kííváánóók! Szépen, ájtatosan, melizmatikusan, véget nem érőn. Aztán le a lépcsőn, karunkban a kitörni készülő verekedés bizsergésével. Kint, a Petőfi utcán végigpüföljük egymást a torna-zsákjainkkal.
Suttyó legényként kaptam a következő leckét. Egy szomszéd kisiparoshoz küldtek az elkészült talpalásért. Én csak úgy beoldalogtam, mivel nem akarózott csókolom-mal köszönni. Tiszteltem a szavak jelentését, és ugyebár kinek van kedve akárcsak megpuszilni is egy kopasz susztert… A szikár, koravén jó napot viszont úgy állt volna a számban, mint a cigaretta a kocabagóséban. Hallgattam, s a csönd táptalaján több mázsásra hízott suszterönérzet egy remek szónoklatban tombolta ki magát. Mert ugye-bár, ha két tehén találkozik (szólt a példabeszéd), elbődülnek. A kamaszos zavar jellemhibává nőtt, sőt a végén már én voltam a felelős, hogy megöregedett, és ilyen alakokra kénytelen a világot áttestálni. Százszor bizonyította rám, ami egyszer sem volt igaz.
A felnőttek számára az egyik legfőbb bizonyítékot, hogy a következő generáció silányabb, ez a nem-köszönés jelenti. Az iskolai fegyelemsértés csimborasszója (le-számítva az esetet, amikor Pali bácsi disznóit szabadon engedtük a tízperces szünet-ben) az volt, hogy két osztálytársammal nem köszöntünk az osztályfőnöknek. Engem (akkor nem kérdeztek, most talán már elmondhatom) két dolog bosszantott: 1. a felnőttek egy része nem köszön vissza 2. nem a köszönésre szomjúhoznak, hanem az alázatosságig mélyülő tisztelet röpke ceremóniájára. A jó gyerek ugyanis nem
egysze-rikácsol, vagy elbújik három jó tanulóval egy téglarakás mögé, s átbarátkozza a vész perceit. Tíz perc szünet.
A lapuló, bumfordi bukdácsolóból bandavezér lesz, a nyafka habogóból bombanő, gazdagék láthatatlan közepeséből aranyifjú-másolat. Az eminensek riadtan kószálnak, vagy gazsulálnak a harcias törzsfőnököknek. Igazgató bácsi időnként félrehúzza az iro-daablak függönyét, aztán iszonyodó arccal félrefordul. Átfut rajta valami kellemetlen borzongás, hogy néhány kollégája most kint ügyel, a viharban, kint harcol a fronton, a maradék tekintély lövészárkában. Vánszorog a percmutató, a zsivaj egyre nagyobb, befolyik a tanári szoba küszöbe alatt. Az ajtó elé kellene tolni a zongorát, a fénymá-solót, az írásvetítőt. Dübörög a folyosó és az udvar, időnként felsír valaki, az ügyeletes megpróbál veszekedni, félrecsúszott, ügyetlen nyakleveseket osztogat, harcol eltévedt bogárként a hangyabolyban. Senki sem sajnálja, mert másnap ő következik. Igazgató bácsi megint félrehúzza a függönyt, szenvedő pillantást vet a számkivetettre, elborong kezdő tanárságának sziszifuszi igyekezetén, s látja, hogy a világ egyre kaotikusabb, egyre inkább az ösztönök vezérlik. Igazgató bácsi nem megy ki, feleslegesnek és megalázónak tartja, elrejtőzik, mint egy szakrális fejedelem, s hagyja, hogy vele fenyegetőzzenek a gyerekvésznek kitett, prófétai hatékonysággal őrjöngő pedagógusok. Tíz perc szünet.
Sűrített világvége. Majd csudák csudája, a teljes reménytelenség keserű fészkéből, a sötéten kavargó árból felszállnak a delfinek. Ez a rekedt, szilánkos hang a becsönge-tés. Ó, te drága, lábatlan pókként a falakon lapuló csengő! Te hülye operista, énekelj, még és még! A forradalom elbukott, az ügyeletesek összegyűjtik a sebesülteket, és zilált sorokban az újabb tanórák karámja felé terelik a bandát. Felnyílik a tanári szoba, a kastély pincéiből előszivárognak az arisztokraták, hónuk alatt az osztálynapló, arcu-kon a negyvenöt perc tantárgyi arcu-konszolidáltsága. A jó tanulók magabiztossá válnak, már nem engedik előre a büfé Kishercegeit és a grund gladiátorait. Átszellemülnek, álluk megemelkedik, ajkuk elvékonyodik. Bumm – bezárulnak a kapuk, vége a tíz percnek.
Megint sétálhatnék, végig a hosszú folyosón, lökdösődés, taszigálás nélkül. Figyel-hetném a megszeppent duruzsolást, a tanári előéneklést, a tanok és zsugorított tudo-mányok darálómalmának langyos zsongását. Én inkább igazgató bácsira gondolok, aki most nem húzza félre a függönyt az ablakon, lerogy fekete műbőr foteljába, két ujja hegyével finoman masszírozza a halántékát, és vár.
– Kér kávét, igazgató kartárs? – nyitja rá az ajtót Erzsike, aki mögött megpillantja a majdnem üres tanárit. – Nem, már kettőt ittam – hárítja el az ötvenéves angyalt, s kimerészkedik, először a bunkerba, utána a folyosóra, egészen az udvarig. Kiles, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy gyerek. Óvatosan a tér közepére merészkedik, ellazít, és teleszívja a tüdejét híg, tavaszi levegővel. Szabadnak és illetékesnek érzi magát.
– Telefon! – süvölt ki Erzsike az udvar közepén napfürdőző igazgatójának, akit ez a távoli hívás rögtön egy másik, közelgő csengetésre emlékeztet. Bemenekül. A fordu-lókban csúszkál a kockakövön, az ajtófélfába kapaszkodva ér a célegyenesbe, végül a
készülék mellé huppan. Távoli hang, üres, megnyugtató. Dolgozik. Negyed óra múlva kezdi furcsán érezni magát. Dobol az ujjaival. Hát persze! Kicsöngetés. Önkéntelenül kapaszkodik a fekete karfába, amikor elindul az ismert, egyre erősödő morajlás. Tíz perc szünet. Tíz perc. Tíz.
Már csak kilenc.
Köszönj szépen!
Abban, hogy nem szeretek köszönni, elsősorban a gyermekkorom a ludas. A családi séták során mindig megszorították a kezem, hogy tudjam, melyik vadidegen felnőtt monstrumot kell lecsókolomozni. Ha netán elbambultam, még azon melegében, fenn-hangon megkaptam a magamét – lássák, karban van tartva a kölök.
Ilyenformán a köszönés civilizációs vívmányból pavlovi mutatvány lett. Bizonyos emlékképek a sírig kísérik az embert, és nem is mindig a legfontosabbak. Egyik jelenet ebből az albumból: állunk vagy negyvenen az iskola lépcsőfordulójában, és szabad-ságszomjasan várjuk az útra bocsátásunkat. Háromnegyed ötkor lejár a napközi (félig árvaház, félig falanszter). Felsorakozunk, s legyűrjük az ingert, hogy azonnal a nyitott kapuhoz rohanjunk, ahonnan tódul az utcaszag. A tanár előénekli: – Jó napot kívá-nok! Felbőg, -visít, -nyerít, -mekeg stb. a kórus: – Jóónapóóót kííváánóók! Szépen, ájtatosan, melizmatikusan, véget nem érőn. Aztán le a lépcsőn, karunkban a kitörni készülő verekedés bizsergésével. Kint, a Petőfi utcán végigpüföljük egymást a torna-zsákjainkkal.
Suttyó legényként kaptam a következő leckét. Egy szomszéd kisiparoshoz küldtek az elkészült talpalásért. Én csak úgy beoldalogtam, mivel nem akarózott csókolom-mal köszönni. Tiszteltem a szavak jelentését, és ugyebár kinek van kedve akárcsak megpuszilni is egy kopasz susztert… A szikár, koravén jó napot viszont úgy állt volna a számban, mint a cigaretta a kocabagóséban. Hallgattam, s a csönd táptalaján több mázsásra hízott suszterönérzet egy remek szónoklatban tombolta ki magát. Mert ugye-bár, ha két tehén találkozik (szólt a példabeszéd), elbődülnek. A kamaszos zavar jellemhibává nőtt, sőt a végén már én voltam a felelős, hogy megöregedett, és ilyen alakokra kénytelen a világot áttestálni. Százszor bizonyította rám, ami egyszer sem volt igaz.
A felnőttek számára az egyik legfőbb bizonyítékot, hogy a következő generáció silányabb, ez a nem-köszönés jelenti. Az iskolai fegyelemsértés csimborasszója (le-számítva az esetet, amikor Pali bácsi disznóit szabadon engedtük a tízperces szünet-ben) az volt, hogy két osztálytársammal nem köszöntünk az osztályfőnöknek. Engem (akkor nem kérdeztek, most talán már elmondhatom) két dolog bosszantott: 1. a felnőttek egy része nem köszön vissza 2. nem a köszönésre szomjúhoznak, hanem az
A felnőttek számára az egyik legfőbb bizonyítékot, hogy a következő generáció silányabb, ez a nem-köszönés jelenti. Az iskolai fegyelemsértés csimborasszója (le-számítva az esetet, amikor Pali bácsi disznóit szabadon engedtük a tízperces szünet-ben) az volt, hogy két osztálytársammal nem köszöntünk az osztályfőnöknek. Engem (akkor nem kérdeztek, most talán már elmondhatom) két dolog bosszantott: 1. a felnőttek egy része nem köszön vissza 2. nem a köszönésre szomjúhoznak, hanem az