Régről tisztelem a sakkot. Úgy kezdődött, hogy egy iskolatelevíziós matematikaadás-ból megismertem a gőgös király meséjét. A történet szerint egy híres sakkjátékos alkut kötött az uralkodóval, hogy amennyiben legyőzi, a király búzában fizet: a tábla első négyzetére egy szem magot tesz, a szomszédosra kettőt, a harmadikra négyet, majd ti-zenhatot, tehát négyzetesen (és itt most mindegy, hogy fehéren vagy feketén) növelve a számukat. Ám a hatvannegyedik mezőre érve már az egész birodalom éves termése
sem lett volna elegendő, s a kezdetben előnyösnek hitt egyezséggel – miután a nagyúr annak rendje s módja szerint elveszítette a partit – országát is csődbe vitte.
Kisiskolás koromban még azt gondoltam, hogy a sakkot csak felnőttek játsszák.
Apám és anyai nagyapám a vasárnapi ebéd után, a lovagló ülésben görnyedő, mi-cisapkás nyugdíjasok a liget padjain, távoli népek ráncos világbajnokai, esetleg Le-nin a folyosó falán, örökbarna, beleltározott keretben. Rendben vagyok én a sakkal – vigasztaltam magam, úgy lesz ez, mint a felnőtté válás, hogy egyszer csak részévé válok a titoknak, nem rájövök, hanem rám zárul, megértem a figurákat és a lépéseket.
Mígnem egy nap Laci bácsi, a gödrös arcú, egyszerű lelkű testnevelő el nem újságolta, hogy Grószpéter Attila országosan püföli a sakk-mezőnyt. És két évvel (hárommal?
öttel?) fiatalabb nálam. Biztosan valami kalácsképű marslakó, dadog, és rettenetesen kirí közülünk, hogy így tud sakkozni – láttam el gyorsan a lelki sebet egy hazug mon-dat szorítókötésével.
Végül rászántam magam, és próbát tettem, hátha itt is három nap az esztendő.
Sorozatosan kikaptam. Nem tudtam átlátni a táblán ácsorgó összes figura szándékát.
Mindig kibomlott ellenem egy csel, ami ha észrevettem, és oda csoportosítottam a bá-buimat, persze hogy a figyelmetlenül hagyott táblafélen ritkították meg a tisztjeimet.
Nagy néha nyertem, s ennek két oka volt: vagy az ellenfél lelki kifáradása okozta, a rutin-győzelemnek nem lévén valódi öröme, vagy impresszionista játékstílusom.
A stratégia és a taktika teljes elvetésével zavartam össze ellenfeleimet. Rájöttem, hogy a szabályok betartásával is kialakítható egy szokatlan, s alighanem értelmetlen állás. Nem lehet egyszerűen lesöpörni, mert sakk-szerűtlen égbőlkapottságában ott bujkálhat az ismeretlen formula. Már-már költői szisztéma, amely berágja magát a szürke hadállásokba, tiszta és öncélú, s ha nyer, sem érez diadalt. Így lettem a titokza-tos dilettáns, az egyéniséggel megzavart pofozógép, a nagy sakkdebil.
Nem akartam már bajnok, sem házi kedvenc lenni, mehet a többivel: a birkózás-sal, a hegedüléssel és a csillagászattal. Szépen elengedtem a sakkot, mint egy pom-pás, rakoncátlan állatot, ami az én óljaimban boldogtalan. Az érdeklődésem azért nem lohadt, mert máig sem értem, hogy miközben nem tartom magam haszontalan koponyának, a sakk valahogy lelökődött rólam. Ha tényleg olyan jó vagyok, s éppen nem jobb, akkor hol veszett el belőlem a bölcsek pepita alapú figurászata? Sakk és matt és patt?
Kezdtem magam kínosan érezni, s egy számmal kisebb sapkában mutatkoztam. A dilemma egészen váratlanul lehelte ki ciánzöld lelkét, midőn felismertem, hogy a sakk egyáltalán nem fejti meg a világot, nem tanít meg a hadviselésre, és a bölcsességnek azon válfaját képviseli, amely örök, tehát időszerűtlen. A sakk egy óriási átverés, mert amint komolyan veszed, rögtön igényt tart az észjárásodra, reflexeidre. Játékos-sá, tehát játéktól függővé tesz. A többség azt hiszi, hogy a jó sakkozók kiigazodnak az életben, észreveszik a rafinált megnyitásokat, a félrecsúszott álarcokat, felismerik a ki-rály totyorgásában az erőt, a ló ugrándozásában a fordulékonyságot, a huszárkampót,
szociálpolitikát ért, és szívében őszintén vágyakozik egy erős, világos beszédű vezérre.
A zsarnoksághoz alattvalók kellenek, akik nemcsak azért hajolnak meg, hogy aláza-tukkal kivívják a hatalom jóindulatát, hanem várják, hogy jól fenékbe rúgják őket, mert szenvedni akarnak, mert ez már majdnem olyan, mintha saját sorsuk volna.
Az elért eredmények, a vívmányok kegyes őrizgetésének, a szociálkapitalista jólét roncsai megtartásának ügye valami őskeresztény elszántságba süppedt. A nosztalgikus kábulat és a napi léttechnika összegabalyodott, míg a titkos tudással bíró pénz-papok úgy vonszolják maguk után az országot, mint a madzagra fűzött üres konzervdobozo-kat a finom idegrendszerű, kényes macskák. Játsszuk a nyakas rebellist, az úri hun-cutságokba beletanult népfit, a tépett bajszú, előrefésült hajú diákvezért, szemünk sarkából lesve a hatást, nehogy túllendüljünk a vagányságon valami komolytalan neobarbárságig.
Mi, a nem-kiválasztott értelmiség, aki folytonos és szörnyű alkuban áll a lefá-tyolozott hatalommal, visszahúzódunk, megriadva az européerek pimasz, szép in-telligenciájától, gyűlölet elleni izzásától, megrendülve kárvallottjaink leszegett fejű igazmondásától, kamikáze-magyarságától: nagyerőseket mondunk. A zártkörű ren-dezvényeken. Merészeket bámulunk a sörbe (ebben nincs habozás), és kitárt kabát-szárnyakkal, fedetlen kebellel ülünk a ránk meredő üvegnyakak torkolata elé. Vagy józanul, rendszerszervezős, pozitívgondolkodásos féregmozgással előre furakszunk az alma pirosabbik oldalához, amiért igazán nem nagy ár az érzelmi debilitás.
Ifjúkorom óta duzzog a kisvárosi elit, hogy hiába verbuválódik ide színház, hangverseny, irodalmi est: megvakult, huzatos nézőtér és egy-két jámbor fogadja csak a vidékre rándult csodát. Hol van a nagyhírű gimnázium tanári kara és tanuló ifjúsága, hol van a magátépítő sok pedagógus, hol vannak az orvosok, az ügyvédek, az igazgatók és a képviselők, hol aggódnak elsivárosodásunkért a papok, katonatisz-tek és vezető hivatalnokok, a vállalkozók, a politikusok és a társművészekatonatisz-tek alkotói, milyen párhuzamos előadásra mennek mind, milyen más rendezvényre tódul folyton ez a szerencsétlen, megnyomorított gyergyói intelligencia? Hol vannak, amikor a part szakad?
A magyar jövő érdeklődés hiányában elmarad. A hitek a pénztárnál visszaválthatók.
Ki parancsol a királynak?
Régről tisztelem a sakkot. Úgy kezdődött, hogy egy iskolatelevíziós matematikaadás-ból megismertem a gőgös király meséjét. A történet szerint egy híres sakkjátékos alkut kötött az uralkodóval, hogy amennyiben legyőzi, a király búzában fizet: a tábla első négyzetére egy szem magot tesz, a szomszédosra kettőt, a harmadikra négyet, majd ti-zenhatot, tehát négyzetesen (és itt most mindegy, hogy fehéren vagy feketén) növelve a számukat. Ám a hatvannegyedik mezőre érve már az egész birodalom éves termése
sem lett volna elegendő, s a kezdetben előnyösnek hitt egyezséggel – miután a nagyúr annak rendje s módja szerint elveszítette a partit – országát is csődbe vitte.
Kisiskolás koromban még azt gondoltam, hogy a sakkot csak felnőttek játsszák.
Apám és anyai nagyapám a vasárnapi ebéd után, a lovagló ülésben görnyedő, mi-cisapkás nyugdíjasok a liget padjain, távoli népek ráncos világbajnokai, esetleg Le-nin a folyosó falán, örökbarna, beleltározott keretben. Rendben vagyok én a sakkal – vigasztaltam magam, úgy lesz ez, mint a felnőtté válás, hogy egyszer csak részévé válok a titoknak, nem rájövök, hanem rám zárul, megértem a figurákat és a lépéseket.
Mígnem egy nap Laci bácsi, a gödrös arcú, egyszerű lelkű testnevelő el nem újságolta, hogy Grószpéter Attila országosan püföli a sakk-mezőnyt. És két évvel (hárommal?
öttel?) fiatalabb nálam. Biztosan valami kalácsképű marslakó, dadog, és rettenetesen kirí közülünk, hogy így tud sakkozni – láttam el gyorsan a lelki sebet egy hazug mon-dat szorítókötésével.
Végül rászántam magam, és próbát tettem, hátha itt is három nap az esztendő.
Sorozatosan kikaptam. Nem tudtam átlátni a táblán ácsorgó összes figura szándékát.
Mindig kibomlott ellenem egy csel, ami ha észrevettem, és oda csoportosítottam a bá-buimat, persze hogy a figyelmetlenül hagyott táblafélen ritkították meg a tisztjeimet.
Nagy néha nyertem, s ennek két oka volt: vagy az ellenfél lelki kifáradása okozta, a rutin-győzelemnek nem lévén valódi öröme, vagy impresszionista játékstílusom.
A stratégia és a taktika teljes elvetésével zavartam össze ellenfeleimet. Rájöttem, hogy a szabályok betartásával is kialakítható egy szokatlan, s alighanem értelmetlen állás. Nem lehet egyszerűen lesöpörni, mert sakk-szerűtlen égbőlkapottságában ott bujkálhat az ismeretlen formula. Már-már költői szisztéma, amely berágja magát a szürke hadállásokba, tiszta és öncélú, s ha nyer, sem érez diadalt. Így lettem a titokza-tos dilettáns, az egyéniséggel megzavart pofozógép, a nagy sakkdebil.
Nem akartam már bajnok, sem házi kedvenc lenni, mehet a többivel: a birkózás-sal, a hegedüléssel és a csillagászattal. Szépen elengedtem a sakkot, mint egy pom-pás, rakoncátlan állatot, ami az én óljaimban boldogtalan. Az érdeklődésem azért nem lohadt, mert máig sem értem, hogy miközben nem tartom magam haszontalan koponyának, a sakk valahogy lelökődött rólam. Ha tényleg olyan jó vagyok, s éppen nem jobb, akkor hol veszett el belőlem a bölcsek pepita alapú figurászata? Sakk és matt és patt?
Kezdtem magam kínosan érezni, s egy számmal kisebb sapkában mutatkoztam. A dilemma egészen váratlanul lehelte ki ciánzöld lelkét, midőn felismertem, hogy a sakk egyáltalán nem fejti meg a világot, nem tanít meg a hadviselésre, és a bölcsességnek azon válfaját képviseli, amely örök, tehát időszerűtlen. A sakk egy óriási átverés, mert amint komolyan veszed, rögtön igényt tart az észjárásodra, reflexeidre. Játékos-sá, tehát játéktól függővé tesz. A többség azt hiszi, hogy a jó sakkozók kiigazodnak az életben, észreveszik a rafinált megnyitásokat, a félrecsúszott álarcokat, felismerik a ki-rály totyorgásában az erőt, a ló ugrándozásában a fordulékonyságot, a huszárkampót,
szóval a sakkosok játékuk segítségével többet értenek a társadalomból, politikából, az emberi játszmákból.
A sakk egyáltalán nem modellje az ember-világnak. A bástya nem Bástya elvtárs, a gyalog nem paraszt, a királynő nem nő. A sakkban csak az a vonzó, hogy rövid időre feledteti a kavargó élet koncepciótlanságát, szabályokra nevel, és azt a látszatot kelti, hogy minden figura, ami számít, ott van a táblán. Hogy a játékban csak azok a bábuk vesznek részt, amelyeket én kedvemre tologathatok a konyhakő mintájú küzdőtéren.
Igen, a sakk semmit sem tud az életről, ahol láthatatlan vagy észrevétlen figurák lép-kednek előre nem közölt szempontok szerint. A sakkban mindenki látható, a velünk játszó hétköznapok viszont elrejtik a fontos szereplőket.
A csontból, fából faragott, esetleg nemesfémből öntött szimbólumok elközleked-nek a játszma síkjában, beteljesítve a millió variáció egyikét, de az élettől párolgó térben mindez sokkal szenvedéstelibb és sorsszerűbb. Nem fekete és fehér. A sakk valóban sport, s nem művészet vagy tudomány. Sport, mert befejezhető. Kijelölhető végű játszmákból áll, pontokból ragasztja össze a győzelmét, szabályok szerint él és ér-vényesül. Két játékos kell hozzá, két gondolati birkózóbajnok, aki a sakk mesterséges nyelvén vitatkozva, a szabályok imaginárius hálójában bujkálva cselekvésképtelen-ségbe hajszolja a másikat. Tus, ippon, knock out, matt.
Verseny és küzdelem. Két felvilágosult zsarnok között. Vagyis kisisten között, hi-szen ők a királyoknak is parancsolnak, a fehér király és a fekete király belátásuk és játéktudásuk szerint araszol. Hogy mégse veszítsék el az arányérzéküket, a király sért-hetetlen a játékban. Minden figura üthető, kivéve a koronás fő, aki állva hal meg. A tábla mellett könyöklő hatalmasságok tisztelik a királyt, védettsége miatt, a nép pedig szurkol a gyalog szerencsés átalakulásáért, mert azt hiszi, hogy minden parasztból lett királynő emlékszik majd megtett útjára.
A sakk?... Az egyetlen vita, aminek a végén egyértelműen kiderül, hogy kinek volt igaza. A döntetlen elfecsérelt idő. (De akar-e győzni a bölcs?)
Falvédő
Birka nép – düledezik az önkritikus mondat a házfalon. Nem kell azt úgy felfújni, vagy nem úgy kell felfújni, inteném a festékes spricniben végződő szent jobbot. A falfirkáló és a nép nagy találkozásától én már nem várok semmit. A gyáva üzenőember nagyon messze esik a saját népét átkozó prófétától. Az a szegényes ruházatú, eszelős tekin-tetű, kócos és szakállát tépő úriember a piactér kofái, pénztelenül lődörgő bámészai, sírva-káromkodva alkudozó vigécei, sótlan és finnyás bevásárlói között fenyegette a fajtájabelieket. On-line. Nem sütötte a véleményét fánkba, nem lőtte bele Keszler ka-pujába, nem tette egy szellős mózeskosárban a megdöngetett kapu történelem-hideg küszöbére.
Birka nép – eztet akárki mondhassa. Ezért kell felírni a buszmegállóval átellen-ben, hogy a tömegközlekedés bádog- és benzinszagú üres óráiban a tömeg egy kerek, három szótagra szerelt iromba mondaton furikáztassa az eszét. Járassa a kurta agyát, rendüljön meg, háborodjon fel, hisz’ írva vagyon a jövő siratófalára. S ki lehet ő, az éjféli próféta? Meddig válogatott a túlnyomásos festékes palackok között, a belső ösz-tönére hallgatva, mint a parfümvásárló, harminc fölötti asszonyok? S azon a bizonyos éjen vaskos, hosszú és jól felrázott kis kedvencéből a közönyös falra spriccelte a med-dő mementót. Siethetett, alig ügyelt a betűtípusra. Az elkapkodott ákombákomokban a hajszolt rutin küzdött az egyensúlyért.
Másnap többször elsétálhatott a műve előtt, lesve a hatást, mintha a birkák tud-nának olvasni, vagy megkergülhetnének a szemrehányástól. Egyébként sem rossz bir-kának lenni. Azt etetni kell, hogy nyírható gyapja legyen. A birbir-kának kijár a gyérfüvű legelő, egy bölcs, kevésszavú, rideg erkölcsű pásztor, néhány túlbuzgó, nyáj körül pör-gő-morgó, bokacsipkedő pulikutya, s a hegyekből alásettenkedő, sárgaszemű farkasok ellen két, éjjeli szolgálatra rendelt bundás borzadály.
A birkának helye van a szabad ég alatt. Terelik, de őrzik is. Szerény, róla szóló rend ez, tudja ezt az öreg kos meg az áldozati bárány. Tegyük fel, hogy ebben a bir-kaságban a nép sokat emlegetett természetes történelmi ösztöne, az időben kibomló bölcsessége nyilvánul meg. Vagyis nem állati igénytelenségről, hanem öntudatlan, ám helyesen alkalmazott túlélési technikáról van szó. Tudtunk mi forradalmat csinálni, ha nem voltak elég jó Habsburgjaink vagy kommunistáink. Csak most bégetni kell.
A világnak a birkalegelőtől igencsak távoli, jelképes fővárosában átállítják a köz-ponti óraművet. Másképp feszülnek a rugók, más módon harapnak egymásba az átté-tek, megváltozik a fogaskerekek csipkézettsége, a toronyba kitett figurákat átöltözte-tik, kicserélik a zenét, átszabják az időszámítást. Fönt, a palotában arcnélküli vének hajolnak a papírjaik fölé, kékes fény villódzik a toronyszobában, emberi és félállati ordítás szűrődik ki az alagsorból – hát nem jobb és boldogabb ilyenkor tücskök közt szimatoló, puha szájjal torzsák közt válogató, tiszta lelkiismeretű baromnak lenni?
Nyakunkon az új világrend. Az egyesülő Európát támogató és tagolttá tévő szö-vetségek. Melyikük fogadná be szétprivatizált gazdaságunkat, megzavart agyú közéle-tünket, tetszhalott politikai kultúránkat? Pusztán számokban kifejezhető teljesítmé-nyünk alapján melyik rész-szövetségbe illeszkedhetnénk? Saját jogunkon hol kapnánk helyet? Itt valami évezredes ösztön azt súgja nekünk, hogy csendben kell lenni. Beee!
Különben nem leszünk a kelet-európai régió adminisztratív és információs centruma, a Nagy Csapóajtó. Lehet itt nyakaskodni, Ugocsát játszani, majd meglátjuk, hogy fog kinézni a végén a mi önerős XXI. századunk.
Na, jó, legyünk birka nép. Akkor hol az akolmeleg? A bambaságot mentő össze-tartás? Ahhoz, hogy birka nép lehessünk, nyájösztön is kéne. Nem így, hogy messziről figyeljük a mérges fűtől felfúvódottak haláltusáját, a puliba szerelmesek alázatos dörgö-lődzését, a sánták bográcsba hanyatlását, a kopasz birkák hetenkénti újranyírását.
szóval a sakkosok játékuk segítségével többet értenek a társadalomból, politikából, az emberi játszmákból.
A sakk egyáltalán nem modellje az ember-világnak. A bástya nem Bástya elvtárs, a gyalog nem paraszt, a királynő nem nő. A sakkban csak az a vonzó, hogy rövid időre feledteti a kavargó élet koncepciótlanságát, szabályokra nevel, és azt a látszatot kelti, hogy minden figura, ami számít, ott van a táblán. Hogy a játékban csak azok a bábuk vesznek részt, amelyeket én kedvemre tologathatok a konyhakő mintájú küzdőtéren.
Igen, a sakk semmit sem tud az életről, ahol láthatatlan vagy észrevétlen figurák lép-kednek előre nem közölt szempontok szerint. A sakkban mindenki látható, a velünk játszó hétköznapok viszont elrejtik a fontos szereplőket.
A csontból, fából faragott, esetleg nemesfémből öntött szimbólumok elközleked-nek a játszma síkjában, beteljesítve a millió variáció egyikét, de az élettől párolgó térben mindez sokkal szenvedéstelibb és sorsszerűbb. Nem fekete és fehér. A sakk valóban sport, s nem művészet vagy tudomány. Sport, mert befejezhető. Kijelölhető végű játszmákból áll, pontokból ragasztja össze a győzelmét, szabályok szerint él és ér-vényesül. Két játékos kell hozzá, két gondolati birkózóbajnok, aki a sakk mesterséges nyelvén vitatkozva, a szabályok imaginárius hálójában bujkálva cselekvésképtelen-ségbe hajszolja a másikat. Tus, ippon, knock out, matt.
Verseny és küzdelem. Két felvilágosult zsarnok között. Vagyis kisisten között, hi-szen ők a királyoknak is parancsolnak, a fehér király és a fekete király belátásuk és játéktudásuk szerint araszol. Hogy mégse veszítsék el az arányérzéküket, a király sért-hetetlen a játékban. Minden figura üthető, kivéve a koronás fő, aki állva hal meg. A tábla mellett könyöklő hatalmasságok tisztelik a királyt, védettsége miatt, a nép pedig szurkol a gyalog szerencsés átalakulásáért, mert azt hiszi, hogy minden parasztból lett királynő emlékszik majd megtett útjára.
A sakk?... Az egyetlen vita, aminek a végén egyértelműen kiderül, hogy kinek volt igaza. A döntetlen elfecsérelt idő. (De akar-e győzni a bölcs?)
Falvédő
Birka nép – düledezik az önkritikus mondat a házfalon. Nem kell azt úgy felfújni, vagy nem úgy kell felfújni, inteném a festékes spricniben végződő szent jobbot. A falfirkáló és a nép nagy találkozásától én már nem várok semmit. A gyáva üzenőember nagyon messze esik a saját népét átkozó prófétától. Az a szegényes ruházatú, eszelős tekin-tetű, kócos és szakállát tépő úriember a piactér kofái, pénztelenül lődörgő bámészai, sírva-káromkodva alkudozó vigécei, sótlan és finnyás bevásárlói között fenyegette a fajtájabelieket. On-line. Nem sütötte a véleményét fánkba, nem lőtte bele Keszler ka-pujába, nem tette egy szellős mózeskosárban a megdöngetett kapu történelem-hideg küszöbére.
Birka nép – eztet akárki mondhassa. Ezért kell felírni a buszmegállóval átellen-ben, hogy a tömegközlekedés bádog- és benzinszagú üres óráiban a tömeg egy kerek, három szótagra szerelt iromba mondaton furikáztassa az eszét. Járassa a kurta agyát, rendüljön meg, háborodjon fel, hisz’ írva vagyon a jövő siratófalára. S ki lehet ő, az éjféli próféta? Meddig válogatott a túlnyomásos festékes palackok között, a belső ösz-tönére hallgatva, mint a parfümvásárló, harminc fölötti asszonyok? S azon a bizonyos éjen vaskos, hosszú és jól felrázott kis kedvencéből a közönyös falra spriccelte a med-dő mementót. Siethetett, alig ügyelt a betűtípusra. Az elkapkodott ákombákomokban a hajszolt rutin küzdött az egyensúlyért.
Másnap többször elsétálhatott a műve előtt, lesve a hatást, mintha a birkák tud-nának olvasni, vagy megkergülhetnének a szemrehányástól. Egyébként sem rossz bir-kának lenni. Azt etetni kell, hogy nyírható gyapja legyen. A birbir-kának kijár a gyérfüvű legelő, egy bölcs, kevésszavú, rideg erkölcsű pásztor, néhány túlbuzgó, nyáj körül pör-gő-morgó, bokacsipkedő pulikutya, s a hegyekből alásettenkedő, sárgaszemű farkasok ellen két, éjjeli szolgálatra rendelt bundás borzadály.
A birkának helye van a szabad ég alatt. Terelik, de őrzik is. Szerény, róla szóló rend ez, tudja ezt az öreg kos meg az áldozati bárány. Tegyük fel, hogy ebben a bir-kaságban a nép sokat emlegetett természetes történelmi ösztöne, az időben kibomló bölcsessége nyilvánul meg. Vagyis nem állati igénytelenségről, hanem öntudatlan, ám helyesen alkalmazott túlélési technikáról van szó. Tudtunk mi forradalmat csinálni, ha nem voltak elég jó Habsburgjaink vagy kommunistáink. Csak most bégetni kell.
A világnak a birkalegelőtől igencsak távoli, jelképes fővárosában átállítják a köz-ponti óraművet. Másképp feszülnek a rugók, más módon harapnak egymásba az átté-tek, megváltozik a fogaskerekek csipkézettsége, a toronyba kitett figurákat átöltözte-tik, kicserélik a zenét, átszabják az időszámítást. Fönt, a palotában arcnélküli vének hajolnak a papírjaik fölé, kékes fény villódzik a toronyszobában, emberi és félállati ordítás szűrődik ki az alagsorból – hát nem jobb és boldogabb ilyenkor tücskök közt szimatoló, puha szájjal torzsák közt válogató, tiszta lelkiismeretű baromnak lenni?
A világnak a birkalegelőtől igencsak távoli, jelképes fővárosában átállítják a köz-ponti óraművet. Másképp feszülnek a rugók, más módon harapnak egymásba az átté-tek, megváltozik a fogaskerekek csipkézettsége, a toronyba kitett figurákat átöltözte-tik, kicserélik a zenét, átszabják az időszámítást. Fönt, a palotában arcnélküli vének hajolnak a papírjaik fölé, kékes fény villódzik a toronyszobában, emberi és félállati ordítás szűrődik ki az alagsorból – hát nem jobb és boldogabb ilyenkor tücskök közt szimatoló, puha szájjal torzsák közt válogató, tiszta lelkiismeretű baromnak lenni?