Szeptembertől tanítani fogok, magyar irodalmat, egynémely külhoni szerzőt, gramma-tikátskát. Csupa izgalom a július, mélyítem a hangom, új brosúrákat tanulmányozok, elképzelem Kovács tanárt a tanügyi családi fotón, vakutól piros pupillával, a keret-tanterv aranyozott faragványai közepette. S ha már belecsöppentem, bele is kellene élnem magamat a szerepbe, amely így nemcsak az illetékességem tanújele, de valami szerény boldogságféle is leend.
Áldozatértelmiségiből konkrét munkával megterhelt, ám a szellemi múlt és örök-ség vonzó kísérteteivel mégiscsak beszélő viszonyba maradt szakalkalmazott leszek. A kard aláhullt, s nem a nyakamat akarta, csak a vállamat érte, lapjával: szőr Kovács, a pedagógia ethosza jegyezzen el téged! Odahagytam a Fejér Megyei Pedagógiai Szakmai és Szolgáltató Intézet fülledt fülkéjét, egyszemélyes irodámat, a frontvonalban „mo-tollálók” mögötti csendes zugolyt. Két rendesen anakronisztikus, tehát menthetetlen embert láttam addig ott: Mencikét, a csalán idegrendszerű nyomdászt, és Gábort, a donkihótizmusát fájdalmas-nemes auraként vonszoló igazgatót.
Mencike a feje búbjáig a munka világába merült. Ábrándozott az öreg vágógép megélezéséről, számolta a színes papírlapokat, dugdosta a könyvkötő ragasztót. Har-sány, vagdalkozó, munkás öntudatú némber volt, akit tiszteltem a szakmaszeretetéért, s figyeltem gömbvillám stílusa természeti csodája okán. Oly közelségben maradt a durván anyagszerű tevékenységhez, hogy annak sematikája és mechanikája nem
za-varta össze az egyéniségét. Foglalkozását függetleníteni tudta az emberi kapcsolatok algebrájától, a látszatok burjánzó haladványaitól és a helyi érdekű karrierek balliszti-kájától. Mencike goromba, egészséges, típusát tekintve ósdi (romantikus) munkaerő-ként állt előttem, s áll, míg ábrázolatilag marad rajta ép hely.
Az ő műhelyének globális túloldalán (világokat összekötő és elválasztó folyosók!) irányította Gábor az intézetet. Munkáját két körülmény nehezítette: az elmélet és a gyakorlat közé szorultsága, no meg a pénztelenség. Az állam szolgálhat, de rossz szolgáltató, mert nem sarkallja vállalkozói mohóság. Az oktatásügy egyébként is olyan köpeny, amelyen a lukakat az aljából levágott csíkokkal foldozzák. Gábor (e műkö-désbeli ellentmondáson túl, amelyet a jogszabály-szerűség sűrű szövésű kárpitja mögé rejt a rendszer) sokkal nehezebben palástolta személyes dilemmáját. A szakmaiság csökönyös, tiszta viszonyokat követelő ismételgetése és a vezetés napi, taktikai színe-zetű húzásai hogyan alkothatnának cselekvés-egységet? Miként borzadhat el valaki a pártokat váltogató csapodár karrieristákon, ha hivatásában folyton és egy időben van jelen a nyers hatalmi szempont, a bürokratikus versus szókratikus értelmiségi érték-rend, a hagyományozó és ideológiateremtő késztetés?
Gábor donkihótizmusa nem tökéletes, mert szenved, tehát nem veszi komolyan az „őrület” lehetőségét. Számára nincs kiút, modern értelmiségi, ezért gondolom tisz-teletreméltón idejétmúltnak. (Mint tudjuk, a modernitás túlélő formáival együtt be-leragadt egy távlatok nélküli köztes létbe. Hm?!...) A nyomdász munkás öntudata és az igazgató közhely iszonya idegen a Fejér Megyei Pedagógiai Szakmai és Szolgáltató Intézet hivatali ethoszától, de a rendszeren kívülről sem kapnak már segítséget. A belefeledkezés és a nemes zavarodottság közös abban, hogy egyik sem korszerűtlenség-ként éli át saját problémáját. A dolgozóban fel sem merül a tisztázás igénye, a vezető meg eltévedt Micimackó köröket ró a látótávolságra pányvázott kisvilágban.
Ők az én igazi, eszméltető embereim. Őket hagytam el leginkább, s értük volna érdemes a vállam fölött vagy egész valómmal a múltba fordulva sóbálvánnyá válnom.
De lám, tanár leszek, ahogy az utolsó munkanap Gábornak mondtam („megszólításom eztán tanár úr”), aki nézett rám zavartan, hogy kinek pöffeszkedem, mi ez a civil trucc stb. Jó viccnek szántam, ami azonban végigrángott az intézet idegrendszerén. Továb-bá magyaráztam, hogy leendő tanárkodásom csak látszólag folytatása paszománto-san kacskaringós pályámnak. Legnagyobb hozadéka valószínűleg a beilleszkedés lesz.
Végre egy határérték, egy érintőkkel megszabható kiterjedés! Társadalmilag ismert, kataszterbe vett foglalatosság. Elég a gyáva várakozásból, az ázsiai ráérősségből!
Székesfehérvár technokrata értelmisége számára három céhbe koncentrálódik a haszontalan alkotómunka: vannak a művészek (festők, szobrászok, grafikusok), létez-nek a közösségi látványosságok létrehozói (színészek, táncosok, kórusok, zelétez-nekarok), és akadnak tanárok (levéltárosok, könyvtárosok), akik írogatnak olykor. Mint a te-réziánus testőrök, szívességből vagy szolid megszállottságból. A többiek szimpatikus vagabundok, szélhámosok, vándorkomédiások. Na, kérném szépen, hát ez az! Ebbe
hont. Na, és? Mindenki azt csinál, amit akar, ha Odüsszeusznak nem kell a lótusz, evezzen egyedül.
A történet vége kifejezetten botrányos, sőt véres. A házát szemtelenül ellepő, va-gyonát dézsmáló, szolgálólányait megejtő kérőket lemészárolta. Nem bocsátott meg a pimasz élősködőknek, akik „más vagyonát bosszulatlan emésztik”, nem szerette őket, hanem örökre orcájukra forrasztotta a mohó vigyort. A durva lelkű Odüsszeusz zo-kon vette, hogy házának vendégei, az érdemes idegenek és a királyi trónra áhítozó ithakaiak Télemakhosz életére, asszonya becsületére, vagyona szétszórására törnek, és hagyta lelkében elhatalmasodni az állati dühöt, pedig életüket meghagyva hálára és hódolásra kényszeríthette volna az ifjakat. Ez esetben nagy király, igazi uralkodó válhatott volna belőle.
Egyik szegedi ismerősöm állapította meg igen találóan, hogy Magyarországon a polgárosodást mindenki szeretné, de senki sem akarja. Valahogy így vagyunk Odüsz-szeusszal is: ácsoljon tutajt, de azzal ne akarjon folyton hazamenni, elég, ha szabadon csatangol a tengeren; de ha mégis úgy határoz, ne hurcolja erőszakkal tovább a ló-tuszevéstől elbódult társakat; s ha végül partot ér Ithakában, ne forraljon bosszút a házába települt ingyenélők ellen.
Osztály, vigyázz!
Szeptembertől tanítani fogok, magyar irodalmat, egynémely külhoni szerzőt, gramma-tikátskát. Csupa izgalom a július, mélyítem a hangom, új brosúrákat tanulmányozok, elképzelem Kovács tanárt a tanügyi családi fotón, vakutól piros pupillával, a keret-tanterv aranyozott faragványai közepette. S ha már belecsöppentem, bele is kellene élnem magamat a szerepbe, amely így nemcsak az illetékességem tanújele, de valami szerény boldogságféle is leend.
Áldozatértelmiségiből konkrét munkával megterhelt, ám a szellemi múlt és örök-ség vonzó kísérteteivel mégiscsak beszélő viszonyba maradt szakalkalmazott leszek. A kard aláhullt, s nem a nyakamat akarta, csak a vállamat érte, lapjával: szőr Kovács, a pedagógia ethosza jegyezzen el téged! Odahagytam a Fejér Megyei Pedagógiai Szakmai és Szolgáltató Intézet fülledt fülkéjét, egyszemélyes irodámat, a frontvonalban „mo-tollálók” mögötti csendes zugolyt. Két rendesen anakronisztikus, tehát menthetetlen embert láttam addig ott: Mencikét, a csalán idegrendszerű nyomdászt, és Gábort, a donkihótizmusát fájdalmas-nemes auraként vonszoló igazgatót.
Mencike a feje búbjáig a munka világába merült. Ábrándozott az öreg vágógép megélezéséről, számolta a színes papírlapokat, dugdosta a könyvkötő ragasztót. Har-sány, vagdalkozó, munkás öntudatú némber volt, akit tiszteltem a szakmaszeretetéért, s figyeltem gömbvillám stílusa természeti csodája okán. Oly közelségben maradt a durván anyagszerű tevékenységhez, hogy annak sematikája és mechanikája nem
za-varta össze az egyéniségét. Foglalkozását függetleníteni tudta az emberi kapcsolatok algebrájától, a látszatok burjánzó haladványaitól és a helyi érdekű karrierek balliszti-kájától. Mencike goromba, egészséges, típusát tekintve ósdi (romantikus) munkaerő-ként állt előttem, s áll, míg ábrázolatilag marad rajta ép hely.
Az ő műhelyének globális túloldalán (világokat összekötő és elválasztó folyosók!) irányította Gábor az intézetet. Munkáját két körülmény nehezítette: az elmélet és a gyakorlat közé szorultsága, no meg a pénztelenség. Az állam szolgálhat, de rossz szolgáltató, mert nem sarkallja vállalkozói mohóság. Az oktatásügy egyébként is olyan köpeny, amelyen a lukakat az aljából levágott csíkokkal foldozzák. Gábor (e műkö-désbeli ellentmondáson túl, amelyet a jogszabály-szerűség sűrű szövésű kárpitja mögé rejt a rendszer) sokkal nehezebben palástolta személyes dilemmáját. A szakmaiság csökönyös, tiszta viszonyokat követelő ismételgetése és a vezetés napi, taktikai színe-zetű húzásai hogyan alkothatnának cselekvés-egységet? Miként borzadhat el valaki a pártokat váltogató csapodár karrieristákon, ha hivatásában folyton és egy időben van jelen a nyers hatalmi szempont, a bürokratikus versus szókratikus értelmiségi érték-rend, a hagyományozó és ideológiateremtő késztetés?
Gábor donkihótizmusa nem tökéletes, mert szenved, tehát nem veszi komolyan az „őrület” lehetőségét. Számára nincs kiút, modern értelmiségi, ezért gondolom tisz-teletreméltón idejétmúltnak. (Mint tudjuk, a modernitás túlélő formáival együtt be-leragadt egy távlatok nélküli köztes létbe. Hm?!...) A nyomdász munkás öntudata és az igazgató közhely iszonya idegen a Fejér Megyei Pedagógiai Szakmai és Szolgáltató Intézet hivatali ethoszától, de a rendszeren kívülről sem kapnak már segítséget. A belefeledkezés és a nemes zavarodottság közös abban, hogy egyik sem korszerűtlenség-ként éli át saját problémáját. A dolgozóban fel sem merül a tisztázás igénye, a vezető meg eltévedt Micimackó köröket ró a látótávolságra pányvázott kisvilágban.
Ők az én igazi, eszméltető embereim. Őket hagytam el leginkább, s értük volna érdemes a vállam fölött vagy egész valómmal a múltba fordulva sóbálvánnyá válnom.
De lám, tanár leszek, ahogy az utolsó munkanap Gábornak mondtam („megszólításom eztán tanár úr”), aki nézett rám zavartan, hogy kinek pöffeszkedem, mi ez a civil trucc stb. Jó viccnek szántam, ami azonban végigrángott az intézet idegrendszerén. Továb-bá magyaráztam, hogy leendő tanárkodásom csak látszólag folytatása paszománto-san kacskaringós pályámnak. Legnagyobb hozadéka valószínűleg a beilleszkedés lesz.
Végre egy határérték, egy érintőkkel megszabható kiterjedés! Társadalmilag ismert, kataszterbe vett foglalatosság. Elég a gyáva várakozásból, az ázsiai ráérősségből!
Székesfehérvár technokrata értelmisége számára három céhbe koncentrálódik a haszontalan alkotómunka: vannak a művészek (festők, szobrászok, grafikusok), létez-nek a közösségi látványosságok létrehozói (színészek, táncosok, kórusok, zelétez-nekarok), és akadnak tanárok (levéltárosok, könyvtárosok), akik írogatnak olykor. Mint a te-réziánus testőrök, szívességből vagy szolid megszállottságból. A többiek szimpatikus vagabundok, szélhámosok, vándorkomédiások. Na, kérném szépen, hát ez az! Ebbe
fogok én elrejtezni. A valóság mögé lapulok. Kinevezett tanár, az égiek földi mása.
(Paródiája?...)
Tovább fogok írni, távol a szereptől (a tanári kedvéért), új gondokba süppedten. A hatalmi harcok eszközemberének lenni, vagy nevetségessé válni? Sértődötten tábort váltani, vagy sértődötten kiszállni a játékból? Megbízás és biztatás nélkül is hinni a mű fölötte szükséges voltában, vagy sem? Ha vége a történelemnek, akkor vajon ki győzött?
Ha nincs győztes, mi lesz a továbbiakban a hatalom forrása, s nem tán ezért jelenik meg a hatalom nélküli erőszak (terrorizmus)? Miben reménykedhet a szellem?
Nem sok ez egy tanárkának? Ami leszek, szeptember táján. Bocs, de nem vise-lem el a fizikai munka monotonitását, s nem tudok a hülyeség és a zsenialitás között kifeszített kötélen biciklizni, mint egy vezérigazgató. Isten veled Mencike és Gábor, hadd legyek én is olykor időszerűtlenül titokzatos, vagy szebb pillanataimban igaz és utópikus.
Szó, mi szó
Három hétig Anna énekóráit kellett helyettesítenem a (kis)városszéli oskolában. Mi lesz, ha lelepleződöm – őrlődtem –, és megöl az osztályelsők udvarias vigyorgása?
Páran biztos rájönnek, hogy kerülöm a szolmizációt, és hálni jár belém a szolfézs.
Elhatároztam tehát, hogy forradalmasítom a zenei képzést, s e revolúció külsőségeire bízom magam.
Az újításom annyiból állt, hogy minden alkalommal bevittem a hegedűmet a tanügyileg előírt dal bemutatásához, majd (padsoronkénti szólambontással) zene-kart alakítottam. A csúcsponton, amikor a tikfázó, cintányérozó, csörgődobozó, tri-angulumot csépelő, tapsoló, dobogó és a dalt elragadtatottan gajdoló gyerekmassza már-már akusztikus létformát öltött volna, újra hegedülni kezdtem, hogy a pillanat vad és barbár gyönyörűségén át fegyelmezőleg és mementóként szólaljon meg egy tradicionális hangszer. De (lám, a valóság mennyire bonyolult!) ezt a lapos igazságot keresztülfúrta egy függélyes irányú gyanú: én, aki egyébként magyartanárnak adom ki magam, mi a csudának hegedálok itt, milyen titkos és elnyomott képesség vesz elégtételt az államilag védett tanóra ürügyén, s nincs-é valami boszorkányság (szél-hámosság) abban, hogy a szolfézs szárazkosztján abrakoltatott ifjúság önfeledten trallalázik, bőg és rappel?
A sík igazság és a meredő kétely meghatározta térben megerősödött a közmegegye-zés, hogy közös és mély illetéktelenségben vagyunk vétkesek, tanár és diák, a tekintélyét féltő lázadó és a diszciplínát az ösztönöket örömre cserélő gyülekezet. A szerint hege-dültem hát a Dózsa György Általános Iskola 5. b osztályában, amiként Kafka menekült szépírászatilag a hivataltól a prágai Munkás-Baleset Biztosító Intézetben, vagy ahogyan Wittgenstein tanító úr burjánozta szét hideg logikáját a gyermekkert trattenbachi hátsó
udvarában. Ezzel szemben a nagyon is szuggesztív látszat az volt, hogy tűrhetetlen zajt csapunk, a tanteremből olyan hangzavar árad, hogy képtelenség a szomszédos osztály-termekben matematika, környezetismeret vagy nyelvtanórát tartani.
A kollégák fojtott ellenérzéssel fogadták a nevelői szoba ajtaján idejekorán kopog-tató „szertárosaimat”, akik csillogó szemmel kunyerálták a borzasztó hangszereket, a kereplőt, a durrogó rezet, a tütülő fát, a tantervileg egyáltalán nem kötelező kakofónia kellékeit. Az olajkályha mellé támasztott, óriás babapiskóta alakú hegedűtokom meg egyenesen botránykővé vált, gonosz istenszoborrá, a fülledt szaturnáliák szimbolikus szörnyetegévé. Az óravázlataikból felé pillogó kartársak visszavárták Annát, csende-sen reménykedtek, akárcsak én. Mert a mi boldogságunkból nem vezetett tovább út.
Megismételhető, de fokozhatatlan volt az énekórák hangulata, az a zsigeri végpont, az a meddő és utópikus boldogság. Hiába magyaráztam meg a magam számára az órák értelmét (kerestem a helyemet), nem váltam részévé az iskola valóságának.
Nem volt átjárás a csendháborítás és a freischwebende Intelligenz önigazoló speku-lációi között.
Húsz évvel később olvastam, hogy bármely társadalomban az embereknek csak egy korlátozott köre hivatott az elméleti tevékenységre, az eszmékkel való üzletelésre, világnézetek gyártására. Azonban így vagy úgy, a társadalomban mindenki részesül a „tudás”-ból. Másként fogalmazva kevesen foglalkoznak a világ elméleti értelmezé-sével, de mindnyájan valamilyen világban élünk. Az elméleti szakemberek érthető hibája, hogy túlértékelik az elméleti gondolkodás jelentőségét a társadalomban és a történelemben. Annál fontosabb, hogy kiigazítsuk ezt az intellektualista tévképzetet.
A valóság elméleti definíciói nem merítik ki mindazt, ami a köznapi ember számára
„valóságos”. A köznapi „tudás” az, ami a jelentés- és értelmi struktúrákat megadja, amelyek nélkül emberi társadalom nem létezhet. (Így játszik a maga hegedűjén L.
Berger és T. Luckmann.)
Anna három hét után visszajött, megszabadított önemésztő kétségeimtől, s foly-tatódhatott a kottaírás az 5. bében. Szakszerűség, rend, fegyelem. S hiába fáj: jól van ez így.
Kiss me
Elhúzódó fiatalságom a Kommunista Ifjúsági Szövetség városi, megyei és országos, de legfőképpen vigyázó szemének a felügyelete alá tartozott. Úgy dolgoztak a generáción-kon, mint egy varrókereten. A kifeszített selymen (azt már korábban megszőtték) szépen virágzott a KISZ-kert, s az a néhány tű a fejébe fűzött vörös fonállal oda-vissza szaladgált az anyag (mintakönyvből előrajzolt) felszíne és a ráma alá bújt kéz között.
A Párt, az egyetlen és mégis mindenütt jelenlévő, szocialistának nevezte magát, de ifjúsági szervezete kommunista volt. Ez utóbbi jelentette az ígéretet, a gyakorlat viszont a nagygyerekek ösztönös és önös vadságának pártipari hasznosítású
projektje-fogok én elrejtezni. A valóság mögé lapulok. Kinevezett tanár, az égiek földi mása.
(Paródiája?...)
Tovább fogok írni, távol a szereptől (a tanári kedvéért), új gondokba süppedten. A hatalmi harcok eszközemberének lenni, vagy nevetségessé válni? Sértődötten tábort váltani, vagy sértődötten kiszállni a játékból? Megbízás és biztatás nélkül is hinni a mű fölötte szükséges voltában, vagy sem? Ha vége a történelemnek, akkor vajon ki győzött?
Ha nincs győztes, mi lesz a továbbiakban a hatalom forrása, s nem tán ezért jelenik meg a hatalom nélküli erőszak (terrorizmus)? Miben reménykedhet a szellem?
Nem sok ez egy tanárkának? Ami leszek, szeptember táján. Bocs, de nem vise-lem el a fizikai munka monotonitását, s nem tudok a hülyeség és a zsenialitás között kifeszített kötélen biciklizni, mint egy vezérigazgató. Isten veled Mencike és Gábor, hadd legyek én is olykor időszerűtlenül titokzatos, vagy szebb pillanataimban igaz és utópikus.
Szó, mi szó
Három hétig Anna énekóráit kellett helyettesítenem a (kis)városszéli oskolában. Mi lesz, ha lelepleződöm – őrlődtem –, és megöl az osztályelsők udvarias vigyorgása?
Páran biztos rájönnek, hogy kerülöm a szolmizációt, és hálni jár belém a szolfézs.
Elhatároztam tehát, hogy forradalmasítom a zenei képzést, s e revolúció külsőségeire bízom magam.
Az újításom annyiból állt, hogy minden alkalommal bevittem a hegedűmet a tanügyileg előírt dal bemutatásához, majd (padsoronkénti szólambontással) zene-kart alakítottam. A csúcsponton, amikor a tikfázó, cintányérozó, csörgődobozó, tri-angulumot csépelő, tapsoló, dobogó és a dalt elragadtatottan gajdoló gyerekmassza már-már akusztikus létformát öltött volna, újra hegedülni kezdtem, hogy a pillanat vad és barbár gyönyörűségén át fegyelmezőleg és mementóként szólaljon meg egy tradicionális hangszer. De (lám, a valóság mennyire bonyolult!) ezt a lapos igazságot keresztülfúrta egy függélyes irányú gyanú: én, aki egyébként magyartanárnak adom ki magam, mi a csudának hegedálok itt, milyen titkos és elnyomott képesség vesz elégtételt az államilag védett tanóra ürügyén, s nincs-é valami boszorkányság (szél-hámosság) abban, hogy a szolfézs szárazkosztján abrakoltatott ifjúság önfeledten trallalázik, bőg és rappel?
A sík igazság és a meredő kétely meghatározta térben megerősödött a közmegegye-zés, hogy közös és mély illetéktelenségben vagyunk vétkesek, tanár és diák, a tekintélyét féltő lázadó és a diszciplínát az ösztönöket örömre cserélő gyülekezet. A szerint hege-dültem hát a Dózsa György Általános Iskola 5. b osztályában, amiként Kafka menekült szépírászatilag a hivataltól a prágai Munkás-Baleset Biztosító Intézetben, vagy ahogyan Wittgenstein tanító úr burjánozta szét hideg logikáját a gyermekkert trattenbachi hátsó
udvarában. Ezzel szemben a nagyon is szuggesztív látszat az volt, hogy tűrhetetlen zajt csapunk, a tanteremből olyan hangzavar árad, hogy képtelenség a szomszédos osztály-termekben matematika, környezetismeret vagy nyelvtanórát tartani.
A kollégák fojtott ellenérzéssel fogadták a nevelői szoba ajtaján idejekorán kopog-tató „szertárosaimat”, akik csillogó szemmel kunyerálták a borzasztó hangszereket, a kereplőt, a durrogó rezet, a tütülő fát, a tantervileg egyáltalán nem kötelező kakofónia kellékeit. Az olajkályha mellé támasztott, óriás babapiskóta alakú hegedűtokom meg egyenesen botránykővé vált, gonosz istenszoborrá, a fülledt szaturnáliák szimbolikus szörnyetegévé. Az óravázlataikból felé pillogó kartársak visszavárták Annát, csende-sen reménykedtek, akárcsak én. Mert a mi boldogságunkból nem vezetett tovább út.
Megismételhető, de fokozhatatlan volt az énekórák hangulata, az a zsigeri végpont, az a meddő és utópikus boldogság. Hiába magyaráztam meg a magam számára az órák értelmét (kerestem a helyemet), nem váltam részévé az iskola valóságának.
Nem volt átjárás a csendháborítás és a freischwebende Intelligenz önigazoló speku-lációi között.
Húsz évvel később olvastam, hogy bármely társadalomban az embereknek csak egy korlátozott köre hivatott az elméleti tevékenységre, az eszmékkel való üzletelésre, világnézetek gyártására. Azonban így vagy úgy, a társadalomban mindenki részesül a „tudás”-ból. Másként fogalmazva kevesen foglalkoznak a világ elméleti értelmezé-sével, de mindnyájan valamilyen világban élünk. Az elméleti szakemberek érthető hibája, hogy túlértékelik az elméleti gondolkodás jelentőségét a társadalomban és a történelemben. Annál fontosabb, hogy kiigazítsuk ezt az intellektualista tévképzetet.
A valóság elméleti definíciói nem merítik ki mindazt, ami a köznapi ember számára
„valóságos”. A köznapi „tudás” az, ami a jelentés- és értelmi struktúrákat megadja, amelyek nélkül emberi társadalom nem létezhet. (Így játszik a maga hegedűjén L.
Berger és T. Luckmann.)
Anna három hét után visszajött, megszabadított önemésztő kétségeimtől, s foly-tatódhatott a kottaírás az 5. bében. Szakszerűség, rend, fegyelem. S hiába fáj: jól van ez így.
Kiss me
Elhúzódó fiatalságom a Kommunista Ifjúsági Szövetség városi, megyei és országos, de legfőképpen vigyázó szemének a felügyelete alá tartozott. Úgy dolgoztak a generáción-kon, mint egy varrókereten. A kifeszített selymen (azt már korábban megszőtték) szépen virágzott a KISZ-kert, s az a néhány tű a fejébe fűzött vörös fonállal oda-vissza szaladgált az anyag (mintakönyvből előrajzolt) felszíne és a ráma alá bújt kéz között.
A Párt, az egyetlen és mégis mindenütt jelenlévő, szocialistának nevezte magát, de ifjúsági szervezete kommunista volt. Ez utóbbi jelentette az ígéretet, a gyakorlat viszont a nagygyerekek ösztönös és önös vadságának pártipari hasznosítású
projektje-ként működött. A nemzedékváltásról álmodozó, igényeiért nyersen és mozgékonyan küzdő fiatalság tényleg közelebb volt a kommunizmus próbajátékához, mint a felnőtt
projektje-ként működött. A nemzedékváltásról álmodozó, igényeiért nyersen és mozgékonyan küzdő fiatalság tényleg közelebb volt a kommunizmus próbajátékához, mint a felnőtt