Őszi tárlat

Idős asszonyok vigyáznak a kiállító terem képeire és szobraira, s ettől valahogy még őszibb ez a tárlat. Lassú, villanygyújtogató, kasszírozó szolgálatuk a helyettes élet a művek néma színe előtt. Hétköznap, kora délután, a folyamatos múzeumi holtidő vastag szelete, függönyön átszűrt hideg napsütéssel. Úgy járkálok a termekben, mint a dobra vert kastély ura; minden bútort, szőnyeget és medvebőrt, földgömböt és kínai

nem értettek félre, nem hitték azt, hogy szükségük van rám, mert az a játék, amit a kisváros fenntartásáért, szerény, de megbízható fejlesztéséért űztek, ennél gondosabb kiválasztást, kipróbált résztvevőket követelt.

Egy kulturális tárgyú fogadáson székszomszédnak sorsolt ki bennünket a véletlen.

Engem, a szóbeszédileg véglegesített krakélert, és őt, a rám dőlni készülő nagyembert.

Belenéztem száguldó arcába, a szemüvege mögé nyúltam, próbáltam valamit megra-gadni; agya zárt volt és szögletes, a beszéde gyerekjáték, szétszedni sem érdemes. A muzsikáló csoda belsejében egy fémpöcök pöngette a kifeszített drótokat. És ekkor, először, elszégyelltem magam. Mennyivel valóságosabb ez a korlátoltság, ez a köz-szolgálativá edzett bunkóság, ez a barátkozni akaró, betanult gőg! Valóságos, mert kiismerhető, őszinte és tartós. Az én szemtelenségem ehhez képest tárgy nélküli han-gulat, gonoszkodó líra, túltervezett grimasz.

És voltak mások is. Festő ismerősöm – Fodor úr – egy atyailag hangszerelt be-szélgetésben kibökte, hogy én tulajdonképpen nem fogok a kőfalon belülre kerülni.

Hiába ácsingózom egy kis hatáskörre, pici íróasztalra. Névjegykártyát, tiszteletjegyet akarok? Jobb volna – hunyorgott Herczeg Miska balján –, ha inkább leszolgálnám a három esztendőt, s beállnék az angyalok karába dicsérni az Urat. Az okos fiúkból itt mellőzött, elrontott életű vénemberek lesznek. Néztem ravaszkás, jót akaró szemébe, ahogyan akkurátusan kicsomagolta az üzenetet. Helyre tett, mint egy vadócot. Aki nincs is, de hozhatunk róla egy határozatot. Esetleg. Nem válaszoltam, talán a meg-lepetéstől, hogy ennyire közel kerülhettem hozzá. Megszólított; átengedte nekem élő valóját. Hogy megörökíthessem?... Megjavulok, határoztam el. Még azon az áron is, hogy esetleg azt hiszik, miattuk.

Elég volt kaján, tehetetlen önmagamból, vesszen felsőbbséges kívülállásom! Nem dobálok több szemetet a pályára. Hülye a bíró, hát Istenem, ez a foglalkozása… És minden bizonnyal jobb lenne, ha én is hülye lennék. Létezne egy fix terep, ahol őr-ködhetnék a szabályokon, volna partvonal, kapu és labda. Jó volna szeretni az embe-reket, és emberként szeretni magam. Semmi cinizmus, kekeckedés, inkább elfogadás, türelem és közösségvállalás. Az emberek igen sokfélék és értékesek. Mindegyikben ott van a teremtés szikrája sorsának hamuja alatt. Átérzi lényének jelentéktelenségét és létének egyszeriségét. Nevet, káromkodik, sír és játszik. Engedi, hogy lássam.

Ez lesz a munkám: felebarátaim csöndes figyelése. Rá kell jönnöm, hogy micsoda is az élet, aminek ők öntudatlan alkotói és szereplői. Ezért nem lehetek fölényes-kedő, nem csinálhatok úgy, mintha már érteném az egészet. Még az is belefér, hogy a világhoz tartozásom bizonyítékának gondolt szeretetteljes és kíváncsi írás korábbi szemtelenségem meghosszabbításának, sőt továbbfejlesztésének a bűnjele lesz. Úgyis lekéstem már mindenről! A hosszú tétovázás és kényelmesség egy magamat szórakoz-tató, felelőtlen stílussal egészült volna ki – ha hagyom.

Néha nem látszik a változás, pimasz dolgokról pimaszul beszélek. De most, hadd mondjam el utoljára, hogy minden barátomat és ellenségemet, engem segítő vagy

gáncsoló embertársamat, a közömbösek és érdektelenek hatalmas seregét is meg aka-rom tanulni szeretni, mert tőlük kaptam a feladatot.

Emmi néni lekvárjai

Kiköltöztettek bennünket a régi házból, s ezer, menekülő papírdobozba rendeztük az otthon tárgyait. Volt az előszobában egy rengeteg fából épített, prehistorikus szekrény.

Soha nem hordott kabátok, várakozásban összeszáradt cipők laktak benne, meg két rozsdás ernyő, ottfelejtett denevér pózban. Magas volt az előszobai szekrény, a tetején függönnyel takart üvegek sorakoztak. Mind üresnek tűnt, csak a csomagoláskor de-rült ki, hogy a belső sarokban akad tele üveg is. Előkede-rültek Emmi néni lekvárjai...

Maga az örök háziasszony, a kiváló zongorista és sakkjátékos már nem volt köz-tünk, egy este, láztól kipirulva meghalt. Amit életében főzött, azt mind megettük, di-csérve és napirendre térve a tálak és tányérok fölött. Csak ez maradt utána, pár üveg gyümölcs sűrítmény. Összeaszalódva, bolyhosan, kocsonyásan, nagyon-nagyon távoli-an. Ilyen az ember műve? A fa minden évben új termést hoz, elhullajtja és újraneveli gyümölcseit, csak a lekvárkészítő szakértelem raktároz el szerencsés évszakokat, az előrelátás tereli törékeny tokba a romlandó gyümölcsöt, tartósít és fékez, egyszerűsít és összefoglal. Íme, a kultúra, Emmi néni túlélő lekvárjai, a szabadulásról lemondott dzsinnek és ízek, a váratlan költözködés talált tárgyai.

Így áll ma a világ: szokott helyét elhagyva, dobozait összeállítva arrébb mozdul, s akkor a lefüggönyözött légtérben, a pókszőtte félhomályban megcsörren pár edény.

Repedező celofánnal, rideg gumival lezárva. Vigyük-e magunkkal őket? Hiszen a fák örökké teremnek, a megújuló életnél nincs meggyőzőbb és természetesebb.

Ha nem mi vagyunk a lekvárfőzők, a zongorista-sakkozó háztartásbeliek, akkor ma el kell menni fának, vastag, buta gyökerekkel, reklámokkal telerajzszögezett, sajgó derékkal. Bírni kell a lábát emelő, masnis pincsit, közel engedni a hernyót és a lepkét.

És még az sem biztos, hogy mi teremjük a lekvárnak való édes gyümölcsöt. Bár azt még megérhetjük, hogy dőltünkkel előszobaszekrényként szolgálunk tovább. Tartjuk és rejtjük Emmi néni öreg, tetszhalott lekvárjait.

padlóvázát elvittek már, csak a festmények maradtak a falon, s egynéhány, a térből kiágaskodó szobor. Csönd és vidéki halhatatlanság hömpölyög térdmagasságig, azon felül művészi anyagtörténések és gyérecske utcazaj.

Őszi tárlat – önt el a büszke szomorúság, s állok be az őszre sarkig kitárt, görcsös ajtókeretbe, a sebent-sekint térszelvénybe, ádáz árvaként. Nézelődöm, labirintusos kószasággal, elém kattannak a táblaképek kockái a fal filmjéről, s félős, időhúzó lassú-sággal elgurul tőlem a felismerés, amit immár szintén szemügyre kell vennem. Például, hogy nagyon egyedül vagyok itt. Mint ember. Nem a sokaságot vágyom, arra láttam példát az elmúlt évtizedek ünnepi megnyitóin. Micsoda pofafürdők voltak!

Jöttek a titkos hatalmú, távolba látó, művészi dézsmát orrontó fővárosi elvtár-sak, a megyei korbácsos-cukros mitugrászok, a helyi tanács-, párt- és szakszervezeti elöljárók, akik kegyes türelemmel viselték a tülekedő udvarlást, esetleg a zord ön- és karrieremésztő kisművészi truccokat. Megtelt a múzeum, mint a disznóbél a töltőn.

Tekeredett a toros tömeg, a különtermekben csörögtek az evőeszközök. Szétáradtak a szilvakék öltönyök, a fekete kosztümök, a hierarchikusan porciózott mosolyok; min-denki ott volt, aki számított, igazgató, orvos, ügyvéd, lapszerkesztő. A végén kiosz-tották a díjakat, ügyesen felcsavarták a mikrofonkábelt, kulcsra zárták a nagykaput.

Most már biztos helyen vannak a tanyák, a kaszafenő, gatyás parasztok, az óriásasszo-nyok elveszett kontyaiként halmahodó boglyák, a reves kerítések és a piros téesztrak-torok. A hely kihűlt, az időt elnapolták.

Én évekig azzal mulattam, hogy ráköszöntem választott vezetőinkre, hátha leszól-nak hozzám lényük hordozható tribünjéről. Jól belenéztem szétlapult, alkalmazkodás-tól elgyötört arcukba, s mívesen rájuk ropogtattam a jó napot. Erre röntgenszemük lett. Testem elritkult, üvegszerűvé vált, s így képesek voltak mögém látni, ahol sokkal fontosabb dolgok tartózkodtak éppen: múzeumi zsámoly, felvikszolt parketta, fali du-galj. S ahogyan ezt ők eljátszották, a funkcionárius gőg három másodperces etűdjét, az valami káprázatos volt!

Ott parádézott Gabi bácsi, a boltos segédből főszerkesztővé liftezett pergamen-sárga elvtárs a bajszos, olajos bőrű adjutánsával, a templomba járó pedagógusokról listát vezető, horpadt lelkű kultúrpolitikus, a laskafülű, buta és hisztérikus párttitkár a mozgalom szőrszálhasogatástól kikopott meleg hónaljából; a tízezer év felhabzott mocsarának hivatalnokai, az Ecsedi láp örökzöld békái, akik boldog, tengerszint alatti süketségükben soha nem maradtak egyedül a nagy víz távoli zúgásával. Hol vagy-tok, ti régi játszótársak, ti történelem szétzavarta emberkerti törpék, nyáltól csillo-gó jelszavak jótállói, az elcsalt jövő házalói, az életünkbe turkáló pártjóskák, ideges hangulatjelentők, bűnbánó őrmesterek, vidéki keljfeljancsik? Szép volt fiúk, ott a tárlaton, ahogy örültetek egymásnak az eszmenász vőfélyeiként, s az a néhány kopott és kótyagos művész sem zavart benneteket, aki téeszközgyűlést, algyői fúrótornyokat, gépesített aratást és vörös Dózsát festett. Még így utoljára: jó napot, szervusztok, és legfőképp – Isten veletek!

Aztán jött a nagy áttörés, ránk szakították az ajtót a citromsárgák, a kémény-ből közénk huppantak a kárminvörösek, a fürdőszobában feltört a neonkék, a falak cinóbert izzadtak, az ágy alól szőrtelen fekete morgott. Megjelent a festészeti Csim-bum cirkusz, az önkifejezők országos válogatottja, és omlatag, vízcsapmellű aktokat, grandiózus maszatokból kibontakozó, herezacskó arcú agykárosultakat, az égbe csa-varozott aranypántokat telepítettek a kerítésre könyöklő gazdák orra elé. Korszerűbb és zavarosabb lett a kínálat, a jobbra-balra fésült fűszálak alól kivillant az elhajított, középen megtört söröskupak. A népélet alföldi mítoszába beette magát a városi szür-realizmus, a drámát és paródiát vegyítő mutatványosság, a kígyótarka urbanizáció.

Vajon hogy járunk jobban: ha lógázzuk a lábunkat a süllyedő népélet festészetileg rezervált Szent Ilona-szigetéről, egzotikusak és lefordíthatatlanok leszünk, vagy nyi-tottá nyílunk, – Mindenki az én vendégem! – kiáltjuk a bicskaszagú talponállóban, s mi vagyunk a kocsma hőse, az értelemig és tovább? Vagy esküdjünk a folytonosságra?

A kultúrtörténetileg megharcolt és megsarcolt tornyaizmust eresszük bő lére?

Nagyon egyedül vagyok a kiállító teremben. Hiányoznak a hozzáértő látogatók, a porcelán orrszarvúk, a karddal átszúrt hegedűk, a szivarozó zongorák, a puha sörényű esőcsatornák, nekik is mind el kellett volna jönni, hogy értve legyen a tárlat, belül-ről, par excellence. Hogy átborzongjon rajtam az érzés: mindez európai festészet és szobrászat, csak egész közel kell hajolni hozzá, hogy ráleljünk a történelmi abszurddá zsugorított magyarságra, ahogy köztudomásúan csapkodja a bokáját, veri az asztalt, és húzatja a cigánnyal.

Téblábolok képtől képig, s nézem, hogy a felkent festék alól kivillan-e a má-sik, az eredetileg akart, a bevallhatatlan mű. Van-e titkos, kevesek számára elrej-tett, jelzésekből összerakható tárlat, vagy csak egyszerűen bámészkodni kell egy bálna svájcisapka nagyságú szemével? Milyen ez az őszi tárlat?... A stílusok, a színek vég-rendelkeznek, foglalják össze saját előtörténetüket. Végig azt érzem, hogy ezt már láttam valahol, ezt a kiállítást minden évben megrendezik, csak az emeleti képeket a földszinti termekbe osztják, és viszont, meglepőnek szánt variációkat kevernek ki, de az anyag változatlan. Ugyanazok az üvegcserepek csúszkálnak a hanyatló nap felé fordított kaleidoszkópban.

Szétárad a finom, ezredfordulós rezignáció, a jól ismert tompa borongás. Talán a madárasszony, a zöld elefántpéniszre kajtató ormányos fabogár, egy név, Varga Patrícia Minerva. A löttyedt hasú Botond, a búcsúzó, arcnélküli hadnagy úr, a most már a Tornyaiban éjszakázó hajléktalan. Jelzések, ötletek, emléknyomok…

Idős asszonyok vigyáznak a kiállító terem képeire és szobraira. Szolid akadémiz-musú öregségük elkeveredik a látvánnyal. Csönd és vidéki halhatatlanság hömpölyög térdmagasságig, azon felül kezdődik maga a tárlat, az édes ősz ráncos kis bilingjétől ütötten. Őszi tárlat – műtermi tél.

A kultúrtörténetileg megharcolt és megsarcolt tornyaizmust eresszük bő lére?

Egyperces

A vásárhelyi írótalálkozó legváratlanabb felismerése az volt, hogy – noha érdeklődés hiányában megszűnt az irodalom –, írók azért még mindig vannak. Jól is mutattak így együtt. Egészen normálisnak tűntek. Toll, írógép és laptop nélküli csapatuk láttán puszta címnek tetszhetett az íróságuk, amit egy rég kihalt kaszt emlékére tűztek a gomblyukukba. Érzékenyek és sokfélék; de ki nem érzékeny manapság a megélhetés és az önérvényesítés huszonnégy órás szolgálata után, és ki az, aki a szocializmus osz-ladozó felhőjébe kapaszkodván nem tört ezer cserépre a betonon, s nem lett belőle világnézeti károsult?

Azért itt voltak, népiek és majdnem-urbánusok, a fortyogó nyájasság egymást méricskélő vagy régről ismerő közösségében. Láttam Csurka István óriás vonulását, ahogy éket hasított előtte a tartózkodás. Hallottam és láttam a kigyúlt Domokos Má-tyást, aki szépen és elfogultan mondta vádbeszédét, klubnyilvánosságú kiáltványát bele abba a bizonyos távoli gödörbe, hogy Traján császárnak szamár füle van. Úgy kapkodott levegő után az a beszéd, mint a viharba mártott papírforgó. Nagyon büszke voltam: lám, a mindig visszafogott és kényes intelligenciájú esztéta is „radikális” lett, tények szögeit kalapálta hosszú percekig egy üres koporsóba. Figyeltem Varga Do-monkos vastag üveg mögött lakó, mindentudó szemét, ahogy felenged valami csacska, emberi mozdulatra, s ahogy összeszűkül, és egy hideg mosoly fölé rögzül, ha gyanús kétértelműségre akad.

Tornai József, mint a saját hazájába száműzött király, a pénztelen, politikailag ki-hűlt írószövetség elnöke, világító haraggal szórta szét villámait: a szegedi televízió háromfős, összesen hatvanéves forgatócsoportja egy percet adott, hogy méltassa az írótalálkozót. – Ne csináljanak belőlem bohócot! – rándult össze. Mikor mindezt fel-idézte, s helyére indult a könyvtár hüledező széksorai között, rettenetes volt az arca.

Mint egy vaddisznóktól széttaposott bulgárkertészet.

Aztán megtörtént a Vásárhelyről elszármazottak és az írók nagy, közös asztal-foglalása. Ült a fecsegő-ebédelő-köszöngető sokadalom a mártélyi zápor függönyébe zártan, mint valami szigeten. Vagy épp’ maguk az egybegyűltek képeztek szigetet, amelynek – Németh Lászlói fegyelmezett derűlátással szólva – el kellene öntenie a tengert.

(Br)inga

Két városban élek, az egyikben lakom, a másikban dolgozom. Húsz kilométereket lendülök ide s tova. A-ból B-be lök a megélhetési tehetetlenség, onnan pedig oly sebesen kanyarodom vissza – a C póráz végén –, hogy gyakran szembetalálkozom

már éppen induló önmagammal. Szerény vándorkomédiása vagyok Magyarországnak;

Kompország vidéki sorsparódiája.

In document A megkerülttéma Kovács Imre Attila (Pldal 27-35)