Valaha volt igazság. Jóllehet, nem olyan világraszóló, inkább csak helyi érdekű, és nem is rendíthetetlen és vakító, hanem követhető és barátságosan gyarló. A mi igaz-ságunk volt, a felkent féligazság, az engedélyezett látszat, az egyezményes paródia játékmestereinek szolgálati szabályzata. Volt igazság, kicsit szétálló szemű, tömpe ujjú, zsíros arcú, partizán-szókincsű. Onnan jött a távoli, medveszőr-sötét Moszk-vából. Mire ideért, már nem lengte körül vodkaszag, nem zörgött a belső zsebében a Pravda, nem pofozta az utcai limonádé automatákat. Szép szál, nagycsontú ma-gyar féligazsággá rugódott Operaházba, téesz-közgyűlésre, parlamenti fenyőünnepre egyaránt felölthető félkomfortos, bal-kezeslábas, hátulgombolós talárjában. (És mi minden nem volt még ez az összetéveszthetetlen, jávorszarvas pofájú, málnakrém rózsaszín, undormányos, közös és mindenkinek mást jelentő igazságfenomén, hajaj!
De szép is volt, hogy volt!)
S akkor – hogy bele ne zavarodjunk a lehetséges magyarázatok bozontos sűrűjé-be, és felismerjük a valót és a szükségszerűt – adatott nekünk néhány kommunista.
Hogy miféle ember a kommunista, azt csak a különleges anyaghoz illő különleges nyelven tanácsos elbeszélni. Én csak annyit tudok, hogy az eszme csodálatosan bo-nyolult fény- és árnyjátékának ő a lélektani prizmája, belőle sugárzik tovább egyenes és merész sugárban. Tehát minden pártos igazság annyit ér, amennyit az épp’ a közel-ben felbukkanó s belébotló kommunista megért belőle. Ő a tudományos jövőcsiná-lás gyarló médiuma. Megszállottsága erőt ad, ügybuzgalma lelkesít. Ki más érthetné meg Marxnak, a nők koszorújában töprengő filozófusnak a jövőcsikarását, történe-lem-hurutját, világ-grippéjét, a bölcsészet rezignált, mély értelmű gyengélkedését?
Hogyne fogná föl a jelen töredékének ezredrésze alatt is – távol a távlatosságtól – a pártvadkanok röfögő, sörtés vonulását az új kor jeleként szétáradt ködben?
A kommunista maga az eszme embertökéletlenségű helytartója, aki elvtársi sé-tahajózáson a víznek árjába hugyozván, vadászvacsorákon elvtársnőket a hordóhoz szorítván, önvédelmi fegyverrel zárórát meghosszabbítván mégiscsak utat mutat. S valljuk meg, akik magunk is emberek vagyunk, erősen hatott ránk ennyi fogyatékos-ság. Elképesztett és megbénított ennyi korlátoltság, s ha nem is hittünk a kommu-nizmusban, azért értettük a kommunista primitív vagy agyafúrt akaratát, bámultuk eltökéltségét. Ő mégiscsak közülünk való, és magas történelmi kiválasztottságából bármikor visszatérhet hozzánk.
író, akiről egy másik pasas mondja, hogy író, ha egyáltalán megérdemli a megkülön-böztetést, ami ellen aztán majd szerényen tiltakozhat. Ottlik gesztusában őseredeti pimaszság lapul; Mozart félrehívja Salierit, jól hátba veri, és azt mondja: tudod, öreg, mi akár barátok is lehetnénk. Az udvari ember megbénul ekkora bunkóság láttán, mert jó, legyen ez az ördögfióka ötször jobb, mint ő, legyen a zene császára, a hangok fejedelme, na de ez semmire nem jogosítja föl, nem válik részévé az életének. Az ud-var örök, öntörvényű és tartózkodó.
A drága Ottlik is kacérkodott a pasassággal, talán azt hitte, így majd beveszik az ürgék, a manusok, a krapekok a buliba. Nem tudom, hogy miért feltételezte, hogy a szivarok, az ipsék és a mandrók el lennének ragadtatva, ha Ottlik Géza elvegyülne köztük. Szerintem kiutálnák a gizda pacákot, aki csak pipiskedik, és pasasnak kép-zeli magát. Géza bácsi, te nem voltál vízvezeték-szerelő, gyepmester és hajószakács, szendvicsember, konzervgyári anyagmozgató, te nem bírtál normális ember lenni, mert a normálisak nem írnak, tudván e tevékenység haszontalan és hiú voltáról. Egy pasas nem ír regényeket és novellákat. És bocsásson meg a világ, miféle szelekótya vizesnyolcas az, aki tőzsdézés helyett a tolla végét rágja? Szabadság, egyenlőség, test-vériség, ne haragudjatok rám olyan nagyon, én semmiről nem tehetek, a harmadik szememről, a háromkilós agyamról, a zenei, irodalmi és képzőművészeti kipárolgá-somról, viseljétek el szegény nyomorékot, aki hiába esküdözik szabályos, a mérettáb-lázat szerint még létező pasasságára, Salieri mégiscsak érzi rajta a Mozart-szagot.
Géza bácsi (hátha lehetnék az irodalmi kölyke) nem kért a mítoszból, az íróság sznobok táplálta aurájából. Manufakturális szorgalmú, közepesen derék varázslóként rángatta elő az egyre nagyobb nyulakat az egyre kisebb fejkörfogatúra tervezett cilin-derekből. Lehet, hogy ez a helyes út, a sztárnak, a zseninek, a prófétának és minden-féle rendű és rangú megváltónak ez az alázatos vagy egykedvű, cinikus vagy sóvárgó önmeghatározása, azért, hogy a szétzavart udvari kultúra után a tömegtársadalom pa-sasai közé süppedhessen, a másság kitüntetett oltalma alá húzódhasson Mozart kései, földi mása.
A társadalommanipuláció ipari megszervezésének és a kultúra szerepvesztésének korában szóba sem jöhet egy páva, egy zseni, aki még önmaga számára sem kiszámít-ható. Szerénység – sziszegte Salieri, képviselvén az egész, tudatosan működő kultúrát a dudvaként termő, szemtelen és alaktalan lángésszel szemben. S igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy végül is Salierinek volt igaza. A polgár önerős előrehaladá-sának, amelybe semmiféle deus ex machina nem lógathatja bele a maga sorstréfának szánt, kevés emberáldozattal lebonyolítható bábjátékát.
Egy Meatloaf (Fasírt) nevű rockénekes menedzserei tanácsára azt nyilatkozta, hogy egy időben nyugtatókat szedett, mert őrjöngő dühkitörésekkel reagált azokra a riporteri megjegyzésekre, hogy ő mekkora sztár. Nem vagyok sztár, ordította a tizenhét mikrofonba és nyolc kamerába. Én egy pasas vagyok, mint a magyar Ottlik Géza, a nemzetközi hírű pókerjátékos. Bizony, bólogat a húsz méterről egy vödörbe fejest ugró
artista, a nyolcvan főtt tojást másfél óra alatt magába tömő behemót, mi ilyenek va-gyunk, amúgy meg átlagos, a tömegben elvegyülni tudó pasasok…
Lehet, hogy így van, de akkor hadd könyörögjek, és követeljem maradék jövőnk érdekében: minden hatalmat Salierinek!
Naplótöredék
Valaha volt igazság. Jóllehet, nem olyan világraszóló, inkább csak helyi érdekű, és nem is rendíthetetlen és vakító, hanem követhető és barátságosan gyarló. A mi igaz-ságunk volt, a felkent féligazság, az engedélyezett látszat, az egyezményes paródia játékmestereinek szolgálati szabályzata. Volt igazság, kicsit szétálló szemű, tömpe ujjú, zsíros arcú, partizán-szókincsű. Onnan jött a távoli, medveszőr-sötét Moszk-vából. Mire ideért, már nem lengte körül vodkaszag, nem zörgött a belső zsebében a Pravda, nem pofozta az utcai limonádé automatákat. Szép szál, nagycsontú ma-gyar féligazsággá rugódott Operaházba, téesz-közgyűlésre, parlamenti fenyőünnepre egyaránt felölthető félkomfortos, bal-kezeslábas, hátulgombolós talárjában. (És mi minden nem volt még ez az összetéveszthetetlen, jávorszarvas pofájú, málnakrém rózsaszín, undormányos, közös és mindenkinek mást jelentő igazságfenomén, hajaj!
De szép is volt, hogy volt!)
S akkor – hogy bele ne zavarodjunk a lehetséges magyarázatok bozontos sűrűjé-be, és felismerjük a valót és a szükségszerűt – adatott nekünk néhány kommunista.
Hogy miféle ember a kommunista, azt csak a különleges anyaghoz illő különleges nyelven tanácsos elbeszélni. Én csak annyit tudok, hogy az eszme csodálatosan bo-nyolult fény- és árnyjátékának ő a lélektani prizmája, belőle sugárzik tovább egyenes és merész sugárban. Tehát minden pártos igazság annyit ér, amennyit az épp’ a közel-ben felbukkanó s belébotló kommunista megért belőle. Ő a tudományos jövőcsiná-lás gyarló médiuma. Megszállottsága erőt ad, ügybuzgalma lelkesít. Ki más érthetné meg Marxnak, a nők koszorújában töprengő filozófusnak a jövőcsikarását, történe-lem-hurutját, világ-grippéjét, a bölcsészet rezignált, mély értelmű gyengélkedését?
Hogyne fogná föl a jelen töredékének ezredrésze alatt is – távol a távlatosságtól – a pártvadkanok röfögő, sörtés vonulását az új kor jeleként szétáradt ködben?
A kommunista maga az eszme embertökéletlenségű helytartója, aki elvtársi sé-tahajózáson a víznek árjába hugyozván, vadászvacsorákon elvtársnőket a hordóhoz szorítván, önvédelmi fegyverrel zárórát meghosszabbítván mégiscsak utat mutat. S valljuk meg, akik magunk is emberek vagyunk, erősen hatott ránk ennyi fogyatékos-ság. Elképesztett és megbénított ennyi korlátoltság, s ha nem is hittünk a kommu-nizmusban, azért értettük a kommunista primitív vagy agyafúrt akaratát, bámultuk eltökéltségét. Ő mégiscsak közülünk való, és magas történelmi kiválasztottságából bármikor visszatérhet hozzánk.
Jártak-keltek köztünk, előzékenyek, hétköznapiak voltak, velünk zsörtölődtek az országos bajokon, s titkon csodálkoztak is, hogy koncentrációs táboraik, az internálá-sok és kínzáinternálá-sok sem tették jobbá az emberiséget. Végleges végüket az a pofonegyszerű felismerés siettette, miszerint a kommunizmus nem lehet jobb, mint a kommunisták.
Az ancien régime emberei lepottyantak a hétköznapokba, mint a delejezett tár-gyak a kikapcsolt elektromágnesről. Elmúlt az apró előnyökhöz juttató, türtőztető rend. A dölyfös zászlósurak már nem parancsoltak a békét szavatoló közös félelmek-nek. Felharsantak a szidolozott dudák, és kövéren és pici balettcipőben megjelent a demokrácia az összelejmolt reflektorok fényében. Addigra lebontották a festett ország díszleteit, kikapcsolták az óriásventillátort, eltüntették a széksorokat és a zenekart, és egy karikás szemű, csapzott clown körbemutatott a hirtelen támadt káoszon: szabad vagy!
Ahelyett, hogy végre megtudtuk volna, mi az igazság, azt a kukacos, penészes, plakátlapos kommunista féligazságot is visszavették az új zűr fitogtatói. Országos bált rendeztek: okos tapírok, rafinált sülök, kaján hangyászok, társasági kecsre fanyalodott varacskosak illegtek a fény és a pezsgő felvilágában. Hajszolódtak az egyre hidegebb tálak körül, a zenegép, mint egy tébolyult palacsintasütő váltotta a lemezeket. Több és még több energia kellett. Nagy, fuldokló kábeleken jött az áram a beton falú pin-céből, ahol ember nagyságú mókuskerekek táplálták a generátorokat. S a kerekekben ott loholt a hét vezér, Ady, Kodály és József Attila, Vargáné Ispiláng Emília, Éliás, Tóbiás, János vitéz, Szerb Antal és Szentkuthy Miklós.
Nahát, dőlt a büfé pultjára, szomorú söre mellé a közmagyar, öreg, megereszke-dett arcú lakótelepi kommunistákkal bratyizva, lám, lám, bámul ki a bepárásodott ablakon, már megint történik valami odafönt. Azt hiszem, oda az igazság, ma minden-kinek igaza lehet, azt pofázik, amit akar, lilára festheti a haját, vadházasságban élhet egy levelibékával. Szabad vagyok, na, és akkor mi van? Mi itt meg is dögölhetünk (mondta átnedvesedett tekintettel a velünk egylélek sörmagyar, és kézfejével elterelt egy hívatlan büffentést), ugye, hát így van? Erre aztán szépen rábólintottak a szürke fejek. Van már mindenünk: torelancia, plularizmus, korpromisszum. De hol van a Szokol rádió, a zónapörkölt kisfröccsel és a Brachfeld Szigfrid?...
Ordíthat a kidagadt nyakerű sültkonzervatív, az igazságai szétfutnak, mint a cir-kuszból szökött, felöltöztetett majmok. Fenyegetőzhet, fortyoghat a fosszilis kommu-nista, akkor pirkad újra az ég alja, ha kinő a Lenin-szobor fején a haj. Elkészült az új házirend, lehet lázadni, csak bátran, és lehetőleg őszintén. Kellenek az aláírások, a nagygyűlések, a méltóságteljes tüntetések, a petíciók, a nyílt levelek, a vitaműsorok, hogy mindenki hallja, hogy majdnem mindenki elégedetlen, van közösség, él magyar, áll Buda...
Ma már – nyolc-tíz év után – csak a reggeli kávé idegesít fel, s akkor le is ülök a Vadászy Lacitól megörökölt vastag konyhaasztal mellé. Megbámulom a távoli hegye-ket, a mögülük kikászálódó napfelkeltét, ezt a pompás, lomha színjátékot. A kisebbik
diófámon időnként megjelenik egy harkály, és szorgosan tágítja a törzs sebeit. A macs-kák felneszeznek a kopácsolásra, s kurrogva hipnotizálják a madaramat. De ő marad.
Mögötte a Nap egy olajos mosolyú égi serpenyő.
A király
Egy kicsiny, királyról híres település templomjáró ifjai felkerekedtek, hogy megnézzék Szegeden az Istvánról írt zenés történelmi darabot. Papjuk, aki konok royalista, és az Európára felesküdött Habsburg Ottóban törvényes magyar királyt tisztel, a tűzijáték-tól elszíneződött arccal fordult a tanítványok felé, akik akkor és ott Koppány mellett tartottak rokonszenvtüntetést. Talán, mert Vikidált mindig is Koppánynak ismerték, de hogy ki az az ismeretlen szépember, akinek Viktor Máté a koronát, Varga Miklós a hangját adta, az nem igen érdekelte őket. – Koppány, Koppány!... – skandálták a felségsértést, kiérezvén a rendezés lopakodó István-effektusait. Az anyja akaratától vezérelt István széles, melodikus áriákban próbált vívódni, míg Koppány falta a nőket, és látnivalón tudta, mit akar. Az engedelmes fiúval szemben ő a bőrruhás, Nap felé motorozó kamasz lázadás, s bizony, alig múlt koppánykodásaimra emlékezve nagyon is értettem, hogy miről van szó. S értette mindenki, aki a világ égtájai szerint épített komor várakra gondolt, ahol az ő felnégyelt ifjúkori nagyot akarása is ott száradozik örök okulásul.
A lényeget ott vétette el a darab, hogy a feloldhatatlan István–Koppány szem-benállást nagyította drámai anyaggá a parabola kedvéért. Pedig a magyar átok nem a választani nem tudásunkban volt/van (Koppány vagy István), hanem a Géza és István képviselte folytonosság fel nem ismert tanulságában. Méltányolnunk kell István mű-vét, de hát az sem utolsó szempont, hogy maga István az apja, Géza műve volt. Gézá-ról tudjuk, hogy őt is Istvánnak hívták, ezt a nevet kapta a pogány hite fenntartása mellett vállalt kereszténységben, koronát is kapott a bizánci császártól, s gyanítják, hogy a Stephanus Rex feliratú pénzeket is ő verette. Géza hívta be a térítőket, a né-met és olasz lovagokat. Bontakozó, ígéretes külpolitikájának első sikere éppen Vajk (Szent István) kiházasítása volt a bajor Gizellával. A két meggyőződésű Géza („elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy két istent imádjak” – csendesítette le sopánkodó udvari papját) mindent elrendezett, szinte kényszerpályára állította fiát, aki nem tett mást, mint II. Szilveszter pápa által honorált megszállottsággal, ha kellett tűzzel-vassal foly-tatta és bevégezte Géza épülő, országnagy templomának felépítését.
A félig pogány apa és a szentté avatott fiú történelmi kettőse (a magyar sorson túl, ami kétségtelenül benne foglaltatik az István–Koppány alkati vetélkedésben) fejezi ki leginkább az egyetemeshez tartozó nemzeti teljesítményt. S az már tényleg a képze-leten és a színes fogalmazáson múlik, hogy Gézát harcosnak, Istvánt ideológusnak, az apját stratégának, a fiát pedig egy kizárólagos terv alkalmazójának, beváltójának
Jártak-keltek köztünk, előzékenyek, hétköznapiak voltak, velünk zsörtölődtek az országos bajokon, s titkon csodálkoztak is, hogy koncentrációs táboraik, az internálá-sok és kínzáinternálá-sok sem tették jobbá az emberiséget. Végleges végüket az a pofonegyszerű felismerés siettette, miszerint a kommunizmus nem lehet jobb, mint a kommunisták.
Az ancien régime emberei lepottyantak a hétköznapokba, mint a delejezett tár-gyak a kikapcsolt elektromágnesről. Elmúlt az apró előnyökhöz juttató, türtőztető rend. A dölyfös zászlósurak már nem parancsoltak a békét szavatoló közös félelmek-nek. Felharsantak a szidolozott dudák, és kövéren és pici balettcipőben megjelent a demokrácia az összelejmolt reflektorok fényében. Addigra lebontották a festett ország díszleteit, kikapcsolták az óriásventillátort, eltüntették a széksorokat és a zenekart, és egy karikás szemű, csapzott clown körbemutatott a hirtelen támadt káoszon: szabad vagy!
Ahelyett, hogy végre megtudtuk volna, mi az igazság, azt a kukacos, penészes, plakátlapos kommunista féligazságot is visszavették az új zűr fitogtatói. Országos bált rendeztek: okos tapírok, rafinált sülök, kaján hangyászok, társasági kecsre fanyalodott varacskosak illegtek a fény és a pezsgő felvilágában. Hajszolódtak az egyre hidegebb tálak körül, a zenegép, mint egy tébolyult palacsintasütő váltotta a lemezeket. Több és még több energia kellett. Nagy, fuldokló kábeleken jött az áram a beton falú pin-céből, ahol ember nagyságú mókuskerekek táplálták a generátorokat. S a kerekekben ott loholt a hét vezér, Ady, Kodály és József Attila, Vargáné Ispiláng Emília, Éliás, Tóbiás, János vitéz, Szerb Antal és Szentkuthy Miklós.
Nahát, dőlt a büfé pultjára, szomorú söre mellé a közmagyar, öreg, megereszke-dett arcú lakótelepi kommunistákkal bratyizva, lám, lám, bámul ki a bepárásodott ablakon, már megint történik valami odafönt. Azt hiszem, oda az igazság, ma minden-kinek igaza lehet, azt pofázik, amit akar, lilára festheti a haját, vadházasságban élhet egy levelibékával. Szabad vagyok, na, és akkor mi van? Mi itt meg is dögölhetünk (mondta átnedvesedett tekintettel a velünk egylélek sörmagyar, és kézfejével elterelt egy hívatlan büffentést), ugye, hát így van? Erre aztán szépen rábólintottak a szürke fejek. Van már mindenünk: torelancia, plularizmus, korpromisszum. De hol van a Szokol rádió, a zónapörkölt kisfröccsel és a Brachfeld Szigfrid?...
Ordíthat a kidagadt nyakerű sültkonzervatív, az igazságai szétfutnak, mint a cir-kuszból szökött, felöltöztetett majmok. Fenyegetőzhet, fortyoghat a fosszilis kommu-nista, akkor pirkad újra az ég alja, ha kinő a Lenin-szobor fején a haj. Elkészült az új házirend, lehet lázadni, csak bátran, és lehetőleg őszintén. Kellenek az aláírások, a nagygyűlések, a méltóságteljes tüntetések, a petíciók, a nyílt levelek, a vitaműsorok, hogy mindenki hallja, hogy majdnem mindenki elégedetlen, van közösség, él magyar, áll Buda...
Ma már – nyolc-tíz év után – csak a reggeli kávé idegesít fel, s akkor le is ülök a Vadászy Lacitól megörökölt vastag konyhaasztal mellé. Megbámulom a távoli hegye-ket, a mögülük kikászálódó napfelkeltét, ezt a pompás, lomha színjátékot. A kisebbik
diófámon időnként megjelenik egy harkály, és szorgosan tágítja a törzs sebeit. A macs-kák felneszeznek a kopácsolásra, s kurrogva hipnotizálják a madaramat. De ő marad.
Mögötte a Nap egy olajos mosolyú égi serpenyő.
A király
Egy kicsiny, királyról híres település templomjáró ifjai felkerekedtek, hogy megnézzék Szegeden az Istvánról írt zenés történelmi darabot. Papjuk, aki konok royalista, és az Európára felesküdött Habsburg Ottóban törvényes magyar királyt tisztel, a tűzijáték-tól elszíneződött arccal fordult a tanítványok felé, akik akkor és ott Koppány mellett tartottak rokonszenvtüntetést. Talán, mert Vikidált mindig is Koppánynak ismerték, de hogy ki az az ismeretlen szépember, akinek Viktor Máté a koronát, Varga Miklós a hangját adta, az nem igen érdekelte őket. – Koppány, Koppány!... – skandálták a felségsértést, kiérezvén a rendezés lopakodó István-effektusait. Az anyja akaratától vezérelt István széles, melodikus áriákban próbált vívódni, míg Koppány falta a nőket, és látnivalón tudta, mit akar. Az engedelmes fiúval szemben ő a bőrruhás, Nap felé motorozó kamasz lázadás, s bizony, alig múlt koppánykodásaimra emlékezve nagyon is értettem, hogy miről van szó. S értette mindenki, aki a világ égtájai szerint épített komor várakra gondolt, ahol az ő felnégyelt ifjúkori nagyot akarása is ott száradozik örök okulásul.
A lényeget ott vétette el a darab, hogy a feloldhatatlan István–Koppány szem-benállást nagyította drámai anyaggá a parabola kedvéért. Pedig a magyar átok nem a választani nem tudásunkban volt/van (Koppány vagy István), hanem a Géza és István képviselte folytonosság fel nem ismert tanulságában. Méltányolnunk kell István mű-vét, de hát az sem utolsó szempont, hogy maga István az apja, Géza műve volt. Gézá-ról tudjuk, hogy őt is Istvánnak hívták, ezt a nevet kapta a pogány hite fenntartása mellett vállalt kereszténységben, koronát is kapott a bizánci császártól, s gyanítják, hogy a Stephanus Rex feliratú pénzeket is ő verette. Géza hívta be a térítőket, a né-met és olasz lovagokat. Bontakozó, ígéretes külpolitikájának első sikere éppen Vajk (Szent István) kiházasítása volt a bajor Gizellával. A két meggyőződésű Géza („elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy két istent imádjak” – csendesítette le sopánkodó udvari papját) mindent elrendezett, szinte kényszerpályára állította fiát, aki nem tett mást, mint II. Szilveszter pápa által honorált megszállottsággal, ha kellett tűzzel-vassal foly-tatta és bevégezte Géza épülő, országnagy templomának felépítését.
A félig pogány apa és a szentté avatott fiú történelmi kettőse (a magyar sorson túl, ami kétségtelenül benne foglaltatik az István–Koppány alkati vetélkedésben) fejezi ki leginkább az egyetemeshez tartozó nemzeti teljesítményt. S az már tényleg a képze-leten és a színes fogalmazáson múlik, hogy Gézát harcosnak, Istvánt ideológusnak,
A félig pogány apa és a szentté avatott fiú történelmi kettőse (a magyar sorson túl, ami kétségtelenül benne foglaltatik az István–Koppány alkati vetélkedésben) fejezi ki leginkább az egyetemeshez tartozó nemzeti teljesítményt. S az már tényleg a képze-leten és a színes fogalmazáson múlik, hogy Gézát harcosnak, Istvánt ideológusnak,