GIOSUÉ CARDUCCI
NAP ÉS SZERELEM
A könnyű felleg már elvándorol Nyugat felé ; a most is nedves ég lm újra jóságossá változók,
Köszöntve a munkát, mely újra foly.
54
A templom kúpolái közt, ihol, S a szentek közt is hozsannázva ég Az aranyos fé n y ; és zajos a lég A sólyom-rajtul, mely ott zsinatok így, hogyha Ámor újra rám mosolyg S a felleg a szivemrül szétoszolt:
Megint köszöntöm sugarit a fénynek.
Felém sugárzik a magasztos Eszmény, összhang lesz bennem minden egyes eszmém És érzésimből mindmegannyi ének.
OH HOL V A G Y . . .
Oh hol vagy? Vájjon mostan ki csodálja Szemed mosolygó fényét, kedvesem?
A szíved bűbájos melódiája Ma édes szókká ki előtt leszen?
A gyepen ülsz-e s nézdegélsz a tájra, S figyelsz, a zeíirrel ki mit izén?
Vagy tagjaidra tán a folyam árja Simúl sovárgón és szerelmesen?
Oh bárhol légy, akár a réti szellő Legyezze orcád, akár az enyelgő.
Lágy hullám érje vállald havát : Szerelmem az, melyet érzel te bárhol.
Mely téged lát mindenben, ami bájol, S örökös öleléssel karol át!
BESZÉLGETÉS A F Á K K AL.
Mely bús lapályt borítsz s magános dombot, Mélázó tölgyfa! téged nem szeretlek,
Hiszen te átengedted enyhe lombod Sok város-pusztitó, őrült seregnek.
Meddő babérfa! érted sem rajongok, Mivel hazudsz, ha színét kikeletnek Viseled télen, vagy királyi homlok.
Császári fő, tevéled díszelegnek.
Téged szeretlek, drága venyigém.
Mely a hegyoldalról nevetsz felém S azt érleled, mitől a szív felejthet.
Még örömestebb nézek tereád,
Fenyő, mely egykor négy deszkába rejted Hiú eszméim s vágyaim raját!
VI.
\TL IDILL.
Aranysugárt küld az uj április, S amint szobámon fénye végig árad.
Képed mosolyg szivembe, óh Maris.
S e szív, amely, mig renyhe harcba' fáradt.
Feledni bírt, én első kedvesem : lm ott pihen meg, évek múlva, nálad.
Oh hol vagy? Nem maradhatál te sem Nász nélkül, búban ; élsz hű férfi mellett
Kicsiny falunkban, békén, csöndesen.
56
Hisz tagjaidnak telje, büszke melled, Mely majdhogy széjjel nem veté fűződ.
Ifjak körében vágyat vágyra keltett!
Emlődön, ügye, szép fiúcska nőtt.
Ki már ma vad csikóra kap merészen És visszanéz r á d : bámulod-e őt?
. . . Mily szép valál, a hullámzó vetésen Amikor átsietni láttalak.
Mutatva, koszorúd hogy íme készen!
Mily szép v a lá l: sugár, derűs alak!
Nagy, mélytüzű szemed vad fényben égé Magas ívű szemöldökid alatt.
Miként arany kalászok szőkesége Búzavirágot, úgy folyá körűi Szemedet is hajadnak sárga éke!
S lángolt az izzó nyár köröskörűi S a nap rátűze a gránátfa-lombra S lenevetett piros gyümölcsirűl.
S mihelyt a páva megpillanta, nyomba*
— Azt vélve, istennője közeleg — Felríva üdvözölt s farkát kibontva.
Azóta hajh! nem értem csak telet,
Küzködve rút, komor, hideg homályban. . . Jobb lett vón’ élnem, óh Maris, veled!
Jobb lett vón* járnom a bivaly nyomában.
Űznöm, ha fut tetőn meg téreken.
Áll, néz s meg* eltün az erdők honában.
Mint rímet űznöm! Jobb lett vón* nekem.
Semmint a létnek titkait kutassam.
Ha szántva-vetve inkább feledem!
A gondolatnak szúja, bárha lassan, De folyton-folyvást őrli agyvelőm,
És ajkam- s toliamon csak bús panasz van.
Szivem a bűnös észtül oda lön.
Tudásunk átka csontom is kikezdte — A hiú dühre van csak még erőm!
Oh nyárfasor, mely állsz, a szélbe' rezgve!
Oh templom-udvar, ahol a pádon Oly jó elüldögélni szombat estve!
Jobbról a barna szántók, egy pagony.
Messzibb a bárkás tenger zsong körülte, Mig balfelől a temető vagyon . . . Szép, nyári délben pihenőre dűlve, El-elcsevegni, s szép az télen át, A tűzhely mellé vígan körbe gyűlve!
Oh jobb dicsőség, ha a kis család Kíváncsian gyönyörködik szavadban, Mi vész, mi harc várt az napon reád, Hogy' izzadál, mig elbukott a vadkan.
Mely ott hever a háznak udvarán — Mint rímes gúnyt röpítni szakadatlan’
Ripőkjeidre, én Itáliám!
V III.
A BOLOGNAI CERTOSA ELŐTT . . . Kedves a nap, ha kilépsz a halottak néma lakából;
Vélnéd, isteni csók éri az arcaidat:
Fénynek csókja, amely szétárad, míglen a tücskök Zengik végtelenül Messidor énekeit:
58
Tenger a sík, mely reszket, amelyből feltünedeznek Kastélyok, falvak, mint csupa kis szigetek.
Messzire kígyóznak, nyárfáktól szegve, az útak, S karcsú ivü hidak szeldelik át a folyót.
S minden láng meg azúrkékség. A veronai hegyről Két felhőcske tekint egymaga errefelé.
Délia! enyhe zefír fú rád a Guardia mellől, Mely az Apenninről ér koszorúsán ide.
S lengeti fátyolodat, s meg-meg lebbentgeti sokszor Márvány homlokodon éjszinü fürteidet.
Édes! míg lesimítgatod, és szemeidbül az üdvöt Ámor most is még egyre Ígérgeti csak : Hallgasd, szívemben hozzád mit zengnek a múzsák,
Hallgasd, hogy mit szól mind, ki a földbe' pihen.
fm e domb aljánszendergnek az umbrok ; a bárdjuk Elsőnek zavará itten a bérei m agányt;
S alszanak etruszkok, kik, kürt és lándsa kezökben, Néztek e zöld halmok misztikus árnyaira ; S rőthaju kelták is, kik a harc sebeit lelocsolni
Reno hűvös vizeit szívesen üdvözölék ; S római törzsbeliek, meg a hosszú hajzatu lombard
Aki utolsónak lepte el azt a tetőt.
Alszanak ők, s velők a mieink. Dél lángol a dombom S szólnak a síri lakók, és te fogadd a szavuk :
— Boldogok, ezt mondják, kik fönn járhattok [a halmon S kikre aranyszínű nap küldi meleg sugarát!
Nektek mormol az ér, a hímes utón lesietve.
Nektek zeng a madár, suttog a szélben a lomb, S mosolyog annyi virág, mely ujúl évente a földön.
És a csillag, amely örökös égi virág!
Saednivaló a virág, mely gyorsan fonnyad : a csillag.
Mely sose múlhatik el, az az imádni való.
Rothadt a koszorú a mi nedves, tar koponyánkon — Fürteitekre ti friss rózsafüzért tegyetek!
Fázunk lent, egyedül. . . Ti szeressetek, és a [tünékeny Létre derítsen fényt a szerelem, mely örök!
IX .
RÓMA SZÜLETÉSÉNEK ÉVFORDULÓ