I.
VIGASZTALÁS.
Ne sírj már többé. Fiad hazajő ; Már úrija a hazudozások harcát.
Jer, járjunk egyet. A lég üdítő,
S te oly halvány vagy : líljom lett az orcád.
Jer, járjunk egyet. Puszta bár a kert.
De járható még némely útja, nemde?
Majd arról szólunk, mily édes lepelt Borít a múltra évek hosszú rendje.
Van itt-ott rózsa még a rózsafán.
Pár félénk fűszálból még illat árad.
S ha te mosolygni fogsz majd, jó anyám, E puszta kert is mosolygósra válhat.
Majd arról szólunk, mily édes mosoly Van egyben-másban is, mit elfeledtünk . . . Mit mondanál, ha azt látnád : ihol.
Egyszerre száz virág is nő előttünk!
így lesz, bár rég elhagytuk áprilist.
. . . Nem kell fej kendői A szeptember enyhe, És még hajadban nincs egy szál ezüst, S a választék is alig résnyi benne.
Miért oly bágyadt a tekinteted?
Az anya szót fogadhat jó fiának!
Egy kis melegség üdvös lesz neked, Fehér orcáid napsütést kívánnak.
O la s z k ö ltő k . ö
82
Kell, hogy erős légy újra. Ami bánt, Felejtsd el egy időre mind a rosszat!
Jerünk és nézzük pár kis rózsafánk — Beszédem halk lesz, s szíved álmadozhat.
Csak álmadozzáll Minden úgy leszen, Mint hajdanában — úgy fogunk ma tenni!
Majd tiszta kezeidbe helyhezem
A szívemet . . . Óh nincs még veszve semmi!
Csak álmadozz! Az lesz az én napom, Ami a te napod. Az ősi telken Nyugodtan élek majd s megújhodom : Te adsz ostyát, mely megtisztítja lelkem.
Csak álmodj! Ez az óra arra jó.
Majd én beszélek. (Mondd, a szíved ért-e?) Oh nézd, a légben, mely oly csillogó.
Nem áprilisnak fantoma kisért-e?
Csak álmadozzunk. Álom-óra ez.
S mosolygjunk. Hisz nekünk tavasz ma támadt!
S majd később, ott benn, ha már este lesz, Ki fogom újra nyitni zongorámat.
Mily régen alszik, szegény zongorám!
Néhol már akkor el volt tépve húrja . . . El van ma is. S még gondol rá talán.
Hogy' járt rajt dédanyám viasz-szin újjá!
S mig a függönyből, mely szinehagyott.
Valami finom illat leng a légbe, Valami ollyas (úgye h^lgatod?) Mint hervadt ibolyáknak édessége : Valami régi táncot játszom én,
S nemes, meg kissé bús lesz az a dallam, S elfátyolozva hangzik a zeném,
Mint hogyha más szobából jönne, halkan , . .
5 majd aztán rólad verset is irok,
S benn léssz egészen, mint bölcsőbe' gyermek, És ősi metrumában a sorok
Majd kissé pongyolán s bájjal szökellnek.
És minden úgy lesz, mint volt hajdanán, S a lelkem egyszerű lesz újra nálad, S oly könnyen ömlik majd feléd, an\^ám.
Miként a forrásviz tenyérbe árad . . . II.
AZ IFJÚSÁG.
Koszorúd majdnem elfonnyadt egészen A fejemen, oh én ifjúkorom!
Mely egykor oly könnyű volt vállamon.
Az élet terhét mind sulyosbnak érzem.
Ám lelkem azalatt mind jobbá lészen.
Miként érő gyümölcs. Szerény nagyon, Bár elszánt. Hajlik ; sebje ha vagyon.
Nem nyög, megértni s megbocsátni készen.
Utolsó kurta hajnalod letűnik, Oh ifjúság! Az örvény zaj ja szűnik, S némán suhan felém uj partvidék . . . Másféle hangok s ragyogások kelnek : A pihegése sok testvér-kebelnek
S a könny, amely testvér-szemekben ég!
III.
JUTALOM.
Lelkem! mit ingasz élet-unalom S halál félelme közt? Hisz ami néked Fáklyád vala, már mind tövig leégett, S nincs semmi fény a puszta ugaron.
6
^^
84
Mit habozol? Ma is, mint egykoron, Csábít egy uj kaland reménye téged?
Nézd éltedet, e sí vár düledéket
Két órjás fal között — csak néma rom!
Hiába vársz, hogy gyors villám-ütéssel Csap rád a mennybolt. Hát mihaszna késel?
Ne kételkedj : nagy béke vár reádl Hiszen neked már hányszor megmutatta Sok hült tetemnek nyugodt arculatja, Hogy a Halál beváltja a szavát!
DANTE.
I.
EGY AN GYAL MENT AZ ŰRHOZ . . . Egy angyal ment az Úrhoz s szólt eképen : iCsodát szemlélnek íme odalent:
Egy szűzi lélek az, mely megjelent S egész idáig hint fel fénysugárt.
Kivüle nem hiányzik más az égben, Mely most csak birtoklásáért eseng.
Csak őt áhitja valamennyi szent 1»
Hanem az Irgalom pártomra állt.
Megértve, úrnőmért könyörgenek.
Ezt mondja: «Kedvesim! oh türelem még!
Reménytek hadd maradjon odalenn még, Hol van, ki őt elveszteni remeg,
S ki majd poklokra száll s elmondja majd o t t : 4iÉn láttam Őt, akit az Ég óhajtott!»
II.
ÚRNŐM OLY BÁJOS . . . Úrnőm oly bájos, olyan szűzies.
Ha köszönésre válaszol az ajka.
Hogy aki látja, reszket, szót keres.
De nem találhat és fejét lehajtja.
86
Ö hallja, mint dicsérik, s lovamén.
Szelíd alázatosság köntösében,
S véled, hogy megmutatni föld színén Az ég csodáit, onnan jött le éppen.
Oly tiszta kellemet láthatsz ez arcon, Hogy átjár szíveden egy édes érzet, Melyet, ki őt nem látta, meg nem érthet.
S úgy tetszik, ajkiról édes lehellet Repül felénk és hordja a szerelmet,
S azt mondja a szivünknek : hogy sohajtsoal
III.
SZEMÉBEN ÁMORT H O R D JA . . . Szemében Ámort hordja szívem hölgye S nemesből minden, mire rátekint:
Amerre elhalad, őt nézi mind,
S kinek köszön, remegve néz a földre, S hibái tudatátul összetörve
Mély sóhajtással vált az arca szint.
Hol ő van, tűn' az ember balga dölyfe Oh jertek, ünnepeljük, asszonyink!
Annak szivében, ki beszélni hallja.
Édes alázatosság ver tanyát, Hogy százszor boldog, ilyet aki lát.
S milyen, mikor mosolyg kicsit az ajka, Azt el nem mondja sem szó, sem irás - Olyan csudálatos ez új varázs!
OH, TI K IK JÁRTOK ÁMOR Ö S V É N Y É N .'.
Oh ti, kik jártok Ámor ösvényén, Figyeljetek! Azt kérdem én,
Van-e oly bánat még, mint bánatom?
Oh forditsátok fületek felém, S megérti mindjárt ifjú, vén,
Hogy mennyi kínkeservtől hányatom.
Ámor, irántam nagylelkű lévén, (Nem mintha megérdemleném!) Oly dússá tette éltem egy napon, Hogy sokszor mondták : «Ez ifjú legény Mért jár oly vígan s könnyedén ? Minek örülhet ez olyan nagyon ?)►
Most mind e régi kedvem odavan, Amely szerelmem kincséből fakadt, S oly koldus lettem, hogy számon lakat, Mert szólni róla szégyellem magam, S utánozom az egykor dúsakat, Kik rejtik ínségök, színleg vigan — De ég a gyász keblök zugaiban
És gyötrött szívök majdnem megszakad!
IV .
^ Úgynevezett kettős szonett (sonetto doppio). (Sé
mája aabaab, aabaab, cddc, dccd.)