EDMONDO DE AMICIS
EGY BÖLCSŐ MELLETT
I.
Már arca három napja halovány, A szeme is már oly bágyadva néz.
Anyját se kéri már, feje nehéz,
S a karja, nézd csak, hogy milyen sovány.
Szólj, orvos, mondj meg mindent igazán!
Csak nyiltanl Szívem minden rosszra kész!
Ne sirj, oh nőm; mit ér a könnyezés?
Jer, állj meg bátran férjed oldalán!
Komoly? . . . Nagyon? . . . Veszélyes hát a baj?
Ah, nyugtasd szívedet szivemre, nőm!
Ne zúzzon minket földre ez a jaj!
De nem! Nem bírom! Cserbe hágy erőm!
Adj könnyet. Isten! S irgalmazz nekem — Én meghalok, ha meghal gyermekem!
2.
Mi fáj, fiacskám? Mozdúlj végre hát!
Lehellj, tekints, mosolygj rám valahára!
Nem látod-é: megtébolyúl apád.
Nem érzed-é, hogy' éget könyje árja?
Oh asszony, hadd el már a jaj szavát!
Orvos, segíts r a jt. . . már a végit járja!
Oh ládd, hogy' reszket minden tagja! Ládd, Mily megtört fényű dülledt szeme-párjal Oh mire vársz még? Hárítsd a veszélyt!
Tett kell ide, nem hímező beszéd!
Próbálkozz'! . . . Nincs szived? Hát így hagyod?
De nem . . . bocsáss meg. Ládd, őrült vagyok.
De óvd meg a haláltul angyalom És lábaid porát is csókolom!
3-Az arca mily fakó, mily hosszúkás!
Szegény fiacskám — már közéig a vég!
Nem nézhetek rá . . . úgy megváltozék ; Takard be képét — olyan mint a váz!
Alig lehel m á r; óh szentséges ég.
Keblébe' már alig van dobbanás!
Nézd, mintha már halott vón' ; arca más — Szemét lecsukta — teste mint a jég!
Ah orvos! nőm! hát veszve volna minden?
Hát meghal? Elviszik fiúnkat innen?
Hát sírba dobják? nincsen már remény?
Én mindenem! Fiam! S elveszteném?!
Mondjátok : álom az, hogy vége lön.
Vagy itt loccsantom széjjel agyvelőm!
Mi az? Remélsz még? Nem mondasz le róla?
Csak szánalomból hazudod te ezt!
Ha óra múlva majd eszmélni kezd.
Ha arca pirosúl: az ég megójja?
90
Oh hatvan perc még, mennynek alkotója!
S oszt' lássam, mint száll rá örökös est?
Tudom, megőrjít vagy a sírba veszt Vagy harminc évvel öregít ez óra!
Hát jó. Itt állok néma nyugalomba';
Itt várom, karjaim keresztbe fonva.
Míg gyermekemnek lelke tovaszállt.
És várd te is, imára n
3
Űtva szád ; S ne kelj ki Isten ellen, angyalom, De térdepelj ide — parancsolom!Félelmes isten! Irgalmazz nekem!
lm jó anyámnak szent nevében esdek : Ne vedd el ezt az ifjú, gyönge testet — Oh szánd, oh szánd vivódó gyermekem!
Ha könyörülsz e nagy keserveken : Hűn s jámborul imádom majd kereszted, Bűnbánó, tiszta, szent életbe kezdek.
Mindegyik eszmém jótevés legyen!
De szándokod ha rendületlen áll.
Ha vége van : oh tedd meg, bölcs király.
Hogy meg ne halljam e z t : csak volt fiad!
Oh legalább ez egy kegyelmet add, Hogy már ne értsem majd e szózatot — De legyek akkor őrült vagy halott!
6. Szegény fiam : Te éltető erem!
Te arcra, szivre angyal mintaképe!
. . . Hogy' nőtt már szöghaja, mint lágy sel)re«, Hogy' omlott fürtje homloka fölébe!
Hogy' elringattam kisded bölcse]ébe' ! S ágyamba jőve, félig meztelen’
Piros kis lábait mellemre téve
Hogy’ rugdalózott, hogy’ játszott velem!
Fehér kis fészke mellett minden estén Hogy’ álltam, elragadtan csüngve rajt’ ! Hány csókom égett rózsaszínű testén!
Hogy’ váltogattam könnyet és kacajt, Danát, sóhajtozást — mig térdre hulltam, Tengernyi szeretettől ittasultan!
7
-Oh tűnő látomás, hát ég veled!
Oh hajnal-üzte ködkép. Isten áldjon!
Csak percekig lebegtél, mint egy álom.
Éltemnek puszta utjai felett!
Oh lelkem, még most sűrű éjjeled;
Nem érted, mit tesz : el kell tőle válnom!
Csak majd ha átlátsz e rémes homályon.
Ha már e zsibbadtságnak vége lett!
Bárhol leszek, szemem őt látja majdan, Bárhol leszek, azt kérdi szótlan ajkam.
Azt kérdi bús szemem, hogy hol van ő ? Hírnév, szerencse, boldogság, jövő.
Dal, ifjúság — oh minden hasztalan, E bölcső mélyén minden halva van!
8.
Nem, nem hiszem! Te csalsz! Hiú vigasz!
. . . Esküdj’ meg, orvos! Óh az istenért, Ne hasogasd szivem’ ! Mért ámítasz!
Játékot mért űzöl velem, óh mért?
9 2
Ne higyj e jelnek! Óh hazúdik az!
Agyrém, badarság, mit szivünk remélt!
Hogy meg van mentve? Él? Óh hát igaz?
Azt mondod : él? Eszem hát jól megért?
El tőlem, el most mind! Oh valahára Szakadjon bölcsőjére szemem árja.
Rég visszafojtott égő könnyeim!
Nézd csak — gyügyög, mosolyg, oh már nevet!
Szent isten, dicsért essék nagy neved — A fiam él! egész világ enyim!
II.
DIÁKSZERELEM .
Lenke kurta szoknyát, én kis zekét hordtam ; Szőke volt és szép volt — csúfság én se voltam, ö t a skála gyötré, engem Homér verse.
Azt, hogy «isten áldjon», gy-vel irtuk persze.
Tudj' isten, hogy' ébredt bennünk a kora láng.
Amikor még játszva gyerekdalt dalolánk ; Beléje ütődtem egyszer a sötétben — S megszerettük egymást rettenetesképen!
Híves árnyu berkek! hol üdvbe merülten Könyveimmel némán lábainál ültem : Kacsója ereit számlálva, csókolva.
Büszkén mint egy király, s rabjaként hódolva.
Picike, azúrszín habos ruha fedte —
Hogy' eszembe van még minden ránca, pettye!
Karja lányillatát mintha még lehelném.
Ajkam meg tapadna hosszú fürtje sel^mién!
Egyszer meg . . . a szél fútt s a fasornak árnyán Kivillant a lába, fehéren mint márvány.
S e misztériumon, mely megnyílt előttem Magános rejtőkben, lázban tünelődtem.
S az nap óta dalra nyillott ifjú lelkem ; Minden este «hozzá» himnust énekeltem — Füzfa-himnusokat — de hát ő mit értett?
Meghallgatta büszkén, s bezzeg nem Ítélt meg.
Aztán fejecskéjét vállaimra hajtván.
Halkan, bánatosan panasz csengett ajkán :
«Ah mit ér, hogy szeretsz? Korán szállók sírba . . .>►
S narancsot rágcsálva, reám borúit sírva.
Máskor meg rám nézett s hosszan elmerengve :
«E1 fogsz venni?» szólott. «Esküszöm, óh Lenke!
Hogyha meg nem kérlek, ha lesz hivatalom.
Szidjon bitangnak az egész birodalom!»
Egyszer kimondottuk : tovább nem gyötrődünk Holnap a sír szája hadd nyíljon előttünk!
Lenke szólt : «Megiszom két nagy üveg téntát!»
Én m eg: «Belém döföm apám panganétját!»
Másnap ünnepeltük családi szentünket;
Cukrászhoz vitt el a jó mama bennünket;
S tervünk dugába dőlt — megvolt sebünk írja : Két porció fagylalt, narancs meg vanílja.
Egyszer meggyülölve Lenke anyját, apját.
Szökést tervelgetve, vizsgáltuk a mappát.
S mivel rózsaszínre vala föstve B ritthon:
Megfogadtuk mindjárt : «itt éljünk majd titkon!>►
Regénybeli hősök példáján gyuladva, Majmolgattuk őket szóba', m ozdulatba';
Nem gondoltunk sokat prózai ebéddel — Mit nekünk a hitvány, köznapias étel?!
94
Végre oszt' elunva csipetet és morzsát, Koplaló szerelem búbánatos sorsát,
Tizennégy nagy zsemlyét magunkba temettünk - Tán olyan jóizüt azóta sem ettünk!
Zuhogó esőben anyádnak előle
H ogy' lopództunk egyszer fel a háztetőre, Ott ázva órákig széles sátor alatt.
Mint meleg fészekben nyugovó madarak!
S hogy' leszegted fejed, búsan j árva-kel ve.
Mint akit földre sújt iszonyú keserve, Csókonmak a nyomát rejtegetve, óva.
Mely nyakadon pirult : virágszál a hóba!
S hogy' szepegtél, mikor tetten ért apácskád!
Éppen ölelkeztünk — s ő hozta a p álcá t:
♦Kölyök, ha jót akarsz, ne jöjj többet elérnie Azt a szörnyű órát nem felejtem el én!
Hát, mikor tubákos körme közül futva Vén professzoromnak : épen fele útba' Felcsillant kötényed hófehér szalagja S ujjongásra fordult lelkemnek haragja!
Éjjel küszöbéhez sompolygtam vigyázva, Csukott ajtó előtt könyeimben ázva.
Csókoltuk a zárat, ő bent én odakint.
És a kulcslyukon át szálltak sóhajaink!
Gyermeki najvsággal néha nagy-ijedten Félretolt, amikor keblére siettem :
♦Kiméld becsületem!» kiáltá el magát, S lábait eldugta s bétakarta nyakát.
Egyszer meg így szóltam : «Ah oldalad mellett, Vélem, ezer titkos illatot lehellek!» ,
♦Jó pacsuli s olcsó!)) eképen sohajta,
Szagold csak a kendőm, most is az van rajta!))
Kérdezgetett sokszor : <(Egész szíved enyém?
Nem él-e benned egy eltitkolt ér z em é n y?
Hidegen hagy, mondsza, mind az egész lányhad?
Tudod, én még eddig hű voltam irántad!»
Pajtási körében félrevonúlt mindjárt, Holmi nagy dolognak sejtetvén a kínját : S én az iskolánkban ha olvastam, írtam : Vén roué módjára mosolygtam, blazírtan.
Sirtunk és nevettünk, esküdtünk, enyelgtünk, Mig aztán lassankint egy esztendő eltűnt.
Boldogan és büszkén, lángolva és fázva.
Reménykedtünk vígan a jövendő nászba'.
Hej, de egy rút napon nagy levelet kapva, Más helyre költözött Lenke édes apja ; Fiatal szíveink titkos kötelékét
Pecsétes Írással örökre eltépték.
Titkos kötelékét? Nem ! A végső percbe' Elárultam m a g am . . . pityeregtem persze.
Apám a bunkóssal hamar o d a lép e tt--- '—
Fedje sűrű fátyol ezt a szörnyű képet!
III.