GIUSEPPE GIUSTL
BÉKÉS SZERELEM .' Baj, baj, fiam, hogy az idegeink
Mezitlenek s ah : rángnak szakadatlan!
Mily boldog az, milyen vigan tekint.
Kinek idegje «takaró» alatt van : A zsír, amely fölötte szétterül, Elrejti köd meg forró szél elül.
Ki élő barométrum, mint magunk, Imé hová jut, bármikép szeretve!
Érzékenyek, sértékenyek vagyunk Elrontva kedvünk minden percenetbe : És minden árva csók valamikor
— Előbb avagy utóbb — torkomra forr.
Ez a komédia, szép kedvesem.
Vagy nem sokáig tart, vagy rossz a vége.
S hogy meg ne bánjuk majd keservesen.
Találjunk írt, hogy szent legyen a béke.
Te váltig hajtod : szenvedsz ; én is ám! . . Edzzük magunkat kissé, tubicám!
Ma ellenképül és tán gyógyszerül Sohase nyugvó szívünk nagy bajára, Mesélek majd i^gy boldog pár felül.
Amelynek békén foly szerelme árja.
Mely első csókja óta összefér.
Mint gorgonzóla-sajttal lágy kenyér.
Részlet az Ámoré paciíico c. hosszabb költeményből.
8*
ii6
Fél emberöltő óta tart hevük :
Imádják egymást, csakhogy észszerűleg.
Taddeo s Veneranda a nevük — Jó telt szavak, ugy-e, jó gömbölyűek?
Aminthogy igazában ilyenek Jól táplált emberekhez illenek.
Valódi farsang-szimbólum a nő : Egy szende képű, lomha testű donna;
Olyan, minő egy tyúk, mely nagyra nő.
Mert rizs-szemekkel tartja jól a konyha.
A mozdulat ja mind igy esdekel:
— «Csak lassan!» — s mindene flegmát lehel.
Tádéja meg — ez oszt* az igazi! — Nagy B betűnek látszik véges-végig.
Aféle fejbólintó vén csacsi.
Kit a világrend szörnyen kielégít.
Jár, mint a pulyka, közbe* széttekint.
Egyet szuszog s tovább döcög megint.
Különben tisztességes emberek És mindakettőj ükhöz szó se férhet;
S ajkukról bölcseség bár nem pereg (A háj s a bölcseség ritkán fivérek) Tiszták, üdék, mondhatnám csinosak, Mit fajtájukban ritkán látni csak.
Szép kényelemben látják egyamást, Mindennap délelőtt meg alkonyatkor ; Tárgyalnak konszernét meg ananászt, Beszélnek sok másféle jó falatról;
Ha tél van, a kályhát dicséri Tádé, Témája nyáron fagylalt s limonádé.
így szól a hölgyhöz, amidőn belép:
«Hogy* vagy fiam? Étvágyad úgy-e rendbe
«Csak megvagyok, barátom, mint elébbit
«Hogyan aludtál? jóizüen nemde?»
iTizenegy óra hosszat, kedvesem, Álmodtam véled is, mint rendesen >
És oszt' elüldögél órákon át,
S bizony nagy ritkaság, egy szót ha szól is.
Nagynéha ásit egyet, jókorát.
És mintha bonbon volna vagy rozsólis.
Oly élv neki e csöndes telehold-kép.
Mely oly apathikus, de néki oly szép!
A langyos vérü delnő azalatt A kanapén ül, kötéssel kezében;
S mig félóránkint egy szemet halad ; Rá-rásomolyg bonfordijára szépen.
És közbe-közbe aztán kérdezi:
«Nem tetszik egy pohárka x é r e s ih Mert néki nem kell ám száz karperec ; Üveg, tűtartó, flaska nála nincsen, S ez a sok «nipp», amit te úgy szeretsz, E száz haszontalanság, mit te, kincsem, Szekrénybe rakogatsz, asztalra téssz, S amire annyi pénzed odavész.
Jó háziasszonyképen ösmeri A maga gusztusát s a kedveséét ; Pincéje jó flaskákkal van teli — Dehogy rajong hiú csecsebecséért.
Kitesz likőröket, vajas kalácsot, H«gy <(szárazom ne folyjék mulatások.
S ha jő az alkony s más ifjú legény Megy, hölgyét a komédiába víve : Még egyre nyugszik lágy kerevetén S rágcsálva kötöget Taddeo híve.
«Esik?» «Nem a'.» «És hány az óra már?t (Itt egyet ásit) «Épen nyolcra jár.»
n8
«Már nyolcra? most öltözködöm.^ «Helyes.»
«De majd unatkozol magadba*, árván
«Sebaj ; csak öltözz.» «Mindjárt vége lesz.>
(S mindkettő mozdulatlan, mint fabálvány.)
«Hány óra már?» «Kilenc.» «Megyek legottan, S öltözködöm!» Mond és marad nyugodtan.
((Milyen ruhát vegyek fel? A lilát?»
«Jó, vedd fel azt.» «Hogy* menjek? A köpenyben
«Menj abba*, édes.» «Igazán? De ládd.
Megizzadok majd!» «Akkor hát ne menj benn'b És újra csend. <(Hm, mennyi az i á ö h
«Tiz óra rég elmúlt.» «Ah, rémitő!
De merre is van az a szobalány?
Ah! már a színdarabnak vége lészen!»
«Biz úgy. No elmegyünk máskor talán !>
«Jó. Most együnk hát. Már a téa készen !>
S mint ebben, úgy haladnak más dologban - Mindég e széditőn sebes galopban.
Szeszély, makacsság, mérges szóviszály Frigyüknek boldogságán sohse dúlhat, önáíok a gyanú elszundikál,
A féltékenykedés kompótba fúlad.
Ámor, ha minden dolga véget ért, Nálok pihen — kis trakta kedvéért.
Az Emberszólás — ah, mert nagy hibád, Hogy rólam mindent elhiszel, ^forrni! — Próbálta már, hogy egy kis galyibát Közöttük is lehetne-é csinálni, S álmukból fél órát elcsípni majd?
De nálok bezzeg nem lelt jó talajt.
Az agyarát hiába fente ki
Élesre mint a tü, s láb-hosszuságra.
Jó mélyre marni meg nem engedi
A vastag háj-rétegnek akadálya:
Szívekbe nem hatolt egy csöppn}^ mérge — N égy ujj hibázott még, hogy azt elérje!
Képzeld csak, egyszer holmi vén szatyor A zt súgta bé az asszonynak fülébe.
Hogy Tádé hűtlen, csábitó lator.
Ki titkon kedvest tart — már három éve!
S megmondta néki, azt a valakit Hogy' híjják, sőt még azt is, hol lakik!
De Veneranda igy szó lt: «Mit akar!
Csak nem kívánhatom, ne is mulasson?
Hadd szórakozzék, amíg fiatal!
Azt fájlalom csak, kedves Trézsi asszony, Hogy olyan szörnyen messze házba mén — Oldalnyilallást kaphat a szegény!»
Máskor meg' intik T á d é t: «Jaj neked!
Nem látod, mit tesz Veneranda? Vak vagy?
Cicisbeót tart a hátad megett!
Megcsal s a szeretője az a hadnagy, Ki szembe' bókol néked melegen — De szarvakat növeszt a fejeden!))
«Ne mondd! szól Tádé, Carlo odajár?
A Carlo! testi-lelki jóbarátom!
De hát ilyesbe' titkolódzni kár!
'sz ily embert jól esik körébe' látnom!
Oly víg fiú! Jaj, hogyha hallanád:
Megértenéd a hölgyem hajlamát!»
És évrül-évre lassan, csendesen.
Ilyen tempóban élnek és szeretnek.
S majd egykor mindakettő bent leszen Sorai közt a Matuzsálemeknek!