VINCENZO MONTI
A BÉCSI KONGRESSZUS
Miként az Appennínen toportyán-falka gyűl.
Hogy nyájat marcangolni rohanjon le a völgybe;
A zsarnokok tanácsa, a népeket hogy ölje, A Duna parija mellett ma épp úgy összeül.
II*
1Ő 4
Azt mondják: «béke! béke!» S aztán kegyetlenül Jogot meg igazságot temetnek el a földbe, A népszabadság szárnyát gáládul összetörve . . . Ez béke? Mit mondjunk hát a háború felül? 1 De hjába támaszkodtok egymásra, ti pribékek, Hivén, a földgolyóbis uralma a tiétek:
Gonosz csalásotoknak a vége már közel.
A bűnös hatalom majd magát emészti f e l:
A zsarnokok baráti hűsége ingatag,
És gyakran egymást tépik a pusztai vadak!
AD A NEGRI.
I.
TEMETÉS.
Fedetlen fővel, búsan, zordonúi, A nép tömött sorokban elvonúl.
A kocsiról, amely után haladnak, Leleng a vége a sok gyász-szalagnak.
És minden homlokon egy mély redő.
És minden arc borús, töprenkedő.
Derű hiába mosolyog a mennybül — A leikök sír, bár köny szemökbe nem gyűl.
Négy összeábdált deszkaszál között Torzúltan fekszik az elköltözött;
Fenn dolgozott a háztetőn, s lebukva, Szétzúzta a fejét a köves útba*.
Csupa erő volt, szép volt és vidám.
Egy életkedvtől duzzadó Titán, — S lefordúlt. S roncs lett karja, roncs a És özvegye áléitan hullt fölébe.
És most viszik a zordon hajlókig, Ahol felejtés meg álom lakik.
Kisérik gyásszal, némán a verembe, A végzet szörnyű útjain merengve.
Mily élet! — ezt gondolja mindahány Ilyen halál vár rájuk is talán ; így jönni meg a munka harcterérül!
És szívök elszorúl s arcuk fehérül.
képe,
i66
Mind bátrak, izmosak, mind csupa tűz, Tán mind egy édes álomképet űz : Egy házikót és benn egy kis családot — S tán holnap ezt is, azt is bukni látod.
Tetőről, vagy tán gép kerekitől.
Vagy boltozattól, mely fölébe d ő l. . . De a halónak sikolyát ki hallja?
Ki néz a vértanúi ravatalra?
Az eleven a holt helyébe lép.
Remény kel ottan, hol gyász volt elébb, És nincs a hadseregnek vége-hossza, Mely a bukottak halmait tapossa.
Miként gyerek, ki még semmit se tud S a néma sírok közt nevetve f u t : ügy mennek, zajjal, gondtalan rohanva.
S aiattuk milljom áldozatnak hamva!
II.
Tűz A B Á N Y ÁB AN . Ezer méterre megy a föld alá
A bánya torka,
És kísértetként, rabként tömlöc éjén, Ott lenn vesződik zordon akna mélyén
Tömérdek szolga.
ötszázan vannak; és mindnél kötél.
Lámpás meg csáklya ;
A súlyos munka által meg nem törve.
Nyüzsög az izmos, szép had lenn a^ földbe’
Hősök virág a!
Nincs túl a harminc éven egy se még, És asszony s gyermek
Vár rájuk ott, ahol a nap hevébe', örvénytül távol és veszélytől védve,
Virágok kelnek.
Gígás erővel vágják az utat A sziklakőbe :
lm a plebejus-kar s plebejus-szellem A néma szírt hideg fönsége ellen
Ostromra jőve.
És zúznak, törnek, mint a vandalok És vájnak s vésnek.
Miként piócák a falhoz tapadva . . . S a mél
3
^ség bosszút á l l : jön pillanat jaA büntetésnek.
Üt már a perc : egy lámpa megreped, Rá egyet dördül,
S most rémes fénnyel és nagyot ropogva.
Kicsap a bányagáznak szörnyű lobja A szén-gödörbül.
S bedől a fotyosó, szakad a bolt, S halállal küzdve
Mig ordít a nép s minden zúgot ellep, Mint kígyó szökken a tűz egyre feljebb
Rőt színű füstbe' . . .
És terjed, terjed s rombol, mértéktelen' falánkul S kemence lessz az akna az óriási lángtul.
Haldoklók és halottak feküsznek egy halomban S vadállati üvöltés hallatszik innen-onnan : Mint város hogyha égne, hógörgeteg zuhanna.
Most tátaná ki öblét a poklok birodalma.
De nem akarnak veszni a még élők ; ha tudnak.
Vad élet-ösztönüktől hajszolva lótnak-fútnak.
Egy odúból a másba, lihegve és pihegve Vágtatnak démonokként a kigyulladt üregbe'.
Cafatba' lóg ruhájuk, szemüket téboly lakja.
Amint vérző kezekkel mászkálnak a falakra, A levegőt keresni. . . örülni napsugárnak És suttogó szeleknek, árnyékos fasudárnak
i68
S a tiszta, kéklő menn5niek, melyen a hajnal ébred S mindennek, mit beszívunk, mindennek, ami élet!
Igen, e szolga-élet, lenn töltve a homályban, Poros meg füstös aknák világtalan honában, Az a silány, sivár lét, mely fényt, virágot nem néz, Az a vakondok-munka, az a borzalmas tengés : Az kell nekik, akarják! . . . És mintegy eszelősen Meredek sziklakőbe fogódzanak erősen
S mind levegő után kap és mind csak füstöt nyel be...
A vér s a por a földön sárrá van , elkeverve S minden zuhan meg széthull s mindütt halál meg
[rom van S az elemek csatáznak őrjítő borzalomban.
S a tűz föl- és lecsapkod, szökellve, mint szilaj lány, Vihogva, hahotázva a holtak csúfos halmán.
És gyilkos gyűlölettel, vad bosszú-dühvel égve, Sivitja telhetetlen : lm győztem! vége! vége!
És minden elmúlt. S holnap majd kihordják A napvilágra az elesteket,
S körülözönlik és körülsikoltják Formátlan testöket.
Széttépett tagjaik fölé jajongva, Zokogva, lázasan leomlanak
S a fájdalom pecsétjét rájuk nyomja Ezernyi hő ajak.
És azután a szekerekre hányják S gyászfátyolok, sötét zászlók között Viszik közös verembe mindahányát',
Aki elköltözött.
S aztán felejtés száll a nyugvó-helyre.
És nőni fog testükből a siron,
— Tán mert egy Isten rá csókot lehelle, Jácint és liliom.
Vagy majd a búza hányja dús kalászit.
Az ő hamvukból szíván az erőt.
És zöldebb lesz a mirtus, és a pázsit Bujább, mint azelőtt.
S dalos-madár száll fönn a levegőben S lent víg, szabad nép ifja-lánya jár, S köröskörül majd gazdagabban, hőbben
Buzog az élet-ár.
És a halottnak gyermeke — oh gyász-nép! - - Ha ki nem irtja a nyomor, a szenny,
Kenyérhez újra nem bir jutni máskép, Csak ha bányász leszen.
És ők is majd lemennek a vak éjbe S tán egyszer, míg ott munkál a csapat És vissza-visszadörg az akna mélye
Súlyos csapásokat:
Megbotlanak apjuk, nagyapjuk csontján S a szívük hirtelen összébb szorul.
Fejők lehajtják, mig, dübörgve tompán, Csákányuk földre hull.
. . . Oh nép, te lábbal tiprott faj, te gyáva.
Szépség, erő mit ér neked, oh rab?
Ha nem tudsz mást, csak nyögni vas-igádba', Meghalnod okosabb!
Köszöntsd a tűzvészt, melytől semmivé lesz Éhséged épúgy, mint a rongyaid,
A mely az űrbe szórja, hol nem érez.
Szivednek roncsait;
Mely egy kis meddő szánalomra bírja.
Ha percre is, a boldogok hadát.
Mely minden búd és fáradalmad írja.
Mely békét s álmot á d !
170
Köszöntsd a tűzvészt, mely a dús fülélM*
Ezt dörgi: «Kelj! ne sütkérezz te itt I Szerelmi álmaid szakítsd ma félbe,
Hadd pompás ünnepid';
Eredj, s kalaplevéve, rémüldözve.
Rogyj le s nézz szét e testek halmain : Kit láng és romlás ért munkája közbe'.
Testvéred halva im!»
III.