Csendesen borult rá Pécsre a Szenteste, jövetelét sok-sok édes gyermek leste.
Hófehér ruhában surrant el egy angyal, csengővel csilingelt, suhogó szárnyakkal.
Boldog szülők fogják gyermekeik kezét:
árad a szeretet Pécsett is szerteszét.
Csillognak a szemek, a gyertyák fénylenek, s tudja minden pécsi: Jézus megszületett.
Mindenki várta őt, drága szerettünket, ki váltságot hozott földi reményünknek.
Kicsiny szívek hívták a mi Jézuskánkat, ő az egyetlenünk, ki minket megválthat.
Fölcsendül az ének, köszöni a lélek, a magyar mindenhol hálás Istenének.
Csillog a szeretet a család szemében, boldogság üli meg Kárpát-medencénket.
Reménykedünk mindig szerető szívedben, emeld fel a lelkét az összes hívednek, s bocsásd meg ez estén gyarló tetteinket, hogy aztán melletted nemesedhessünk meg.
Édesapám int most mélyen a lelkemből, Édesanyám ölel engem szeretetből;
ők is bennem élnek, s nem csak karácsonykor, fölsejlik alakjuk a gyermekkoromból.
Béke honol mostan, boldogság a házban, pislognak a gyertyák pécsi lakásokban.
Hálaének száll a mennybe Istenünkhöz:
erőt ád a szívnek magyar jövendőhöz.
Körülálljuk most mind a szent karácsonyfát, örvendezünk együtt: látván a Jézuskát.
Piros alma, dió, mákos kalács, jó bor:
az ünnepi asztal megterítve jókor.
Bárcsak ez a béke mindenhol így élne!
Nem lenne szegénység, az ember nem félne!
Kitárná a szívét Jézusnak szavára,
megtenné a dolgát, s nem csodára várna.
Csendes most a város, a kétezer éves.
Angyalok vigyáznak mireánk itt, Pécsett.
Karácsonyfa int a házak ablakából, kitárva a lelkünk földi boldogságtól.
Üzenet a pécsieknek
gr. Mailáth Györgytől, a főrendiház elnökétől 1871. május 19.
„Méltóságos főrendek! Midőn az imént hódoló tisztelettel a méltóságos főrendek körében is kihirdetést nyert kegyes királyi levél értelmében a harmadik ülésszakot megnyitottnak nyilvánítanám: legyen szabad a méltóságos főrendek figyelmét ez ülésszak kiváló fontosságára irányoznom.
Ha az 1865–68-iki országgyűlés a megingatott szellemi béke megszilárdításában, az alkotmány helyreállításában fára-dozott, és így némi tekintetben az alkotmányozónak nevét kiérdemelte; a jelen országgyűlésnek nem oly fényes, de nem kevésbé fontos feladat jutott: a szervezésé. Alkotmányunk alapelveit összhangzásba hozni a nyugati polgárosodásnak a tudomány, és a gyakorlati élet által helyeseknek ismert követelményeivel, az e jelzett alapon alkotandó uj intézménye-ket a nemzet géniuszához idomítani, hogy azok nem egyedül a törvény holt betűjében, hanem a nép szokásaiban és erkölcsei-ben leljék támpontjukat, és ezekbe illeszthessék gyökereiket; tehát újból alkotni, hol ez okvetlen szükséges, viszont hézagot betölteni, hiányt pótolni, hol ez üdvösebbnek mutatkozik, és mindezt eszközölni szerves összefüggésben, hogy a fennálló
intézmények homogén párosítás által uj életerőre tegyenek szert, az uj alkotás pedig a fennállóban találja a leghatályosb gyámolát, e feladat jutott szerintem a jelen országgyűlés osztály-részéül.”1 (Kiemelés: V. Gy.)
1 Gr. székhelyi Mailáth György főrendi házi elnök beszéde a főrendi ház CXII. országos ülésén, 1871. május 19-én. In Az 1868-ik évi ápril hó 20-dikára hirdetett országgyűlés főrendi házának naplója. Fenyvessy Adolf és Kónyi Manó gyorsíró főnökök közreműködése mellett szerkeszti Maszák Húgó. II. kötet. Hiteles kiadás. Pest, 1872, Pesti Könyvnyomda Részvény-Társulat, 172–173.
Áldott emlékezetű ifjabb székhelyi Mailáth György (Pozsony, 1818. XII. 8. – Budapest, Várnegyed, 1883. III. 29.)
az országgyűlés főrendi házának elnöke, országbíró,
a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának tiszteleti tagja.
(Josef Kriehuber litográfiája)
Üzenet a pécsieknek
gr. Tisza István miniszterelnök úrtól 1914. december 22.
Bárcsak eleink tudva tudták volna azt, amit az áldott emlékezetű gr. Tisza István, királyságunk kétszeres miniszter-elnöke hajdanában olyannyira tisztán látott! Akkor nincs trianonizálás, akkor még mindig lenne Magyar Királyság! Akit aljas és gyáva antihunita galiciáner bevándorlók gyilkoltak meg a pénzkupecek irányította ideológusok parancsára, mert igen-csak féltek tőle — a monarchia pénzkupecei!1
„…szerencsénk-e vagy szerencsétlenségünk, de minden-esetre dicsőségünk az — fogalmaz a vasgróf —, hogy minket, maroknyi magyar nemzetet a földtekének olyan pontjára ren-delt az isteni gondviselés, ahol védelmére szolgálunk az egész emberiség nagy kincseinek, ahol útjában állunk romboló hatal-mak nagyravágyó törekvéseinek, ahol tehát fokozott
veszélyek-1 Egy elmebeteg antihunita, egy hontalan messiás, egy bevándorló lakfi
— a Szabó Ervin nevű is (született Schlesinger Sámuel Ármin) — ter-vezte az egyik legnagyobb, legkitűnőbb magyar államférfi, az áldott emlékezetű gr. Tisza István meggyilkolását. Az átkozott Szabó nevét még mindig viseli egy budapesti közkönyvtári hálózat. Óriási szégyen ez a budapesti magyarokra!
kel kell szembetekintenünk, fokozott harci készséggel kell ké-szen állnunk, ha meg akarjuk védeni nemzeti egyéniségünket, ha biztosítani akarjuk nemzeti függetlenségünket.
Különös az, hogy ez a nagy igazság egyszer-egyszer milyen gyorsan el tud tűnni a magyar nemzet öntudatából. Hiszen, ha csak az utolsó emberöltőre tekintünk vissza, még aránylag elég fiatal embereknek is emlékezetében lehet az az idő, midőn a 70-es és 80-as években2 olyan történelmi erjedési folyamat játszódott le közel határainkhoz, amely — hogy úgy fejezzem ki magamat — kézzelfoghatóvá tette minden magyar emberre nézve, hogy a háború veszedelmei minden pillanatban nyakunk-ba szakadhatnak, és mégis, alig szűnt meg ez a politikai feszült-ség, alig állott be bizonyos időleges megnyugvás a Balkán-fél-sziget fejlődése körül, olyan gyorsan felejtették el némelyek azt, hogy itt nem pillanatnyi komplikációkról, hanem egy közvet-len határaink mellett folyó nagy világtörténelmi processzusról van szó, amelyikbe akarva-nemakarva belevonatunk, amelyik-nek intézésében irányadó befolyást kell, hogy gyakoroljunk, ha azt nem akarjuk, hogy fejünk felett, ellenünkre, a mi elsöp-résünkkel menjen végbe ez a történelmi folyamat.
Csak röviden utalok rá. Ezelőtt tíz-tizenkét esztendővel, akkor, mikor a magyar nemzet védrendszerének kérdéseivel foglalkozott, fantaszták gyanánt gúnyolták azokat, kik ráutaltak ezekre a veszélyekre. És ime, alig néhány év múlva milyen bru-tális kérlelhetetlenséggel cáfolt rá ezekre az illúziókra a törté-nelem. Akuttá vált újból a krízis, egymásután játszódtak le események déli és keleti határainkon, amelyek napnál világo-sabban bizonyították be mindenki előtt, hogy nagy problémák megoldása kerül napirendre, nagy problémáké, amelyek lét-érdekeinket érintik. […] Az a bűnszövetkezet, amely bűnös
2 Természetesen az 1870-es, 1880-as évekről van szó.
célokat a legaljasabb eszközökkel kivan elérni, segítőtársakat kapott: segítségére siettek azok a nagyhatalmak, akik ma, mint Európa békéjének, függetlenségének, civilizációjának védelme-zői akarnak feltűnni az egész emberiség közvéleménye előtt.
Ezzel a magatartással ő róluk is lehullott a lepel. Az a közép-európai szövetség, melyre reátámadtak, egész fennállása alatt a békének, Európa nyugalmának, Európa nemzetei független-ségének szövetsége volt. Hisz a béke fentartásának érdeke, a status quo biztosítása, hozta létre ezt a szövetséget és ezt a célt szolgálta nagy következetességgel, nagy mérséklettel, nagy béketűréssel egész fennállása alatt. És csak most tűnt ki, hogy az a másik szövetség… a kapzsiságnak, a hatalmi vágynak, az uralomvágynak szolgálatába szegődött. Ezeknek a káros, rom-boló szenvedélyeknek szolgálatában, egy rossz ügyet használva fel ürügyül, zúdította Európa összes népeire a mai világháború borzalmait.”3 (Kiemelés — V. Gy.)
Kísérteties. Mintha a mai európai helyzetről olvasnánk elemzést: a keresztény Európa elárulóiról, a brüsszeli buta-kratákról, az isiászos alkoholistákról, a műveletlen kancellár macákról, a csonka-magyarországi lakfiakról meg a globalista pénzkupecekről.
Legyünk résen! A haza nem eladó semmi pénzen!
* * *
3 Gróf Tisza István összes munkái. I. köt. I. Tanulmányok és értekezések.
II. Naplószerű feljegyzések. Budapest, 1923, Magyar Tudományos Akadémia, 671–674.
Az áldott emlékezetű gr. Tisza István (1861. IV. 22. – 1918. X. 31.), a Magyar Királyság legkiválóbb államférfiainak egyike,
királyságunk kétszeres miniszterelnöke