A Nagy Lajos Gimnáziumban 1967-ben végzett IV. b osztály tanulóinak
ötvenéves érettségi találkozójára
Ötven éve, hogy mi már érettségit tettünk, csodálatos iskola voltál te minekünk!
Az ötven év úgy elszállt, mintha nem lett volna, ifjú szívvel ülünk most benn az osztályunkban:
ki-ki helyén, ahol ült, annak idejében…
semmi nem változott meg a termünk lelkében.
A hírneves „állami” Nagy Lajos Gimnázium az 1960-as években
Iskolánknak szelleme megmaradt a régi, a földi jóság mellé hozzájött az égi.
Szende Ibi néni volt az osztályfőnökünk, magyar irodalmat is ő tanított nekünk.
Dobay igazgató szeretett bennünket, és a tanáraink is megbecsültek minket.
Vidámság volt minden nap a mi osztályunkban, ámde komoly munka folyt régi iskolánkban.
Tanultunk is rendesen, hogy emberré váljunk, senki nem hozott szégyent, magunkért kiálltunk.
Az osztályközösségünk ma is összetart még, úgy beszélünk egymással, amint volt az nemrég.
A 25 éves érettségi találkozónkon, 1992-ben
Elöl középen a szerző és osztályfőnökünk, Szende Béláné dr., hátul középen Páva Péter akkori igazgató
Nagy Lajos Gimnázium! Hálát adunk néked, noha tudjuk jól mi azt, te ezt sosem kérted.
Szívünkben élsz, szeretünk, te se felejts minket, amíg élünk, eljövünk látogatni téged.
S hogy ki lesz az utolsó? Azt csak Isten tudja…
Egyedül fog emlékezni mindegyik társunkra.
Téged viszünk lelkünkkel a síron is túlra, a szellemed elkísér ama hosszú útra.
Áldott a te emléked a tanárainkkal és az összes osztályokkal és a diákokkal.
Légy mindig a nemzetünk hites példaképe, a Magyar Királyságnak erős reménysége.
1979 májusa, pécsi osztálykiránduláson.
Középen balra a szerző, jobbra a szeretett Dobay igazgató úr.
A budapesti ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziuma tanáraként meglátogattam diákjaimmal régi iskolámat és Dobay igazgató urat.
Rendkívül szívélyes fogadtatásban volt részünk.
Az érettségi után azonban, felnőtté válásom kezdetétől, igen furcsa dolgok történtek velem. Egyre gyakrabban tűnt fel nekem, hogy valami nagy-nagy hamisság van gyermekkorom kedves városában és hőn szeretett hazámban; és kezdtem magam kellemetlenül érezni. A barátaim hasonló gondjaikról számoltak be. Sokat beszélgettünk arról, mi lehet az oka az ők rossz érzéseinek és az enyéimnek.
Én először elsős gimnazistaként kerültem szembe az anti-hunita diktatúrával egy komonista gyilkosról elnevezett szegedi gyakorló gimnáziumban, a Ságváriban, ahol a középiskolai tanulmányaim első két évében jártam. Hősködésemet kettes magatartással viszonozta a megfélemlített tantestület. Azért voltam ott gimnáziumban, mert Édesanyám beadott a szegedi MÁV Nevelőintézetbe, amely teljes ellátást biztosított a szegény vasutas családok gyermekeinek, amilyen magam is voltam;
Édesanyám meg a vasútnál dolgozott. Előtte meg, az általános iskolában, alsó tagozatos tanulóként, a kőszegi; felsősként pedig a répceszentgyörgyi vasutas nevelőintézetben voltam. Mind-három intézetben becsületes, jó szívű tanáraim voltak.
Szóval felfigyeltem arra, hogy az, amit a tanáraim a gim-náziumban és a tudományegyetemen tanítottak nekem, vagy amiket addig sok könyvben olvastam, mind-mind jól felépített, ravaszul kimódolt hazugságok! Aljas antihunita hazugságok!
Azt hazudták például évtizedeken keresztül, hogy az én édes anyanyelvem a finnugor nyelvcsaládba tartozik, szavaink nagy része török1 vagy szláv jövevény, más népektől átvett szavak; hogy valahol a Volga és a Káma folyók összefolyásánál volt a mi őshazánk; hogy őseink más népek uralma alatt éltek,
1 Zsebemben sok kicsi alma van — törökül: cebimde çok küçük elma var (kiejtve: „dzsebimde csok kücsük elma var”): vajh, nem fordítva volt ez?
Tán nem ők vettek át szavakat az ősi magyar gyöknyelvünkből?
mindig menekültek valamelyik erősebb sztyeppei hadi népség elől, és az utolsó ilyen menekülés hajtotta be őket a Kárpát-medencébe; az volt a honfoglalás; hogy a hunok, az avarok, a szittya népek nem mi vagyunk, e népek nekünk még csak nem is rokonaink, hozzájuk semmi közünk nincs. És egyéb tankönyvi hazugságokat is fel kellett mondanunk: az antihuni-ták által aljasul meghamisított magyar történelmünket (lásd pl.
„dicsőséges tanácsköztársaság”, „Horthy-fasizmus”, „klerikális reakció”, 1956-os „ellenforradalom”), és jelentős magyar írókról meg nem szabadott tudnunk (pl. Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Tormay Cecília, Krúdy Gyula, Zilahy Lajos, Márai Sándor,
Nyírő József, Wass Albert, Sinka István…), mert az antihuniták általuk „nagy”-nak kikiáltott írócskáit, költőcskéit, egy mind-össze ötszáz példányban megjelenő, idegen, urbánus szellemi-ségű folyóirat nyugatról meg Gácsországból idevándorolt szer-zőcskéit kellett parancsszóra ajnároznunk.
És eme jól felépített hazugsági láncolatnak áldozatai lettek az én kedves osztálytársaim és az egész korosztályom, a nemzeti elődök és az utódok is. Tanáraink sok-sok éven át „hazudtak”
nekünk, ámde ezt akként tették — gondolom én —, hogy sokan közülük maguk sem tudták; avagy tudhatták, csak meg-félemlítették őket; vagy velük is elhitették a hazugságokat a hazánkat megszálló szovjet hadseregnek és a szovjet antihunita komonista párt vezéreinek a parancsára nyakunkra ültetett, hajdani bevándorlók elfajult leszármazottaiból és belföldi árulókból álló gyilkos antihunita hatalom emberei, akik szét-lopták a magyar nemzet még megmaradt országát.
Az antihunita komonisták gyűlölték a magyar nemzetet, és mindent tönkretettek az országunkban, amihez hozzányúl-hattak; a II. világháborút lezáró párizsi békeparancsban másod-szor is trianonizált hazánk szovjet megszállását és
gyarmatosítá-sát lelkesen támogatták; az ősi magyar nemzetet meg akarták törni, sőt eltörölni a Föld színéről, hiszen mindenkit „inter-nacionalistává” akartak erőszakkal átnevelni (emlékszünk még?
— „nemzetközivé lesz holnapra a világ”), és mindenkit komo-nistává is akartak még tenni, természetesen az ők igazságtalan hatalmuk szolgálatában. Az apostoli Magyar Királyság a XX.
században kétszer is galád antihunita támadás áldozatává vált.
Ekképpen történt ez lengyel testvéreinkkel, a németek egy részével, az oroszokkal, a keleti testvérnépeinkkel, a kínaiakkal, a koreaiak és a vietnamiak egy részével, a kambodzsaiakkal, az indonézekkel, a kubaiakkal stb. Most meg, miután előző tervük csúfos kudarcot vallott, egy nemzetek nélküli kevert tár-sadalmat találtak ki nekünk a hontalan messiások, ezek a Sátán szolgálatában álló, emberiségellenes felforgatók, és annak az európai akoljába akarnak beterelni minket. Mert ha már a komonizmus téveszméjét nem tudták a gyakorlatba átültetni ezen elmebetegek (ám 120 millió embert nagy élvezettel gyil-koltak halomra hagymázos eszméik erőszakos megvalósításának a kísérletében!), akkor majd most… akkor majd most hány száz millió embernek kell elpusztulnia e hontalan, elmebeteg messiások, ideológiai bűnözők, lelki betegek újabb romboló kísérletében?
Nemcsak nyíltan antihunita e szerfölött bűnös, mások sorsáért egy cseppet sem aggódó, beteg lelkű, pénzkupec tár-saság, hanem mélységesen emberiségellenes is!
Nemzetem eme kiszolgáltatott állapota volt az én rossz érzéseimnek az okozója az ún. komonista társadalom alsó foká-ban, a „létező cucilizmusban”! Vagyis maguk az antihuniták! — így nevezem azokat, legyenek bármilyen vallás vagy ideológia követői, tartozzanak bármelyik néphez; legyenek bár az ellensé-geinkkel együttműködő árulók (Istenem, mennyi volt és van
belőlük!), akik gyűlölik, utálják, pocskondiázzák hős és szorgos nemzetemet, a gyönyörű hagyományainkat, a csodás népi kul-túránkat, a nemes magyar embereket, és aljas mesterkedéseik-kel Kárpát-medencei magyar hazánk elfoglalására, felszámo-lására, idegen kultúrájú és vallású emberekkel való elárasztására törekszenek, és mindezekért a Sátánnal szövetkeznek ellenünk!
Barbárok!
A történelem folyamán a barbár antihuniták tudatos, sunyi, galád mesterkedései, áskálódásai, nyílt és aljas támadásai a magyar nemzet, a magyar emberek ellen, a magyarság léte ellen irányultak; a jelenben is erre irányulnak. Árulásaikkal a magyar nemzetnek, a magyar embereknek, a magyarságnak ártottak és ártanak; ármánykodásaikkal a magyar nemzetnek, a magyar embereknek, a magyarságnak tettek és tesznek tuda-tosan, fondorlatosan kimódolva rosszat.
Az antihunitáknak két nagy csoportja van: a belföldi antihunitáké és a külföldi antihunitáké. Mindkettőre jellemző, hogy velünk — magyarokkal, a magyar hazával — ellenségesek, a kárunkat keresik, gyűlölettel viseltetnek irántunk, bosszú-állóak. Kicsiny ellenséget sem jó megvetni — tartja a népi böl-csesség; mindig résen kell lennünk, hisz az antihuniták sohasem alszanak.
A magyar nemzeti pártok fő céljaival ellentétes szándékú pártok antihunita pártok, mert a magyar nemzeti pártok fő céljait durva eszközökkel meghiúsítani törekszenek, a magyar nemzetnek nyíltan vagy sunyin ártani akarnak; miközben bőszen állítják, híresztelik, hogy ők a „magyar nemzet” javát akarják. Legyünk résen, a hazugságaiknak be ne dőljünk. Van tapasztalatunk a Magyar Királyságot tönkretevő, sunyi, aljas antihunita pártokról. Ilyenek voltak, ill. ilyenek a történel-münkben a magyar, magyarországi, szociáldemokrata,
kommu-nista, szocialista jelzővel ellátott nevű antihunita pártok; újab-ban az efféle jelzőkről leszoktak, antihunitizmusukat ilyen nevek mögé rejtik: Jobbik, Momentum, Lehet Más a Politika, Demokratikus Koalíció, Kétfarkú Kutyapárt, zöldpárt stb.
Vezetőik lelkibetegek (pszichopaták) és műveletlenek, belvárosi selyemfiúk és kékharisnyák; pártjaik egytől egyig garázda antihunita pártok. Őket külföldi és belföldi idegenek, hazátlan pénzkofák és idegen ideológiák irányítják.
Ezen antihunita pártok nem illeszkednek a magyarsághoz, idegenek, ellenségesek a magyar nemzettel, igen veszélyesek a magyar emberekre. Ezekkel szemben is mindig résen kell lennünk! Aki idegen ebnek kenyeret vet, nem veszi jutalmát — tartja a jó magyar közmondás. Vagyis aki idegeneket támogat, ne számítson hálára. Ha idegeneket befogadsz a hazádba; ha idegennek hivatalt adsz, kockázatos tettet hajtasz végre: kitúra-tod magad a saját hazádból, a saját házadból. Ha az antihuniták hatalomhoz jutnak a saját hazánkban, biztosan tönkreteszik azt. Ez történt az idegen királyok alatt; ez történt 1918–19-ben; ez történt 1944-1918–19-ben; ez történt 1945 és 1989 között, ill.
amikor az antihuniták kormányon voltak 1990 után.
A belföldi antihunitáknak az egyik legfőbb jellemzője, hogy nekik a Magyar Királyság nem a hazájuk; ők csupán laknak a mi országunkban valahol; a legnagyobb tömegben Budapesten, a Kárpát-medencei magyar nemzet fővárosában.
Ármánykodásaikat, támadásaikat a magyarság ellen a magyar haza területéről hajtják végre!
A külföldi antihuniták a mi országunkon kívül szervezked-nek ellenünk. A hajdani külföldi antihuniták fő törekvése min-dig is az volt, hogy a Magyar Királyságra rátegyék a kezüket, a Magyar Királyságot trianonizálják, a magyarságot megalázzák, majd a nemzetünket eltüntessék a föld színéről egyszerű, tkp.
békeszerető embereket felhasználva: német, osztrák, francúz, cselák, tót, oláh, rác, horvát, orosz, szlovén és ki tudja, még miféle embereket uszítva a magyarokra.
Manapság is az a kül- és belföldi antihuniták egyik fő célja, hogy a Magyar Királyságot eltüntessék Európa térképéről, a magyar nemzetet a nemzetek sorából, és valamiféle kevert népességű európai akolba zárják be, amelyben persze ők pattog-tatják az ostort — nekünk.
A belföldi antihunita tkp. egy sehonnai lakfi, hiszen hazája nincsen; pusztán lakik valahol a magyarság Kárpát-medencei országában. A mi hazánkban a legtöbb antihunita sehonnai lakfi Budapesten él. Vigyázat! Az antihuniták között sok magyar anyanyelvű lakfi is van.
Mi nem engedhetjük meg sem a belföldi, sem a külföldi antihinitáknak, hogy hazánkat ismét uralmuk alá hajtsák!
Nekünk — nemzeti érzelmi pécsi hazafiaknak — addig kell küzdenünk a városunkért, amíg az összes antihunita, sehonnai lakfi el nem takarodik innen; és addig kell küzdenünk a mi Kárpát-medencei hazánkért, amíg az összes antihunita el nem takarodik belőle! Legyünk mindig résen, ha nem akarunk megint egy „dicsőséges antihunita tanácsköztársaságot”!
* * *
Pécs a legutóbbi időkben is — noha már az antihuniták látható jármát leráztuk magunkról — szenved. És közben reménykedik is! Szenved, mert nemzeti érzelmű helyi közéleti személyei, helyi politikusai nem találnak kiutat ama gödörből, amibe a várost a hazánkat hajdan megszálló szovjet hadsereg támogatásával hatalomra juttatott gátlástalan helyi antihuniták és pukárok szorították bele. A nemzeti polgári fejlődés kedvező
kilátásait szertefoszlató, hozzánk is bevándorolt és Pécsett ragadt antihuniták ősi városunkat 1945-től folyamatosan és alattomosan tették tönkre, kirabolták városunkat, kifosztották lakosságunkat, miközben ők teletömték zsebeiket, hizlalták bankszámlájukat — a ravasz pénzkupecek nagy örömére!
Kárpát-medencei hazánk minden településének megvol-tak a maga antihunitái. Ezek idegenek parancsára élvezettel végezték magyarellenes tevékenységüket: tönkretették
orszá-gunkat, hagyományainkat, gazdasáorszá-gunkat, kultúránkat és min-dent, amihez hozzáfértek; üldözték keresztény vallásunkat, nyomorították lelkünket, szétverték családjainkat, börtöneik-ben ütötték, kínozták, gyilkolták, fenyegették a magyarokat, hogy áttérjenek az ők komonista vallásukra, és zsinórral rán-gatott komonista-antihunita bábfigurákká váljanak.
Pécs antihunitái és pukárjai ott ültek a komonista párt irodáiban, megbecstelenítették a pécsi polgárságnak épített új, kellemes arányú neobarokk, a magyar építészeti historizmus jellegzetességeit sugárzó városházánkat, és bizony nem kímélték a pécsieket: nem volt kegyelem. Aki ellenállt, azt a Kisállomás közelében lévő ávós pincékben tanították komonista móresre:
szerencsétlen magyarok fájdalmas üvöltéseit az ott közlekedő villamoskocsikban utazó pécsiek is hallhatták akkoriban.
A pécsi antihuniták, mivel a város lakossága majdnem a kétszeresére nőtt az 1949-es népszámlálás szerinti 90 ezer főről 1980-ra az erőszakos és egyoldalú iparfejlesztés — a szén- és uránérc-bányászat felfuttatása — révén, a környező falvak-ból a városba áramló munkásságnak lakótelepnek nevezett, ronda senyvesztőtelepeket építtettek betonból, s ráadásul még egy undorító „magasházat” is a belerondítottak bosszúból a városunkba, hogy már messziről lássuk: nemcsak Butapesten, Pécsett is antihunita uralom van, pukárokkal nehezítve!
Negyven éven át csúfította városunkat e komonista för-medvény, amit Páva Zsolt polgármesternek és a helyi FIDESZ-es politikusoknak sikerült végre eltüntetniük sokat szenvedett városunkból 2016 októberére. A többi undorító betonszörny
azóta is rondítja Pécset a legkülönfélébb városrészekben.
Az antihuniták „látványos” építészeti kelevényekkel fer-tőzték Pécset: tönkretették hajdan barátságos Széchenyi terün-ket, a Kossuth terünterün-ket, Pécs több városrészének, utcájának és közterének a képét (Szigeti út és környéke, Mecsek-oldal, Nagy Lajos király útja, Búza tér környéke, Balokány környéke, Gyár-város…), illetve az általuk tervezett és megépített új, avagy fel-újított városrészek meglehetősen silányra, csúnyára, egyhangú-ra, undorítóra sikeredtek — Meszes, Uránváros, Megyeri Kertváros, Árpád város. Afféle senyvesztőtelepeket építettek.
És oly taszító városi környezetet hoztak létre az antihunita idő-szak mekk-mester építészei és a terveiket engedélyező anti-hunita párt- és tanácsi hivatalnokok, amelyek méltatlanok Pécs emelkedett, ősi lelkületéhez.
A komonista pukárok förmedvénye 40 éven át éktelenkedett Pécsett