Szabadság vagy boldogság?

Ha valaki úgy olvasta az IPP leírását, ill. a néhány megvizsgált példát, hogy megpróbálta magára vonatkoztatni a mondottakat, akkor megérthette, hogy az énkiterjesztés élménye közeli rokonságban áll a köznyelvben használt boldogság fogalmával. Kicsit talán több ennél, hiszen egyfajta büszkeség is beletartozik, amely a megnövekedett énnek és az újonnan elsajátított kompetenciáknak köszönhető. Ez a kis különbség az (többek között), amely miatt új fogalom bevezetése vált szükségessé. Bár az IPP kidolgozásakor nem a boldogság szót használtuk, segítségével jó közelítéssel definiálni tudjuk a boldogság fogalmát, mint az énkiterjesztett állapothoz tartozó élményt.

Már tudjuk, hogy a boldogság fogalmához hozzátartozik az időbeli aspektus: azaz, hogy a boldogság állapota rövid távon (mintegy impulzusszerűen) vagy időben elnyúlva (mintegy lelkiállapotként) jelentkezik. Ez nem teszi érvénytelenné az előbbi meghatározást, hiszen az IPP modelljét különböző szintű és komplexitású jelenségekre alkalmazhatjuk, amely egyben azt is jelenti, hogy időben más-más lefolyású dolgokat ír le (48. ábra). Pl. amikor valaki kitalálja, hogyan rendezze be az új szobáját (vagy irodáját, munkaasztalát, számítógépes fájlrendszerét stb.), akkor maga az új koncepció (az alkalmazandó rendezési elvek összessége) már önmagában egy feladat

megoldása. A kivitelezés során viszont újabb részfeladatok merülnek fel (nem tud összekötni két zsinórt, nem fér be az egyik szekrény stb.). Ezek a részproblémák a sémák szintjén, a magasabb rendű sémából dedukcióval kialakított alsémái a koncepciónak. De ezek a részproblémák is kisebb problémákból tevődnek össze (pl. összeér végre a két zsinór, de az egyik csatlakozója enyhén deformálódott; végre befér a szekrény, de nem áll vízszintesen). Ezeknek a rész-rész-problémáknak a megoldása ugyanúgy az IPP által leírt módon történik, mint a koncepció kitalálása, tehát ugyanúgy énkiterjesztéseket okoz, amelyek kis örömöknek felelnek meg (vö. az öröm mint rövidtávú boldogság).

48. ábra. Az IPP mintázat beazonosítása egy folyamat különböző szintjeinek megfigyelésekor

Ahogy azt már többször is láttuk, a sémáknak nemcsak alkotóelemeik (alsémáik) vannak, de ők maguk is valaminek a részei, és más sémákkal együtt magasabb rendű sémát alkotnak. Esetünkben a koncepció által berendezett új szoba kényelmes, javítja a hatékonyságunkat, és összességében hozzájárul céljaink eléréséhez. Így pedig egy hosszabb távon megjelenő boldogsághoz járul hozzá. Ha tovább folytatjuk a sort, megláthatjuk a közöset a boldogság és az öröm mibenlétében:

ugyanis a céljaink elérése, a jobb munkavégzésünk végső soron életünk végcéljának elérésében segít minket és hozzájárul ahhoz, hogy összességében boldog életet élünk-e vagy sem.

Már csak az a kérdés, milyen lehetőségeink vannak életünk végcéljának a meghatározásában?

Mielőtt erre válaszolnánk, meg kell vizsgálnunk, kell-e egyáltalán, hogy legyen célja az életünknek? Nem bonyolítjuk-e a dolgokat, nem veszünk-e fölösleges terhet magunkra azáltal, hogy célokat tűzünk ki magunk elé? Mert az is lehetséges – és ez már a szabadság fogalmához vezet minket –, hogy a cél korlátoz minket.

3.1.1. Szabadság az IPP szerint

Nyugati kultúránk egyik központi dilemmája, hogy mi a fontosabb: a szabadság vagy a boldogság (pl. egzisztencializmus, Camus, Sartre munkássága). Attól a pillanattól kezdve, hogy elköteleződünk valami iránt, megszűnünk szabadnak lenni (már ha valamikor egyáltalán szabadok voltunk), és ez a dolog lehet egy cél is. Azaz, ha van célunk, akkor már nem tehetünk azt, amit akarunk, azaz nem vagyunk szabadok. Ebből következik a fordított logika: ne legyenek céljaink, és így megtarthatjuk szabadságunkat.

Más szemszögből nézve, akinek hiányzik a képessége, hogy kontrollálja az énkörnyezetét, nem szabad. Ugyanis az énkörnyezet kontrollálja őt, tehát nem tehet azt, amit akar.

Fordítsuk le az előző két gondolatot az IPP nyelvére!

„Ha van egy célunk, akkor nem vagyunk szabadok” azt jelenti, hogy amint van egy énkörnyezet az én előtt (ami ráadásul egyre nő), akkor énszűkülünk. Ezek szerint nem szabadnak lenni ugyanaz, mint énszűknek lenni?

Ha nem tudjuk kontrollálni az énkörnyezetünket, akkor kisebb az énünk, mint az énkörnyezet, azaz énszűkek vagyunk. Újra ugyanarra jutottunk, hogy a szabadság hiánya az énszűkülés?

Mindebből arra a következtetésre jutunk, hogy az énkiterjesztett állapot nem más, mint a szabadság. Ezt támasztja alá egy vizuális példa is: a madár sok kultúrában a szabadság szimbóluma, mert a levegőben mindhárom dimenzióban tud mozogni. A levegőben lévő madár uralja a levegőt: ha elképzeljük az énjét, akkor az határtalan, mint a levegő, hiszen ahol levegő van, oda el tud repülni.

3.1.2. A szabadság és a boldogság viszonya

Nem ellentmondás-e, hogy előbb azt mondtuk, az énkiterjesztés a boldogság, most meg azt, hogy a szabadság? Ráadásul azt is mondtuk, hogy a két dolog nem fér meg egymással...

A szabad ember akkor veszíti el a szabadságát és lesz boldog, amikor megtalálja azt a célt, ami neki való. Miközben dolgozik célja elérésén, megelőlegezi az énjének a növekedését, ami a cél elérésekor várja, és ettől boldog. Emellett lehet, hogy a cél felé haladva sok bosszúsággal találkozik, de összességében boldog, ha tudja, hogy jó úton halad. Már ha tudja... Mert a cél felé haladásnak is van egy IPP-ben leírt mintázata, amikor a nehézségekkel találkozva elbizonytalanodunk, hogy tényleg jó úton haladunk-e és kell-e nekünk az a cél. Erre használtuk a példát, hogy a professzionális sportolóknak napról napra meg kell győzniük magukat, hogy érdemes a 4 évente megrendezett olimpia megnyeréséért fáradozni.

Ha azért nem köteleződünk el semmi felé, hogy öncélúan megőrizhessük szabadságunkat, akkor paradox módon a szabadságunk válik értéktelenné. Más szóval, a szabadság értéke akkor nyilvánul meg, amikor feladjuk. Nézzük újra a madár példáját! Most ne egy átlagos, hanem egy olyan abszolút szabadságra törekvő madarat képzeljünk magunk elé, amely mindig meg akarja tartani azt a képességét, hogy minden irányba repülhessen. Így, ha elindul egy irányba (pl. vízszintesen egy völgyben), előbb utóbb útjában fog állni valami (pl. a hegyoldal). Ilyenkor visszafordul arra, amerre még van helye, és ez sok esetben nem más lesz, mint ahonnan jött. Minél jobban félti a szabadságát, annál gyorsabban fog megfordulni, míg végül körbe-körbe nem repül. Az egy dolog, hogy előbb utóbb éhen pusztul a levegőben, de ha már fontos neki a szabadság, talán még azt sem fedezi fel, hogy pl. egy szűk átjárón átrepülhetett volna a végtelen tenger felé.

Összefoglalva: ha nem köteleződünk el és nem választunk célt, ugyan megmarad a szabadságunk, de a cél hiánya ahhoz is vezet, hogy soha nem érünk el valamit, nem szerzünk újabb kompetenciákat. A cél és annak elérésének hiánya pontosan abban akadályoz meg, ami miatt nem akartuk feladni szabadságunkat: egy énkiterjesztéstől, amit azzal érhetnénk el, hogy kiválasztunk egy célt és azt el is érjük.

3.1.3. A megvilágosodás mint cél

Az IPP szerint a megvilágosodás lenne az az állapot, amely énünk végső, maximális nagyságát jelenthetné. A 2.4.1., a megvilágosodást tárgyaló alfejezetben részletesen kifejtettük, hogy ez nem mindenki számára elérhető cél. A velünk született képességek ugyanis meghatározzák, hogy egyáltalán van-e realitása annak, hogy kialakuljon a mindent integráló kognitív séma. Ezért, bár több kultúrában (pl. buddhizmus) megjelenik feketén-fehéren, mint végső cél, nagy tömegeket ezzel biztatni csalóka dolog. Másrészt a megvilágosodást nem lehet erőltetni. Fejlődni lehet valamiben, ami aztán egyszer csak kialakítja az eggyel magasabb sémát és összeköti a jól ismert területet a többivel, de akarni nem nagyon lehet. Az akarás (a valamit akarni aktusa) énszűkítő folyamat: olyan, mint a koncentrálás valamire. Márpedig a megvilágosodáshoz az én határainak a feladása szükséges, vagy annak belátása, hogy a törvények irányítanak bennünket és nem dolgozhatunk ellenük. Talán a tudás és az alázat kombinációja az, amely a megvilágosodáshoz kell: olyan értelemben, hogy az énünket már ne akarjuk növelni, ne tartsuk fontosnak énünk határait, sajátmagunk és az énkörnyezet közötti megkülönböztetést.