A párkapcsolatok kialakulásának megértéséhez vegyük analógiaként a tánc példáját! Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek rossz a ritmusérzékük. Ezt úgy képzelhetjük el, hogy ha a helyes ritmushoz az első, a második, a harmadik stb. másodpercekben kellene mozdulniuk, azok, akiknek rossz a ritmusérzékük, rossz időpontokban, az 1.; 1,5.; 3.; 4,5. stb. másodpercekben lépnek. Vagy ami még rosszabb, a lépések különböző időközökkel követik egymást: 1.; 1,8.; 2,1.;
3,3. másodperc stb.
A zene ritmusa útmutatót ad két embernek, hogy egymáshoz hangolják a mozgásukat: a dob pl.
másodpercenként szólal meg. Mi van azokkal, akik rendszeresen késnek, vagy túl gyorsan (ütemmel szemben vagy attól függetlenül) lépegetnek? Az, aki betartja a zene ritmusát, belebotlik a másikba, egymás lábára lépnek stb. és még az sem élvezi a táncot mint közös cselekvést, aki a ritmusnak megfelelően cselekedett. Ha nem halljuk a zenét, nehéz eldöntenünk, hogy ki az, aki nem tartja a ritmust. Az viszont tisztán látszik, hogy a két ember között nincs harmónia, a mozgásuk nem összerendezett. A mozgásuk összehangolására két lehetőség van:
a rossz ritmusérzékű is megtalálja a helyes ritmust,
a jó ritmusérzékű – a ritmust elrontva – felveszi társa tempóját.
Mire is következtethetünk ebből? Arra, hogy ha valaki nem tartja be a ritmust, nem feltétlenül fogja magát rosszul érezni tánc közben. Ha a partnere pontosan ugyanúgy hibázik, mint ő, akkor mindketten sikert könyvelhetnek el (bár táncuknak kevés köze van az adott zeneműhöz). Ehhez viszont olyan partnert kell találni,
aki pontosan ugyanúgy hibázik, vagy
akinek magasabb a hibatoleranciája, azaz az időbeli csúszásokat nem érzékeli pontosan ( pl.
olyan ügyesen mozog, hogy nem akad össze a lábuk).
Még egy fontos dolog van a táncban: az egyik fél dominál, a másik meg hagyja magát irányítani.
Ha valaki pont úgy (olyan erővel és akkor) irányít, ami a másiknak megfelel, akkor a végeredmény siker lesz. A jó táncos ráhangolódik a partnerre és a dominálás, ill. a dominancia elfogadásának olyan széles spektrumát és eszköztárát birtokolja, hogy sokkal rugalmasabban tud alkalmazkodni a helyzethez a siker érdekében. Mint látjuk, itt is két dolog számít: a dominálni (irányítani) tudás, ill. annak elfogadása. Pl. hiába adunk jókor és jó utasításokat a partnernek, ha ő rendszeresen
késve teljesíti azokat. Ilyenkor az utasításokat pont annyival korábban kell kiadni, mint amennyit késni szokott, ahhoz, hogy jó időben történjenek meg a dolgok.
Táncosaink példájából láthatjuk, hogy jól megválasztott partnerrel egy gyenge táncos is sikert érhet el. Ez a párhuzam a párkapcsolatokra is igaz: senki sem tökéletes, az emberek többsége mégis talál párt magának.
Mindenkinek vannak hibái. Durvábban azt mondhatjuk, hogy mindenkinek vannak személyiségproblémái. Még durvábban: mindenki beteg valahogy. Tökéletesen egészséges személyiség nincs, mint ahogy nem létezik az egyetlen igazság sem. Már csak azért sem, mert különböző körülmények más és más kompetenciákat kívánnak meg. Ugyanígy a különböző partnerek más és más paraméter szerint toleránsabbak, vagy másképpen hibázó partnert kívánnak meg. A tehetségtelen szakácsnő pl. olyan férjet kíván, akinek rosszul működnek az ízlelőbimbói.
Fordított helyzet is létezik: ha valaki rosszabbul érzi a só ízét (pl. kevesebb sós ízt érzékelő ízlelőbimbója van a nyelvén), annak olyan feleség kell, aki mindig elsózza az ételt.
Ezek alapján mondhatjuk pl., hogy egy nárcisztikus személynek önfeladó partnerre van szüksége.
Ez eléggé közismert tény, csak az a furcsa benne, hogy mindig sajnáljuk az önfeladó személyeket, pedig nekik pont az kell, hogy valakinek feladhassák a személyiségüket és ezért keresnek maguknak nárcisztikus partnert. Egy extrém példa: a mazochista és a szadista beállítottságúak kapcsolatában minden kívülálló a mazochistát sajnálja. Pedig a helyzet fonákságát jól illusztrálja a következő rövid vicc: a mazochista kérleli a szadistát „Üss! Üss!”. A szadista erre kéjesen válaszol:
„Neeem! Neeem!”.
Párválasztás
A szexualitás központi helyet foglal el az életünkben, és ennek megfelelően a kielégülésre való képesség, az orgazmábilitás, talán az egyik leginkább szembeötlő emberi tulajdonság. Az orgazmábilitás mint új fogalom, új személyiség-vonást jelent. A fogalom szoros rokonságban van a pszichológiában sokat kutatott hipnábilitással, ami azt mutatja meg, hogy egy személy milyen gyorsan hipnotizálható és milyen mély hipnózisba képes kerülni. Ennek analógiájára az orgazmábilitás fogalma azt írja le, hogy milyen gyorsan képes egy személy orgazmust átélni, ill.
mennyire erősnek éli meg az orgazmusát. A közös bennük, hogy mindkét fogalom az énkörnyezetre való ráhangolódással és az azzal történő összekapcsolódási képességgel függ össze.
Az orgazmábilitás rímel a nőgyógyászati megfigyelésre, hogy a nők különböznek abban, hogy azonos szexuális izgatottságnál milyen erős a lubrikációjuk. Mivel a férfiaknál az orgazmus élménye lényegesen kisebb szórást mutat, mint a nőknél, náluk az orgazmábilitás inkább a szexualitásuk erősségével (mennyire ösztönösek, milyen gyakran és mennyire erősen kívánják a szexet) függ össze. Mindezek alapján a skála egyik végpontján a hideg, frigid embereket, míg a másikon az érzelmes, hevesebb vérmérsékletű (mondhatni latin típusú) személyeket találjuk.
Az orgazmábilitás és a szexualitás azért nincs jobban előtérben, mert kulturális tabut sért a téma:
neveltetésünk miatt ritkán mélázunk el más emberek szexuális viselkedésén. Ennek az is oka, hogy hiába lennénk képesek hipotéziseket gyártani mások ilyen megnyilvánulásaival kapcsolatban, monogám és diszkréciót preferáló társadalmunkban csak nagyon kis mintán tudnánk ellenőrizni
feltevéseinket. Ezért, leginkább baráti körben hangzanak el vélemények, hipotézisek közös ismerőseinkről, ill. azok feltételezett szexuális viselkedéséről. De hiába születnek a beszélgetések során konszenzusok, ezek nem hasonlíthatóak a viselkedés professzionális megfigyeléséhez. Ami viszont érdekes lehet számunkra, hogy ismerőseink között kevesen vannak olyanok, akiknek a véleménye gyökeresen eltérne a többségétől, vagy egyáltalán nem tudna hozzászólni a témához.
Ez pedig arra utal, hogy létező tulajdonságról van szó, ami befolyásol minket, még ha kulturális megfontolásokból ezt nem mondjuk ki vagy nem tudatosul bennünk.
Vannak olyan esetek, amikor nyilvánvaló és megkerülhetetlen valakinek az orgazmábilitás-skálán elfoglalt helye. Amikor pl. valaki nemhogy a skála egyik vagy másik végén helyezkedik el (ilyenek a szélsőségesen frigid és nagyon orgazmábilis személyek), de azt már-már tolakodóan előtérbe is helyezi. Ezekben az esetekben feltételezhető, hogy a skálán elért érték mások felé való kommunikálása előnyös a személy számára. Egyesek pl. az alacsony szintű orgazmábilitásuk bizonygatásával igyekeznek megbízhatóságot és rendíthetetlenséget sugallni, míg mások, erős szexualitásuk kimutatásával mint poligám személyek igyekeznek társa(ka)t találni.
Ha saját magunknak keresünk párt, akkor nem tudunk eltekinteni ettől a személyiségvonástól, és ha nem is tudatosan, de odafigyelünk erre a paraméterre. Mindenki számára létezik egy olyan tartomány ezen a skálán, amibe eső emberek vonzónak tűnnek. Az ebbe az intervallumba eső emberek ösztönösen felkeltik érdeklődésünket, főként akkor, ha további alap-paramétereknek (pl.
kor, nem, fizikai adottságok) eleve megfelelnek. Ugyanakkor az alap-paraméterek segíthetnek az orgazmábilitás megállapításában is: pl. az életkorral csökken a szexualitás jelentősége, egyes testalkatok pedig az általános közfelfogás szerint önmagukban is jelei e mértéknek (vö. frigid piszkafa vagy buja duci). Az orgazmábilitás az érzelmek átélésének intenzitásával is összefügg.
Mivel a szerelem is egy érzelem, az erősen orgazmábilis személyek ragaszkodóak vagy követelőzőek, míg a kevéssé orgazmábilisok távolságtartóak lesznek. Emiatt a párválasztáskor tekintettel tudunk lenni a saját énünk igényelte térre: aki fél, hogy énjére túlzottan „rátapad” vagy behatol valaki, az egy kevésbé orgazmábilis, távolságtartó embert fog társul keresni. Fordítva, akinek az énje gyorsan nő, az olyan személyt igényel, aki időnként csökkenti önbizalmát és visszanyes az énjéből: tehát egy orgazmábilisabb, követelőzőbb személyt fog választani. Aki képtelen a gyors énkiterjesztésre, de szereti érezni, hogy tud hatni énkörnyezetére, olyan társat keres, akinek az énje gyors növekedésre képes, azaz erősen orgazmábilis.
A párválasztás hasonlatos egy piachoz: az áru és az ár az arcunkra van írva, még ha nem is veszünk róla tudomást. Ha alaposabban megnézünk valakit, le tudjuk olvasni azt az egymondatos önjellemzést, amivel öntudatlanul hirdeti magát: „Engem csak a pénzes, látszatra adó férfiak közelítsenek meg!”; „Én annyira gyönyörűnek tartom magam, hogy csak a legtökéletesebb tökély merjen hozzám szólni”; „Annyira ügyetlen vagyok, hogy egy erős nő/férfi kell mellém, különben elveszek!” stb. Ezek a mondatok, bár nagyon egyszerűek, egyszerre tartalmazzák a keresletet és a kínálatot is.
Nem igaz az, hogy bárki bárkit kiválaszthat. Már eleve a kiválaszthatóság állapotába jutás – pl.
amikor emberek kiöltöznek, ezzel jelezve, hogy készek egy új kapcsolat létrehozására – is egy aktív folyamat. Aki ezen a folyamaton nem megy át, eleve kizárja magát a kiválaszthatók közül:
egy magába forduló, magára nem adó ember azt jelzi másoknak, hogy nem akarja, hogy bárki is kiválassza. És ez az állapot nem csak az igénytelen megjelenéssel függ össze: a boldog párkapcsolatban élőkről is sugárzik (bárhogy is öltözzenek), hogy nem állnak készen egy új kapcsolat létesítésére. Míg egyesek aktívan választanak ki valakit, szabadságuk csak látszólagos:
ugyanis nem mindenkiből választhatnak. Előbb összegyűjtik azokat, akik hagynák magukat kiválasztani, és azok közül persze ők választanak.
A rock-együttesek szexualitása legendás. Azt mondjuk, hogy egykoron egy Beatles tag elvileg bármilyen nőt megszerezhetett volna magának. Látszólag! Mert csak azok közül választhatott, akik eljöttek a koncertjére. Egy hangos zenét utáló, szolid nő, még a lakásából is kizavarta volna bármelyiküket. Az a kijelentés, hogy „vannak emberek, akik bárkit megkaphatnak” egy hibás módszertanra alapuló következtetés. Olyan minta vizsgálatából származik, amely már eleve nem volt reprezentatív, hiszen több szempont szerint is meg volt szűrve. Ezt figyelmen kívül hagyva általánosítottuk a következtetést.
Tehát a párok egymásra találásának jó közös nevezője (vagy az árucsere pénzneme) az orgazmábilitás, ha azt tartjuk szem előtt, hogy magának mindenki maximális orgazmusmennyiséget akar, miközben nem akarja az énjét sem túl-, sem alulközelíteni egy másik ember énjéhez.
A párválasztást az orgazmábilitási tulajdonságokon kívül egyéb tényezők is segítik, de ezek nem annyira szembeszökőek. Ilyenek:
a pszichés betegségek, személyiségtorzulások,
az intellektuális képességek együttállása (pl. jó memória alacsony intelligenciával, magas kreativitás rossz vizuális emlékezettel stb.),
a szociális státus (társadalmi háttér).
Függőségek
Mielőtt az előzőekben felsoroltak vizsgálatára rátérnénk, próbáljuk meg röviden megismerni a pszichés betegségek és a személyiségtorzulások okait! A téma megértését megkönnyíti, ha a pszichés egészség relatív voltát a függőségek (dependenciák) tükrében tárjuk fel.
Ha alaposan megvizsgáljuk az IPP-t, kiderül, hogy dependens személyiség nem létezik. A kijelentés alternatívája, miszerint mindenki dependens személyiség, ugyancsak használhatatlanná teszi a fogalmat. Dependens személynek hívják a klinikai pszichológiában azokat az embereket, akik valamilyen viselkedési formát túlzásba visznek és abba „menekülnek” a való élet elől.
Gyűjtőfogalom a drogosokra, erős dohányosokra, alkoholistákra, játékszenvedéllyel élőkre, kóros vásárlókra (akik csak a megszerzés öröméért vásárolnak). Különböző elméletek magyarázzák, hogy mi történik a kontroll-funkciókkal (amelyeknek normálisan le kellene állítaniuk ezeket a cselekvéseket), ill. hogy hogyan sérültek a korai anya–gyerek kapcsolatok stb.
Valójában minden ember függő: az énkiterjesztéstől függünk, csak az útjaink mások. Van, aki kombinálja az utakat: más-más stratégiákat vet be, hogy énje nőjön, pl. időnként a szex által, máskor problémák megoldásával, megint máskor adakozással. Van, aki meg nem váltogatja az
utakat. Leginkább, mint a jobb vagy rosszabb játékstratégiákra lehet a függőkre tekinteni: a pókerben, pl. egyesek mindig blöffölnek, mások pedig mindig igazat mondanak. A nyerő stratégia a kevert megoldás lenne: általában igazat mondani, nagy ritkán pedig belekeverni egy-két blöfföt.
A dependens személyiség fogalom használata és definíciója azért nem pontos, mert a viselkedés eredményének szociális kívánatossága szerint diagnosztizál és nem az okra fókuszál: Teréz anya nem volt altruizmus-függő? A megszállott kutató nem felfedezés-függő? Ha mindenki magába néz, megtalálja, hogy milyen technikákat szokott alkalmazni az apró, mindennapi énkiterjesztéseinek az elérésére, és ezek a technikák az agy szerkezetétől függnek. Embertásaink között van, aki droghasználattal, van, aki promiszkuitással, van, aki festéssel, van, aki önfeláldozó anyáskodással stb. ér csak el eredményt. Ezek közül van, ami költségesebb, van, ami jobban látható a külvilág számára (nehezebben titkolható) és van, amit társadalmilag hasznosnak ítélünk és ezért üdvözöljük, ahelyett, hogy egy kategóriába sorolnánk egy részeges alkoholfüggésével.
Nézzünk egy elsőre viccesnek tűnő, de valójában nagyon szomorú kényszert, a kleptomániát (kényszeres lophatnékot). Tudjuk, hogy a lopást nem az érték kedvéért teszik ezek a betegnek tekintett emberek, hanem a lopással járó izgalom miatt és az azzal járó birtoklási örömért. A lopásra való készülés, maga az aktus egy énszűkülési folyamat, majd a birtokba vétel énkiterjesztést okoz. Lehet, hogy a szegény betegnek nincs más módja énkiterjesztéshez jutni?
Talán intellektuális képességei nem teszik őt alkalmassá festmények vagy szépirodalmi művek élvezetére, és a szex se nagyon jöhet szóba nála? Ezt pedig tudja csinálni. Lehet, hogy gyermekkorában annyira tiltották számára a lopást és annyira a magántulajdon tiszteletét nevelték bele, hogy ennek a (számára) óriási tabunak az áthágása óriási énkiterjesztést okoz? Egyszer kipróbálta, és rájött, hogy ez okoz neki örömöt és megnyugvást, így hát ezt a stratégiát erőlteti.
Nem idegi dolgokat, meg neurotranszmiterbeli problémákat kell keresni, hanem csökkenteni kell a tabuk nagyságát, hogy ne juthasson a beteg aránytalanul nagy énkiterjesztéshez! Persze, csak akkor, ha azt akarjuk, hogy szegénynek még ennyi „öröme” se legyen. Ebben a speciális betegségben nem a tiltás a jó ellenszer, mert az csak növeli a tabut és átvitten az énkiterjesztést.
Párválasztás pszichés betegség alapján
Térjünk vissza a párválasztásra! Ha valakinek van valami gyengéje, akkor olyan embert keres magának, akinek a társaságában ezzel a gyengével is le tudja élni az életét. Egy erős dohányos olyan embert keres maga mellé, akit nem zavar a cigarettafüst; a lusta pedig nem a hiperaktív túrázók közül fog párt keresni.
Ha újra visszatérünk a dependens személyiségre adott válaszunkra, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenki olyan párt keres magának, akinek vagy azonos az életstratégiája (azaz ugyanolyan módszerekkel keresi az énje növelésének lehetőségeit), vagy az életstratégiáik nem keresztezik, sőt segítik egymást. Legyen szó itt bármilyen útról, ami az én kiterjesztéséhez vezet. Még egy fontos összefüggés: nem csak a saját énkiterjesztő technikáink számítanak, amikor egy boldog életet szeretnénk megtervezni. A párkapcsolat szerződhet arra, hogy (mint a szimbiózisban) a partnerek kölcsönösen növelik egymás énjét, hasonlóan a cserekereskedelemhez: „Én unom már a pénzt, de neked szükséged van rá. Én szeretem a zongoraszót, neked semmiből nem áll
zongorázni, így hát naphosszat zongorázol nekem.”
A legalapvetőbb „cserekereskedelem” alapját a biológiai felépítésünk adja: hogy vannak nők és férfiak. Márpedig a nők és a férfiak számára más-más énkiterjesztő technikák állnak rendelkezésre.
Ennek a különbségnek a kihangsúlyozására alkotta meg Jung az animus-anima fogalmakat.
Az animus és az anima
Az animus és az anima szó a lélek hím-, ill. nőnemű latin megfelelője. Jung állítása szerint minden nőben lakozik egy férfi is (animus), és minden férfiben egy nő (anima). Szerinte a pszichés egészség előfeltétele az egy testben két lélek harmóniája: azaz, a nő elfogadja, hogy vannak férfias gondolatai (pl. gondolatban levetkőzteti és megerőszakolja az utcán vele szembe jövő férfit. Sőt még inkább a nőt...), a férfi pedig elfogadja, ha meghatódik és könnybe lábad a szeme egy kutyát simogató kisgyerek láttán, vagy alig várja, hogy az új, rózsaszín ingében mehessen a munkahelyére. Azaz, akkor beszélhetünk lelki egészségről, ha a nő animája és animusa, ill. a férfi animusa és animája között nincs ellentét.
Jungnál kicsit többet állítunk: nem nehéz észrevenni az animusban és az animában a különböző nemek számára megnyílt énkiterjesztési technikákat, ill. az általuk elérhető és aktiválható kognitívséma-csoportokat (pl. anima esetén a zene, a gyerek stb., az animusnál az erő, a verseny stb.). Ahhoz, hogy életünkben maximalizálni tudjuk énkiterjesztéseink számát, nem érdemes a lehetőségek felére korlátozni magunkat. Kicsit hasonlóan a vicchez: „Miért jó biszexuálisnak lenni? Mert megduplázódik a szombat esti randi esélye.”
Tehát bármennyire is elégedettek vagyunk a nemünkre jellemző én-növelési technikákkal, néha váltanunk kell a következő okok miatt:
Minden lehetőséget elhasználunk egy idő után (pl. valaki szeret hegyet mászni, de nincs pénze elutazni messzebb, mint a faluja kis dombja: amikor már becsukott szemmel is feljut a csúcsra, baj van) és elkezd kisebb és kisebb tágulatot okozni a preferált technika.
Teljesen egyoldalúvá válunk és az élet többi területére is kihat már a technikánk használata (pl. valaki már a munkáját, párkapcsolatát és egzisztenciáját is kockáztatja azért, hogy hegyet mászhasson, vagy már az emberi kapcsolatait is a hegymászáshoz hasonlítja).
Annyira túlhajszoljuk a képességeinket, hogy már-már komoly veszéllyel fenyegetnek (pl.
rossz egészségi állapotban is elindulunk megmászni a Mount Everestet, mert már minden mást megmásztunk).
Párválasztás intellektuális képességek alapján
Az emberek különböző módon próbálnak közelíteni valakihez, aki tetszik nekik, és akit első látás alapján el tudnának fogadni partnerként. Ha egy férfinek a partnere rugalmas gondolkodása számít, egy buliban spontán, a helyszínen készített ajándékokkal kedveskedhet a kiszemelt hölgynek (szalvétából hajtogatott virág, gyufából készített apró tárgy stb.). Ha valaki értékeli a kreativitását, és örül az ajándéknak, annak érdemes tovább udvarolnia.
Hosszabb távú kapcsolatokban, akár a munkáról, akár a magánéletről van szó, az egymásra
hangolódás egyik fő szempontja, hogy el tudnak-e lazulni a felek egymás társaságában, vevők-e a másik kreativitására. Azaz énkiterjesztett állapotukban tudják-e tovább terjeszteni az újonnan létrejött kognitív sémákat, sőt, a partner az új sémára tud-e újabbat kialakítani, ami mindkettőjük énjét növeli. Ezek az új sémák lehetnek akár primitív, új káromkodások, fájdalmasabbnál fájdalmasabb szó- és faviccek, vagy gyönyörű rímek, költői képek, matematikai képletek, vagy balett-lépések, zenei hangsorok. A lényeg, hogy a kognitív sémáknak azon a szintjén, ahol a felek kommunikálni szoktak, tudják egymás énjét növelni új sémák előállításával. Mindegy, hogy ez egy munkahelyen, pl. brain-storming keretei között, vagy improvizáló jazz-zenészek között történik.
A párválasztás másik módja, amikor valaki arra figyel, hogy legalább attól ne kelljen félnie, hogy a másik énszűkülést okoz. Egy nagy önbizalmú, de gyengébb képességű ember szorongani fog attól, ha nagyra tartott partnerét nem tudja követni, pl. a zenében, a sportban vagy a beszédben.
Ha egy átlagos képességű embert összeeresztenének egy kosárlabdabajnokkal, hogy kettő-a-kettő ellen, egy csapatban kosarazzanak, akkor szegény amatőr attól fog szorongani, hogy még a legegyszerűbb taktikákhoz sem lesz partnere a neves sportembernek. Ha valaki megalapozatlanul hiszi magáról, hogy kiváló fizikus, és Einsteinnel beszélget, akkor egyre kisebbnek fogja érezni magát, mert nem érti partnerét, Einsteinnek pedig egyre alacsonyabb szintű sémákat használva kellene kommunikálnia, hogy fennmaradjon a beszélgetés. Így ő sem fogja magát jól érezni, hiszen szóba sem jöhet, hogy énje növekedjen.
Egyetértés van a pszichológusok között abban, hogy a kreativitás fogalma túl megfoghatatlan ahhoz, hogy használni lehessen, és van, amikor nem is a klasszikus kreativitás szükséges egy új séma kialakulásához: egy helyzethez illő versidézet felelevenítése hosszú távú memóriát igényel, egy stratégiai játék alapos tervezést, a zene jó muzikalitást, a tánc jó ritmusérzéket és mozgáskoordinációt stb. Ezért nem egyszerűen a kreativitás vagy az intelligencia az, ami párválasztáskor vagy egy munkatárs kiválasztásakor számít, hanem ezen képességek együttállása.
És ami talán szintén ilyen fontos, az a személyiség és a kommunikáció. Lehet egy nagyszerű eredményt bántó arroganciával előadni, és lehet egy szarvashibát bájos kedvességgel kijavítani.
Párválasztás szociális státus alapján
A szociális státus párválasztásban betöltött szerepének leírásában nincs nagy újdonság: ha egy
A szociális státus párválasztásban betöltött szerepének leírásában nincs nagy újdonság: ha egy