Gene Kelly „Ének az esőben” (Singing in the rain) című filmjének fő jelenetében az énekes a zuhogó esőben énekli, hogy megállíthatatlanul csak énekel és énekel, és közben láthatólag kirobbanóan jó kedve van. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki, amikor először látta ezt a jelenetet, úgy érezte, hogy itt valami szokatlan történik. Normálisan, az eső elől mindenki menekül, és nemhogy táncra nem akar perdülni, sőt perdíteni másokat is, hanem zavarja, hogy vizes lesz és esetleg megfázik.
De akkor a főszerepelő miért táncol az esőben? Arra gondolhatunk, hogy talán drogozott vagy valamitől extrém jó kedve van. Az IPP válasza erre az, ami a két állapotban (drogozás, ill. erős jókedv) ugyanaz: erősen ki van terjesztve az énje. Ezzel az énkiterjesztett állapottal jár együtt a megosztási kényszer, amikor fontosabb egy új élmény (egy új kognitív séma) megosztása az embertársakkal, mint amilyen zavaró tud lenni a külvilág (az eső). A film jól illusztrálja az énkörnyezet szubjektív voltát: az én számára nem az objektív, kellemetlen fizikai világ, hanem a belsőleg megélt és észlelt énkörnyezet számít: a zavaró dolgot észre sem veszi az énekes, mert a mondandója (pl. jókedve) annyira fontos számára, hogy azt át akarja ragasztani másokra is.
De hogyan jön ide az altruizmus (az önzetlen segítés)? Abban nincs semmi furcsa, ha az ember saját magán segít (ha viszket, vakaródzik; ha éhes, eszik), sőt sokszor kényelmetlenségeknek is aláveti magát, hogy összességében jobb állapotba kerüljön (bevesz keserű gyógyszert, hogy elmúljon a láza; képes elviselni a piercingelés fájdalmát, hogy szebbnek érezhesse magát stb.).
Abban sincs semmi szokatlan, ha olyankor segít másokon, amitől neki jobb lesz (pénzt ad a pizza-futárnak, mert az enni hoz neki; a szomszédnak kölcsön ad sót, hogy ha majd neki fogy el, ő is kérhessen tőle).
Viszont nehezen magyarázható a közgazdasági racionalitással és az érdeken alapuló viselkedéssel, amikor valaki anélkül segít másokon, hogy viszonzást várna (pénzt ad a koldusnak; Afrikában ingyen gyógyít egy orvos); vagy kellemetlenségeket, és akár a halált is választja azért, hogy más embereknek jobb legyen (ilyenek a hőstettek általában, amikor rendőrök, tűzoltók, katonák veszítik életüket számukra idegen emberekért; amikor valaki beugrik egy jeges folyóba, hogy kimentsen egy fuldokló embert a vízből). Az altruizmus (önzetlen segítés) ezen jelenségét az evolúciós biológia kitűnően magyarázza azzal, hogy faj-, ill. genetikai szinten előnyös stratégiát alkalmaz az egyed, ha egy faj vagy a genetikai rokonság fennmaradása szempontjából időnként túllép az egyéni érdekein.
Ezzel szemben a pszichológia nem igazán tudott világos modellt szolgáltatni arra, hogy miért működik az altruizmus. Az kézenfekvőnek tűnik, hogy léteznie kell valamilyen jutalmazó rendszernek ahhoz, hogy ez a viselkedés fennmaradjon. Ezt a jutalmazó rendszert az empátiával hozták összefüggésbe: azzal, hogy az ember együtt érez a szenvedő féllel, és ha a szenvedés csökken az a segítőnek is csökkenti a kellemetlen érzését. Mivel az empátia hatásmechanizmusának a leírása sem teljesen letisztult modell, így jobb, ha az altruizmusra is keresünk egy egyszerűbb magyarázatot.
A magyarázat az IPP alapján felettébb egyszerű: amikor felmerül, hogy az ember segítsen saját
magán, csak azt kell relatívnak tekinteni (ahogy ezt az IPP eleve relatívnak tekinti), hogy mit jelöljön a saját maga szó. Azaz, hogy meddig is tart valaki énje. Az ént az IPP szubjektív valamiként definiálta, amely egy mentális és nem fizikai konstruktum lévén, nem feltétlenül esik egybe a biológiai egyénnel. Így az én összeolvadhat azzal a tárggyal vagy személlyel, amit éppen észlel.
Amikor egy személy összeolvad egy másikkal vagy másokkal, akkor nem tesz különbséget saját maga és a többiek között. A valóságnak eme szubjektív megélése magyarázza azt is, hogy fizikai jelenlét sem szükséges az altruista viselkedés megjelenéséhez, hiszen pl. a valóságban nem kell jelen lenniük azoknak, akikért harcol egy katona; elég, ha gondol rájuk. Az altruizmus empátia segítségével történő magyarázatának az a legnagyobb buktatója, hogy az empátiához (legalábbis, ahogy a pszichológia eddig definiálta) észlelni kell a másik érzelmeit, így csak a szemtől-szemben helyzetekben kellene megjelennie az altruizmusnak: ha látom, hogy valaki sír, akkor segítek neki;
ha valaki segítségért kiált a vízben, utána ugrok. De ha nincs vizuális kontaktusom vele, akkor az érzelmeit sem veszem át, így nem is fogok segíteni.
Amikor egy katona énkörnyezetét a családja vagy a hazája alkotja, ő ezzel össze van olvadva, és így alkot egy egységet, hasonlóan, ahogy most a testre mint egységre tekintünk. Így nem csoda, ha ugyanúgy fog harcolni akár az élete árán is családtagjaiért, mintha az egyik kezét kellene feláldoznia a két lábáért és a két szeméért cserébe.
Ez az összefüggés magyarázza a katonák moráljának hihetetlen fontosságát egy háborúban.
Morálnak hívják egy hadsereg általános lelkiállapotát, harci kedvét, összetartását, elköteleződését a győzelem iránt. Amikor a morál csökken, elkezdenek elszökdösni a katonák, nem teljesítik a parancsokat, kevesebb hőstett jelenik meg. A morál nem más az előzőek tükrében, mint, hogy az egyes katona énje mennyire van összeolvadva a közös énkörnyezettel (pl. az „elkergetjük az ellenséget” sémával), és ezáltal mennyire vannak egymással összeolvadva (azaz mennyire működnek jó csoportként) (25. ábra).
Ha a katonák célja nem közös, más-más énkörnyezettel olvadnak össze (pl. az egyik a „haza akarok menni”, a másik a „feletteseim gyávák” sémára fókuszál), akkor nem úgy küzdenek egymásért, mintha saját magukért (énjükért) küzdenének, és így nem várható tőlük kimagasló teljesítmény sem (26. ábra).
Az én és énkörnyezet összeolvadása egyet jelent az énkiterjesztett állapottal, az én és az énkörnyezet közötti határok megszűnésével. Mint már említettük, ez az összeolvadás definíció szerint is lehetséges, hiszen az én fogalmába nem csak a személy maga, hanem tárgyak, gondolatok, de elsősorban más emberek is beletartozhatnak (pl. a katona és a kardja egy egységet alkotnak; Einstein és a relativitás elmélete szintén; egy frissen házasodott férj és a felesége; anya és gyermeke stb.).
25. ábra. Azonos céllal (énkörnyezettel) rendelkező katonák ütőképes csapatot alkotnak
26. ábra. Katonák, akik más-más énkörnyezettel olvadnak össze, és ezért szinte képtelenek közös, összehangolt cselekvésre
Az énkörnyezet-én összeolvadásra talán a legjobban vizsgált példa a csecsemő és az anya viszonya. A csecsemő élete függ az anyjától, az eteti, tartja melegen stb. Így nem csoda, ha a csecsemő énje számára az énkörnyezet szinte mindig az anyja. Fordítva is működik ugyanez: az anya ösztönösen annyira figyel gyermekére, hogy szinte másra sem tud. Ezt a kapcsolatot hívják duál-uniónak a pszichológiában, azaz két személy egyesülésének, ahol akár (pl. a terhesség alatt) a testkép is összeolvad: nem válik szét, hogy az anya vagy a magzat éhes-e, egyszerre éreznek ingereket stb. Így természetes, hogy amikor valami rossz éri a gyermeket, az anya úgy reagál, mintha az őt magát érte volna.
Az evolúciós biológia szerint akár egy fajon belüli csoportok között is megjelenhet a verseny.
Ebből a versenyből az a csoport fog győztesen kikerülni, amelyik jobb megoldásokat talál egy-egy környezet által támasztott kérdésre. A csoport győzelme növeli a csoporttagokban megtalálható gének elterjedésének esélyeit. Ugyanakkor a győzelemhez a csoporttagok egyéni erőfeszítései adódnak össze. Nem csoda, hogy a csoport mint egész, jutalmazza és bünteti a tagjainak a közösbe betett teljesítményét. Azaz, ha én majomként végre rájövök arra, hogyan kell megtörni egy kókuszdiót, akkor azáltal, hogy ezt elmondom csoporttársaimnak, nagyobb eséllyel maradunk életben egy kókuszpálmafákkal teli szigeten, mint egy olyan csoport, ahol a tagok ezt nem tudják.
Cserében a csoportom ezt jutalmazza is: előrébb léphetek a rangsorban és nagyobb eséllyel
„vehetem feleségül” a legszebb majomlányt.
Ezzel a jelenséggel egybecseng az IPP modellnek azon kitétele, hogy az új kognitív sémát a csapattársakkal meg kell osztani, ami pedig maga után vonja az énkiterjesztés kiteljesedésének másik feltételét, hogy az énkiterjesztett állapotot kizárólag társas környezetben, csapattársaink között lehet átélni. Két dolog hangsúlyozandó itt:
a társas énkörnyezet azon személyekből áll, akik az énünk számára valamiért fontosak. Ha pl. az identitásom egyik fontos eleme, hogy matematikus vagyok, akkor a matematikustársadalmon belül szeretném elterjeszteni újonnan felfedezett képletemet.
Ekkor többet fog számítani egy híres professzor meggyőzése, mint 100 általános iskolásé.
Ha viszont szerelmes vagyok, akkor minden felfedezésemet és eredményemet a sportban vagy az iskolában elsősorban a szerelmem tudomására szeretném juttatni,
megosztás nélkül nem megy végbe (vagy csak minimálisan) az énkiterjesztés. Azaz hiába fedezem fel a levegővel működő autót, nem leszek vele boldog mindaddig, amíg a tervek és a technológia csak a fiókomban pihen, és el nem mondom azoknak, akik ezt értékelni tudják.