Szövegformálás

A magán és mássalhangzók képzése a hangbemelegítés szempontjából is lényeges.

Fontos szempont az énekelt szöveg érthetősége. Mivel magánhangzókon tudunk énekelni ezért fontos szájüregi formálásuk pontosítása, egymáshoz közelítése, a mássalhangzós környezet hatásának semlegesítése, amit összefoglalólag a magánhangzók kiegyenlítésének nevezünk.

Ebben a fejezetben is látható lesz, hogy kutatásokban leggyakrabban az [á] magánhangzót vizsgálják. Ennek több oka is van. Ennek a legmagasabb az F1 hangolása, és ennél van a két mély formáns – F1, F2 - hangmagassága a legközelebb egymáshoz. Azt is megállapították, hogy az [á] csengése áll legközelebb a nyers gégehanghoz, ami azzal is magyarázható, hogy ez a legnyitottabb, legnagyobb torok és ajaknyitással – illabiális, alsó nyelvállású - képzett hangzónk. A szövegformálásban döntő szerepe van a szájüregnek, és annak alakját formáló nyelvnek, ajkaknak, lágyszájpadnak, állnak.

10. ábra

A magyar magánhangzók F1 és F2 formáns diagramja http://www.matud.iif.hu/07jan/13.html (3)

A magánhangzók abszolút színét meghatározó, a hangképükben kierősödött frekvencia sávokat nevezzük formánsoknak. Ezek közül az F1 és az F2 a meghatározó. Az F1 a garatüregben, az F2 a szájüregben képződik. Ez utóbbi a döntő a magánhangzó színére (lásd 10. ábra). Az ábrán a svá az ún. semleges magánhangzó formánsainak hangoltsági helyét jelöli. Ez a megnevezés héber eredetű és jelentése „semmiség”. A svá képzésekor a nyelv a szájüreg központi helyén helyezkedik el. Nem tudatosan képzett hangzó, amelynek többféle nyelvi szerepe – előhang, gőgicsélés, nyögés, szótagolás, járulékos hang stb. – van. Minden nyelvben megtalálható, és minden nyelvben más hangolású. Mindig az adott nyelv magánhangzóinak F1/F2 koordináta rendszerében központi helyzetű. A magyar svá hangolása: F1 320-640Hz, F2 1300-1900Hz (Gósy, 2004). A további formánsok – F3, F4, F5 – képzésében a garatüreg alakváltozásának és az orrüregnek van döntő szerepe (lásd később az énekes-formáns 2.6.1. alfejezetben). A magasabb formánsok adják az egyéni hangszínt. A rövid impulzusú hangokban a magas felhangok sávszélessége nő meg, míg a hosszabb impulzusúakban az alaphang (F0) a meghatározó. Mássalhangzóknak nincsenek formánsaik, hanem jellegzetes frekvencia középértékeik. Például ajakhangzóknál 1kHz, lágy-szájpadi hangzóknál [ty, gy, k, g, ny] –nél 2,3kHz, [j, s, zs]-nél 2,5kHz. A férfiak hangja általában felhangdúsabb, mint a nőké, mivel fajlagosan hosszabb a hangrésműködésénél a befejező vagy végfázis (amikor folyamatosan zárt a hangrés), valamint a felhangok frekvencia távolsága kisebb - a mély fekvés miatt - és több felhangnak „van hely” a hallható hangmagassági sávban (Frint és mtsa, 1982; Sundberg, 1987).

Hollien, Mendes-Schwartz és Nielsen (2000) 18 profi énekesnél (5 férfi, 13 nő) vizsgálták, különösen magas hangok éneklésekor a szövegértést. Három magánhangzót [i, á, u] énekeltek mélyen és magasan, lágyan és erősen, 3-5sec-ig tartva. A szélső hangmagasságok nőknél g (G3), á1 (A4) és á2 (A5), míg férfiaknál G (G2), á (A3) és d1 (D4) körül voltak, hangfaj szerint kisebb eltérésekkel. Ez személyenként 12 felvételt jelentett. Ezeken kívül további hét magánhangzót is felvettek középhangon a résztvevőkkel, és ezek felvételét is a kiértékelendő felvételek közé keverték, hogy a beazonosítás minél valósabb legyen. Négyféle, előzetes képzéssel felkészített hallgatói csoporttal véleményeztették a felvételeket érthetőség, és összetéveszthetőség alapján. A hallgatói csoportok: 11 hangképző tanár, 10 fonetikus, 17 beszédgyógyász, és 12 hangképzésben járatlan hallgató. Az akusztikai elemzés az F0 (alaphang), F1 és az F2 (magánhangzó formánsok) vizsgálatára irányult. Eredmények:

megállapították, hogy az alaphang (F0) hangmagasságának változása befolyásolja a magánhangzó érthetőségét, beazonosíthatóságát. Olyan hangképzési törekvést is tapasztaltak, hogy az énekesek az F1 formánst igyekeznek mindig F0 fölé hangolni. A magánhangzó érthetőségét a mássalhangzós szövegkörnyezet is befolyásolja magas fekvésben. Mindhárom magánhangzónál magas fekvésben és nagy hangerőnél megnőtt az intonációs-szórás.

Különösen az [á] magánhangzónál. A beazonosíthatóság a legbiztosabb a mélyfekvésben énekelt [á] magánhangzónál, mindkét nemnél. A leggyengébb a magas fekvésű [i]–nél nőknél, és a mély fekvésű [u]-nál férfiaknál. Az F1 felhangolását (hangmagasság igazítását) a nők az [i] és [á] magánhangzóknál alkalmazzák leggyakrabban, míg a férfiak az [i]-nél. Ha az F0 magasabb, mint az F1, akkor célszerűen az F1-et a magasabb Fo-ra kell hangolni, hogy energiát nyerjen, felerősödjön. Ez természetesen nem használ a beazonosíthatóságának, de magas hangokon, nőknél elkerülhetetlennek tűnik. A nők az F2-t is felhangolják az F0 emelkedésével. A pontatlanul képzett magánhangzók a központi magánhangzókkal téveszthetők leginkább össze, amelyek formáns hangolásai egymáshoz közeliek [ö, o, a, e].

Magas fekvésben történő éneklésnél a tévesen beazonosított magánhangzókat leggyakrabban [á]-ra tévesztik. Ez nem meglepő, mert az [á] magánhangzó F1-e a legmagasabb (> 900Hz).

Ezt a gyakorlatot nevezik formáns hangolásnak.

Mautner (2015) az állejtés fokozás szövegérthetőség javító hatását is igazolta kutatásában. A magánhangzók első két formánsa (F1, F2) magát a magánhangzót határozza meg, míg a további formánsok (F3, F4, F5) az egyéni hangcsengést, hangszínt. Az F1, F2, F3 hangoltsága változhat, míg az F4, F5 stabil. A formánsok hangolását a toldalékcső alakváltozásával lehet elérni. A toldalékcső azon keresztmetszetében létrehozott szűkítés, ahol a kérdéses formáns állóhullámának minimális a kilengése a kérdéses formáns hangolásának mélyülését

eredményezi, míg a tágítás a hangoltságát emeli. A szájüreg tágítása és a garat szűkítése emeli az F1 hangmagasságát. A gége függőleges emelése, az ajkak összehúzása és a toldalékcső rövidítése emeli a nem stabil formánsok hangolását. A toldalékcső nyújtása, a gége függőleges helyzetének süllyedése, az ajaknyitás tágítása, az áll leejtése sötétíti hangot, mélyíti az F1 és F2 hangolását. A nagyobb szájnyílás, mint „hangszóró tölcsér” növeli a hangáramlást és fokozza a hangerőt, de mértéke a hang mennyiségével, felhang tartalmával arányos kell, hogy maradjon, mert egyébként a felhangok egyenletessége felborulhat. Magas fekvésben, ahol rövid a hang hullámhossza, a hang előre-sugárzását segíti, de mély hangoknál, amelyek hosszú hullámhossza egyébként sem „fér ki a szájon” a hang tompulását, fényvesztését, „kilyukadását” eredményezheti az eltúlzott szájnyitás, állejtés. A szájnyílás és állejtés fokozásával egyidejűleg a szájüreg – az éppen képzett magánhangzó képzésére alkalmas alakja - nem torzulhat a szövegérthetőség és a hang bársonyosságának, tömörségének megőrzése érdekében. A garat öblösebbé tágítása, és a nyelvdomb előre tolása a szájüregben az F2 mélyülését eredményezi. Az F3-t a nyelvhegy és az alsó fogsor közti tér

„hangolja”. Az F4 és F5 hangolását tudatos toldalékcső alakítással alig tudjuk változtatni.(K.

O’Connor, 116).

Lamesh, Doval és Castellengo (2012) a magánhangzók hatását vizsgálták a hangterjedelemre és a hangerőre. 21 képzett énekes vett részt a kísérletben. Nyolc nő (négy szoprán, négy alt) és 13 férfi (két basszus, öt bariton, négy tenor, két kontratenor). C3-C5 (131-523Hz) hangterjedelmen énekeltek [á, i, o] magánhangzókat kétféle hangképzési móddal: M1 (teljes hangon, vastag hangszalagokkal, a hangszalag saját izma is aktív), M2 (vékony, feszült hangszalagok, saját izmok nem aktívak). A két hangmagasság között 13 egész hangon énekeltek crescendot és decrescendot (erősítés és halkítás), tartva, mindhárom magánhangzón.

A kísérlet előtt egyénileg melegítették be a hangjukat. A hangképzési módot a kísérletvezető és az énekesek maguk hitelesítették. Hangfelvételt (30cm-re elhelyezett mikrofonnal), hangnyomás felvételt és EEG adatrögzítést végeztek. Korábbi vizsgálatok azt jelezték - hogy bár a klasszikus hangképzésnél elsődleges cél a kiegyenlített éneklés, amely egyebek mellett azt is jelenti, hogy a hang dinamikai lehetőségei is változatosak a teljes hangterjedelmen - ez a képesség magánhangzó függő. A dinamikai kiegyenlítést „messa di voce” („küldött hang”, tartott hangon erősítés, majd halkítás) gyakoroltatásával lehet fejleszteni, és a „hangkapacitás”

(Voice Range Profil= a teljes hangterjedelmen kimutatható dinamikai lehetőségek) mérésével lehet ellenőrizni. Hangkapacitási ábrát szerkesztettek minden magánhangzóról, a bejárt hangterjedelmen és hangképzési módokkal. Ezen a vízszintes tengelyen a hangmagasságot, a függőleges tengelyen a hangnyomást ábrázolják. A kiegyenlítéshez mindkét hangképzési

módot használják a klasszikus képzettségű énekesek, de ezeket nem feltétlenül azonosítják regiszterekkel. A férfiak az M1, míg a nők az M2 hangképzési módot preferálják. (Itt említjük meg, hogy az M1 hangképzés a teljes, testes, felnőtt hangadásra, míg az M2 a falzett, a gyermeki hangképzési módra utalhat.) Eredmények: jelen vizsgálatban azt találták, hogy nemtől függetlenül a magánhangzó befolyásolja VRP-t a felső hangerő sávban az M1 hangrésműködési mód, valamint a regiszterek összekapcsolásának, kiegyenlítésének összefüggése még nem tisztázott.

Összefoglalva: hangbemelegítésnél is alapvető fontosságú a magánhangzók kiegyenlítésére és az érthető szövegmondásra törekvés. Az énekelt magánhangzó akkor zengő, ha az alaphang valamely felhangja a magánhangzó formánsához közeli hangoltságú. A toldalékcsőben létrehozott szűkület fokozza annak tehetetlenségi ellenállását, és mélyíti a képzett magánhangzó formánsait. A tágítás, ellenkezőleg csökkenti a toldalékcső tehetetlenségét, emelve a képzett magánhangzó formánsainak hangolását. A klasszikus hangképzés a testes, felnőtt, a hangszalag saját izmát is működtető hangadásra törekszik, azt műveli.

2.6.1. Énekes-formáns

Az úgynevezett énekes-formáns jelenségét, képzését a mélyebb hangú operaénekeseknél – mezzo, alt és a férfiak – figyelték meg. Ez a F3, F4, F5 formánsok – 2200-4500 Hz közötti – fokozatos, hangmagasság közelítését, összecsapzódását, fürtösödését és hangnyomás kiugrását jelenti. Ehhez tehát az F3-t tudjuk leginkább az F4 és F5-hoz hozzáhangolni. Az énekes-formáns megjelenésének segítése a hangképen, a bemelegítésnek és a hosszú távú képzésnek is járulékos célja.

Sundberg (1987) azt is megfigyelte, hogy énekeseknél az alaphang (F0) kierősödik, ugyanakkor az F1 és F2 gyengébb, mint képzetleneknél. Az énekes-formáns segít az ideális, kiegyenlített, messze-csengő hangminőség és hangerő létrehozásában. Képzéséhez a gége süllyesztése, a tág torok, a nyelv nyugodt helyzete és a gége-garat öblösebbé tétele szükséges.

Így a gégebejárat (epylarynx: a hangszalagok és az álhangszalagok síkja közti térszakasz) és a gégegarat (hypopharynx) közti átmérő és hosszeltérés megnő. Ez teszi lehetővé az énekes-formáns képzését. Sundberg (1987) szerint ehhez a méretek 1/6-os aránya szükséges, a

gégegarat javára. Az énekes-formáns teszi lehetővé, hogy a zenekarnál – átlag kíséreti hangmagassága 450-700 Hz – mélyebben, vagy ezzel egyező hangmagasságokon éneklő énekesek is a kíséret fölött „átszóljanak”, hallatszanak, a zenekar ne „takarja” őket. A magas fekvésben éneklő szopránoknak erre nincs szükségük, mert általában magasabb fekvésbe énekelnek. Az énekes-formáns mezzoknál 3-4kHz között, tenoroknál 2,5-3kHz között, baritonoknál, basszusoknál 2,1-2,4kHz között jelentkezik a hangképben. Az ún. szabadon – énekes-formánssal gazdagított - áramló énekhang adja a legerősebb és legtömörebb – felhang dús – hangot. Az áramlásos, kiegyenlített operai hanggal éneklők azonos hangrés alatti nyomásnál 10-12 dB-el erősebb énekhangot produkálnak, mint a képzetlen énekesek (Hirschberg és mtsai, 2013).

Az énekes formáns vizsgálatához három módszert fejlesztettek ki (Johson-Read és mtsai, 2015). (1.) az F0 és az F4, (2.) F1 és az F4, (3.) az F1 és az F3 hangnyomásának [dB]

összevetése.

Összefoglalva: az énekes-formáns képzése a klasszikus hangképzésnél kívánatos. Ehhez segítenek a fejregiszter bekapcsolását, kiépítését célzó orr és melléküregeit bekapcsoló – lásd kutatási témánk – bemelegítési gyakorlatok.