Orr és melléküregei

Az orr és melléküregeinek (lásd 9. ábra) szerepe a beszéd és énekhang képzésében régóta vita téma. A nazális mássalhangzók és egyes nyelvekben – pl. portugál, francia – előforduló nazális magánhangzók képzésében jelentőségük vitán felül áll. Már a XX. század harmincas éveiben röntgenfelvételekkel igazolták, hogy a toldalékcsőbe kapcsolt, nyitott orrjárat nem hat hátrányosan az énekhang minőségére. Több kutató a fejüregeket tekintik a hangcsengés forrásának, amelyek 3 kHz körül energia csúcsként jelentkeznek a hangképben.

Jean de Reszke - 1850-1925, híres tenor és tanár - is úgy tartotta, hogy az orrcsengés tudja tehermentesíteni a hangszalagokat, és teszi lehetővé, hogy a hang átcsengjen a zenekari kíséreten is. A XX. század ötvenes éveiben üres és gézzel töltött orrüreggel énekeltettek profi énekest, míg William Vennard -1909-1971, híres énekmester és kutató - vízzel töltötte fel öt énekes orrjáratát. Egyik kísérletben sem tapasztalták, hogy szakértő hallgatók a felvételeket meg tudnák különböztetni. A nyolcvanas években úgy találták, hogy az énekhangba kapcsolt orr és melléküregei a toldalékcsőnek nem rezonáló pontokat tartalmazó oldalágát jelentik, melyek a magánhangzó formánsok hangmagasságát megemelik, rontva ezzel a szövegértést.

Pedagógia megközelítéssel mást jelent egy növendéktől azt kérni, hogy érezzen csengést az orrnyergen, és más, ha azt, hogy vezesse át a hangot az orron. Pier Francesco Tosi - 1653-1732, híres kasztrált énekes és énekmester, a regiszterek összekapcsolásának, a kiegyenlítésnek első kezdeményezője - idevágó tanácsa: „ha mell, ha fejhang is, mindig jöjjön előre takarosan, tisztán, ne ragadjon torokba, és ne vonuljon át az orron, mert ez a két legszörnyűbb hiba, és javíthatatlan, ha szokássá válik.” (Opinioni dei cantori antichi o moderni…Bologna, 1723). Francia kutatók azt tapasztalták, hogy francia énekeseknél az orr-kapu akkor is nyitva maradt, amikor nem nazális magánhangzókat énekeltek. Statisztikailag minden 300. ember kurta lágy-szájpaddal születik. Kérdés: vajon érdemes-e ilyen embereknek énekelni tanulni? Rövid áttekintésünkből is látható, hogy az orr és melléküregeinek szerepe a hangképzésben továbbra is vitatott. A bevezetésben utaltunk rá, hogy kutatásunk is erre a problémára irányúlt (Kerényi, 1985; Szabadyné, 2002; Altorjay, 2012b).

9. ábra

Az orr, és melléküregei elől és oldalnézetben

https://www.google.hu/search?q=homlok%C3%BCreg&hl=hu&source=lnms&tbm=isch&sa=

X&ved=0ahUKEwj1qOfP4prWAhWIVxoKHQX#imgrc=TFg1hX5TSQBPjM:

Austin (1997) azt vizsgálta, hogy a lágyszájpad mozgása beszéd és éneklés közben lehetővé teszi-e az orr és melléküregeinek rezonátori bekapcsolását? Négy hivatásos énekesnővel mondattak, majd recitativóként énekeltettek mély, közép és magas fekvésben három, átlagos hosszúságú példamondatot, miközben az orrjáratba vezetett száloptikával figyelte az orr-kapu nyitottságát. A mondatok magánhangzókon kívül nazális és szájas mássalhangzókat is tartalmaztak. Eredmény: az orr-kapu, éneklésnél szignifikánsan hosszabb ideig volt zárva, mint beszédnél, sőt magas fekvésű éneklésnél alig volt nyitva, vagy úgy tűnt, hogy teljesen zárt volt.

Az orr és melléküregeinek hangképzésben betöltött szerepét csökkenteni látszik Jacobs és mtsa (2005) vizsgálata. 10 hivatásos szoprán énekessel vették fel ugyanannak az áriának (Puccini: Lauretta) egy szakaszát, valamint skálagyakorlatokat és tartott hangi gyakorlatot is

„messa di voce”-val (erősítés majd halkítás a tartott hangon). A résztvevőket tanáraik a vizsgálat előtt bemelegítették. Felvételt készítettek velük bemelegítés után, majd az orrjárat érzéstelenítése után, végül a száloptikás vizsgálókábel orrba vezetése után is. Eredmények: a hangminőségben (hangkép, vibrato, hangterjedelem, hangerő, énekes formáns, hangremegés, hangélesség, zajtartalom, orrosság) nem találtak különbséget, sem műszeres, sem szakértői

elemzésnél sem. Az eredmény természetesen az igényes hangbemelegítésnek, és a profik biztonságos hangkezelésének is tulajdonítható lehet.

Yiu, Chen, Lo és Pang (2012) kutatásának célja az volt, hogy kiderítsék, hogy van-e kapcsolat az érzékelt hangrezonancia és az arccsonton tapasztalt lüktetés között. 18 nővel és 18 férfivel - akik egészségesek voltak, de nem rendelkeztek éneklési vagy hangképzési múlttal - kísérleteztek. Négy feladatot mondattak velük, ülő helyzetben, egyenes testtartással, kényelmes hangmagasságon és hangerővel. 1. [má, mi] szótagok, 2. [pá, pi] szótagok mondása 4-4 sec hosszan, 3. egy nazális mondat, 4. egy nem nazális mondat elmondása.

Minden feladatot négyszer végezték el. A hangfelvételt háromszor ismételték meg. Először bemelegítés nélkül. Ezután kaptak – K. A.Verdolini-féle, (2008) – a hang zengését fokozó bemelegítést. Ezek a gyakorlatok tartalmaznak nyak-fej-törzs izomlazítást, dúdolást mély és magas fekvésben, ajaktrillát, ajak-zárhangzós szótagokkal beszédgyakorlatokat. A felvételt a bemelegítés után készítették el másodszor, majd harmadszor megfeszített nyakizmok mellett kellett hangot adjanak. A résztvevők orrnyergére és a gégéjükre rögzítettek rezgésérzékelőket (piezoelectronic accelerometer). Eredmények: az orrnyergi lüktetés a zengzetes hangadásnál szignifikánsan erősebb (p<0,0001) volt, mint a bemelegítés nélküli és a feszített/erőltetett hangadásnál. Az orrnyergi lüktetés és a zengzetesség hallgatói megítélése között r=0,6 korrelációt találtak. A zengzetes hangadáson belül a nazális hangzóknál szintén magasabb volt az orrnyergi lüktetés, mint a nem nazális hangzókból képzett szótagoknál, mondatnál. A rezgésérzékelők alkalmazása arccsonti lüktetés, hangzengés kimutatására jobban bevált, pontosabb volt, mint a szakértői hallgatókkal történő megítélés.

Gobl és Mahshie (2013) az orr és melléküregeinek hatását figyelték magánhangzók formánsaira. A kísérletben beszédhang-szintetizátort (generátort) alkalmaztak, nem embereket. Egy átlagos svéd férfi beszélt magánhangzóinak - [á, i, u, ö, rövid á] – formánsaira hangolták a készüléket. Az orrjárat bejáratának keresztmetszetét 0-100 mm² között változtatták, 10mm² lépésekben növelve. 0,5 sec hosszúságú hangmintákat elemeztek.

„Fordított szűrés” (Inverse Filtering=IF) módszerével vizsgálták az orrjárat üregeinek hatását a hangforrás működésére. Az orrjárat bekapcsolása a toldalékcsövet egy „oldalággal” bővíti, amely újabb rezonátor üregeket és elnyelő pontokat, felületeket jelent. Az orros magánhangzóknál emiatt az F1 mindig mélyebb lesz, mint az F0, sőt a lágyszájpadi nyitás fokozódásával nő az F1 és F0 közötti hangmagassági rés. A hang orrosságának hangképi jele az F1 környezetében lévő felhangok gyengesége, ami az orrjárat rezonancia-csillapító, elnyelő hatásának következménye. IF-fel értelemszerűen az orrosság kiszűrése nehézkes, mert azzal a szájüreg hatását szűrik. Agysérült, és süket embereknél megfigyelhető a fokozott orrosság a

hangban. Ebben a kutatásban vizsgált paraméterek: hangrés-nyitottsági arány (OQ), a hangrés-légáramlási görbe ferdesége (RK), a hangrés lüktetése (RG) és a résáramlás dinamikája (RA). Eredmények: az RA paramétert kivéve az orrjárati nyitottság növelésének hatása a többi mutatóra gyenge volt. A hangrés-légáramlás dinamikájára viszont előnytelenül hatott, különösen a magas magánhangzóknál. Az [u] magánhangzónál a hangképben 950 Hz-nél feltűnő hangnyomás esést is megfigyeltek. A kutatás jelezte az orrjárat hangképzésbe történő bekapcsolásának jelentőségét. Az IF módszerhez pontosabb toldalékcső modellek kellenének. A kutatást emberekre és kiegészítő módszerekkel – EEG, videostroboszcop - is ki kellene terjeszteni.

Hirschberg és mtsai (2013) tanulmányukban megállapítják, hogy zümmögéses és nazális magánhangzós skálák gyakorlásakor valamelyest nyitva marad a lágy-szájpadi zár és ez nem feltétlenül okozza orros csengését a hangnak. Ezek a gyakorlatok fokozzák a hang arc és fejrezonancia érzetét és segíthetnek a hang „pozicionálásában”. Az orrcsengés gyengíti a magánhangzók F1 formánsát, de az energiákat az F3 felé tolja el, erősítve ezzel az „énekes formánst” (lásd 2.6.1. fejezet). Tapasztalat szerint az orrcsengés segíti a regiszterátmenetek

„finomhangolását” is. Természetesen az orr és melléküregei előjelet, irányt adhatnak a hangnak, de nem jelenthetnek „csengési végcélt”. A nazális hang esztétikailag nem kívánatos.

Chen, Ma és Yiu (2014) - hangi és hallási szempontból egészséges – hét nővel és öt férfival kísérleteztek. A gégetájékra, a felső ajkukra és az orrnyergükre helyeztek rezgésérzékelőket (piezoelectronic accelerometer). Miközben 5 sec-ig, ötször ismételve tartották az [m, á, i, u]

hangzókat, kényelmes beszédhangmagasságon és hangerővel a rezonancia változását figyelték az érzékelőkkel. Az első mérést követően, 30 perces pihenő után, 30 perces rezonancia-növelő gyakorlatot kaptak a résztvevők. Ezután három napon át további 30-30 perces rezonancia-növelő bemelegítéseket kaptak. A negyedik fejlesztési alkalom után, 30 perces pihenőt követően, a fent részletezett mérést megismételték. A jól lüktető, rezonáló hang a gége szorítás-mentes tartásához kapcsolható. Ilyenkor a gégében keletkező hanglüktetést akadálytalanul átveszik a környező szervek. Rezonálást fokozó gyakorlatok a könnyed, áramoltatott hangadást segítik. A hangrombolás, rongálás esélye ilyenkor minimális. A jól rezonáló hang jól érzékelhető a kemény-szájpadon, a felső ajkon, és az orrnyergen. A hangerő változása pedig jól érzékelhető a szegycsont feletti bemetszésnél. Jelen kutatásban K.A.

Verdolini féle (2008) rezonancia-növelő bemelegítéseket alkalmaztak. Ennél ülő helyzetben, ellazultan végeztek zümmögést, [m] nazális mássalhangzóval énekeltek föl-le skálát, orrnyeregre rakott újjal megkeresve a legjobban rezonáló hangmagasságot. Az így

beazonosított hangmagasság lett az illető skálakiinduló, „mag-hangja”. Utána nazális mássalhangzók és zárt magánhangzó kombinációjával képzett szótagokkal gyakoroltak: pl.

[um, um]. Jelen vizsgálatnál szintén ülve, ellazultan, kényelmes hangmagasságon és hangerővel tartották 1-1sec-ig az [m] mássalhangzót, majd az [á, i, u] magánhangzókat. Ezt követően [má, mi, mu] szótagokkal gyakoroltak. Eredmények: szignifikáns rezonancia-növekedést (p< 0,0001) tapasztaltak az orrnyergen a bemelegítések nyomán, az [m, i, u]

hangzóknál, legkevésbé az [á] magánhangzónál. Az orrnyeregre helyezett újjal történő rezonancia-ellenőrzés bevált.

Összefoglalóan: az orr és melléküregeinek hangképzési szerepe a friss kutatások tükrében is vitatott terület. Az énekhang bemelegítésénél, a hang „pozicionálásánál” általánosan elfogadottak, használtak az orrnyerget, az arccsontokat rezonáltató gyakorlatok. A jól rezonáló hang képzésekor a gége környéke szorításmentes. Az orrcsengés ugyan gyengíti a magánhangzók F1 formánsát, de az energiákat az F3 formáns irányába tolja el, erősítve ezzel az „énekes formáns” (lásd 2.6.1. fejezet) energia kiugrást. Tapasztalatok szerint az orrcsengés a regiszter-átmenetek hangképzését is segíti. Ugyanakkor éneklés közben a lágyszájpadi orrkapu nyitottságát száloptikás vizsgálattal nem sikerült igazolni. Ezen üregek rezonátorként történő becsengethetősége az énekelt magánhangzók képzésénél – az énekhang orros csengése nélkül – tehát még nem igazolódott minden kétséget kizáróan.