SZÉPEKET ÁLMODTAM 2016. november 4
Hajnalban felébredtem, mert érdekes álmom volt. Még csak hajnal lehetett, azért inkább igyekeztem még hamar elaludni. Utána megint folytatódott az álmom.
Gyermekkoromban egy kicsi faluban laktunk, ahol apukám tanított: nem csak az iskoláskorú gyerekeket, hanem a felnőtteket:
férfiakat és nőket, meg a leventéket is oktatta.
A falu szép hegyek koszorújában épült, ahol legmagasabb épület egy kicsi harangláb volt, amit reggel (inkább hajnalban), délben és este is megkongattak, rendkívüli esetben (pl. ha valahol tűz ütött ki) vagy nagy zivatar közeledett és természetesen, ha valaki meghalt, a harang akkor is megkondult, utóbbinál egy másféle kongással jelezték a szomorú eseményt.
Egyszóval folytatódott az álmom: A községet valamilyen jármű -vön (akkor még csak) lovas-fogattal vagy lóháton lehetett megközelí-teni. Ugyanis a hegyek karéjában már csak gyalogolva, gyalogutakon lehetett néhány tanyára eljutni. Akkor a faluban is csak egyetlen kerékpár volt, az apukámé, és detektoros rádiója is csak nekünk volt, amit fülhallgatóval lehetett használni.
Csak évek után jelentek meg másféle „modernebb” rádiók, majd az egész egyszerű televízió, ami szintén egy volt az egész faluban.
Azonban apukám felhasználta ezeket a különleges szerkezeteket a falusi emberek oktatásánál is; a televíziót bevitte az iskolába, és egy alkalommal, amikor bekapcsolták, éppen olyankor, amikor asszo-nyoknak tartott előadást; volt nagy csodálkozás.
Mindenki közelről nézegette a dobozt, csodálkozva, hogy férhet bele ennyi cigányzenész (akkor még nem volt ismerős a roma szó sem), éppen egy magyar-nóta hangzott hegedű kísérettel a dobozból…
Szerettem apukám előadásait hallgatni kicsi koromban is, persze este már nem leskelődhettem, mert korán mentünk aludni, akkor anyukám mesét mondott nekünk. Amikor apám az iskolában gyere-keket tanította, igyekeztem a szünetek alatt hátul, a vaskályha mellett lévő nagyobb diákok mellé elbújni.
Nagyon szerettem a történelem-órákat hallgatni és kedvencem volt a földrajz is, mert a falon nagy, embermagasságú földrajz-kép volt. A fal nagy helyét az a hatalmas színes térkép foglalta el, ahol meg lehetett találni sok mindent: fölrészeket, hegyeket, folyókat, tengereket, országokat, városokat, mindent… Csöndesen, figyelem-mel hallgattam, ahogy mutogatta apukám hazánk- és más területeken a folyókat, patakokat, tavakat, hegyeket, városokat.
Aztán délután, vagy amikor üres volt a terem, besomfordáltam, keresgélni kezdtem a térképen az apámtól, vagy társaságban hallott helyeket.
Később, amikor már bentlakásos középiskolába mentünk a testvé-reimmel tanulni, nagyon sokat jelentett nekem, mert kíváncsiságom közben sok mindent megőrzött fiatal agyam. Egyik kedvenc tantár-gyam a földrajz lett.
Nagy ünnepeken – akár hazafias, akár egyházi – ünnep volt, olyan előadásokat tartott az édesapám, amelyek bennem megma-radtak, mert ismerte nem csak hazánk, hanem a világtörténelem eseményeit is, úgyszintén a különböző világtájak nagyvárosait, hegyeit, folyóit, tavakat-tengereket; később, a kommunizmus idején kevés olyan remek előadást hallottam, mint akkor, kiskoromban, tőle. Akik akkor mondták a magukét, azokat hozzá nem lehetett hasonlítani; nem értettek hozzá.
Nagy kitérőt tettem, most jutott eszembe, hogy én az álmomról akartam beszélni. Apám volt az első tanítóm, és nagyon sokat tanultam tőle. Mindig nagy könyvtárunk volt, a 24 nagykötetes bordó színnel takart világ-lexikonokat is lapozgattam időnként. Kicsi ko-romtól kezdve, szerettem tanulni, különféle ismereteket gyűjteni.
Nem mondom, hogy minden érdekelt, de a többi csak a közép-iskolában villant elő nekem.
Később általában azokat a tárgyakat tartottam nehéznek, ame-lyeket olyan tanárok tanítottak, akiknek a tantárgyát nem csak én, mások sem szerették. Ilyen volt pl. a könyvelés, mert a tanárunk – a lányokat mindig kigúnyolta.
A német nyelv mellett a francia volt kötelező, azonban Maros-vásárhelyen helyette románt tanítottak azoknak, akik innen, a csonka hazából kerültünk oda. A román tanár is udvariatlan, utálatos ember volt, az arcára rá volt írva a rosszindulat. Senkinek se tetszett morózus viselkedése az 57 diákos lányosztályban. Egyébként ott, nagyon jó tanáraink voltak.
Megint kitértem, pedig én az álmomról szerettem volna beszámolni.
Most következik: Álmomban a szülőfalum egyetlen útján fel-figyeltem egy csoportra, akik a falu felé közeledtek. Gyermek-koromban kevés esemény történt, de ez olyannak látszott, ami érdekes lesz. Sötét, ünneplő ruhában több ember közeledett, lehettek legalább tízen. Amint közelebb értek, már látszott, hogy leginkább felnőttek, elöl két fiatalember volt látható, akik mint a kiscsikók, gyerekesen viselkedtek.
Közelből már észre lehetett venni, hogy egyikük – nem is olyan fiatal, sötétkék kispapi ruhát viselt, szinte megdöbbentett, hogy ő és a társa nekem ismerős. Hi-he-tet-len, persze álom: magam rájöttem a fényképekről – és egyéb tanulmányaimból, hogy a kispap nem más, mint Mécs László fiatal korában (akit én akkor nem ismerhettem), akinek egyik szép versét kívülről tudtam (Verni kezdem az aranyhidat). A másik fiú álmaimban kicsinek, ifjúnak látszó pedig nem más, mint Petőfi Sándor fiatal korában, akit ifjúkorában nem ismerhettem. A verseit mindig nagyon szeretem, sokszor, ha eszembe jut valamelyik, elkezdem szavalni. Időnként elgondolkodom, hogy valakinek álmában hogy juthatnak eszébe ilyen történetek?
Még nincs befejezve az álom: az álombeli vendégcsapat az iskola felé tartott. Kisült, hogy apukám hívta meg őket egy olyan alkalomra, amikor majd az ünnepély közben elhangzik apukám megzenésített indulója, és én fogom felolvasni, vagy szabadon elmondani mind a két ifjú – fentebb említett költő – versét is, ami nem zavart, mert mindig szívesen szavaltam verseket.
Annyit elárult apukám, hogy az ünnepély után nálunk lesz az ünnepi ebéd (ugyanis más lehetőség arra, a kis faluban nem is volt).
Nos, ezért van olyan szépen elkészítve az ebédlőszoba az ünnepi nagyasztala…
Anyukám nagyon jól sütött-főzött, és akkor már tudtam, hogy miért lesz ebédre finom tyúkleves, utána rántott-csirke, majd az én kedvenc tortám, a tornyos, mogyorós- csoki-torta! Hej! Ez a finom ebéd… örvendeztem!
De az öröm nem teljesedett be, mivel valaki túl korán telefonált, amire én felébredtem.
Annyit szeretnék elmondani, hogy az utóbbi időben a saját verseimet fésülgettem, korábbiakon javítgattam, innen jutott eszembe – álmomban – a két író verse, mivel mások verseit is gyűjtögettem.
Egyébként egy kék ruhát viselő kispapot ismertem Salgótarjánban a háború után, az illető később mégsem lett pap, felszentelése előtt kilépett, mert megismerkedett egy szép feketehajú nővel, akit feleségül vett. Az illető családjával a mi városunkba költözött, ahol ismét talál-koztam vele, hosszú ideig Ő lett városunk hírneves gimnáziumának igazgatója, és az én lányom az ő lányával járt az általános iskolába.
Ő volt az általam ismert kispap (én mégis álmomban Mécs Lászlót ismertem fel benne, akinek csak a verseit ismerem.)
Természetesen Petőfi is csak a versei által volt nekem ismerős. Sok szép versét kívülről még most is elmondom, ha a címét meglátom…
Eddig tart az álmom!4
**.-..-**
4 A finom torta igazán fölséges receptjét pedig föltettem a Napvilágra a Süssünk-, főzzünk ízlésesen című kötetembe! A falusi asszonyok akkor csak süteményt sütöt-tek, azonban – mivel a tanító családját is meghívták, anyukámtól ezt a tortát kapták. A családunkban minden menyasszony ezt kapja a lakodalmas ebéd vagy vacsora után.
Elmúlt idők emlékei…
(2013. február 5) Ha behunyom a szemem,
legkedvesebb emlékeim jelennek meg előttem:
fehér babakocsiban ül, a legkisebb szőke hajú kedves kicsi gyermekem,
mosolyogva néz fel rám, arca derült és vidám, a szemében huncutság!
Kacagása messze hangzik, szellő fújja dús haját óh de jó volt, akkortájt!
Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, azt hittük, csak boldogság…
mégsem jött el vidámság!
Azért jó rá gondolni, vissza ötven esztendőre, mert itt vagyunk egykettőre:
élünk, bár nem vígadunk, nehéz napokra virradtunk, jó, hogy Isten vigyáz ránk!