IDŐS EMBEREK FOGLALKOZTATÁSA Mai leveleim között találtam:
István Sándor <muzslaysandori@gmail.com>
Nem tudom, miért kaptam tartalmas két jegyzetet, de örültem neki. De az öröm mellett irigykedtem, hogy ott milyen mozgalmas és izgalmas az idősebb emberek élete.
Sajnos, itt Balassagyarmaton semmiféle összejövetelekről nem tudok.
Igaz, hogy kellemes lakásomból nehéz kimozdulni, 86 lépcsőn lejárni, mikor már „a lábamon alig-alig állok...”
Persze ez nem csoda, hiszen ebben az évben már a 93 évemet taposom.
Természetesen azért nem unatkozom, mert már jó régen az írógépet, melyeken tizenéves koromtól kezdve nagyon sokat írtam az iskolákban, majd utána otthon, és nyugdíjas koromban a huszadik szá-zad elején mindkét írógépemet felváltottam számítógépre. Amellett, hogy írok mindenfélét, még azon a helyeken, ahol munkálkodtam, mindenhol észrevették azt, hogy én nagyon jól felkészültem írói trükkökkel, ezért aztán minden írásmunkát átadták nekem, minden-hol az újságokkal is én tartottam a kapcsolatot, s azt szívesen tettem.
Amikor végre Salgótarjánból véletlen szerencsével sikerült ebbe a szép kisvárosba jönnöm, korábbi kellemetlen helyzetemből megsza-badultam és hamarosan még lakáshoz is jutottam, akkor ez sokat jelen-tett, mert háborús idők után sok volt a tönkrement ház és kevés is volt.
Munkahelyemen előléptettek, mivel három évig jogot is tanultam, ezért a különféle ügyleteket rám bízták.
Onnan később a városi tanácshoz kerültem, s előbb a pénzügyi osztályon dolgoztam, később átkerültem a titkársághoz, s amikor onnan – mivel a vezetőt máshová helyezték át politikai szempontból, engem neveztek ki a titkárság osztályvezetőjének és nyugdíjaztatá-somig ott dolgoztam.
Említettem, hogy irigykedem. Azért írtam azt, mert kissé magá-nyosnak érzem magam. Életem egész idő alatt olyan volt, hogy soha nem unatkoztam, mindig volt mit tenni azon kívül is, hogy hétköznapokban munkába jártam, és három gyermekem nevelésével kapcsolatban is mindig volt, amihez időt kellett szakítanom.
Mindez ellenére most hiányzik, hogy talán ebben a városban nincsenek olyan rendezvények, ahol én is szívesen részt vennék?
Nekem ezzel kapcsolatban eszembe jutott az, hogy ha elfogyott valamilyen munka, akkor én kitaláljak valamit, amit csinálhatok.
Ezért, amikor nyugdíjba mentem, első dolgom volt a lakásomat rendbe hoznom, korábban megkezdett kézimunkámat befejeztem, mert bizony három gyerek és a komoly munkám mellett bizony, nem jutott időm még kézimunkázni is.
Nem tudom, miért kaptam ezt a tartalmas jegyzetet, de örültem neki. Örömöm mellett még kissé irigykedtem is, hogy ott milyen mozgalmas és izgalmas az idősebb emberek élete. Sajnos, itt Balassagyarmaton semmiféle összejövetelekről nincs tudomásom, vagy talán csak elfelejtettek engem. Igaz, kellemes lakásomból nehéz kimozdulni, 86 lépcsőn lejárni, mikor már „a lábamon alig-alig állok...” Persze ez nem csoda, hiszen ebben az évben már a 93.
évemet taposom.
Természetesen azért nem unatkozom, mert már jó régen az írógépet, amin tizenéves koromtól kezdve nagyon sokat írtam az iskolákban, majd utána otthon, és már nyugdíjas koromban a husza-dik század elején mindkét írógépemet felváltottam számítógépre.
Amellett, hogy írok mindenfélét, még azon a helyeken, ahol munkál-kodtam, ahogy észrevették azt, hogy én nagyon jól felkészültem írói trükkökkel, ezért aztán minden írásmunkát átadták nekem, minden-hol az újságokkal is én tartottam a kapcsolatot, s azt szívesen tettem, tőlem tudták meg, hogy ahol dolgozom, mi van, mivel foglalkozunk, hogy élünk.
Nyugdíjas koromban sem unatkoztam, mert előbb az otthonomat hoztam rendbe, közben megtaláltam ifjúságom idejében írt öt nagy aprókockás sokoldalas könyvecskéket, melyekre mások elől eldug-dosva már nem is gondoltam.
A kötetek mind tintával, apró betűkkel írtam tele minden lap mindkét oldalát. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy milyen kincsre találtam, hiszen alig tizenéves koromtól fogva, minden érde-kes eseményt naplómba írtam. A tizenkilencedik századot megelőző utolsó évtizedtől, mivel szüleimtől kapott minden eseményt igye-keztem írásba fektetni.
Kedves jó szüleim voltak, három fiútestvérem volt, egymást szerettük és tiszteltük, nagyon jól éreztük magunkat ebben a kedves körben. Apuka Erdélyben született, ötgyermekes családban, s ott végezte el a tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben.
Ahogy kezébe került sikeres éveinek bizonyítványa, társaival együtt jelentkeztek, s bevonultak a hadseregbe… Anyukám pedig az akkor még Nagy-Magyarország Felvidékén született tanítói családban, fiatalon átjött a megcsonkított hazába, s egy ideig Kelet-Magyar-országon élt. Mesébe illő volt találkozásuk és életük; apukával fiatal korunkban nekünk elmesélték. (Mindent egy kedves novellában megörökítettem.)
Apám háború után nem mehetett vissza Erdélybe, legidősebb nővére itt, a csonka hazában ment férjhez egy gazdag emberhez, egy ideig náluk volt, segített az emeletes nagy házában, ahol a földszinten többféle üzlet volt, tejgazdaságot is folytattak. Nem sokáig maradt nála; – mivel tanítói diplomája volt, kérvényezte, és egy Nógrád-megyei kisfaluba helyezték, ahol még addig nem volt iskola sem.
Nekem nagyon kellemes, irigylésre méltó gyermekkorom volt.
Három fiútestvéremmel jártuk a határt, mindenhol megismerkedtünk a természettel: fűvel-fával, madarakkal, szedtünk gombát, szamócát, málnát, és őszön szedret.
Tudtuk, hol vannak tiszta, iható vizű források, s az otthonról hozott tízórait, vagy délután megpihenve, az uzsonnánkat ott fo-gyasztottuk el.
Az általános iskola alsó részét mind ott végeztük el, apuka tanított mindnyájunkat addig, amíg a középiskolába kellett mennünk.
Középiskolai tanulmányaimat ugyancsak egy nógrádi kisváros-ban, Pásztón kezdtem el, ahonnan búcsúznom kellett, mivel Édes-apámat áthelyezték egy erdélyi nagyvárosba. Koraifjúságomtól naplót vezettem.
Fiatalságom legszebb évei a gyönyörű Erdélyhez kötődnek, ezen belül Marosvásárhelyhez, ahol középiskolába jártam. Háromszék megyében található Páván telt el az iskolai szünidőim javarésze nagyszüleim és rokonaim körében, ahonnan családom ősei származ-nak. Erdélyből a kegyetlen háború vihara sodort vissza szülő föl-demre.
Egy fiatal lánynak – front közeledtén, menekülés előtt – mi lehet fontosabb annál, amit becsomagol kis bőröndjébe?
Imakönyvein kívül magához veszi féltett kincseit: a fényképező -gépét, fotóalbumokat, és naplóit. Én is így tettem. Családunk elvesz-tette a nagy világégésben (második világháborúban) meleg családi otthonát, csupán kis úti-csomagjaink maradtak meg az eljövendő éle-tünkre. Számomra feledhetetlen törést jelentett az otthon elvesztése…
Nógrád megye kis falujában éltem át a háborús front viszontag-ságait. Nehéz perceimben a frontról visszatért édesapám szavai nyújtottak vigaszt: „Minden, ami odaveszett, pótolható, fontos, hogy mindnyájan, élünk!”
Egy lerombolt hazában erős akarattal, nehéz munkával kellett felküzdenem magam, nevelni két egészséges gyermekemet, és próbáltam beilleszteni az életbe betegen született kedves kisfiamat, majd szeretettel vettem körül kedves unokáimat. Életem munkás-korszaka, a nagybetűs „ÉLET” ‘Kismoszkvában” kezdődött (aho-gyan Salgótarjánt akkor előszeretettel nevezték így, de később már szégyellték). Onnan költöztem át ebbe a kedves kisvárosba, Balassa-gyarmatra, ahová munkahelyem kötött. A Városi Tanácsnál helyez-kedtem el, nyugdíjaztatásomig ott munkálkodtam. Sok-sok évtizedet hátrahagyva, önszorgalomból, fiatalos lendülettel kezdtem megis-merkedni a számítógép rejtelmeivel. Nyugdíjas koromban kerültek kezembe a megmentett kis csomag kincsei, a naplóim, ennek köszönhetően örökítettem meg hű ábrázolással – mint egykori művészi pályára készülő kislány, akit a sors más irányba terelt:
fiatalságom szép emlékeit, a háború borzalmait, mert a front alatt is, az ablaktalan, hideg szobában hasalva, történelmi hűséggel jegyez-tem naplómba az átélt napok eseményeit, örömeit és küzdelmeit, majd hozzákezdtem e könyv megírásához.
Naplószerű írásom átível két világháborút, három rendszerváltást és két világválságot, amit a családnak és nekem át kellett élnem.
Nem kerültem el két sikertelen házasságot, amiért a gyermekeim nevelése és taníttatása egyedül rám hárult.
Ezért kedvtelésemre, az írásra csak a nyugdíjas éveimben került sor. A regény meghaladja egy kötet terjedelmét, egy évszázadnál is több időt ölel át (kezdete az 1890-es évekig nyúlik vissza, mivel a kötet elején édesapám életútjáról is megemlékezem), ezért bontottam fejezetekre.
Bár később családi kötelékeim miatt többször vágyódtam Buda-pestre, hogy gyermekeim, szüleim és testvéreim közelében élhessek, végül mégis itt ragadtam.
Immár félévszázada élek ebben a csendes városban, ahonnan már el se kívánkozom, talán csak akkor, amikor „utolsó utamra” visznek gyermekeim, hogy szüleim mellett, a Farkasréten pihenjem ki súlyos terhekkel, fordulatokkal tetézett, mégis szép emlékekkel teli életem fáradalmait.
**-**
7.
KIBÉKÜLÉS
Itt az est, fáradtan haza sietünk…
Jó lenne kibékülni egymással, mint teveled harcba lenni örökké.
Szeretnék vízparton együtt sétálni kéz- a kézben, járkálni zöld mezőkön.
Mesélni érzelmekről, eloszlatni nyugtalanságunkat. Az erdő csendes
susogását hallgatva, elfeledni életünk sok búbánatát. Figyelve madarak csivitelését, lágy szellő suttogna a fülünkbe: ha kezünket egymásnak nyújtanánk, félreértések köztünk elmúlnának. Téged mi bánt?
Szólj nyugodtan rám, ha megsértettelek!
8.
Ha megsértettelek, nyugodtan szólj rám, megértem, arcodon látom, valami nincs rendjén. Szemedbe nézve – olyan sötét a víz, mint a kútban, s olyan mély
büszkeséged. Meghallanám a te sóhajod, minden kívánságod eléd raknám. Forró kezembe vonnám kezed,
hiába ne küzdj ellene – szeretlek – megsúghatom neked, s arra kérlek, karjaim közt pihenjél meg. Mondhatom:
most már beláthatod, hogy hozzád én kedvesem mindenkor jó vagyok, csak szólj hozzám, s ha valamikor bánkódom,
vigasztalj meg, elmúlik mély bánatom.
9.
NAGYMAMÁRA EMLÉKEZEM Vigasztalj meg, elmúlik mély bánatom.
- Emlékezem még, hogy kislánykoromban - a szünidőkben, Erdélyben nyaraltam.
Akkor – nagyon idősen – a Nagymamám az udvarban állt szálfaegyenesen.
Kedves mosollyal várt engem, nagy tál epret tartott reszkető a kezében, ősz haja lobogott a szélben, hosszú ruhában tipegett elém. Mindig nagy
örömmel utaztam hozzá, füstöt eregető vonaton, az ablakban állva, kanyarogva fenyőfák között,
ábrándoztam. Bámultam a tájat, csodáltam égig nyúló fenyőfákat.
10.
Csodáltam égig nyúló fenyőfákat, élvezettel szívtam magamba a
sűrű fenyőerdő csodás illatát.
A front közeledett határainkhoz,
elbúcsúznom kellett rokonainktól…
Édes jó nagyanyám karjába ölelt, fülembe suttogta: utoljára lát.
A jövendölése beteljesedett:
többé nem ölelhetett engem soha.
Elment örökre, postás hozta a hírt:
havasok aljában, fenyőfák alatt Páva község temetőjében nyugszik
őseikkel alussza örök álmát s az égi mezőkről tekint le ránk.
11.
Az égi mezőkről tekint le ránk.
Októberben nektek nyílnak virágok, sírokra borulnak krizantém-csokrok.
Temetőt járva gondolunk mi rátok, szeretnék én is kimenni hozzátok.
Kimegyek hozzátok, azt megígérem, bár nehezen bírom már a járkálást.
Mécses lángja mellett imádkozom, sírotokra virágcsokrot teszek.
Gondolatban már a temetőt járom…
Édesanyám, ott leszek veletek.
Édesapám! Kedves Testvéreimhez megyek, tudjátok, titeket sohasem
feledlek: Guszti, Pista és Bandi!
12.
Nem feledlek: Bandi, Pista és Guszti, ahogyan gyermekkorunkban, együtt leszünk most is gondolatban megint mindnyájan, a nagy ebédlőasztalunk köré ülünk majd. Kedves Édesanyánk
szeli a kenyeret, szerető szóval meri sorban a finom levest, majd a
túrós-tésztát osztja, tetejére szór ropogósra pirított szalonnából.
Ha finom süteményekre gondolok, szememből a könnyek mindjárt hullanak.
Jó volt hallgatni halk szavát apánknak, ha valami csínyen minket talált.
Szeretettel gondolok most is rátok.
13.
Szeretettel gondolok most is rátok, jó volt veletek felnőni, emberré érni, együtt élni kedves családban.
Már nem jutok el messzi temetőbe, ahol nagyszüleimet temették el.
Őseim Erdélyben és Felvidéken, fenyőfák alatt nyugosznak’ régen.
Most a nagymamára emlékezem,
‘kihez diákkoromban oly szívesen jártam, a gyertyalángja mellett mondom
értetek imámat, rátok gondolva.
S most rád gondolok, egyetlen szerelmem ki nehéz sorsban vigasztaltál engem.
A sírod messze, oda nem jutok el.
14.
nem jutok el oda, sírod messze van, de lélekben hozzád is megyek, erőm összeszedem, melletted leszek, sírod virággal borítom, s gyertya- lángjánál
köszönöm Neked a boldog napokat, amit életedben nekem nyújtottál.
Gondolunk most a hősi halottakra, kik háborúban és szabadságharcban
értünk s hazánkért áldozták életük;
temetőt járva gondolunk majd rátok.
Mindenszentekkor járjuk a temetőt lábunk alatt színes falevél ropog virágos sírokon lángok lobognak,
s a szívem szeretteimért dobog.
15. MESTERSZONETT – Elmúlt idők emlékei Behunyom szemem, jönnek emlékeim.
Arra ébredek, Isten vigyáz rám, A finomságot gyorsan fogyasztják,
a szép őszi este így múlik el!
Hidd el, megnyugszik a fájó lelkem.
Szeretem, ha a Nap fénye melenget, itt az est, fáradtan hazasietek.
Szólj rám nyugodtan, ha megsértettelek.
Vigasztalj meg, elmúlik mély bánatom.
Csodáltam égig nyúló fenyőfákat, az égi mezőkről tekintenek ránk, most is szeretettel gondolok rátok, mindnyájatokra, messze van sírotok,
de szívem mindig értetek dobog.
**
KANKALIN KÖSZÖNTÖTT