Stíluselméleti kiindulópont

A tanulmány központi kérdésfelvetése, az identitás mint aktus vizsgálata a nyelvhasz-nálatban szükségessé teszi olyan stílusértelmezés körvonalazását, amely a stílusra nem járulékos, másodlagos tényezőként, hanem a jelentésképzés folyamatában funkcionáló, a szimbolizált tudással/fogalmi struktúrával esszenciálisan összetartozó

megformált-ságként tekint (l. Sandig 1995). Egy ilyen stíluskoncepció a szociolingvisztika és a kognitív nyelvészet stíluselmélete mentén dolgozható ki.

2.1. A szocilinvisztika stíluselmélete

A stílus és a nyelvhasználat társadalmi variabilitása olyan kutatási területek a nyelvtu-dományban, amelyek összehangolása, együttes értelmezése több évtizedes hagyomány-ra tekint vissza (l. Spillner 1987: 273), kiindulópontja pedig elsősorban a formális nyelvelméleti hátterű nyelvleírások azon jellemzője, hogy a stilisztikai és a társadalmi változatosság rendszerszerű bemutatását kizárják a nyelvi rendszer leírására irányuló tudományos vállalkozásból. Emellett azonban a stíluskutatás nem pusztán a lingvisztikával interdiszciplináris viszonyba hozható problémakör, hanem a szocio-lingvisztika elméleti és módszertani keretében tematizálódó kérdésfelvetés, a társasnyelvészetnek egyre több és egyre lényegesebb mondanivalója van ugyanis a stílus jelenségeiről. Fontos következménye a szociolinvisztikai stíluskutatásnak, hogy a stílus jelenségei a mindennapi nyelvhasználatban is, sőt, a teljes nyelvhasználati reper-toárban értelmezhetővé váltak (hiszen nem létezik egystílusú beszélő, a nyelvhasználók stílusrepertoárja mindig plurális, l. Labov 1979: 180), ezáltal a klasszikus retorikai kiindulópontú stílusfelfogásnál tágabb stílusfogalom jelenik meg a nyelvtudományban.

Ebben a tanulmányban nincs mód a szociolingvisztika stílusértelmezésének részle-tekbe menő ismertetésére, az érdeklődő amúgy is talál friss összefoglalásokat a témában (l. Bartha–Hámori 2010, Simon 2012). A továbbiakban ezért csak azokat a modelleket mutatom be vázlatosan, amelyek az identitás imént tárgyalt értelmezésével összefüggés-be hozhatók, és megalapozzák az identitásaktusok vizsgálatát a stílus dimenziójában.

A stílus a szociolingvisztikában kezdetektől fogva a szituációhoz kötődő variabilitás megragadásának fogalmi eszköze, a fő cél azonban eleinte mind a szituáció, mind a stilisztikai változatok körülhatároló, rendszerszerű, strukturális jellemzése, összhang-ban a kvantitatív paradigma elméleti és módszertani kiindulópontjával. A nyolcvanas évek közepén egyre gyakrabban vonják azonban kétségbe a kezdeti laboviánus stílusér-telmezés általános érvényűségét, növekszik az igény egy átfogó szociolingvisztikai stíluselmélet kidolgozására. Igazán jelentős változást Allan Bell stílusmodellje hoz (l.

Bell 1984, 2001), amely a stilisztikai változatosság magyarázatának középpontjába a hallgatóságot állítja: Giles akkomodáció elméletére hivatkozva a stílusbeli megformált-ságot a hallgatósághoz történő igazodás aktív megvalósításának lehetőségeként értel-mezi. Elmélete szerint a megnyilatkozó a megnyilatkozást a hallgatóság számára, min-tegy válaszként tervezi meg (hallgatóságtervezés, audience design), azaz a megformált-ság egyik fontos motivációja a befogadó csoporttal asszociált normák, értékelések jellege. Ez a megközelítés összekapcsolható Le Page és Tabouret-Keller modelljével, amely ugyancsak Giles elméletéből indul ki, és szintén a befogadó (az azonosulási aktus célzottjaként felfogott) közösséghez való igazodásnak tulajdonít központi jelen-tőséget. Az összekapcsolásnak kettős alapja van: (1) miként az identitásaktus, a stílus alakítása is dinamikus folyamat (összhangban a szocolingvisztika ún. társas konstrukti-vista irányzatával, amely a stílust a társas valóság létrehozásának és alakításának dina-mikus folyamataként értelmezi, l. Bartha–Hámori 2010: 299); (2) az identitásaktus megvalósítása egyén és csoport interakciójában megy végbe, ahogyan a stílus belli felfogása is dialogikus, interakcionális jellegű (l. Simon 2012: 31). Ez utóbbi kapcsán meg kell említeni, hogy Bell stíluskoncepciója sikeresen ragadja meg nemcsak a stílus

reaktív-visszacsatoló, hanem proaktív-kezdeményező aspektusát is, mégpedig a refe-renciatervezés (referee design) fogalmának bevonásával: ennek értelmében a megnyi-latkozó nem csupán a jelenlévő, a megnyilatkozás tényleges címzettjének tekinthető hallgatóságra, hanem egy jelen nem lévő, de mentálisan megkonstruált referenciacso-portra is tudja irányítani a tervezési folyamatot, ezáltal kezdeményezni tud azonosulási aktust is (l. Bell 2001).

A belli modellre reflektáló, azt saját elméletének kiindulópontjaként kezelő Coupland (2001, 2007) ugyancsak a stílus dinamikus folyamatként és interakcionális minőségként történő értelmezését dolgozza ki, ám némileg eltérő hangsúlyokkal. Elmé-letében a stílus az én (self) mint társas-társadalmi személyiség (social persona) önmaga és mások számára való megmutatkozásának elsődleges dimenziója. A nyelvi változa-tok, elsődlegesen a dialektusok Coupland modelljében olyan potencialitások, amelyek konvencionalizált szociokulturális jelentéssel bírnak, és aktuálisan kidolgozhatók a szituációban az én társas viszonyainak formálására. Következésképpen a stilisztikai megformálás során az én maga számára megképezi, mások számára pedig hozzáférhe-tővé teszi, reprezentálja identitását.

Az itt röviden bemutatott stílusértelmezések legfőbb jelentősége, hogy identitás és nyelvhasználat összefüggéseinek vizsgálatában új perspektívát nyitnak meg Le Page és Tabouret-Keller elméletéhez képest. Míg az eredeti modellben az egyén közösséghez tartozásának, csoporttal való azonosulásának aktusa a kódváltásnak, azaz a nyelvi rend-szerek közötti választásnak, két rendszer aktuális keveredésének a magyarázatában vált jelentőssé, addig a szociolingvisztika stíluselmélete beláthatóvá teszi, hogy az azonosu-lás kidolgozása egy nyelv megformáltságbeli variabilitása mentén is megtörténik.

Ugyan Le Page és Tabouert-Keller modellje is nyitott a társadalmon belüli komplex változatosság figyelembe vételére, elsősorban mégis az etnikum kategóriája köré szer-veződik, ezért a nyelvek közötti választás aktusát helyezi előtérbe. A szociolingvisztika annak belátását segíti, hogy a közösség heterogenitása alapvetően plurális identitás téte-lezését teszi szükségessé, másként fogalmazva többféle azonosulási aktus (egymással is összefüggésbe hozható) megvalósulására ad módot. Ebből következően egy nyelv hasz-nálatának szociokulturális variabilitása, vagyis a stílus szociokulturális rétegzettsége önmagában lehetőségként fogható fel a közösségen belüli csoportba tartozások konstru-álására és nyelvi szimbolizkonstru-álására, diffúznak tekinthető az így értelmezett heterogén megformálási mód is (nemcsak két vagy több nyelv kevert használata). Ennek a variabi-litásnak az átfogó leírását teszi lehetővé a kognitív nyelvészet stílusmodellje.

2.2. A kognitív stíluselmélet

A kognitív nyelvészet stílusértelmezése (Tolcsvai Nagy 2005) ugyancsak határozottan eltávolodik a stílus hagyományos retorikai megközelítésétől, amennyiben a stílust nem a forma járulékos tényezőjeként, hanem értelemtényezőként állítja a figyelem közép-pontjába: a megformálás a nyelvi szerkezetek fonológiai, szemantikai és sematikus feldolgozása, műveleti működtetése, stílusról pedig akkor beszélünk, ha a megformálás mintázata más mintázatokkal összevetve előtérbe kerül a befogadás folyamatában (Tolcsvai Nagy 2005: 33). A stílus tehát előtérbe kerülő megformálásként közvetlen kezdeményezője a szövegvilág mentális reprezentálásának, ezért a jelentésképzésben funkcionál, nem járulékos tényező. Lényeges azonban, hogy a megformálás mint sze-mantikai jelenség önmagában még nem stílus, csupán annak lehetőségét adja meg: a

stílus alapja a közös figyelem középpontjába helyezett entitás fogalmi konstruálásának és nyelvi szimbolizálásának sokfélesége mint lehetőség, azaz stilisztikai potenciál. Ily módon a stilisztikai jelenségnek mint előtérbe kerülő megformáltsági módnak három, egymástól csak mesterségesen elválasztható aspektusa van.

A nyelvi szerkezet megformáltsága előtérbe kerülhet önmagában, a nyelvi potencialitás kidolgozásaként. Ekkor a befogadói figyelem előterében a nyelvi szerke-zet mint a világ konceptualizálásának lehetséges sematikus (a megnyilatkozásban sze-mantikailag specifikálódó) struktúrája, valamint a struktúrát kialakító és feldolgozó művelet áll. Példaként említhető a folyamat finit igével vagy képzett főnévvel történő kidolgozása mint lehetőség: az előbbi a folyamatot dinamikusságában, szekvenciális letapogatással, az utóbbi körülhatárolt entitásként, összegző letapogatással teszi hozzá-férhetővé (l. Langacker 2008: 82–83, 109–111).

A nyelvi szerkezet megformáltsága előtérbe kerülhet más, a kulturális közösségben konvencionalizálódott megformáltsági módokkal való viszonyában, azaz a szociokultu-rális tényezők mentén. E tényezők a következők: magatartás (választékos – közömbös – bizalmas – durva skála), helyzet (formális – közömbös – informális skála), érték (ér-téktelítő – közömbös – értékmegvonó skála), idő (archaikus – közömbös – neológ skála) és hagyományozódó nyelvváltozatok (köznyelv, irodalmi nyelv, regionális nyelvválto-zat, szaknyelvi változat stb.). A szociokulturális tényezők alapján leírhatóvá válik a befogadó stílustulajdonítása a közösség társas-kulturális viszonyai előterében, a szocio-kulturális megismerés folyamataként. Példaként hozható fel nemcsak a különböző társas érintkezési módok (pl. köszönés, üdvözlés) közösségileg és kulturálisan erősen jelölt változatossága, hanem egy szövegvilág egyszerű és összetett jelenetei konceptuális kidolgozásának fokozati eltérései is, vö. a Duna-hidakon való átkelésért kellene egyszeri díjat kicsengetni¹/ kifizetni/megtéríteni, ahol az egyes megformálási módok a bizalmas – közömbös – választékos, illetve az informális – közömbös – formális skálán egyértel-műen lokalizálhatók. Arra is szükséges rámutatni ennek kapcsán, hogy bár a hagyomá-nyozódó nyelvváltozatok tűnnek elsőre a csoporthoz tartozás legmarkánsabb jelölőiként, azok maguk is összetett kategóriák, amelyek a többi szociokulturális tényezővel való jellemző együttállásaik révén jelölnek társas-kulturális viszonyokat, következésképpen az identitásaktus megvalósítása bármely tényező mentén vizsgálható.

A nyelvi szerkezetek megformáltsága előtérbe kerülhet végül a szöveg más megformáltsági jelenségeivel összefüggésben, ekkor a szöveg stílusstruktúrája válik vizsgálhatóvá. A stílusstruktúra nem egyszerűen az egyes stílusattribúciók összege, hanem az azokból előálló, előtér-háttér elrendezésbe szerveződő, műveleti aspektussal is rendelkező emergens szerkezet. Ez a szerkezet lehet homogén és heterogén, a stí-lusminősítések egymáshoz való viszonya alapján.

Az eddigiek összegzéseképpen a következők állapíthatók meg. A dinamikus, aktív (re)konstruáló műveletként értelmezett, a társas cselekvések interakcionális közegében kibontakozó identitásaktus vizsgálható a nyelvi szerkezetek megformáltságának di-menziójában, szociokulturális keretalkotási folyamatként. A kiindulópont a szolidaritás – elutasítás viselkedési skálája. A szolidaritás a megnyilatkozó által kezdeményezett világmodell jóváhagyásaként értelmezhető, amely a csoporthoz való tartozást egyér-telműsíti, a csoport kovencióinak megvalósításával, azaz nyelvi normáinak fókuszba

1 Elhangzott: Neo FM, 2012. 06. 19. 6:15.

helyeződésével jár, ez pedig egy irányba mutató stílustulajdonításokat és homogén stílusstruktúrát eredményez. A skála másik végpontján a megnyilatkozó által javaslatba hozott világmodellt nem osztja meg a befogadói közösség, ez a modell módosítását kezdeményezi, a kezdetben fókuszált nyelvhasználat megváltoztatásával, diffúz nyelvi viselkedéssel jár, és heteorgén stílusstruktúrát eredményez. Ezek azonban tiszta típu-sok, a tényleges nyelvi tevékenység során összetettebb és dinamikusabb folyamat megy végbe: a megnyilatkozó korábbi szociokilturális megismerési tapasztalatai alapján, illetve referenciacsoportra irányulva tervezi meg (nem szükségszerűen tudatos reflexi-óval kísérve) megnyilatkozása megformálását, ezzel javaslatba hoz egy identitásaktust, kezdeményezi a csoporthoz való tartozását, illetve az arról való egyezkedést; másfelől az egyes lokális identitásaktusok maguk is diszkurzív viszonyba kerülnek egymással, amely egyfelől a heterogén stílusstruktúra összetettebbé válását eredményezi, másfelől felismerhetővé teszi, hogy általános érvényű identitás rendre különböző lokális aktusok diszkurzív viszonyában konstruálható meg.