A SPORTOLÁS SEMLEGES VAGY NEGATÍV HATÁSA A TANULMÁNYI EREDMÉNYESSÉGRE

Coleman (1961) szerint az olyan extrakurrikuláris tevékenységek, mint a sport, hozzá-járulnak a sportoló fiatalok elfogadásához, s szerepeik, tekintélyük megerősítéséhez társaik körében, illetve a sport népszerűségének köszönhetően szorosabb kapcsolat-ba kerülnek tanáraikkal, szüleikkel. Így növekszik a társadalmi tőkéjük, s ez pozitívan

hat tanulmányi eredményességükre is. Ugyanakkor ha a sportolásra fordított idő a tanulmányi programok rovására megy, akkor ez egy ún. zéró összegű helyzetet teremt. Ugyanis a sport és az ehhez hasonló extrakurrikuláris tevékenységek időt és energiát vesznek el a tanulástól (Eitle & Eitle 2002; Miller et al. 2005).

Azok a kutatási eredmények, amelyekben a szerzők nem találtak szignifikáns összefüggést a sportolás és az akadémiai eredményesség között (pl. Eitle & Eitle 2002; Fisher et al. 1996; Melnick et al. 1992), megerősítik Coleman társadalmi tőke elméletét, ami azonban másként érvényesül a középiskolában, mint a felső-oktatás rendszerében. Míg a középiskolások körében a sportolók nagy tekintély-nek örvendetekintély-nek, és mind a diákok, mind a tanárok elismeréssel tekintetekintély-nek sport-eredményeikre, illetve népszerűségüknek köszönhetően számos kapcsolatra, nagyobb társadalmi tőkére tesznek szert az iskola világán belül és kívül is, addig a felsőoktatásban a versenysportoló hallgatók kapcsolatai inkább a sportoló közösségeikre korlátozódnak. Ez elhatárolja őket más közösségektől csökkentve társadalmi tőkéjüket, s az integrációs elmélethez kapcsolódva az intézményi integ-rációt, beágyazottságot (Kovács K. E. 2018a; Pascarella & Terenzini 1980; Pusztai 2011; 2015; Tinto 1975). Mindez negatívan befolyásolja tanulmányi eredményes-ségüket és a lemorzsolódás nagyobb kockázatával jár. Egy sokatmondó kifejezés is született e jelenségre: „a néma sportoló” (dumb jock)²² (Bowen & Levin 2003).

Mivel a „néma sportolók” idejük többségét sporttársaikkal töltik, nagyobb valószí-nűséggel szegregálják magukat a nem sportolóktól. Először gyakrabban kimarad-nak, később már maguk is inkább kerülik a csoporttársakkal való közös munkát, beszélgetést, így kisebb valószínűséggel alakítanak ki tartalmas kapcsolatokat nem sportoló társaikkal, az oktatókkal, melyek gazdagíthatnák az intellektuális tapaszta-lataikat, kevésbé vonódnak be az órai munkába, s hajlamosabbak másodlagosnak tekinteni, esetlegesen teljesen elutasítani a tanulmányi kötelezettségeiket, háttér-be szorítani hallgatói státuszukat a sporttevékenység mellett (Watt & Moore 2001).

Emellett a felvételi és oktatási folyamat során kedvezményes bánásmódban része-sülnek és nagyobb valószínűséggel alulképzettek akadémiailag, mint a nem sporto-ló társaik. Mindezek következtében rosszabb tanulmányi teljesítmény jellemzi őket a felsőoktatásban (Bowen & Levin 2003).

Nem véletlen, hogy az 1990-es évek elején az USA-ban számos állami és oktásügyi rendeletet vezettek be ennek hatására: korlátozták azoknak a sportoló ta-nulóknak a sporttevékenységét, akiknek komoly tanulmányi lemaradásuk volt, illet-ve rosszul teljesítettek az iskolában vagy a felsőoktatási tanulmányaik során. Ezek a rendelkezések összefoglalóan No Pass/No Play néven híresültek el (Burnett 2000), melyek fontos kettőséget tartalmaznak: egyrészt „rákényszerítik” a többnyire

22 A jock egy sztereotip szleng szó, azokra a diákokra vonatkozik, akik sportolói mivoltukra hivatkozva elutasítják az iskolai munkát, nem tartják fontosnak tanulmányi kötelezettségeik teljesítését.

hátrányos helyzetű, ám tehetségek sportoló fiatalokat a jobb tanulmányi eredmé-nyekre, másrészt azoktól, akik erre nem képesek, elveszik a szinte egyetlen lehető-séget a helyzetükből való kiemelkedésre.

Az intézmények számára is komoly kihívást jelent, hogy nemcsak tehetséges diákok sportolnak egyetemi tanulmányaik alatt, hanem sok kiemelkedő élsporto-ló dönt a diplomaszerzés mellett sportpályafutásuk alatt, de gyakran nem kellően elkötelezettek a tanulmányok iránt, és elsősorban sportolókként, nem pedig hall-gatókként identifikálják magukat. Egyre több intézmény fektet hangsúlyt a kettős karrier koncepciójának érvényesítésére, illetve a sikeres és hatékony tanulmányi pályafutás megvalósítására különböző gyakorlatok révén. Ezek a jógyakorlatok nemcsak a sportoló egyetemisták oktatására fókuszálnak új oktatási-tanulási környezet kialakításával, módszerek alkalmazásával (mint pl. online tutoriálás), hanem az egész személyiségüket és hozzáállásukat kívánják fejleszteni: a fő cél hatékonyan motiválni őket új készségek, képességek elsajátítására, az élethosszig tartó tanulás szükségességének felismerésére, öntudatuk felkeltésére, hogy jobb emberekké akarjanak válni (Foldesi & Lazer 2019).

A sportolás negatív vagy semleges hatásának további oka a társadalmi háttér-tényezők (úgy mint szocio-ökonómiai státusz, családi szerepek, kor, otthoni kör-nyezet), vagy éppen pszichoszociális változók befolyásoló ereje az eredményes-ségi mutatókra (Donnelly et al. 2016). Ehhez kapcsolódóan kutatási eredmények azt bizonyítják, hogy sok tehetséges, de hátrányos helyzetű sportoló (például az afroamerikaiak), aki talán épp kiemelkedő sporttevékenységének köszönhetően, sportösztöndíjjal tanul és sportol az adott egyetemen/főiskolán, hátrányos helyze-téből kifolyólag rosszabbul teljesít tanulmányai során (sokszor már a középiskolá-ban is) (Eitle & Eitle 2002; Eitzen & Purdy 1986; Kovács K. E. 2018b; 2019; Maloney

& McCormick 1993; Melnick et al. 1992; Sellers 1992; Upthegrove et al. 1999).

Emellett szerepet játszhatnak még a módszertani különbségek, mérőeszközök kü-lönbözősége, a közvetítő tényezők kontrollja vagy annak hiánya (Donnelly et al.

2016).

Az sem mindegy, hogy milyen szinten sportol (Ting 2009), milyen szakon tanul, illetve sportágat űz egy hallgató. Pascarella és munkatársai (1999) többször meg-ismételt, longitudinális vizsgálata egyértelműen kimutatta az amerikai futballisták és kosarasok kognitív hátrányát az elsőéves diákok szövegértést, íráskészséget, kri-tikai gondolkodást és matemakri-tikai képességeket mérő teszteken, s ez a különbség növekedett a következő évfolyamokon, míg a nem látványsportoló férfiak jobban teljesítettek a nem sportolóknál, függetlenül a válaszadó tanulmányi motivációjá-tól, szocio-ökonómiai és etnikai hátterétől. Ugyanakkor a sportolás szintje ebben a vizsgálatban nem differenciált: nem számít, hogy valaki él- vagy hobbisportoló (Division I., II., III., vagy alacsonyabb szinten, nem fizetésért játszik).

Longitudinális vizsgálatukban Bowen és Levin (2003) kvantitatív és kvalitatív módszerekkel vizsgálták meg 32 felsőoktatási intézmény sportolóit, edzőit, sport- és egyetemi vezetőit különböző egyetemi sportszervezetből véve a mintát. Ennek során különválasztották az élsportolókat, akiket az edzők választanak ki (recrueted athletes), a versenysportolókat, akik valamely alacsonyabb ligában vesznek részt versenyeken saját döntésük alapján (walk-ons), s különböző szempontok (mint például az eredményességi mutatók) alapján hasonlították össze őket egymáshoz, nem sportoló társaikhoz és a női sportolókhoz. Az eredmények azt mutatták, hogy a nem sportolók érték el a legjobb eredményeket, míg az elit férfisportolók, a legma-gasabb szintű egyetemi sportszövetség tagjai és a legnépszerűbb amerikai sport-ágak képviselői (amerikai futballisták, jégkorongozók, kosárlabdázók, tornásznők) teljesítenek a legrosszabbul tanulmányaikban. Köztük a legmagasabb azok aránya, akik saját csoportjukban a legrosszabban teljesítő egyharmad közé kerültek. Ebben szerepet játszik az is, hogy ezek a sportolók már a középiskolában is rosszabbul teljesítettek, de az edzők tanulmányi eredményeiket nem veszik figyelembe a kivá-lasztásnál, kiváló sporteredményeik miatt válogatják be őket a különböző élspor-toló csapatokba, ami tovább rontja teljesítményüket a felsőoktatásban is a sporto-lói kötelezettségek miatt. A másik fontos magyarázat az lehet, hogy az élsportolók nagyobb valószínűséggel rendelkeznek hátrányos társadalmi háttérrel, azonban ez nem igazolódott: kb. hasonló társadalmi háttérrel rendelkeznek az élsportolók és a versenysportolók, ugyanakkor nagyobb valószínűséggel részesülnek hátrányos helyzetűeknek járó egyetemi kompenzáló támogatásokból, mint a nem sportolók.

Ez ismét igazolja a társadalmi háttérben lévő különbségeket, bár meg kell jegyezni, hogy ez a társadalmi státusz nagyon szűk látókörű értelmezése és mérése. Ezek az eredmények alátámasztják a sportolás különböző formáinak és a társadalmi háttér egyidejű vizsgálatának fontosságát az eredményességi mutatók tekintetében.

SPORTOLÁS ÉS TANULMÁNYOK MELLETTI KITARTÁS,