A leírás Barthes életművében: narratológia és vizuális szemiológia
A leírás, a deskripció mint irodalmi, nyelvészeti és filozófiai probléma első megközelítésre marginális kérdésnek tűnhet fel Roland Barthes életművében.
Marginálisnak, hiszen épp Barthes hatvanas évekbeli tanulmányai nyomán bontakozott ki két olyan kutatási terület, a strukturalista narratológia és a vi-zuális szemiotika, melyek a másodvonalba szorították a leírás problémáját. Az irodalomtudományban, pontosabban az elbeszélő művek tanulmányozásában a narratív jelentők [signifiant] és jelentettek [signifié] összekapcsolásának kom-pozíciós lehetőségeit vizsgáló narratológia megszületése épp az olyan fogalma-kat tette némileg avíttá, mint a leírásnak az elbeszéléssel és/vagy a párbeszéddel szembeállított fogalma. A vizuális szemiotikával kapcsolatos barthes-i írások pedig inkább a nyelvi és a vizuális jelrendszerek összemérhetetlenségét, illetve a vizuális szemiotikai rendszerek általános kulturális jelrendszerbe ágyazottságát vizsgálják, ebben pedig szintén kevesebb szerep jut a leírás retorikus műfajának, a fiktív vagy valós műtárgyleírásnak, az ekphraszisznak, melyek tanulmányozá-sakor óhatatlanul a versengés és az összemérés klasszikus logikája érvényesült nyelv és kép között az évszázadok során.
Ennek ellenére a leírás visszatérő témaként kísérte, kísértette Barthes-ot pá-lyája során, s ami különösen érdekes, hogy Barthes valamiképpen mindig ösz-szekapcsolta azt a jelentésnek való ellenállás témájával. Úgy tűnik, hogy e két fogalom „a szerző személyes és titkos mitológiájából […] merít, ahol a szavak és a dolgok első ízben kapcsolódnak párba, ahol az író létezésének nagy nyelvi témái egyszer s mindenkorra kiformálódnak” – amint azt a szerző első könyvében egy
írói életmű általános stílusa kapcsán megfogalmazta.1 A következőkben tehát Barthes-nak azokat a szövegeit vizsgálom részeletesebben, melyek a leírás és a jelentés nélküli részlet témáját együtt artikulálják különböző elméleti keretek-ben. A teoretikus szövegek belső analízise ugyanakkor alkalmat kínál arra, hogy Barthes elméleti pozícióváltásait az életmű alakulásának történetében, politikai-ideológiai kontextusában is elhelyezhessük és magyarázhassuk.
Roland Barthes-nak vannak olyan írásai, amelyek kifejezetten az irodalmi leírás, sőt az elbeszélő szövegek részeként megjelenő leírások (többnyire fiktív, történetbeli tárgyak, helyiségek, terek vagy egyéb, értelmileg lehatárolt vizuális észleletek nyelvi változatai) kompozicionális funkcióját vizsgálják. Ezek a szöve-gek, a Robbe-Grillet korai regényeiről írott esszék (kiváltképp A radírokról írt, Objektív irodalom2 című kritika), vagy a francia strukturalista narratológia egyik alapszövegének tekinthető Bevezetés a történetek strukturális analízisébe3 című tanulmány, különösen pedig a valamivel később megjelent Valósághatás4 (és érin-tőlegesen az S/Z5) a leírásnak az elbeszélés általános jelentésképzésében játszott szerepét vizsgálják. Bár ezek a szövegek eltérő irodalomtörténeti és -elméleti ke-retekben, eltérő célokból íródtak, s a különböző gondolatmenetekben a leírás szerepének vizsgálata nem is egyformán fontos, annyiban mégis hasonlítanak, hogy Barthes mindegyik írásában kitér arra a lehetőségre, amikor a leírás nem illeszkedik problémátlanul az elbeszélés jelentésképző rendszerének szemiotikai modelljébe. A tárgyak, helyiségek, városi terek jelentés nélküli, csupán jelenlétet megállapító „antológia” leírásai A radírokban; a referens valóságát hitelesítő, a fikciót a valósban gyökereztető informáló jelek [informant] a Bevezetés...-ben; a Valósághatás felesleges és jelentés nélküli részletei egyaránt diszfunkcionálisak-nak tűnnek, melyek sem a cselekményt nem mozdítják előre (nincsen korrelatív párjuk az események szintagmatikus szintjén), sem a szereplők és a miliő felépí-tésébe nem lehet őket integrálni. Az Objektív irodalomban például A radírok tárgyleírásairól szólva kijelenti, hogy „a műgond, melyet az író e tárgyak leírására fordít, nem áll arányban jelentéktelen voltukkal, vagy legalábbis tisztán
funkci-1 Roland Barthes, „Az írás nulla foka”, in Roland Barthes, A szöveg öröme, ford. Romhányi Tö-rök Gábor, 5–49 (Budapest: Osiris Kiadó, 1996), 9.
2 Roland Barthes, „Objektív irodalom”, ford. Parancs János, in A francia „új regény”, szerk. Kon-rád György, 2 köt. Modern könyvtár 122, 2:150–163 (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1967).
3 Roland Barthes, „Bevezetés a történetek strukturális analízisébe”, ford. Simonffy Zsuzsa, in Ta-nulmányok az irodalomtudomány köréből, szerk. Kanyó Zoltán és Síklaki István, 378–397 (Bu-dapest: Tankönyvkiadó, 1988).
4 Roland Barthes, „L’effet de réel”, Communications 11, 1 (1968): 84–89, https://doi.org/10.3406/
comm.1968.1158.
5 Roland Barthes, S/Z, ford. Mahler Zoltán (Budapest: Osiris Kiadó, 1997).
onális jellegükkel. […] [e tárgyaknak] jogukban áll időnket elrabolni, s fittyet hányni minden nógatásnak, mellyel az elbeszélés dialektikája próbálná ezt a sze-rénytelen tárgyat jobb belátásra bírni.”6 Ezt a „pre-narratológiai” megfigyelést aztán a strukturalista narratológia egyik alapművében, immár szemiológiai ka-tegóriákkal fogalmazza meg, amikor kijelenti, hogy a történet előremozdításába be nem kapcsolódó, a fiktív univerzum tárgyi keretezésében részt vevő informáló jelek [informants] „teljesen zárt ismeretet hoznak magukkal; funkcionalitásuk foka […] gyenge, de nem nulla: a történet menetére nézve bármennyire is »kö-zömbös« az informáló jel […] arra szolgál, hogy hitelesítse a referens valóságát, és a fikciót a valósban gyökereztesse.”7 A Valósághatásban pedig önálló tanulmányt szentel a kérdésnek, hogy miként alakult ki történetileg a „fölösleges részlet” mű-vészete, illetve hogyan integrálhatók mégis az elbeszélés általános ökonómiájába az ekként azonosított narratív jelentők.
Aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy miért ilyen fontos a narrato-lógus Barthes számára a kérdés megnyugtató megválaszolása. A strukturalista narratológia ugyanis nem ismeri a „jelentés szünetét”. Az elbeszélő szöveg elem-zése olyan műfogalomra épül, mely a művet zárt egységként kezeli, melyben (csaknem) minden jelentő részt vesz a jelentésegész megképzésében. Éppen ezért a jelentés nélküli, „fölösleges” leíró részlet (mint narratív jelentő) egyszerre kez-dené ki az elméleti keret magyarázó erejét, illetve tenné hiányossá a műalkotás-nak ily módon tulajdonított jelentést.
Mielőtt részletesebben is megvizsgálnám, hogy mit is kezd Barthes a jelen-téstelenség narratív szövegekben felbukkanó anomáliájával, érdemes kitekin-tésképpen felidézni, hogy a jelentés szüneteinek imént felsorolt „alakzatait”
Barthes nem csupán irodalmi művekben vagy más narratív konstrukciókban fedezi fel. A francia szerző a Mitológiáktól a Világoskamráig egész pályája során nem szűnő érdeklődéssel kutatta a képek és képi jelentőrendszerek kulturális és társadalmi használatát, legyen szó reklámról, hollywoodi mozifilmekről, di-vatról vagy éppen fényképezésről. A vizuális jelrendszerek tanulmányozásakor Barthes hasonló módszert használ, mint az elbeszélések jelrendszerének leírása során: nyelvészeti modellek (Saussure, Benveniste, Hjelmslev) alapján osztályok-ba sorolja a jelentőket és vázolja lehetséges kapcsolataikat, majd a jelentőkapcso-latok társadalmilag leginkább elterjedt olvasási módjait kutatja a kortárs kul-túrában. A képi jelrendszerek, kiváltképp a fénykép szemiotikai struktúrájának elemzése során Barthes a „jelentéstelenség” (vagy gyenge jelentésesség) hasonló
6 Barthes, „Objektív irodalom”, 150–151.
7 Barthes, „Bevezetés a történetek strukturális analízisébe”, 386.
diszfunkcionális példáira bukkan, mint az elbeszélések esetében. A kép reto-rikája8 című, 1964-es írásában például a reklámfotó jelentésszintjeit vizsgálva megkülönbözteti a „kódolatlan ikonikus üzenetet”, melyet tulajdonképpen tisz-ta perceptív információként határoz meg a fényképen. A képi üzenetnek ezt a szintjét Barthes ugyanitt „szó szerintinek” és „tautologikusnak” nevezi, hiszen a képnek ez a szimbolikus vagy konnotatív jelentőszintektől a befogadás során egyébként nehezen leválasztható szintje valójában csupán az ábrázolt tárgy pusz-ta létezését, pontosabban egykori létezését állítja, kívül a szemiózis volpusz-taképpeni folyamatán. „[A] fotó esetében – legalábbis a szó szerinti üzenet szintjén – je-lentettek és jelentők kapcsolata nem »transzformáció«, hanem »regisztrálás«, és a kód hiánya magától értetődően felerősíti a fotó »természeti« voltának mí-toszát: a látvány itt van, mechanikusan, nem pedig emberi módon keríthettük birtokukba”,9 továbbá „a denotált vagy kódnélküli üzenetnek a szintjén lehet megérteni teljes mértékben a fotó reális irrealitását; irrealitása az ittben gyö-kerezik, mivel a fotót sohasem illúzióként éljük át, […] realitása az itt-volt-lét [l’avoir-été-là] valósága, mert minden fotóban megvan az így történt döbbene-tes evidenciája.”10 A fotográfia „jelentéktelensége” vagy „jelentés nélkülisége”
(insignificance)11 így a fényképezés egzisztenciális és önreferenciális funkció-jára utal, melyet Barthes a kulturális, társadalmi és történeti jelentésképzés szféráján kívül képzel el. A hatvanas évek elején született két írás azonban magán viseli a kor ideológiakritikai irányultságát, hiszen a fényképnek a pusz-ta létezést állító denopusz-tatív szintje maszkírozni igyekszik a konnopusz-tatív szintek társadalmilag tulajdonított jelentéseit (például a híres Panzani plakáton a szí-nek és a termék neve azt sugallja, hogy autentikus olasz élelmiszerről van szó, az ábrázolt zöldségek és konzervek kompozícióbeli keveredése a frissességet, míg a kompozíció művészettörténeti allúziói [csendélet] a tömegterméket a kulturális kivételezettség, a luxus jelentéseivel látják el – hamisan).
A kulturális, szemiotikai értelemben vett jelentésnek való ellenállás témáját a Világoskamrában12 bontotta ki leginkább emlékezetes módon Barthes, amikor a fotográfia lényegét keresve kilépett a szemiotikai képelméletből, vagyis a foto-gráfián megjelenő jelentések, konnotációk kulturálisan tagolt és tanult
mintáza-8 Roland Barthes, „A kép retorikája”, ford. Angyalosi Gergely, Filmkultúra: filmelméleti és film-művészeti szemle 26, 5. sz. (1990): 64–72.
9 Uo., 68–69.
10 Uo., 69.
11 Roland Barthes, „Le message photographique”, Communications 1 (1961): 127–138, 135–137.
12 Roland Barthes, Világoskamra: jegyzetek a fotográfiáról, ford. Ferch Magda (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1985).
tainak olvasásából, melynek gyakorlatát ebben a művében a latin stúdium szóval nevezett el. Sőt, a Világoskamra második részében még a stúdiummal szembe-állított másik nagy olvasásmódot, a punktumot, azaz az értelmezés vezérfona-lául egy egyedi élettörténet nagy, ám kulturálisan szintén rögzült vonzalmait megtevő olvasási módot is háttérbe szorítja, hogy visszatérjen a két korai, fény-képezésről írt tanulmányának egzisztenciális funkciót előtérbe állító meghatá-rozásához. A Világoskamrában Barthes a fénykép eidoszát abban ismeri fel, hogy az a benne ábrázolt dolog egykori egyszeri létezését tanúsítja: egy fénykép végső állítása ugyanis bizonyos értelemben kimerül a rajta ábrázolt dolog egykori léte-zésének konstatálásában: ez volt [ça a été].13
Barthes életművében tehát a leírás kérdéskörének vizsgálata szorosan össze-kapcsolódik a jelentésnek való ellenállás mozzanatával. A kivételek előtérbe állí-tása azonban nem valamiféle elméletellenes álláspontot jelez, hiszen épp ezek a kivételek teszik lehetővé a narratív vagy képi jelentések rendszerszerű artikuláci-óját, illetve ennek szemiotikai elemzését. A következőkben Barthes-nak azokat a munkáit vizsgálom részletesebben, melyekben a leírás elméleti megközelítései narratív, irodalmi szövegek kapcsán merülnek fel.
Leírás és ideológiakritika
A leírás szerepének első barthes-i tisztázása az ötvenes évek francia irodalom-kritikai vitáinak kontextusába íródik. A francia „új regény” debütálása körüli vitákból Barthes is kivette a részét, a leírás tárgyalása pedig az aktuális irodalmi avantgárd megjelenése által kiváltott ideológiakritikai összetűzések egyik fontos terepe. Barthes-nak Robbe-Grillet A radírok című, 1953-as regényéről írott, Ob-jektív irodalom című tanulmánya programadó is, hiszen például Robbe-Grillet-nek az ezt követő években írott esszéi – kiváltképp a Természet, humanizmus, tragédia14 című írás – nagyban támaszkodnak Barthes itt kifejtett gondolatai-ra. Robbe-Grillet két első, megjelent regénye (az említett A radírokat 1955-ben követte A kukkoló [Voyeur]) körül igazi ideológiakritikai csatározás alakult ki, hiszen a műveket az elkötelezett irodalom követői a burzsoá, kapitalista társada-lom ideológiáját népszerűsítő, az elidegenés, az eldologiasodás és a dehumanizáció marxista kritikai fogalmaival leírható kulturális terméknek tekintették.
A mar-13 Uo., 88–89.
14 Alain Robbe-Grillet, „Természet, humanizmus, tragédia”, ford. Réz Pál, in A francia „új regény”, 69–93.
xista kritikusok számára A radírok és A kukkoló terjedelmes leírásai – melyek sze-mükben nélkülözik a realista regénynek az olvasó épülésére szolgáló, jóindulatú, a korabeli világ technikai, társadalmi működésének megismertetésére irányuló igényét – tökéletesen szemléltetik a tárgyak uralmát az emberi öntudat felett, a tér győzelmét az idő felett, a mennyiségi szemlélet elsőbbségét a minőségivel szemben, a történelem és a társadalmi ellentmondások eltüntetését. A baloldali kritikai hagyomány számára ez az elbeszélői eljárás a 19. századi regény aprólé-kos leírásainak tulajdonított ideológiai törekvéseket idézi, mellyel „a társadalmi mozgások által fenyegetett […] burzsoázia mindent kővé dermeszt és eldologi-asít.”15 E kritikai hagyomány szerint Robbe-Grillet és általában véve a francia
„új regény” szerzőinek művei csupán felerősítik a 19. századi realista regényt meghatározó történelmi-társadalmi folyamatokat. Barthes, majd nyomában Robbe-Grillet viszont határozottan tagadja a realista, „burzsoá” regény leírásai-val fennálló poétikai és főként ideológiai folytonosságot, s egészen másként ma-gyarázzák a Nouveau Roman leíró technikáinak ideológiai, politikai jelentését és jelentőségét. Mindketten kétségbe vonják, hogy az irodalomnak a mimetikus funkció lenne a lényege; támadják, hogy az irodalomat eszközszerűen, közvetlen ideológiai és politikai módon alkalmazzák a politikai öntudatra nevelés szolgá-latában. Ezzel pedig, úgy vélik, kikerülhető, hogy a kizsákmányolás és az osz-tályharc ábrázolásának tematikus kényszere béklyóba verje az írás művészetét.
Az Objektív irodalom című esszében két irányt rajzolnak ki a Robbe-Grillet leírásainak védelmében felhozott érvek. Egyrészt Barthes részletesen elemzi A radírok néhány azóta elhíresült leíró részletét, az önkiszolgáló étteremben vá-sárolt ételt, a bérgyilkos és megbízója találkozóját egy csaknem üres helyiségben.
Az elemzés főként a tárgyak Robbe-Grillet regényében megváltozott státuszára, és e változás világnézeti következményeire összpontosít, ám kitér a láttatás eltérő módjára is (ma úgy mondanánk, a tárgy narratív konstrukciójára a fokalizáción keresztül). Barthes tanulmányában még az elbeszélés strukturalista-szemiotikai modelljének teoretikus kidolgozása előtti nyelven fogalmazza meg, hogy A ra-dírok tárgyainak transzgressziója abban áll, hogy nem vagy alig vesznek részt az elbeszélés szervezésében, sem a cselekmény közvetlen előremozdításában, sem a szereplők és a miliő közvetett, metonimikus felépítésében, és nem integrálhatók a narratív jelentés más, felsőbb szintjeibe (például a történetmondás mint cse-lekvés) sem: „Mindaz a műgond, melyet az író e tárgyak leírására fordít, látszatra nem áll arányban jelentéktelen voltukkal, vagy legalábbis tisztán funkcionális
15 Jacques Rancière, Le fil perdu: essais sur la fiction moderne (Paris: La Fabrique éditions, 2014), 20.
jellegükkel”16 – jegyzi meg Barthes. A leírásoknak ezek a geometrikus és kvan-titatív részleteket halmozó „antológia-darabjai”, a paradicsomszelet vagy az üres szobabelső aprólékos ábrázolásai nagyon is különböznek a 19. századi realista re-gény tárgyleírásaitól, hiszen egyrészt nem segítik az olvasót a környező társadal-mi-technikai valóságot irányító eszmék mélyebb megismerésében, másrészt nem vesznek részt a leírás és a cselekmény nagyregényben megszokott, az elbeszélés feszültségét fokozó váltógazdaságában; „[í]gy hát a tárgynak Robbe-Grillet-nél nincs sem funkciója, sem pedig lényege”,17 vagyis sem a narratív, sem a metafori-kus jelentés megképzésében nem kapnak szerepet.
De e pre-narratológiai megfigyelésen túl Barthes nyelvelméleti szempont-ból is kiemeli a Robbe-Grillet-féle leírás újdonságát. Ez az újdonság lényegében abban áll, hogy Robbe-Grillet tárgyi világ-ábrázolása radikális pozíciót vesz fel nyelv és valóság kapcsolatának egy fiktív elbeszélés keretei közt történő elgon-dolásában. A probléma eredete Sartre-ig megy vissza, aki Az undor című regé-nyének legendás leírásaiban (például a gesztenyefa leírása) azt a diszkrepanciát tematizálja, mely a valóság emberi tudatban konstruált intelligibilis szerkezete (lényeg) és a valóság e tudattól függetlennek felismert érzéki adottsága (létezése) között van. Az undor főhősének szédülete abból az ismeretelméleti szakadásból származik, hogy az emberi tudat intelligibilis szerkezete által konceptualizált valóság (fogalmaink célelvűen konstruált szerkezete) nem illik rá az érzéki, ta-pasztalati valóságra, sőt az utóbbi anyagszerű kitüremkedése fenyegető idegen-ségként és káoszként borítja fel a világ rendjét, melyet majd csak a művészi kom-pozíció önkényes, ám szükségszerű belső rendje állít helyre.
Barthes és Robbe-Grillet ötvenes években írott esszéi – illetve Robbe-Grillet ekkoriban született regényei – nyíltan vitába szállnak e sartre-i nézetekkel. Mi-közben mindketten elismerik, hogy a tárgyak emberi tudaton kívüli természete, illetve a tudatban róluk formált kép lényegileg különbözik, ez a különbség im-már nem válik valamiféle episztemológiai dráma forrásává, nem vált ki szoron-gást sem a regényekben fellépő szereplők tudatában, sem az olvasóéban. Barthes – és nyomában Robbe-Grillet is – arra hívja fel a figyelmet, hogy a tárgyaknak és a külvilágnak a leíró tudattól való távolsága sokkal inkább kívánatos cél, a józan megismerés feltétele. „[V]an valami a világban, ami nem azonos az emberrel, ami semmilyen jelzéssel nem fordul hozzá, amiben semmi közös sincs az ember-rel”18 – szögezi le dezilluzionizmus nélkül Robbe-Grillet. Barthes-nak A radírokról
16 Barthes, „Objektív irodalom”, 150.
17 Uo., 153.
18 Robbe-Grillet, „Természet, humanizmus, tragédia”, 71.
adott elemzése szerint a regény mind a narráció, mind az elbeszélt tudatok szintjén ügyel arra, hogy elválassza a leíró tudatot és a leírt „valóságot”. Nem véletlen, hogy Sartre-nak a szereplői tudatot és szubjektivitást közvetlenül felléptető, egyes szám első személyű, autodiegetikus elbeszélésmódjával szemben Robbe-Grillet korai regényei külső, heterodiegetikus elbeszélőt alkalmaznak, ez pedig szinte lehetetlenné teszi, hogy egy központi, „tragikus” tudat fogja össze az elbeszélés történéseit, érzéki és eszmei tapasztalatait.
Az emberi tudattól eltérő szerkezetű, az emberi célok és értelmek alkotta konceptuális hálóval le nem fedhető tárgyi világ tételezéséből fakadó ismeret-elméleti problémáknak, illetve e problémáknak a regénybeli leírásokon keresz-tül a hősökre tett hatásának tárgyalása sem Barthes, Robbe-Grillet esszéiben sem marad meg a fenomenológiai analízis szintjén, hanem mindkettőjüknél ideológiakritikai reflexióvá alakul. Robbe-Grillet már többször idézett prog-ram-tanulmányában kifejti, hogy leíró technikája az antropocentrikus látás- és láttatásmód, illetve az a mögött meghúzódó humanista ideológia ellen irányul, mely véleménye szerint egyaránt jellemzi a realista és az egzisztencialista regényt.
Az antropocentrikus látásmód és a hozzá tartozó humanizmusfogalom kritiká-jával Robbe-Grillet nem az emberi nézőpont általában vett tagadását célozza, hanem az örök emberi természet és sors burzsoá mítoszát bírálja, melyet a fenn-álló polgári, kapitalista társadalmi rendet fenntartó filozófiai alapnak tekint:
„ha merőben külsőleges és felületi elemeknek tekintjük a tárgyakat, ez egyál-talán nem jelenti azt – mint ahogyan azt sokan állították –, mintha tagadnánk az embert; csupán annyit, hogy elvetjük a »pánantropocentrizmus« gondola-tát, amely benne rejlik a hagyományos humanizmusban és bizonyára minden humanizmus-fogalomban.”19 Robbe-Grillet magyarázata szerint a regényeiben kizárólag vizuális tulajdonságaikon keresztül megjelenő tárgyi világ, a tárgyak metaforizációjának következetes kerülése megakadályozza a dolgok és az embe-rek közötti összetartozás-érzés kialakulását, illetve a különváltságuk felismeré-séből fakadó tragikus tudat megképződését; segít abban, hogy a szereplők (és az olvasók) ne minduntalan saját sorsukat fedezzék fel a környező anyagi világ-ban. Mindez Robbe-Grillet feltételezése szerint abszurd, tragikus tudat nélküli szabadságfogalomhoz vezet, ugyanis az egzisztencialista regényekben, Camus és Sartre elbeszéléseiben is megnyilvánuló pánantropocentrista szemlélet elvetése
„[v]oltaképpen nem más, mint levonni önnön szabadságom követelésének logi-kus következményeit.”20
19 Uo., 76.
20 Uo.
A természet, a humanizmus és a tragédia fogalmainak a Robbe-Grillet-féle leírásokban megnyilvánuló bírálata tehát ideológiakritikai funkciót nyer: a többnyire apolitikusnak, sőt a korabeli marxista kritika által olykor reakciósnak bélyegzett „új regény” és „új kritika” társadalmi krédóját is kifejezi, persze áttéte-lesen, a politikai küldetéstudatot mellőzve, hiszen az emberi sors és a humaniz-mus ideológiáit Robbe-Grillet olyan metafizikai rendszerekként írja le, melyek
„állandó kapcsolatot létesítsenek a világegyetem és az ember között, aki ebben a világban él.”21 Robbe-Grillet leírásai olyan filozófiai és művészi álláspontot bírál-nak, mely – nézete szerint – az emberi sors ideológiáját annak adekvát művészi kifejezésmódján, a tragédián keresztül fogadtatja el, s amely nem az emberi sors megváltoztatásához kínál művészi és filozófiai lehetőségeket, eszméket és tör-téneteket, hanem a katarzis vigaszával a belenyugvást és a passzivitást erősíti.
Esszéi és regénybeli leírásai ily módon épp a reakciósság vádját utasítják vissza és állnak a progresszív kritika oldalára.
A Robbe-Grillet-programtanulmányt ösztönző esszéjében Barthes ironikus hangnemben emlékezik meg a klasszikus fikció tárgyait allegorizáló és azoknak emberi „időt” tulajdonító leíró tekintetről. Ez a leíró tekintet a tárgyban az em-beri sors tükrét látja: „Balzac, Flaubert, Baudelaire, de még Proust műveiben is
A Robbe-Grillet-programtanulmányt ösztönző esszéjében Barthes ironikus hangnemben emlékezik meg a klasszikus fikció tárgyait allegorizáló és azoknak emberi „időt” tulajdonító leíró tekintetről. Ez a leíró tekintet a tárgyban az em-beri sors tükrét látja: „Balzac, Flaubert, Baudelaire, de még Proust műveiben is