– Lukács György felől nézve… - Hajdu Péter, Kálmán C. György, Mekis D. János és Z. Varga Zoltá

Irodalmi alkotások és (irodalmi) szemléletmódok szembeállítása nem egyszer a bináris oppozíciók logikáját követi, miszerint az első megközelítésben egymást (alapját tekintve) kizáró entitásokról van szó: az egyik (éppen a konfrontáció tanulságait levonva) célszerűbb, produktívabb a másiknál, hogy aztán egy kései szemlélő a határvonalakon töprengve, egyre-másra azt érzékelje: egyes határsza-kaszok elmosódottak, könnyen elképzelhető, tüzetesebb olvasás, elemzés kö-vetkeztében megkockáztatható, nem egy esetben még átfedésekről is ejthetünk néhány szót; sőt: a konfrontációhoz alkalmazott szókincs esetleg belső ellent-mondásokat fed el. Meglepő válaszokat produkál, lényegében hasonló témára, a mindig félreértett és mindig újraértést igénylő problémakörre vonatkozó elő-feltételezés (Lukácsnál határozott, noha néha – az események szorításában –), módosuló vélemény a realizmus meghatározásáról, meghatározhatóságáról, kor-stílusként avagy módszerként leírásáról. Egyáltalában a realizmushoz fűzött ér-téktényezőkről, illetőleg azoknak a szerzőknek valahová sorolhatóságáról, akiket realistának lehet, szokás, hagyomány megnevezni. Még közelebb lépve a bemuta-tandó tematikához, két nézet állítható egymással szembe, egymás mellé, egymás kizárásos feltételezésével, két emigránsé, irodalomtörténészé és bölcselőé, Erich Auerbaché, illetőleg Lukács Györgyé.¹ Auerbach is, Lukács is a fasizálódott, nem-zeti szocialista rémuralommal fenyegetett Németországból menekült, Auerbach a törökországi katedrára, Lukács a moszkvai Marx-Engels Intézetbe; Auerbach

1 István Hermann, Georg Lukács: Sein Leben und Wirken, übers. Endre Kiss (Budapest: Corvina Kiadó, 1985); Szerdahelyi István, Lukács György (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1998); Alaposabb pályakép: Werner Jung, Georg Lukács (Stuttgart: Metzler, 1989).

egy törökországi magányban gondolta újra a szellemi Európa mintaszerzőit/al-kotásait, Lukács az 1930-as esztendők közepén még nem kényszerült védekező pozícióba, noha ekkorra már több ízben érte bírálat, igaz, kevésbé irodalmi né-zeteiért. Újságokba szánt és megjelentetett írásaival egyfelől a realizmus általa körbeírt kategóriája előnyeit fejtegeti a felszínesnek, részlegesen elfogadhatónak minősített, ezért semmiképpen nem realizmusba illeszthetőnek műfajokkal (ri-portregény), irányokkal (romantika, naturalizmus) szemben, másfelől számot vet a 19. század irodalmi örökségével, hogy ezzel kijelölje annak a hagyománynak legfőbb meghatározóit, amelyek követése a jelen irodalmának és íróinak „épülé-sét” szolgálhatja, pontosabban: akiknek, amelyeknek átsajátítandó módszeres el-járásai a marxizmus (és Lenin) irodalmi megjegyzéseivel összhangba hozhatók.² Illetőleg: akik-amelyek egy konfrontációs szemléletben klasszikusként kanoni-zálhatók. Míg Auerbach „valóságábrázolásos” szemléje³ Homérosztól Virginia Woolfig ível, verses és prózai epikus alkotásokat válogat tézisei igazolására, Lu-kács a leginkább regényekről értekezik.⁴ Így részint a „nagyrealizmus”, részint a

„nagyregény” (utóbb orosz szóhasználatban: roman-epopeja) igényével lép föl a kevés kivétellel elmarasztalt kortársi művekkel szemben. Auerbach következe-tesen halad az európai művelődés alapját jelentő bibliai-mitológiai alkotásoktól a 20. századig, Lukács érzékelhetően korai regényelméletének ellentétes párját igyekszik több dolgozatában megalkotni. Auerbach (Babits Mihályra

emlékez-2 Sem Lukács „regényelméletének”, sem realizmusfelfogásának módosulásaival nem foglalkozom.

Erről részletesebben vö. Eduard Kruckeberg, Der Begriff des Erzählens im 20. Jahrhundert: Zu den Theorien Benjamins, Adornos und Lukács’ (Bonn: Bouvier, 1981). Dolgozatom az Elbeszélés vagy leírás című tanulmányra összpontosít, más Lukács-írások a Balzac-, Tolsztoj-, Zola-vonatkozások során kerülnek elő.

3 Erich Auerbach, Mimézis: A valóság ábrázolása az európai irodalomban, ford. Kardos Péter (Bu-dapest: Gondolat Kiadó, 1985); Erich Auerbach, Mimesis: Dargestellte Wirklichkeit in der abend

ländischen Literatur (Bern: Francke, 1977). A német címből kitetszik, hogy Auerbach a „nyugati”

irodalmakból veszi példáit. Az orosz irodalom a 19. század második fele tárgyalásakor bukkan föl, de Auerbach a hiányzó nyelvismeretre hivatkozva inkább komplementer jelenségként mutat be néhány példát.

4 Lukács György, „Elbeszélés vagy leírás?”, in Művészet és társadalom: Válogatott esztétikai tanul

mányok, szerk., vál. Fehér Ferenc, 203–235 (Budapest: Gondolat Kiadó, 1969); Georg Lukács,

„Erzählen oder Beschreiben? Zur Diskussion über den Naturalismus und Formalismus”, in Ge-org Lukács, Probleme des Realismus 1.: Essays über Realismus, 197–242 (Neuwied: Luchterhand Verlag, 1971). Mindkét kötetből Lukács vagy szerkesztői, kiadói(?) elhagyták az „eredeti” írás hato-dik fejezetét, vélhetőleg túlságos korhoz kötöttsége miatt. Vö. Lukács György, A realizmus problé

mái, ford. Gáspár Endre (Budapest: Athenaeum, 1948); Lukács György, Balzac, Stendhal, Zola (Budapest: Hungária, 1945); Lukács György, „Tolsztoj és a realizmus fejlődése”, in Világirodalom:

Válogatott világirodalmi tanulmányok, vál. Fehér Ferenc, 2 köt. 2:29–101 (Budapest: Gondolat Ki-adó, 1969).

tetően)⁵ az európai régmúlt, közeli múlt és jelen remekműveinek történeti sorá-ban az általa körvonalazott alapváltozatok irodalmi megtestesülését és módo-sulásait mutatja be, Lukács nem kevés önkényességgel néhány szerzőt választ ki, akik között megteremti (elméleti elgondolásai alapján) a hierarchiát. Auerbach szövegközeli olvasónak tűnik, a close reading módszerével él (egyes művekből jellemzetesnek tetsző részletekre, a műhöz képest rövidebb egységekre hivatko-zik), hosszan időzik szemelvényeinél, és nem célja, hogy az egyiket elmarasztalja a másikkal szemben; Lukács ellenben az egyik típusú művészt/művet (azt, aki-re, amelyre Engels, Marx és Lenin áldását adhatja) fontosabbnak, követendő-nek véli: a másik típusról is van jó szava, ám lényegében válságtermékként mi-nősíti (nyilván nem függetlenül, adott esetben, Engels és Marx véleményétől).⁶ Auerbach figyel a szakirodalomra, Lukács megelégszik a marxizmus „klassziku-sainak” idézésével, e klasszikusok ritkán kifejtett, inkább utalásszerű megjegy-zéseinek applikálásával, értelmezésével, olykor fontos érvként bevetésével. Ezzel nem állítom, hogy Lukács tanulmányai egy muzeális szemlélet dokumentumai volnának, s azt sem, hogy Auerbach könyvével ne lehetne vitatkozni. Inkább azt, hogy az elbeszélésnek, a cselekményközpontúságnak és a megbízható narrátor-nak, semmiképpen nem szerzőfunkciónarrátor-nak, jelentékenyebb a szerepe, írhatnám olyképpen is: lényegibb és meghatározóbb az értéke a prózai epikában, mint a leírásnak, illetőleg a leírás (ahogy módszerként Lukács érti) alá van rendelve a cselekménynek, nem önállósulhat (kérdés, hogy mely regényben önállósul a 19.

század folyamán), nem áradhat szét a műben, s a mű sem „eshet” szét

epizódok-5 Babits Mihály, Az európai irodalom története, jegyz. Belia György (Budapest: Szépirodalmi Ki-adó, 1979).

6 Az alábbiakban néhány hivatkozás, mely Lukács tanulmányaiból is több ízben visszaköszön. Engels levele Margaret Harknesshez 1888-ból: az írónő „egy kis remekművet alkotott”, Balzac „a realizmus sokkal nagyobb mestere”, „mint a múlt és a jövő valamennyi Zolá”-ja. Marx vejének emlékezése apó-sára, kire „nagy hatást tett […] Balzac egy lélektani tanulmánya – «Le chef d’Oeuvre inconnu» [Az ismeretlen remekmű] –, amelyet Zola szánalmasan plagizált” (Vajon hol és mikor?) „Marx állandóan olvasta Walter Scottot, csodálta.” „Ez utóbbi Old Mortality [Puritánok] c. regényét remekműnek tartotta.” [Karl] Marx és [Friedrich] Engels, Művészetről, irodalomról: Gyűjtemény Marx és En

gels műveiből és leveleiből, ford. Gáspár Endre (Budapest: Szikra, 1950), 41–43, 208, 206; Luk-ács, Művészet és társadalom…: a névmutatóban 23 hivatkozás található Scottra; az Elbeszélés vagy leírás? véletlenül éppen az Old Mortalityt idézi; ugyanebben a kötetben a névmutató 50-nél többször utal Leninre. „Tolsztoj műveinek lenini értékelése az alapja minden vizsgálatnak, melynek feladata Tolsztoj helyét a világirodalomban, jelentőségét a realizmus fejlődésében megállapítani.” Lukács,

„Tolsztoj és a realizmus fejlődése”, 29. Az 1930-as évek citatológiája Lukácsnál védekező jellegű, te-kintélyelvi utalásokkal bástyázza körül magát. Ennek bírálata a szintén emigráns romanistától való:

Victor Klemperer, Geschichte der französichen Literatur im 19. und 20. Jahrhundert (1800–1925) (Berlin: VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften, 1956), 29. (lábjegyzetben).

ra. Auerbach viszont többnyire egy leíró részletet ragad ki, esetleg egy szerzői/

elbeszélői kommentárt, ennek funkcionálását elemzi. Úgy emeli ki az összefüg-gésből, hogy a leírás elemzése során fény derüljön (általában) leírás és történés összefüggéseire, olykor az előzményekre, olykor a szereplő jellemére: egy-egy meghatározó és rövidebben-hosszabban bemutatott ruhadarabból következtet-ni lehessen a figurára (s bár Auerbachnál következtet-nincs róla szó, Oblomov hálóköntöse szinte helyettesíti viselőjét!); a leírás Auerbachnál – Lukáccsal szemben –, noha összefügg a regény/műegészben alkalmazott módszeres eljárással, az elbeszélői részekkel kölcsönhatásban áll, az összefüggések elbeszélés és leírás között nem az elbeszélés produktívabb voltát igazolják, konkrétabban szólva: Zola nála nem

„rosszabb” regényíró, mint Balzac, hanem egymásra olvashatóságuk ellenére vagy éppen azért más (igaz, Auerbach sem Marxot, sem Engelst, sem Lenint nem hozza föl tézisei igazolására).

Ezek után először rövidebben Auerbach néhány megállapítását idézem. Mi

mézis című kötetének alcímében valóságábrázolást (dargestellte Wirklichkeit) említ, ez a szóhasználat akár Lukács-közelségre is utalhatna. Ennek a valóságáb-rázolásnak nyomába ered a szerző, ebből kiindulva példázza, hogy egy ószövet-ségi történet meg egy homéroszi történet elemző rekonstruálásával feltárható az a kétfajta szemlélet, amely majd a választott műrészletekből visszaköszön.

A két stílus a maga ellentétében két alaptípus: az egyik oldalon kidolgozott leírás, arányos megvilágítás, hiánytalan összekapcsolás, nyílt szókimondás, minden az előtérben zajlik, egyértelműség, a történeti fejlődési és emberi-problematikus moz-zanat korlátozása; a másik oldalon bizonyos részek kidolgozása, mások homályba borítása, szaggatottság, a kimondatlan dolgok szuggesztív ereje, rejtett hátterek, többértelműség és értelmezésre szorulás, világtörténelmi igény, a történeti formáló-dás eszméjének megteremtése és a problematikusság elmélyítése.⁷

(Odysseus sebének felismerése – Ábrahám feláldozza Izsákot, ennek a két jele-netnek nyelvi-lélektani analízise előzi meg e következtetés levonását. Ez a kötet többi elemzésének is előzménye, amelyet az alaptípusoknak nevezett, többnyire leírás-központú részletbemutatások elmélyítenek, kiteljesítenek, s a módszeres eljárást tekintetbe véve finomítanak, differenciálnak.) A 19. századi művek kö-zül a Vörös és fekete meg a Goriot apó egy jól ismert, sokat idézett részlete⁸ jelzi részint a korszak- és stílusváltást, részint a stílusváltás ambivalenciáját, ezáltal a

7 Auerbach, Mimézis…, 25.

8 Uo., 445–484, főleg 460, 483.

realizmus érintkezését a romantikával (hogy némileg egyszerűsítsek). Stendhal az idézett regényfejezetben

azon van, hogy megragadjon minden árnyalatot [ti. a társadalmi jelenségekéit. F. I.];

a legpontosabban megjeleníti mindenféle környezet sajátos szerkezetét; nincs eleve megalkotott racionalista rendszere a társadalmi életet meghatározó általános ténye-zőkről, sem pedig elképzelése, miként kell festenie az eszményi társadalomnak; de ahogy ábrázolja a történéseket, valaminő „analyse du coeur humaine”-re (az emberi szív analízisére) törekszik, egészen a klasszikus-erkölcsi lélektan értelmében; célja nem a történeti erők kutatása vagy megsejtése; bukkanhatunk az ő műveiben raci-onalista, empirista, szenzualista motívumokra, de romantikus történetiekre nem.

Ez utóbbiról annyit, hogy Mathilde konstruál magának egy Walter Scott-i re-gényfejezetet egy őséről, akinek „szellemi” üzenete szerint vél viselkedni, a le

írásban némi elbeszélői iróniától kísérve. A leírás pszichologizáló jellegű, emberi kapcsolatokra összpontosít egyfelől, kizár történeti jellegű előfeltevéseket, s a le-írás teszi lehetővé másfelől elemzés és elbeszélés egyensúlyát. Stendhal a regényt

„vándorló tükörnek” nevezte az egyik fejezet mottója szerint, a tükörben látott/

láttatott visszaadása szűkít, de segíti is az elbeszélőt abban, hogy döntsön a látot-tak visszaadásának mikéntjéről.⁹

Balzactól, Engels, Marx (és Lukács) kedves írójától, a Goriot apó egy részletét közli Auerbach, méghozzá olyat, amely a cselekmény igazi megindítása előtt a környezetrajzzal teremti meg a hangulatot, érzékelteti a teret, bemutatván azt a szereplőt, aki az előtérbe kerül (mint a bevezető részlet egyetlen alakja), de aztán a háttérbe utasíttatik (a címszereplő, az ő lányai, a panzió lakói sorsának bonyo-lódása mögé), hogy aztán a panzió szimbolikus jelentősége (a sorsoknak nem szemlélője, hanem jelzése) a leírás új minőségével ismertessen meg. A távolból közelít a leírás a közelihez, előbb a városnegyed, majd a ház, utóbb a földszint két terme világítódik át, „mindez a vígasztalan szűkösség, elhasználtság és sivárság erőteljes benyomását kelti; a szerző az anyagi ábrázolással egyszersmind az erköl-csi légkört is sugallja.” A negyed, a ház, a tér „ábrázolt valósága” vetül Vauquer-néra, a tulajdonosnőre, a részletező leírásban tárgyi és emberi világ másolódik egymásra. Auerbach arra futtatja ki értelmezését, amiben Balzac és Stendhal leíró módszere eltér egymástól, Balzac

9 Fabrice del Dongo csatatéri tévedezéseinek leírása, illetőleg Victor Hugo Les Misérables-jában a waterloo-i ütközeté realizmus versus romantika, szereplői nézőpont versus freskószerűség értelme-zéseiben köszön vissza a szakirodalomból.

nemcsak belehelyezte pontosan meghatározott kortörténeti és történelmi kerete-ikbe azokat az embereket, akiknek sorsát komolyan elbeszélte, hanem szükségsze-rűnek is fogja fel ezt az összefüggést; az élet minden tere olyan erkölcsi-szemléleti atmoszférává válik nála, amely átjárja az emberek környezetét, lakását, bútorait, esz-közeit, ruházatát, testét, jellemét, érintkezéseit, szemléletét és sorsát, az általános kortörténeti helyzet pedig olyan összlégkörnek mutatkozik, amely magába foglalja az élet minden színterét.

Amikor Lukács extenzív totalitásról (illetőleg: intenzív totalitásról) értekezik, nagyjában-egészében ide jut el, igaz, a társadalomtörténeti motívumok, a fenn és a lenn összejátszása másképpen konstituálódik nála: Rastignac a társadalom-ról és érvényesülésről ugyanazt hallja Vautrintől, mint Beauséant marquise-tól.

Auerbach ugyan nem tér ki rá, de a Goriot apó egy más vonatkozása a fenn és lenn szimbolikáját is kiforgatja: hiszen a tehetős lakók lenn, a földszinten élnek, míg fenn, a padlásszobában, akik alig tudják kifizetni a lakbért. Goriot apó útja lentről fölfelé vezet, csakhogy ez nem a dicsőségé, hanem az elszegényedésé, az elhagyottá válásé, majd a halálé. Ez összefügg ama „erkölcstörténet”-írói felfo-gással, amely a Comédie humaine előszavában kap hangot, mintegy kipótolván azt a hiányt, amit a történetíró s a történeti regényt író maga után hagyott. S míg Stendhal egy „történelmi” nevű család és környezete világába kalauzol, Balzac a „hétköznapi” figurákéba, akiktől azonban sem a különösség, sem a történe-lemben gyökerező sors nem áll messze (Goriot apó meggazdagodása összefügg francia történelmi eseményekkel, Nucingen báróé viszont a burzsoá életútját példázza, a gazdasági hatalomig, illetve Goriot apó egyik leánya házassága révén a beépülést a történelmi osztályba, a nemességbe). Csakhogy Lukács egyfelől Balzac cselekményformáló erejét emeli ki (jogosan), másfelől Engels nyomán az önnön világnézete ellenére „ábrázoló” író társadalombíráló, leleplező irányát, míg Auerbachnál a tárgyi világból eredeztethető szereplői világszerűség jut nem akármilyen jelentőséghez, egyben a Lukácsnál is hangsúlyos, sőt nála igazán hangsúlyos korszakváltás megjelenítéséhez. Auerbach jórészt ugyanazokról az írókról értekezik, mint Lukács, Balzac után Flaubert-ről, majd Zoláról esik szó,¹⁰ a Germinie Lacerteux (Goncourt-mű) előszavából vett idézettel az írói célzás-ról, akaratcélzás-ról, befogadóhoz való viszonyról (is). A Zolához (akinél a tudomá-nyos alapvetés más forrásokból eredeztethető, mint Balzacnál,¹¹ ennélfogva az

10 Auerbach, Mimézis…, 483–513, főleg 500, 505.

11 Émile Zola, Le roman exprérimentale (Paris: G. Charpentier, 1880), 23. Eszerint a tudományos pszichológia egyesítendő a tudományos fiziológiával. Az író a kémikusok és a fizikusok tudományos

irodalmi alkotáshoz szabott bölcselet, a pozitivizmus munkál a ciklusképzésben, Balzacot egészen más, a zoológiai rendszer nyűgözte le) történő átmenet során Flaubert radikális szakítása emelődik ki:

a korabeli tárgyak feldolgozásában mutatkozó romantikus hevességű bizonytalan-ságot haladta meg Flaubert elvi és tárgyszerű komolyságának stílusával, amelynek révén maguk a dolgok szólalnak meg, s az olvasó szemében önértékük szerint tűn-nek fel hol tragikusnak, hol komikusnak, vagy legtöbbször minden erőszakoltság nélkül egyidejűleg mindkettőnek; az ő művészetszemléletében már egyértelműen van valami a korábban keletkezett pozitivizmusból, noha alkalmasint igen leki-csinylően nyilatkozott Comte-ról.

Egyébként Zola sem Comte fejtegetéseit veszi elő, hanem Claude Bernard kí-sérleti orvostudományát forgatja a maga kíkí-sérleti regénye(i) számára. Flaubert kiábrándulását korából, a tévesztő/tévesztett személyiség bolyongását egy kép-zelt világban (amely legfeljebb a tendenciózusan olvasott könyvekben létezik) Lukács már csak azért sem fogadta hiteles korszakregényként, mivel A regény elméletében a 19. századi regénytörténet csúcspontját (legalábbis az egyiket) az Érzelmek iskolájában jelölte meg, amelyet vélt partikularitása miatt bírál az 1930-as években. A flaubert-i szenvedélytelenség mellett Zola részletező leírása lesz majd a másik bírálandó szempont, Zolát a pozitivista látásmód, az „ábrázolt valóság” pozitivista leírása miatt bírálva, mivel – így Lukács – megragad a té-nyek/adatok összegyűjtésének statikájánál. Auerbach a Germinalból vett részlet alapján méltatja a naturalista szerző jelentőségét:

egy pillanatig azt hihetné [ti. az olvasó], hogy a 17. századi flamand, főként holland festészetből ismert nyers naturalizmus irodalmi változatára bukkant; az egész nem egyéb a nép alsó rétegeiben zajló ivászatnál és táncos tivornyánál, miként például Rubens vagy Jordaens, Brouwer vagy Ostade képein látható, mintha az ő stílusuk-ban fogant volna.

Auerbach rámutat, mit hozott Zola az irodalomba, a Germinal az ipari munkás-ság rajzát kínálja, látványszerűsége érzékibb minden addigi íróénál. „Zola még

eljárásait is figyeli, csak éppen más „anyag”-ra épít, más „anyag”-ot használ. Foglalkozik a karakterek-kel, a szenvedélyekkarakterek-kel, az emberi és a társadalmi tényekkel. A közös a kísérletezés mint tudományos, illetőleg a tudományból, főleg a kísérleti orvostudományból tanuló (regényírói) módszer. A regény-író az, aki „applique a l’étude naturelle et sociale de l’homme le méthode expérimentale.”

hallási s egyéb érzéki hatásokat is kelt”, „a rikoltó fuvószene s vad tánc adja meg az efféle farceszerű alkotásokra jellemző groteszk-orgiasztikus minőséget”. Nem egyszeri rátalálás ez Zolánál. A Párizs gyomra leíró részletei látvány, hallás, szag-érzékelés páratlan erejével hatnak,¹² persze, a regényciklus Párizs különféle negye-deinek szó szerint vehető „festői” bemutatásával együtt annak emberi-erkölcsi-társadalmi vonatkozásait a legritkábban az elbeszélés rovására, általában azzal egyenrangúan regényesíti. Lukácsnál a naturalizmus jelentőségcsökkenésével kell számolni, Auerbach „örök” kategóriákban gondolkodik, a naturalizmus itt nem csupán a 19. században a francia irodalomból/művészetből (színház, ope-ra stb.) kiinduló európai irányzat (verismo!), hanem a holland festők által már művelt, a népélet karnevalisztikus megjelenítésével összefüggő (itt nem örök, hanem időhatárok közé szoruló) megjelenítésének, ebből következően a tárgyi elemek, egy elnyomott világ előtérbe kerülésének módszeres eljárása. S ha Zo-lának felróható, hogy a kevésbé sikerült regényekben valóban mintha a leírás függetlenedne, önmagáért volna, ugyanakkor Auerbachnál és Lukácsnál is föl-merül, hogy itt írói elvek konok végigviteléről van szó, és, tehetjük hozzá, Zola akkor ér el igazán magasságokba (méghozzá igen gyakran), ha kissé elfeledkezik kísérleti regényei gyakorlati utasításairól, elméletét fellazítja, és hagyja érvénye-sülni a leírás és elbeszélés „logikáját”. Más kérdés, hogy Lukács azonosítja Zola regényalkotási elveit (az anyaggyűjtés túlbecsülését) az elkészült regénnyel, s a bemutatott regény, a Nana¹³ kiválasztott részleteit, leírásnak minősítve, nem véli sokkal többnek (jóllehet Zola leíró művészetének virtuozitását¹⁴ elisme-ri, persze a művész és virtuóz megkülönböztetését szem előtt tartva), mint az

„elvek” demonstrációját. Ezzel szemben Auerbach merész hasonlítása (holland festészet–Germinal mulatozási jelenete) a „népi nevetéskultúra” 19. századi me-tamorfózisát jelzi, a bomlóban lévő paraszti társadalom eseményei, megőrizve a megőrzendőt, megváltoztatva a megváltoztatandót akképpen ismétlődnek, hogy a külsőségek látványosan érzékeltethetőek (falusi vásártér–bányatelep), ám a szabadulás a köznapok súlyos világától, a féktelen mulatozás és a testiség előtérbe kerülése nagyjában-egészében azonosnak érezhető. Lukács (nem erről a

12 Az alábbi kiadásokra hivatkozom: Émile Zola, Le ventre de Paris (Paris: Bibliothèque Charpentier, 1903); Émile Zola, Párizs gyomra, ford., utószó Antal László (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1980).

13 Émile Zola, Nana (Paris: Charpentier, 1880); Émile Zola, Nana, ford. Vajthó László (Budapest:

Európa Könyvkiadó, 1977).

14 Lukács, „Elbeszélés vagy leírás?”, 203. szerint „kitűnő leírás”; Erzählen…, 197. szerint „virtuose Beschreibung”.

regényről szólva) a részletek eluralkodását kárhoztatta,¹⁵ szemben a leírás funk-cionalitásával; ez annak is köszönhető, hogy bár Auerbachhoz hasonlóan ő is regényrészletet vett alapul elemzéséhez, ezt önállósuló epizódként tárgyalta, nem a cselekményfejlesztés darabjaként. Míg Auerbach az egészre jellemző le-író módszert igyekezett tetten érni. Általánosítva: Auerbach (véleménye egyes elemeiben) elfogadja a lukácsi kategóriát, lényeges pontokon (nem utolsósorban a leírás által előhívott értéki dimenziókat tekintve) eltér tőle.

Egyrészt a hétköznapi valóság komolyan-vétele, tágabb és társadalmilag alacso-nyabb állású embercsoportoknak a problematizáló-egzisztenciális ábrázolás tárgya-ivá avatása – másrészt tetszőleges hétköznapi személyek és események beágyazása a korabeli történelem összfolyamatába, a mozgalmas történeti háttérbe – hitünk szerint ezek a modern realizmus alapjai, és természetes, hogy ezen az alapon mind-inkább érvényesült a sokféle elemet összefoglalva megjelenítő prózai regény tágas és

In document Hajdu Péter, Kálmán C. György, Mekis D. János és Z. Varga Zoltán (Pldal 49-71)