2. A javaslat plenáris vitája
2.2. Részletes vita
A büntetendő tartalmú nyomtatványok lefoglalását tárgyazó 62. §-ban is azt a veszélyt látta az ellenzék, hogy segítségével a kormány megkerülheti a sajtóügyekben az esküdtbíróságot.
Zay Adolf (Szász Néppárt) és Steinacker Ödön (pártonkívüli) szerint ugyanis a javaslat ezen paragrafusát úgyis lehet értelmezni, hogy az alapján lehetővé válik, hogy abban az esetben se indítsanak eljárást a felelősségre vonható személyek ellen, ha az lehetséges lenne, viszont ilyenkor is (ún. „objektív” eljárásban) ítéljenek a bűncselekményt tartalmazó sajtótermék le-foglalásáról. Zay és Steinacker rámutattak, hogy a javaslat nem mondja ki egyértelműen, hogy amennyiben a vétkes személyek ellen a bűnvádi eljárás megindítható, akkor azt meg is
58 KN 1875–1878. XIII. köt. 291.
59 Uo. 303.
60 Uo. 297.
61 Uo. 303.
62 Uo. 306.
kell indítani. A kormány részéről azonban az előadó és Csemegi Károly államtitkár is azt az álláspontot képviselték, hogy a törvényjavaslat szövegéből következik, objektív eljárás akkor indítható meg a sajtótermék lefoglalására, ha a felelős személyek perbe nem foghatók.63
Heves polémia alakult ki Mocsáry Lajos (Függetlenségi Párt) és Csemegi Károly között a 134. és a 158. § kapcsán. Mocsáry azt állította, hogy a javaslat szigorúbb büntetést helyez kilátásba, mint az 1848. évi sajtótörvény 3. §-a. Mocsáry értelmezése szerint a hatályos tör-vények nem írnak elő a lázadás esetére minimum 5 év szabadságvesztést. Csemegi felhívta képviselőtársa fi gyelmét: A sajtótörvény 3. §-a így szól „A ki valamely bűn vagy vétség elkö-vetésére egyenes és határozott felhívást eszközöl.” Hangsúlyozta, hogy az egész sajtószabadság körüli küzdelemnek nem lett volna értelme, hogyha ezen egy szót („egyenesen”) nem tekin-tenék lényegesnek. Tisztában voltak ezzel az 1848. évi sajtótörvény készítői, akik minden egyébben elfogadták az 1819. évi francia sajtótörvény intézkedéseit. De ezen §-át nem, ha-nem Royald-Collard, Benjámin Constant és harcostársaik szabadelvű megállapítását vették be a magyar sajtótörvénybe.64
A két paragrafus összevetéséből Mocsáry azt a téves következtetést vonta le, hogy a törvény-javaslat súlyosabban fogja büntetni a lazítást, mind a felségsértést és hűtlenséget.65 Csemegi államtitkár rámutatott Mocsáry tévedésére. A 158. § értelmében, ha a felhívás folytán követ-ték el a bűntettet, a felhívót mint felbújtót büntetik. Ha azonban a cselekmény, jelen esetben a lázadást meg sem kísérelték, arról ez a szakasz nem szól, tehát a felbujtás büntetése nem válik alkalmazhatóvá. Ez utóbbi esetben, vagyis ha felbujtás nincs, sokkal enyhébb büntetés alkalmazható. A 134. § adott esetben enyhébb büntetést állapít meg, mint a 158. §, mert a bűntett, amire vonatkozik, más és enyhébb, mint a 158. §-é. A 134. § esetében nem történt felségsértés, a 158. §-t pedig csak akkor lehet alkalmazni, ha egyenes felhívás folytán a láza-dás bűntettét elkövették.66
A javaslat sajtóval kapcsolatos szakaszai közül az ellenzék főleg a 173. §-t támadta.
A vita ezzel a kormánypárt és az ellenzék közötti közjogi ellentét alapjára helyeződött, és kijelölte azt az irányt, amely a javaslat szakmai alapon való tárgyalásától eltávolított.
Az ellenzék a részletes vita során is főleg a 173. §-al kapcsolatban megfogalmazott kifogá-sait ismételte.
Mocsáry Lajos azt állította, hogy a szólás és a sajtó útján elkövetett vétségeknél olyan ma-gasak a büntetések, hogy az „majdnem egyértelmű lesz a sajtószabadság megsemmisítésével”.67 Ezen szigorúság okait kutatva végül arra az ellenzék által gyakran ismételt következtetésre jutott, hogy azért akar a Szabadelvű Párt ilyen szigorú büntetőrendszert, hogy ezzel „sáncolja körül a közösügyes rendszert”, és a saját párturalmát.68 Nem lenne szabad elfelejteni – foly-tatta –, „hogy nálunk, a magyar államnak reális valódi hatalma Bécsben van, sokszor idegen, ellenséges befolyás alatt áll. Ezen befolyásnak adnak tehát fegyvert kezébe akkor, midőn ennyire akarják fölemelni a büntetéseket.”69
63 Uo. 359–362.
64 KN 1875–1878. XIV. köt. 23–24.
65 Uo. 22.
66 Uo. 24.
67 KN 1875–1878. XIII. köt. 377.
68 Uo. 379. (Mocsáry), 385. (Simonyi) 69 Uo. 378.
Mocsáry a hatályos büntetéseket is szigorúnak nevezte. Maga is elismerte, hogy az esküdt-bíróságok sajtóügyekben számos esetben felmentik a vádlottakat, amikor nem kellene. Ő ennek okát is abban látta, hogy a büntetések igen súlyosak, és ezért az esküdtek nem tartják lelkiismeretükkel összeegyeztethetőnek, hogy olyan súlyos büntetéssel sújtsák a vádlottakat.70
Simonyi Ernő is elfogadta, hogy az államnak kötelessége a fennálló jogot megoltalmazni.
Mivel azonban törvénykönyv-javaslat nemcsak Magyarországot, hanem az osztrák-magyar monarchiát is oltalma alá veszi, kijelentette: „Én, mint magyar törvényhozó Magyarországon csak oly törvények felett kívánok tanácskozni, melyek Magyarországot védik meg s annak érdekében hozatnak. Ausztria védelmezze meg magamagát valamint Magyarország is meg fogja védelmezni magát […]”.71
Helfy Ignácz szerint a 173. § értelmében „nem csak, hogy azt nem kívánja a büntetőtör-vénykönyv, hogy az büntetessék meg, a ki Magyarország önállósága és függetlensége ellen törekszik, hanem ellenkezőleg meg kell büntetni azt, a ki az ellenkezőt meg akarná akadá-lyozni […] Magyarországon két párt létezik, mint létezett mindig. Egyik politikai párt, mely mindig a lehető leghosszabb összeköttetést óhajtotta Ausztriával, s egy másik párt, mely Ma-gyarországot önálló független államnak akarta és akarja, s remélem, akarni is fogja. Az új tör-vény szerint tehát az, a ki Magyarország önállására és függetlenségére törekszik: tulajdonkép a büntetőtörvénykönyv szigora alá esik”.72 Helfy nem mulasztotta el, hogy a miniszterelnök politikai múltjára utaljon, amikor kijelentette, kétségbe ejtő az, „hogy ily törvény beiktatása a büntetőtörvénykönyvbe, a közösügyeknek ilyetén sanctionálása criminalis uton éppen azon férfi únak vezérlete alatt történik, annak a Tisza Kálmánnak […] a ki hosszú éveken által épen azt tette, a mit önök most criminalis bűnnek akarnak nyilvánítani”.73
Mocsáry azt az indítványt tette, hogy a leginkább vitatott fejezetet mellőzzék, és a Jogügyi Bizottság az 1843. évi Büntető törvényjavaslat alapján új törvényjavaslatot készítsen.74
Csemegi visszautasította az ellenzék részéről elhangzott megállapítást, miszerint amikor a javaslat az Ausztria és Magyarország közötti dualista kapcsolatot védelmezi, akkor államjogot alkot. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy a büntetőtörvénykönyvnek nem célja államjogot képezni, mint ahogy a javaslat sem teszi. Aláhúzta, hogy a ’48-as sajtótörvény is bevette Ausztria és Magyarország akkori kapcsolatának védelmét és az „államjog egyéb alapintézmé-nyeinek megsértésével egyenlően büntette”.75 Mocsáryt fi gyelmeztette, ha nem érti az állam-jog és a nemzetközi állam-jog közötti különbséget, akkor „én azt hiszem, t. képviselő úr, nagyon bajos volna, hogy én magamat a képviselő úr előtt érthetővé tegyem.”76
Végül Várady Gábor kormánypárti képviselő is osztotta azon aggodalmakat, hogy mivel a 173. §-ban az izgatás fogalma nincs pontosan meghatározva, ezért a bíróságnak túlsá-gosan tág tere nyílik a bűnösség megállapítására. Ezért – szerinte – gondoskodni kell ar-ról, hogy „alkotmányos életünk egyik fő attribútuma a szólásszabadság és sajtószabadság ne korlátoztassék, és ne adassék ezen szabadság mértéke csaknem kizárólag a bíró kezébe”.
Várady határozati javaslatot tett a 170–173. §, különösen a 173. §-nak az Igazságügyi
Bizott-70 Uo.
71 Uo. 387.
72 Uo. 390.
73 Uo. 391.
74 Uo. 380.
75 Uo. 383.
76 Uo. 384.
sághoz való visszautalására.77 A képviselőházi többség elfogadta Várady határozati javaslatát.
Annak ellenére, hogy Perczel Béla igazságügyi miniszter szerint elképzelhetetlen, hogy Ma-gyarországon legyen olyan bíró, aki ezen paragrafus alapján elítéljen valakit, aki valamely törvényben megállapított intézmény káros voltát vagy hátrányát vagy annak hiányát kifejti.
Emlékeztette viszont a képviselőket azokra az eseményekre, azokra a szónoklatokra, amelyek Erdélynek az anyaországgal való uniójának törvényességét, a magyar országgyűlés törvényes-ségét, a Királyföld rendezéséről szóló törvény törvényességét vagy a nemzetiségek egyenjogú-ságáról szóló törvény törvényességét vonták kétségbe, és azokat a nemzetiségek elnyomását célzó eszközként tüntették fel. A miniszter szerint, aki ezeket szem előtt tartja, elismeri, hogy Magyarországnak ilyen törvényes intézkedésekre fokozottabban szüksége van, mint más országoknak, amelyek körülményei egészen mások. Ennek ellenére késznek mondta magát minden olyan szövegmódosításhoz hozzájárulni, amely nagyobb megnyugvást eredményez, és előmozdítja a kételyek elmozdítását.78
Az Igazságügyi Bizottság azonban csak igen mérsékelt módosítást javasolt. Álláspontja szerint ugyanis a 173. § „szövegéből a törvényes intézmények bírálatának, azok törvénysze-rű módosítására vagy megváltoztatására irányuló” felhívások büntethetőségét következtetni nem lehet. Az „izgat” szó alatt „csakis az indulatok és szenvedélyek felgerjesztésével, a törvé-nyes intézmények gyűlöletére, megvetésére vagy lealacsonyítására” irányuló nyilvános vagy nyomtatványok általi felszólításokat lehet érteni. Elismerve azonban, hogy az „izgat” szónak a közéletben tágasabb értelme is van, és törvényesen megengedett eszközök alkalmazására is kiterjeszthető lenne, az „izgat” szó helyett a határozottabb értelmű „lázít” kifejezést javasolta.
A 171. és 172. §-okat a Bizottság változatlanul hagyta.
Mocsáry Lajos szerint az izgatás szónak a lázítás szóval való kicserélése nem segített a dolgon: „akár azt mondjuk »izgat«, akár azt mondjuk »lázit«; ha nem tétetik ki világosan, hogy itt erőszakos föllépés, tettleges bántalmazás, törvénytelen fellépésre való lazításról van szó”, akkor az egyre megy.79 Sérelmezte azt is, hogy a Bizottság a 172. §-sal egyáltalán nem foglalkozott. Ennél a paragrafusnál az ellenzéknek azt állította, hogy a törvények és rende-letek ellen engedetlenségre való „egyenes felhívás vagy annak terjesztése” fogalmazás nem egyértelmű.
A 172. § második szakasza, amely a nyomtatvány útján az osztályok, nemzetiségek és hitfe-lekezetek elleni elkövetett izgatást is büntetni rendelte, Mocsáry szerint nem céloz mást, mint a nemzetiségek és a nemzetiségi agitátorok elleni fellépést, a szakasz többi része csak a „tet-szetősebb lében” való feltálalást szolgálja. Ebben legalábbis részben igaza volt Mocsárynak, hiszen korábban a szakminiszter a nemzetiségi veszéllyel is magyarázta ezen paragrafusok szükségességét. Mocsáry szerint azzal, hogy a „nyíltan folyó agitációt a titkos agitatió terére térítik”, kárt tesznek, mert utóbbi „sokkal veszélyesebb az állam biztonságára, a magyar nem-zetre magára”. Ezen paragrafus a tulajdon és a házasság intézménye elleni sajtó útján folyta-tott izgatás büntetését is magában foglalta. Mocsáry ebben a szocialisták és a kommunisták tanai elleni támadást látott. Úgy vélte azonban, hogy „mindennek dacára, addig, míg […]
a törvényes téren maradnak, míg működésükben senkin jogsérelmet el nem követnek: én a szabad discussiót megtagadni ő tőlük sem tartom lehetségesnek […] Hadd jöjjenek napfényre
77 KN 1875–1878. XIV. köt. 35.
78 Uo. 36.
79 Uo. 198.
veszélyes tanaik […] hogy annál jobban fel lehessen világosítani [a közönséget] ezen bajok veszélyeiről.”80 Csemegi ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy nem a vitatkozás szabadságát kívánja a törvény korlátozni, hanem az izgatás és a lázítás szabadságát, amely ellen a társa-dalom oltalmat keres. A határvonalat a kettő között a következő példákkal világította meg:
„a tulajdonnak jogos szerzése meg van engedve, de a rablás mindenütt büntettetik: a tűz használata, mely világit és melegít, meg van engedve – és életszükséget képez: de a tűznek a gyújtogatásra való használata ellen igen súlyos büntetéseket rendelnek a törvények […].”81 A radikalizmus – folytatta Csemegi – csak addig akarja a szabad véleménynyilvánítást, amíg uralomra nem jut. „A legféktelenebb repressiv és praeventiv intézkedéseket gyakorolja azon-ban épen a radicalismus, ha sikerült magát uralomra juttatni, ha a hatalom az ő kezébe kerül.
[…] nem akarunk forradalmakat, hogy ne legyünk kénytelenek akarni az ellenforradalma-kat” – fogalmazott bölcs előrelátásról tanúságot téve az államtitkár.82
Mocsáry szerint az osztályok elleni gyűlöletre izgatás Magyarországon nem létezhet, hi-szen nincsenek is osztályok. Csemegi helyreigazította Mocsáryt, amikor nyomatékosította:
Magyarországon a törvény nem az osztályokat szüntette meg, hanem azt mondta ki, hogy nincsenek osztálybeli előjogok, vagyis a törvény előtt mindenki egyenlő.83
A Főrendiház a 173. § után egy újabb paragrafus beiktatását javasolta, amely büntetni rendeli, azt, aki olyan cselekményt, amelyre a törvény büntetést állapít meg, sajtó útján he-lyesnek nyilvánít, vagy aki valamely büntetendő cselekmény elkövetőjét annak elkövetése véget feldicsér.84
„174. §
Egy évig terjedhető fogházzal és 1000 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik: a ki oly cselekményt, melyre a törvény büntetést állapit meg, – a 171. §-ban meghatározott módon – he-lyesnek nyilvánít, vagy a ki valamely büntetendő cselekmény elkövetőjét ennek elkövetése miatt nyilvánosan feldicséri vagy kitünteti.”85
Ez a paragrafus a miniszteri javaslatban benne volt, a Képviselőház Igazságügyi Bizottsága azonban törölte azzal az indoklással, hogy az ilyen cselekmények megfenyítése nem a bünte-tőtörvénykönyvbe, hanem a rendőri törvénybe való. A Bizottság végül a főrendek módosítá-sát elfogadásra javasolta, azzal a módosítással, hogy az csak törvény által bűntettnek vagy vét-ségnek nyilvánított cselekmények esetére vonatkozzon, továbbá hogy az ilyen cselekmények csak az elkövetéstől számított három hónapig legyenek büntethetők, és a büntetési tételeket is csökkentette.86
80 Uo. 199.
81 Uo. 202–203.
82 Uo. 205.
83 Uo. 204.
84 Főrendiházi Napló (a továbbiakban: FN) 1875–1878. II. köt. 436–437.
85 KI 1875–1878. XXIII. Köt. 788. szám. Jelentése, a képviselőház igazságügyi bizottságának, a Főrendiház által a magyar büntetőtörvénykönyvi javaslatra nézve tett módositásai tárgyában. 143.
86 Uo. 143–144.
A Bizottság szövegezése:
„A ki a törvény által bűntettnek vagy vétségnek nyilvánított cselekményt a 171. §-ban meghatáro-zott módon magasztal, vagy valamely bűntett vagy vétség elkövetőjét annak elkövetése miatt azon módon feldicsér, vagy nyilvánosan kitüntet, hat hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
A bűnvádi eljárás csak akkor indítható meg, ha a cselekmény, elkövetése után három hó alatt a bíróságnál feljelentetett.” 87
(Ezen új paragrafus felvétele által a következő paragrafusok értelemszerűen eggyel magasabb számot kaptak.)
A Főrendiháznak a sajtóvétségekre vonatkozóan még egy javaslatát fogadta el a Képviselő-ház. A 190. (régi 189.) § kiegészítésével büntetni javasolták azt, aki Istent nyomtatvány útján meggyalázó kitétellel sérti.88
„A ki Istent a 171. §-ban meghatározott módon meggyalázó kitétellel sérti, a ki stb.”89 Irányi Dániel (Függetlenségi Párt) is büntetendő cselekedetnek minősítette a nyilvánosan elkövetett, közbotrányt okozó istenkáromlást, de azt nem a bűntetteket és vétségeket tartal-mazó büntetőtörvénykönyvbe, hanem a kihágásokról szóló törvénybe tette volna.
Pauler Tivadar azzal utasította el ezen cselekmény kihágásnak minősítését, hogy a tör-vénykönyv-javaslat a közbotrányokozást vallási tekintetben már más helyen vétségnek nyil-vánította, tehát itt sem tehet mást. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ezen vétséget a régebbi törvényhozások „isten-káromlás” név alatt ismerték. Az utóbbi időben viszont az a felfogás terjedt el, hogy az isteni felség szitokszók által nem sérthető, éppen az isteni lény felsőbb-ségénél fogva. Az ilyen sértő kifejezések sérthetik azonban a polgárok, az egyházak és azok tagjainak vallásos érzületét.90
Így az elfogadott javaslatba: „A ki a 171. §-ban meghatározott módon Isten ellen intézett gyalázó kifejezések által közbotrányt okoz stb.” megfogalmazás került.91
Zay Adolf a 261. §-hoz olyan módosító indítványt tett, hogy a meggyalázó kifejezés hasz-nálatáért kirótt szabadságvesztést ne lehessen pénzbüntetéssé változtatni. Pauler Tivadar rá-mutatott azonban arra, hogy a módosítás ellenkeznék a bírónak a törvényjavaslat általános részében biztosított jogával, amellyel rendkívüli körülmények között enyhített ítéletet hoz-hat. A fogházbüntetés és a pénzbírság nem alternatívák, hanem kumulatív szerepelnek. Ezen módosító javaslatot a Képviselőház – helyt adva a büntetőkódex-javaslat előadója érvelésének – végül nem fogadta el.92
*
87 Uo. 144.
88 FN 1875–1878. II. köt. 436.
89 KI 1875–1878. XXIII. Köt. 144.
90 KN 1875–1878. XVI. köt. 195.
91 Uo. 196.
92 KN 1875–1878. XIV. köt. 58.
A büntetőtörvénykönyv sajtót érintő paragrafusainak képviselőházi tárgyalása jelentős rész-ben a kormánypárt és az ellenzék közötti közjogi ellentét árnyékában folyt. Szakmai érvek kevéssé jelentek meg. A kormánypárt csak kis mértékben volt hajlandó a bizottsági tárgyalá-sok során kialakított törvényszövegtől eltérni. Az ellenzék megszólaló képviselői nem vonul-tattak fel olyan megalapozott ellenérveket, amelyek a megfelelő jogi vagy megfelelő jogfi lo-zófi ai ismeretekről tanúskodtak volna.
szóló törvényjavaslat „sajtószakaszának”
képviselőházi tárgyalása 1897-ben
A Bánff y-kormány 1897 tavaszán nyújtotta be „a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről”
szóló törvényjavaslatát a képviselőháznak. A törvényjavaslat azonban az ellenzék nem várt el-lenállását váltotta ki. Erre legfőképpen az adott okot, hogy az előterjesztés 16. §-a értelmében a nyomtatvány útján elkövetett rágalmazást és becsületsértést kivették az esküdtbíróságok hatásköréből, és azok a hivatásos bíróságokhoz kerültek. Ezen úgynevezett sajtószakaszt a fő-városi sajtó zöme és a parlamenti ellenzék elutasította, mert abban a sajtószabadság eltiprását vélték felfedezni.
Gratz Gusztáv, a korszak krónikása viszont ezen módosítás szükségességét azzal magya-rázta, hogy „a sajtó színvonalának az újságolvasók száma szaporodásával bekövetkezett süly-lyedése és hangjának eldurvulása mellet (sic!) mindinkább szaporodni kezdtek azok az esetek, amikor egyes lapok csupán csak az érdekesség kedvéért sokszor sértegető módon és alapos indok nélkül egyes emberek magánéletében kezdtek turkálni és amikor az esküdtbíróságok ezekben az esetekben sűrűn hoztak felmentő ítéleteket”.1 A Függetlenségi Párt a javaslattal szemben obstrukcióba kezdett.
1. A törvényjavaslat „sajtószakasza”
A törvényjavaslat legfőképpen támadott 16. §-ának 2. pontja kimondta, hogy a királyi tör-vényszékek hatásköréhez tartozik: „a nyomtatvány útján magánegyén ellen elkövetett rágal-mazás és becsületsértés vétsége”.2
A törvényjavaslatot a kormány 1897. március 20-án terjesztette a Ház elé. A javaslat Indok-lásában3 utalás szerepelt arra, hogy az 1848. évi XVIII. törvénycikk (sajtótörvény) 17. §-ában illetőleg az 1880. évi XXXVII. törvénycikk [a magyar Büntető törvénykönyvek (1878. évi.
V. törvénycikk és 1879. évi XL. törvénycikk) életbeléptetéséről] 39. §. második bekezdésé-ben4 „kifejezést nyert nemzeti meggyőződésnek felel meg a javaslat 15. §-ának II. pontja, mely két lényegtelen kivétel kiemelése mellett fenntartja azt a szabályt, hogy a nyomtatvány útján elkövetett minden bűntett és vétség az esküdtbíróságok hatáskörébe tartozik”. Éppen ez
1 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. Első kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 349.
2 Törvényjavaslat a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről. Képviselőházi Irományok (a továbbiakban: KI), 1896–1901. V. köt. 138. sz. 186.
3 Uo. 190–240.
4 „39. § A kir. törvényszékek hatásköréhez utaltatnak:
1. a bűnte ttek;
2. azon vét ségek, melyek a 40. § szerint a kit. járásbiróságok hatásköréhez utalva nincsenek.
A nyomtatvány utján (B üntető Törvénykönyv 63. §) elkövetett bűntettek és vétségekre nézve, a sajtóbiróságok és esküdtszékek hatásköre érintetlenül hagyatik.”
a „két lényegtelen kivétel” az azonban, amely a törvénytervezet tárgyalása során a legnagyobb ellenállásba ütközött. Az Indoklás kitért arra is, hogy a modern törvényhozások legnagyobb része a nyomtatvány útján elkövetett bűntettekre és vétségekre nézve a tervezetben foglaltak-hoz hasonlóan állapítja meg a hatáskört. A francia, a német és az olasz jogban a sajtóvétségek szélesebb köre került a szakbíróság elé. Az Indoklás kiemelte, hogy a két kivételtől eltekintve fennmaradt a nyomtatvány útján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek az esküdtbíróságok általi, a „közönséget megnyugtató” elbírálása. Ami „jelentékeny befolyással van a nemzetnek egész szellemi, tudományos és részben művészi tevékenységére és termékenységére”.
A sajtó útján elkövetett bűncselekmények esküdtbíróság elé utalását azért tartotta a jö-vőben is fontosnak az előterjesztő, mert ezek elbírálásához „az elfogulatlanság nagy mér-téke szükséges”. „Teljes elfogulatlanság” kell például annak megítéléséhez, hogy az állami intézmények és szervek elleni sajtótámadás túl megy-e a jogos kritikán. Ennek eldöntésénél pedig a hivatásos bíró mint állami tisztviselő ellentmondásos helyzetben van. Ebből követ-kezik, hogy nem közérdekű sajtóvétségek esetében, amikor az állandó bíróra sem vetülhet az elfogultság árnyéka, a magánszemélyekkel szemben elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétségét nem indokolt az esküdtbíróságok elé utalni.
Az Indoklás ebben a vonatkozásban külföldi példákra is hivatkozott. Így az 1881. évi francia sajtótörvény a magánszemélyek elleni rágalmazást és becsületsértést kivette az esküdt-bíróságok hatásköréből. Franciaországban ugyan 1893-ban jelentősen módosították a sajtó-törvényt, „a magánbecsületsértési és fogalmazási ügyekben” azonban érintetlenül hagyták a törvényszék hatáskörét. A Német Birodalomban a szóban forgó esetekre az egyes tartomá-nyokban eltérő szabályok voltak érvényben. Bajorországban 1879-ben a magánszemély ellen nyomtatvány útján elkövetett becsületsértést — amennyiben az csak a sértett fél indítványára üldözendő és az eljárásra magánvád alapján kerülhet sor — kivették az esküdtbíróságok ha-tásköréből. Olaszországban 1865-ben úgyszintén a magánszemély ellen nyomtatvány útján elkövetett becsületsértés és rágalmazás esetei az esküdtbíróságoktól a büntető törvényszékek elé kerültek. Horvát-Szlavónország tartománygyűlése 1897. január 20-án megszavazta azt a törvényjavaslatot, mely szerint a nyomtatvány útján elkövetett azon vétségek, melyek a törvény értelmében csak a sértett fél indítványára üldözhetők, átkerültek a sajtóesküdtszék hatásköréből a kir. törvényszékhez.
A törvényjavaslat Indoklása hangsúlyozta, hogy nem a külföldi példák követése volt a cél,
A törvényjavaslat Indoklása hangsúlyozta, hogy nem a külföldi példák követése volt a cél,