A Parapet az Eszmélet című József Attila-költeményt – illetve annak bizonyos részleteit – „írja újra” (’parafrazálja’). A szöveg az ok és az okozat felcserélésén alapuló metonímiát használja fel legfontosabb jelentésalkotóként. (Lehet, hogy a cím is szójáték, mely épp ez utóbbi kifejezésre utal [parafrázis parapet1]?)
Az ok-okozati metonímia a másik szempontból való látás lehető-ségét a nyelv segítségével adja kezünkbe. Nem kell keresgélnünk, nem kell a világról való tudásunkat bonyolultan kifejeznünk. Épp „csak”
a kétségbeesés érzékelésére kell fogékonynak lennünk. Itt, ebben a versben, tehát a létezésben ugyanis már nem egy ember vágja a fát, hanem az ok–okozati viszony megfordul, és a balta – amely a sorsot jelképezi – cibálja az embert. S végül „egy halom lesz asszony és fa”.
Másutt is előfordul hasonló formajáték. A vers derekán például egy megszemélyesítés található, melyben szintén metonímiaformára ismerhetünk. A szabálytalan egyes szám–többes szám egyeztetés-sel utal a mindent látó, isteni szem(szög)re a költő („…a házak pa-rapet-szeme, / mintha az Isten nézne rajta”). Ezzel egyúttal a végte-lenre nyílik rá a szöveg nézőpontja: „konkrétan” és a kegyelem távoli lehetőségének értelmében is. Előtte pedig ott az asszonyt rángató
„tompa balta” képe, mely – groteszk módon – megismétlődik a má-sodik részben. Majd az utolsó sor a fölhasogatott fa és az asszony sor-parafrázis Valamely mű
átfogalma-zása, újraírása. A 21. századi magyar költészet jellegzetes műtípusa.
Hans-Georg Gadamernél, a 20.
századot végigélt fi lozófusnál ol-vashatjuk (Hegelt idézve):
„A műveltség annyi, hogy tudjuk a dolgokat egy másik álláspont felől tekintetbe venni.”*
1 Itt: a gázkonvektorok utcára néző szel-lőzőrácsa (’szeme’).
Parti Nagy Lajos: Parapet A Szív utcában minden este fát vág egy asszony, hitvány, tarka pongyolájában semmi teste, egy kés, egy bárd, egy tompa balta végén sikong, se kora, se neme, csak ez a tűz, mi eluralta, és csak a házak parapet-szeme, mintha az Isten nézne rajta, nézné bárányát és a fát, ahogy cibálja, hasogatja a bárd, a kés, a tél, a balta a tarka pongyolát s magát, míg egy halom lesz asszony és fa s így mindegyik determinált.
(2003)
Keressetek olyan verseket, ame-lyekben egy tárgy válik a szöveg szervezőerejévé, fő szimbólu-mává – mint Parti Nagy Lajos versében a parapet!
1.
55
„…a költői funkció szervezi és irányítja a költői művet anélkül, hogy szükségképpen megjelenne és szemünkbe ötlene, mint vala-mi plakát… […] A költészet véd meg minket az automatizálódás ellen, a rozsda ellen, amely a sze-retetről és a gyűlöletről, lázadás-ról és kiengesztelésről, hitről és tagadásról kialakult formuláinkat fenyegeti.”**
sának képét fogja össze. Nincs közöttük lényegi különbség. Az elkese-redett küzdelem a fával olyan létharc, amelynek nem lehet győztese.
Hull a forgács, s vele egyként „hull” az asszony.
A Parapet azonban nem csak az Eszméletre emlékeztet, sőt pa-rafrazálja azt, hanem a Favágó – ugye tanultátok nyolcadikban? – világképének újragondolása is. Rákérdezés annak felkiáltójeleire és bizonyosságára. Más módon és más szavakkal, de ugyanannak újra-mondása: ez az asszony olyan szegény, hogy neki még parapetje sincs.
Mert akinek van, annak nem kell fát vágnia.
Ő azonban, mert neki muszáj, hasogatná a fát, de tulajdonképpen a fejsze cibálja őt. Reménye csak annyi lehet, hogy mindez „[a] Szív utcában” történik. Vajon hol másutt, ha nem itt szólalhatna meg a lelkekben a szolidaritás és a részvét hangja? De ahogy nem szólal meg a Favágó-típusú akarat, úgy nem szólal meg az együttérzés sem az emberekben. Végleges immár a kiszolgáltatottság.
* Hans-Georg Gadamer, A nyelvek sokfélesége és a világ megértése = A posztmo-dern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay A., Vilcsek B., Szamosi G., Sári L., Bp., Osiris, 2002, 197.
** Roman Jakobson, A költészet grammatikája, Bp., Gondolat, 1982, 258.
„4.
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.”
(József Attila: Eszmélet – részlet)
Parti Nagy megváltoztatja József Attila „mindenik” szavát (Eszmélet).
Köznapibbá, költőietlenebbé teszi azáltal, hogy a megszokottság felé mozdítja el a sort. Épp azzal „rontja el” poétikailag, hogy grammatikailag
„kijavítja”. Ám mégis ettől – a „nyelv-rontás” gesztusától – lesz a szónak a versben „költői funkció”-ja (Roman Jakobson kifejezése – lásd a keretes szövegben!).
Összességében tehát mégis egyedit hoz létre a költő. Megválto-zik ugyanis a szó „helyi értéke” – ez a tény pedig a minimumfeltétele an-nak, hogy valamit „vers”-ként (műal-kotásként) értsünk, olvassunk.
mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen.
„Egyszer Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény nép-nek, egy falu mellett kiment a mezőre, s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kísé-rete is. Hatalmas nagyurak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt.
Ezzel a szóval köszöntötte az öreget:
– Tisztességgel, öreg!
Felelte a szántóvető:
– Köszönöm az asszonynak!
Azt kérdi aztán a király:
– Hány pénzért dolgozik kend?
– Én bizony, felséges királyom, hatért.
– S hányból él kend?
– Kettőből – mondja az öreg.
– Hát négyet hová tesz kend?
Felelte az öreg:
– Azt a sárba dobom.
Tovább kérdez a király:
– Hát öreg, hány még a harminckettő?
– A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
– Hát a bakkecskét meg tudná-e fejni? – kérdezi a király.
– Meg biz’ én, felséges királyom.
Azt mondja a király:
– Na, öreg, az isten áldjon meg, az én kérdéseimnek ma-gyarázatját addig senkinek meg ne mondd, míg a képemet meg nem látod. […]”
(Benedek Elek: Mátyás király és az öreg szántóvető – részlet)
Vajon hol – melyik városban – lehet ez a tábla…?
Nemes Nagy Ágnes Piros autó
Piros autó nagyon szalad Piros autó, mint a pipacs.
Piros autó ipiapacs, megláttam a rendszámodat!
Írjatok verset például a fenti képen szereplő szántóvető-ről vagy az alsó fotón látható autóról – hiszen ezek is jel-képezhetnek valamit, ugye?
Fejtsétek meg, mennyi min-dent fejezhet ki a szántóvető fotográfi ája vagy ez a piros pöttyös, fehér autó! (A kép természetesen szándékosan homályos !)
2.
57
Írjatok történeteket is az autóról vagy a szántó emberről! Legyenek ezek a történetek humorosak, vidámak, jókedvűek! Lehetnek mesék, mint a Mátyás királyról és a furfangos szántóvetőről szóló, de lehetnek olyan komolyak is, mint egy Kosztolányi-novella…
3.
De természetesen nemcsak egy gépkocsiról vagy a szántásról, hanem a kisfejezetünkben szereplő őselemekről – tűz, víz, föld, ég – is írhattok különböző műfajú történeteket!
4.
Nézzetek utána könyvekben vagy a világhálón, hogy mely korokban mi-lyen őselemeket tartottak legfontosabbnak az emberek!
5.
Akinek van kedve, keressen és alkosson aforizmákat a tűzről, a vízről, a földről és az égről! Néhány példát a lapszélen mi is közlünk a tűzről.
6.
A tankönyvszerző – merthogy ő is próbálkozik – saját aforizmája a tűzről: „Nem minden tűz melegít, csak amelynek lángja belülről fakad.”
7.
Tűzben látszik meg, mi arany, s bajban, ki igaz s barát.
(Horatius)
Tűz próbálja meg a vasat, az igaz embert pedig a kísértés.
(Kempis Tamás)
A láng nem csap fel füst nélkül.
(Kempis Tamás) Heves tűz hamar kiég.
(Shakespeare)
A nagy tűzvész is szikrából támad.
(Richelieu)
Jótékony a tűz ereje, amíg az em-ber bír vele.
(Schiller)
Rőzsetűz a Balaton jegén (2009 januárjában)
Egyszer azt mondta Sipos: | – Kéne valami emléket hagynunk magunk után. | – Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri