Csatáry György: „Ugocsa vármegye II. Rákóczi Ferenc államában 1703–1711”
című monográfiájában részletesen értekezik a szabadságharcot megelőző
13 Uo. 112.
14 Gulyás L. Sz.: Megjegyzések i. m. 334.
15 Glück L.: Az öt máramarosi város i. m. 15.
16 Czébely Lajos: Visk története, Ungvár, 2002. 30. Károly Róbert kiváltságlevelében a szabad-ságjogok adományozását így indokolja: „… legfőképpen az iránt, hogy az máramarosi föld gyümölcstelen, kemény munkájú, és az lakásra nehéznek lenni ösmértetik…” – Kárpátaljai Történeti Állami Levéltár; F 61; opisz 2; 1; 3. p.
17 Az 1598. évi dikális összeírás összesített adatai szerint, míg az egy településre jutó átlagos házszám 25, addig a máramarosi falvaké mindössze 9 volt. Gulyás L. Sz.: Városfejlődés i. m. 109.
18 Jacques Le Goff szerint a koldulórendi kolostorok száma egy adott település fejlettségét tükrözi, mivel ezen szerzetesrendek főleg a polgárság adományaiból éltek. Máramarosban két szer-zetesközösség léte bizonyított: a körtvélyesi bazilita- és a remetei pálos kolostor. Gulyás L. Sz.:
Városfejlődés i. m. 110–111.
19 Gulyás L. Sz.: Városfejlődés i. m. 108–112.
62 Boda Attila
1698. évi ugocsai társadalmi mozgalom okairól, amelyek Máramaros vár-megyére is kiterjedtek. A folyamat kezdetét a Thökölyt követő társadalmi csoportok Moldva irányába való átvonulása jelentette, akik a központi hata-lomhoz hű tisztségviselők és a nemesség hegyaljai felkelés során tanúsított fellépését is megbosszulták. A Habsburg-udvar által kivetett adóterhek növe-kedése az Ugocsa- és Máramaros hegyvidéki területein bujdosó, társadalmi helyzetükkel elégedetlen tömegeket is aktivizálta és a feszültségek elmélyülé-sének irányába hatott. A Felső-Tisza-vidéki vármegyék jobbágyai fegyveres szolgálat fejében Bocskai hajdúihoz hasonló hajdúszabadságot kívántak elérni és fő céljuk a földesuruk fennhatósága alóli kikerülés volt. Mindezek eredmé-nyeként térségünk gyakorlatilag a Habsburg ellenes felkelések gócpontjává vált.
Lipót császár rendeletei az ellenük való fellépést szorgalmazták, a kibontakozó mozgalmak számára azonban pozitívan hatott, hogy az örökösödési háború-hoz szükséges hadak kivonása miatt csak a várakban lévő helyőrséggel kellett számolniuk.20
Az 1703. május 12-én kiadott brezáni pátenst nagy reményekkel fogadták a tiszaháti felkelők, a forradalom híre futótűzszerűen terjedt, május 21-én a Bereg megyei Váriban és Tarpán is kibontották Rákóczi zászlóit.21 Június 12-én Drohobyczon (nem messze a magyar határtól) hírnökök tudatták Rákóczival a következő hírt: „a vezérek és őrök nélküli, borba és álomba merült fegyveres népséget Károlyi Máramaros megyében, Dolhánál szétverte, zászlóikat is el-vesztették, s a szanaszét menekülők a szomszédos hegyekbe vonultak vissza és ott parancsait várják.” Rákóczi a háború kezdetére való visszaemlékezésében azt írja, hogy ésszerű megfontolás nélkül szállt harcba a korabeli Európa egyik legképzettebb hadseregével rendelkező Habsburg Birodalommal, amikor elvál-lalta a felkelés vezetését. A Vereckei-hágónál a fejedelmet Esze Tamás csapatai várták: „Ötszáz ember helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal felszerelve, és ötven lovas. … Puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal fegy-verkeztek fel, és kijelentették, hogy velem akarnak élni-halni.”22 A fejedelem 1703. június 14-én lépte át a magyar határt.23 Támogatói mellett a társada-lom perifériájára szorult – hasonló érdekekkel rendelkező – igen sokszínű társadalmi közeget kell látnunk, akiket R. Várkonyi Ágnes így jellemez: „…
20 Csatáry György: Ugocsa vármegye II. Rákóczi Ferenc államában 1703–1711. Ungvár–Beregszász, 2008. 32–37.
21 Ifj. Nagysomkuti Pap József: Adalékok Máramaros történetéhez. Máramarossziget, 1909.
273–274.
22 Rákóczi Ferenc: Emlékiratok. Szentendre, 2006. 11.
23 Csatáry Gy.: Ugocsa i. m. 27.
63 A máramarosi öt koronaváros története a Rákóczi-szabadságharc idején szolgálatból kiesett végvári katonák, kisnemesek, egykori Thököly-hadnagyok, a hatalommal nagyobbrészt kereskedésük miatt összeütközésbe került parasztok, szőlőtulajdonukat vesztett bortermelő mezővárosi cívisek, nemesek, sókereskedő jobbágyok és a császári hadseregből szökött katonák sokféle csoportja.”24 A sóban gazdag és stratégiailag is fontos Máramaros vármegye megszerzése egyedül Huszt várának a bevételétől függött, amely Ilosvay Imre nevéhez köthető. Egy Henrik nevű német katona segítségével sikerült bejutnia a várba és a huzamo-sabb ideje zsold és ellátás nélkül lévő csekély helyőrséget egyhamar Rákóczi oldalára állította. Rákóczi a huszti főkapitányság élére Dolhay Györgyöt ne-vezte ki. Huszt várának alkapitánya técsői Móricz István lett, aki a várat illető élelmek beszolgáltatási feladatait végezte.25 A kamaraispáni tisztségre először Magos János lett kinevezve, végül Majos Ferenc vette át a helyét.26 Az aknák és kincstári birtokok főinspektora Buday Zsigmond lett.27
A szabadságharc kimenetelét meghatározó tényező a hadsereg lett, amely leginkább az állami jövedelmek szintjétől függött. Rákóczi a felkelés alatt mind-végig kerülte a rendi erőkkel való konfrontációt, így elsősorban azokra a bevételi forrásokra támaszkodhatott, amelyek nem álltak rendi befolyás alatt. Ilyenek voltak saját birtokai, a kincstári uradalmak, bányajövedelmek, a francia pénz-segély, 1704 tavaszától a rézpénzverés, ugyancsak jelentős szerepet alkotott a sóbányászatból, illetve a sókereskedelemből származó bevétel. A magyaror-szági sókereskedelem monopóliumát az udvari kamara 1694-ben adományozta el – egy nagyobb készpénzösszeg megszerzésének céljából – az ügylet azonban kudarcot vallott, mivel az államkincstár és a fogyasztók számára egyaránt ked-vezőtlennek bizonyult. Éppen ezért a „Recrudescunt” a só magas árát és hiányát az ország lakóinak egyik legnagyobb sérelmeként említi.28
Máramarost Rákóczi mindvégig különálló egységként igazgatta. Egyedi helyzetét két fő szempont eredményezte: egyrészt a Lengyelország és Moldva felé irányuló stratégiai szempontból fontos kereskedelmi útvonalak mentén feküdt. Moldvába itt vezetett az egyetlen út a Visó, Borsa és Beszterce völgyén, a Radnai-szoroson keresztül. Másrészt a sóbányászatban betöltött szerepét je-lentősen felértékelte, hogy mivel az erdélyi sóbányák (Dés, Parajd, Marosújvár)
24 R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc államáról. In: A Rákóczi-szabadságharc. Szerk. R.
Várkonyi Ágnes – Kis Domokos Dániel. Bp. 2004. 513–514.
25 Ifj. Nagysomkuti Pap J.: Adalékok i. m. 282–289. ; Csatáry Gy.: Ugocsa i. m. 50.
26 Bánkúti Imre: A kuruc függetlenségi háború gazdasági problémái (1703–1711). Bp. 1991. 151.
27 Ifj. Nagysomkuti Pap J.: Adalékok i. m. 289.
28 Bánkúti Imre: A sójövedelem Rákóczi pénzügyi politikájában a szabadságharc elején, 1703–1704.
Folia Historica (1975: 3. sz.) 31–32.
64 Boda Attila
csak rövid ideig álltak a fejedelem ellenőrzése alatt, így a máramarosi sóaknák kiemelkedően fontos gazdasági erőforrásokká váltak.29