A kártya- és szerencsejátékok a társas szórakozás kedvelt formáját jelentették és jelentik mind a mai napig, így nehéz lehet a bűnnel és bűnözéssel primer módon kapcsolatba hozható tevékenységekként gondolni rájuk. Látni fogjuk azonban, ez a kapcsolat igenis erősen és több szálon létezik. A játékszenvedelem
35 Tábori Kornél – Székely Vladimir: A tolvajnép titkai. Bp. 1908. 106. Ugyanezt megemlíti, és rá példákat is hoz: Nemes L.: Külteleki gyermekek i. m. 167–168.
36 A fejezet fő forrása: Tábori Kornél: A kártyázó Budapest (1912). A további forrásokat lábjegy-zetben közlöm.
132 Petrilla Gara Attila
társadalmi méreteit és hatását sem szabad lebecsülnünk: Tábori Kornél véle-ménye szerint „alig van ország, ahol a hazárdjáték olyan általános betegsége volna a társadalomnak, mint Magyarországon”,37 Budapesten pedig valóságos
„kártyázó-járvány dühöngött” a századelőn.
Nemcsak a kártya, de minden egyéb szerencsejáték, főként a rulett művelését a klubok, kaszinók vezették a század elején; kilenctized részüknek ez jelentette fő foglalkozását és bevételi forrását.38 E helyeken az ún. commerce-játék mellett a legképtelenebb hazárdjátékok is akadálytalanul folyhattak, annak ellenére, hogy a Nemzeti Kaszinó alapszabályainak második paragrafusa kimondta:
„Helyiségeiben tilos minden szerencsejáték.”
A kártyázás elviekben „játék-engedelemhez” volt kötve, amelyet a rendőrség csak nagy körültekintéssel adott ki. Úgy tűnt azonban, az engedélyek hiánya csöppet sem riasztja vissza a játékfüggőket, így a fővárosban a hazárdjáték nyilvános helyeken (főleg kávéházakban) is általános volt.39
Meglepő lehet, de a játékszenvedély a nők körében is pusztított. Az Országos Kaszinóban elegáns külön helyiséget tartottak fent nekik, de az éjszakai kávé-házakban is hajnalig „blattoltak” a nappal háziasszonyként, cselédként, pincér-nőként szorgalmasan dolgozó asszonyok. Forrásunk felháborodással említi, hogy már a század első évtizedében kizárólag nők számára létesített kártya-barlangot is lelepleztek a fővárosban.40
A kártyázó – főleg a nyerő szériában lévő – hölgyek lámpafényként vonzották a pesti éjszakai élet „gyanús lovagjait” is, a fényesen simított hajú selyemfiúkat, akik privát szolgálataikkal rendszerint gyorsan elnyerték a keresett pénzeket.
Ugyanez persze fordítva is működött: a kávéházak csábnői is szívesebben gyűl-tek a „zsugás” asztalok köré, ahol a nagy pénzek forogtak. Az erkölcstelenség, a szerelmi vásár tehát erős szálakkal kapcsolódott a szerencsejátékokhoz.
Csakúgy, mint a nagyobb súlyú bűnözés. A rendőrséggel szoros kapcsola-tot ápoló, annak ügyeibe mélyen belelátó Tábori 1912-ben azt írta, „az utóbbi időben már feltűnő arányban szaporodik az olyan bűnügyek száma, melyekben fátumos szerep jutott a kártyának.”41
37 Tábori Kornél: Baccarat: fővárosi és vidéki klubok rejtelmei. Bp. 1912. 6.
38 Tábori K.: Baccarat i. m. 7.
39 A Tábori által közölt adatok szerint statisztikailag kimutatott 25.000 ember kártyázott csak a nyilvános helyiségekben naponta! (Tábori K.: Baccarat i. m. 27.)
40 A Váci-körúton (sic!) egy cukrászda helyisége mögött volt ez a titkos terem, ahol egyszerre 30 – részben előkelő – hölgyet leptek meg hazárdjáték közben. Az ilyen álajtós, rejtek-megoldások leírása szerint egyébként igen gyakorinak számítottak.
41 Tábori K.: Baccarat i. m. 30.
133 Tábori Kornél és a budapesti bűnözés
Nagy problémát jelentettek a sipisták, azaz hamiskártyások. Tábori mélyreha-tóan és érdekesen foglalkozik trükkjeikkel, hangsúlyozva, hogy „ami másoknak időtöltés, az nekik ipar, amely művészetté nőhet.” Külön érdekesség, hogy leg-több manőverük titokban maradt, mivel az áldozatok röstellték a följelentést, illetve a vele járó nyilvános emlegettetést, a kaszinók pedig annyira féltek a csalók „rossz szájától”, hogy nem merték őket kidobni, így azok továbbra is zavartalanul foszthatták ki a naivabb kártyásokat.42
Ha e kártyalovagok szövetkeztek, még nagyobb károkat tudtak okozni.
Gyakori volt a módszer, hogy egyfajta „színi előadást” rendeztek a szerencsét-len gazdag áldozatnak, és annak keretében fosztották ki. Ehhez nem kellett más, csak pár öltözet elegáns ruha és egy gentlemannek tűnő slepper,43 aki becsábította a klienst a szépen berendezett bűnbarlangba. Ez csinos lakás vagy egészen kibérelt ház lehetett, melyet a társaság vezetője – általában régi bor-délyvezető nő – rendezett be az előző foglalkozásából megmaradt bútorokkal.
Az elegáns gonosztevők aztán a „leszállított” balekot korántsem becsületes partiban megkopasztották. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a tevékenység teljes egészében kimeríti a szervezett bűnözés fogalmát.
A kártyaveszteség (s általában, bármilyen szerencsejátékon való pénzvesztés) is hamar bűnös utakra terelhette a polgárokat. Vissza nem fizetett kölcsönök, sikkasztás és váltóhamisítás, alkalmi viszonyok folytatása fizetségért, végső esetben pedig az öngyilkosság voltak a leggyakoribb, szerencsejátékkal ösz-szefüggésbe hozható esetek. „Szenny, könny és vér tapad hozzá” – olvashatjuk A bűnös Budapest sorait.44
A Budapesten 1906 óta45 mind több teret nyerő, Tábori Kornél által egy egész könyvön keresztül vizsgált francia mintájú, agresszív hazárdjáték, a baccarat taszította a legtöbb fővárosi lakost a bűn útjára.
A „bakkolást” minden rendőri igyekezet és sok esetben polgári összefogás ellenére sem sikerült felszámolni. Ennek okát Molnár Ferenc találóan ön tötte
42 Tábori K.: Baccarat i. m. 59.
43 Ügynök, fölhajtó, aki összehozza a hazárd-, és hamiskártyásokkal a pénzes, de naiv játékoso-kat. A tönkremenetel szélén álló nagyjátékosokból alakultak ki; néha egészen meglepő rangú emberek is űzték e mesterséget. Példának hozza Tábori Potocky Henrik grófot, a női oldalról pedig egy meg nem nevezett volt képviselő feleségét.
44 Tábori K. – Székely V.: A bűnös Budapest i. m. 20.
45 A datálás nem feltétlenül pontos. Mindenesetre Tábori 1912-ben írta, hogy „Ebben a laza er-kölcsű városban hat év óta mindenütt baccaratról beszélnek.” (Tábori K.: Baccarat i. m. 28.) Az 1908-ban megjelent „A bűnös Budapest”-ben pedig ezt olvashatjuk: „Két esztendővel ez-előtt csak a globetrotterek […] meséltek a bakról, s ma már alig van olyan klubunk, ahol ne hallhatnók.” (Tábori K. – Székely V.: A bűnös Budapest i. m. 19.)
134 Petrilla Gara Attila
szavakba: „Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereség-hajhászás […], nem is rossz szokás, hanem egyszerűen narkotikum.”46 A hazardí-rozás megmaradt társadalmi betegségnek, „lelki epidémiának”, mely Budapestről terjedve országszerte szabály-, törvény- és normaszegésre hajlított mindenkit.