református közösségek, valamint a Golgota Keresztény Gyülekezet. Ezek a felekezetek, amelyeknek mindegyike igényt tartott az egyház névre, egymással párhuzamosan, olykor egy-mással vetélkedve végezték a keresztény hitterjesztést.
A Názáretieket, azaz az Apostoli Keresztény (Názáreti) Egyházat a metodistáktól elszakadó ame-rikai teológus, Ph. F. Bresee († 1915) alapította 1895-ben a kaliforniai Los Angelesben. A pünkös-distákkal egyesült egyház hivatalosan azonban csak 1908-ban kezdte meg működését a Texas állambeli Pilot Point városában. Az evangéliumi alapokon álló gyülekezet fő célja az, hogy minden
Fogalmi jelentésváltozások
népet Krisztushoz hasonló tanítvánnyá tegyen. Tagjai csak a keresztséget és az úrvacsorát tekintik szentségnek, de végzik a többi katolikus szentségnek megfelelő áldásokat, szertartásokat is. Egyházkormányzati szempontból nem teljesen episzkopális, de nem is teljesen kongregaciona-lista, hanem képviseleti jellegű egyház: a világi és a felszentelt szolgákból álló képviselők egyenlő arányban és jogon vesznek részt az egyház kerületi vagy egyetemes gyűlésein.
A Jehova tanúi (1931-ig: a Komoly Bibliakutatók Nemzetközi Szövetsége) vallási gyülekezet megalapítása Ch. Russell († 1916) pittsburghi posztókereskedő nevéhez fűződik. A mozgalom a közeli világvégét jósoló, majd az esemény elmaradása miatt „csalódó” adventista irányzatból fej-lődött ki. 1874-től jelenik meg a Sion Őrtornya (később: Őrtorony) című folyóiratuk: ebben fogalmazzák meg tanításukat. Egyházuk tagjainak, a tanúknak célja a Szentírás tanulmányozása és az általuk igaznak vélt értelmezések terjesztése. Krisztust úrnak és megmentőnek vallják ugyan, de nem fogadják el isteni mivoltát, s így elutasítják a Szentháromságra vonatkozó tanítást is.
Krisztus Jehova legkiválóbb teremtményeként szenvedésével és halálával visszaszerezte az embe-riség számára az örök földi életet. E földi paradicsomban azonban csak a 144 ezer igaz tanú (Jel 7,4; 14,1) élvezheti a dicsőséget Krisztussal. A gonoszokat Jehova a harmagedóni (vö. Jel 16,16) csatában fogja legyőzni, de nem a pokolra küldi, hanem teljesen megsemmisíti őket. A tanúk élet-módjának főbb jellemzői: fő feladatuknak az igehirdetést tartják; pártokkal, szakszervezetekkel nem működnek együtt; nem fognak fegyvert; nem tesznek esküt; az ApCsel 15,29 és ószövetségi helyek alapján minden formában tartózkodnak a vértől, s a vérátömlesztést akkor is elutasítják, ha az az életet biztosítaná maguknak vagy gyermekeiknek.
A Pünkösdi Mozgalom tagjai a közeli világvégét várják, és magukról azt állítják, hogy a Lélek kiáradása révén köztük ismét megjelentek az ősegyház karizmái (vö. 1Kor 12,1–10; Róm 12,6).
1886-ban Tennessee államban egy baptista prédikátor, R. Spurling († 1935) alapított ilyen pün-kösdista közösséget. 1906-ban a kaliforniai Los Angelesben egy kis gyülekezet tagjai azt állították, hogy a bibliai pünkösdhöz hasonló eseményeket éltek át. A mozgalom hívei a Krisztus ezeréves földi uralmára utaló szentírási képet (vö. Jel 20,1–4) betű szerint értelmezik, és úgy gondolják, hogy a mozgalom tagjai, a Lélekben megújult kiválasztottak lesznek részesei Krisztus ezeréves földi országának.
Az egymással szövetséget kötő evangélikus és református közösségek közül a Kongregacionalista Keresztény Egyházak gyülekezete 1931-ben a washingtoni Seattle városában jött létre. Az Evan-gélium szerint Reformált Egyház 1934-ben Missouri állam Saint Louis nevű városában alakult meg. Krisztus Egyesült Egyháza az ohiói Clevelandben 1957-ben létesült az Evangélium szerint Reformált Egyház és a Kongregacionalista Keresztény Egyházak egyesülésével. Az USA Egyesült Presbiteriánus Egyháza 1958-ban született meg a pennsylvaniai Pittsburghben.
A Golgota Keresztény Gyülekezet 1965-ben Dél-Kalifornia területén jött létre. Ez a különféle protestáns felekezeteket egybefogó gyülekezeti közösség szervezeti szempontból episzkopális jellegű, s vasárnapi istentiszteletein erőteljesen az „egyedül a Szentírás” (lat. sola Scriptura) elvet hangsúlyozza. Célja az, hogy a Biblia egy-egy fejezetéhez szorosan kapcsolódó prédikációkkal felkészítse a híveket a mindennapi életben való keresztény helytállásra s a Krisztussal való szemé-lyes kapcsolat elmélyítésére.
A római pápa egyházfőségét elfogadó nyugati egyház a 19. század végétől új egyesült egy-házakkal bővült.
X. Pius pápa a 20. század elején, 1911-ben hozta létre Isztambulban a bizánci rítusú apostoli hely-tartóságot (görög eredetű szóval: exarchátust). Ugyancsak ő hagyta jóvá 1912-ben a Ferenc József kezdeményezésére létrehozott Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegyét a magyar ajkú és identitású görögkatolikusok számára. Moszkvában 1917-ben alakulhatott meg egy bizánci rítusú orosz katolikus egyház, amelyet azonban a kommunista uralom alatt szinte teljesen megsemmisí-tettek. Az észak-kínai Harbin városában 1928-ban jött létre a bizánci rítusú oroszok és a Kíná-ban élő keleti rítusú katolikusok számára egy exarchátus. A délnyugat-indiai KeraláKíná-ban 1930-Kíná-ban született meg a Szír Malankár Katolikus Egyház.
1910-ben kezdődtek meg protestáns indításra az ökumenikus mozgalomnak nevezett egység-törekvések. Az elnevezés a görög oikoumené (lat. globalis) szóból ered, melynek jelentése: álta-lános, egyetemes, az egész világot érintő. Rokon jelentésű a görög katholikosz (lat. universalis), azaz egyetemes kifejezéssel. Az ökumenizmus szó a világ valamennyi keresztény egyházának egyesítésére irányuló törekvést jelöli.
Az ökumenikus „mozgalom” János evangélista szerint a történeti Jézus imájával kezdődött. Jézus így könyörgött a mennyei Atyához tanítványaiért: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi…, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,11.21). • Ez a jézusi ima talált kései visszhangra 1910-ben a skóciai Edinburgh városában a protestáns misszionáriusok világkonferenciáján. Itt született meg az öku-menikus mozgalom két iránya: a különféle felekezetek teológiáját egybevető Hit és Egyházszerve-zet (ang. Faith and Order), valamint a szociális és karitatív téren való közös cselekvés, az Élet és Cselekvés (ang. Life and Work) irányzata. • 1947-ben Svédországban létrejött a Lutheránus Világ-szövetség. • 1948-ban Amszterdamban az ökumenikus mozgalom két iránya egyesült: megalakult az Egyházak Világtanácsa (Ökumenikus Tanácsa). A Tanácsot alkotó 147 protestáns felekezet a következő általánosan elfogadott hitvallásban értelmezte önmagát: „az Egyházak Világtanácsa azoknak az egyházaknak a társulása, melyek az Írások szerint megvallják, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Isten és Üdvözítő, és amelyek következésképp igyekeznek együtt megvalósítani közös hivatásukat az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére.” • A katolikus egyház nem lett tagja a Világtanácsnak, de fontosnak tartotta az egységet: 1960-ban XXIII. János pápa létre-hozta a Keresztény Egység Előmozdításának Titkárságát (ma: A Keresztények Egységét Előmoz-dító Pápai Tanács). A keleti és nyugati egyház egymáshoz közeledésének folyamatában történelmi jelentőségű esemény volt, hogy 1965-ben I. Athénagorasz († 1972) konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és VI. Pál pápa († 1978) egyidejűleg visszavonta az 1054-es kölcsönös kiátkozást.
A II. Vatikáni Zsinat (1962/65) egyrészt átértékelte a katolikus egyház fogalmát, amennyiben tudatosította a keresztényekben, hogy mindenki katolikus, aki a keresztség révén Krisztus titokzatos testéhez kapcsolódik. – Másrészt abból kiindulva, hogy az örökkévaló és a kato-likus egyházban titokzatos módon jelenvaló Krisztus megváltó műve az egész emberiségre kiterjed, az egyházat Isten új népének nevezte, miközben hangsúlyozta: ebbe az egyetemes népbe minden nemzet fiai és leányai meghívást kaptak. A katolikus egyház fogalma ilyen értelemben kiterjed az egész emberiségre: mindenki, aki tudatosan követi Jézus útmutatását, vagy Jézus ismeretének híján nem tudatosan képes követni lelkiismeretének pozitív indítá-sait, ezt csak Krisztus megváltó művének köszönhetően tudta és tudja megtenni. Ha pedig tudatosan vagy akár öntudatlanul is elfogadta vagy elfogadja a krisztusi megváltásból fakadó erőt, Krisztust, Isten új népének fejét fogadja el, s ezáltal – függetlenül attól, hogy földrajzi-lag milyen helyen vagy történelmileg milyen korban és kultúrában él – Isten új népébe tarto-zott és tartozik.
A katolikus egyház Krisztus teste. Ezt a szentpáli gondolatot elevenítette fel és mélyítette el a ke-resztényekben a II. Vatikáni Zsinat tanítása. A szemléletváltást és az egyház fogalmának ilyesfajta kibővítését a zsinati atyák azért tartották szükségesnek, mert a történelem folyamán az egyház kifejezés jelentéstartománya erősen beszűkült: gyakorta csupán a szakadások miatt felekezetként megnyilvánuló katolikus egyházat értették rajta. A zsinat kiemeli: bár a katolikus egyházban nyil-vánul meg Krisztus testének teljessége, azokat a keresztényeket is megilleti a katolikus jelző, akik bár nem tartoznak az intézményes katolikus egyházhoz, a keresztség révén Krisztus titokzatos testébe kapcsolódnak. „A nemzetek világossága” szavakkal kezdődő dokumentumban a zsinat atyái az egyházat Krisztus misztikus testének nevezik, amely látható gyülekezet formájában nyil-vánul meg. Majd megállapítják: „Ez az egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik,
Fogalmi jelentésváltozások
jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak” (LG 8). • Az „egy-ház… a katolikus egyházban létezik” (lat. subsistit in) mondattal a zsinat két tantételt akart össz-hangba hozni. Az egyik az, hogy Krisztus egyetlen egyháza a megosztott keresztények világában a maga teljességében csak a felekezeti értelemben vett katolikus egyházban létezik. A másik tétel:
a megszentelés és az igazság sok eleme létezik ennek az egyháznak határain kívül is. Az utóbbi tételről a zsinati atyák így tanítanak: „Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet vise-lik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az egyház sokféle kapcsolatban tudja magát” (LG 15).
„Az egység helyreállítása” (lat. Unitatis redintegratio; rövidítve: UR) szavakkal kezdődő dokumen-tum így ír erről a sokféle kapcsolatról: „a tőlünk különvált egyházak és közösségek… nem jelen-téktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni őket az üdvösség eszközéül, melyeknek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus egyházra van bízva” (UR 3). • A zsinati atyák szerint tehát Krisztusnak csak egyetlen egyháza van, mely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püs-pökök által kormányzott katolikus egyházban létezik. Ám abból kiindulva, hogy minden meg-keresztelt ember Krisztus misztikus testéhez tartozik, az atyák azt is hangsúlyozzák: a katolikus egyházban teljességgel jelenvaló Krisztus azokban a keresztény közösségekben is jelen van és mű-ködik, amelyek éppen a keresztség révén kapcsolatban állnak a katolikus egyházzal. Ezek közé tartoznak azok a keresztények, akik nem vallják a teljes hitet (például nem tekintik krisztusi alapí-tásúnak mind a hét szentséget), vagy nem tartják fenn az egységet Péter utódával, a római pápával (vö. LG 15).
Az egyetemesség (katholicitás) fogalmát magyarázó II. Vatikáni Zsinat atyái a katolikus egyházat Isten új népének is nevezik. Ezzel egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy a katolikus egyház az ószövet-ségi választott nép tanúságtevő feladatát folytatja, illetve teszi teljessé. Másrészt azt a hitbeli meggyőződésüket emelik ki, hogy mindazok, akik Krisztus ismeretének híján követték és követik saját lelkiismeretük vagy vallásuk pozitív indításait, ezt csak az örökkévaló Krisztusnak segítségé-vel tudták és tudják megtenni.
Kétségtelen, Krisztus egyetemes megváltó tevékenysége csak a keresztény időszámítás elején élő Názáreti Jézus életművében vált nyilvánvalóvá. A megváltó terv azonban örök. Ezt a gondolatot hangsúlyozza Pál apostol is, amikor azt mondja, hogy a mennyei Atya Krisztusért és őáltala teremtette meg a világot (vö. Kol 1,16; 2Kor 5,17). A mennyei Atya tudta, hogy emberi teremt-ménye vissza fog élni szabadságával, bűnt követ el, s bűnének következteremt-ményei pokollá teszik a világot. Tisztában volt azzal is, hogy az ember önmaga erejéből képtelen lesz a szakadékot át-hidalni, amelyet a bűn vágott Teremtője és teremtménye közé. Az Atya mégis vállalta a teremtés kockázatát, mert öröktől fogva tudta azt is, hogy önmagát feláldozó Fia a bűnt és következmé-nyét magára vállalva helyrehozza majd mindazt, amit az ember elrontott. Krisztus megváltó halála a történelem minden embere számára lehetővé teszi a hatékony bűnbánatot, megteremti a lehető-séget Isten barátságának visszanyerésére és az üdvösség elérésére (vö. Kol 1,18–20). A mennyei Atya tehát az egyetemes krisztusi megváltásra való tekintettel adott az embernek szabadságot, és engedte meg a bűn lehetőségét. Jézus követőinek meggyőződése szerint a megváltás örök isteni gondolata rejtett módon már a kereszténységet megelőző történelmi korszakokban is megnyilvá-nult, és jótékony hatással volt az Istent kereső emberi törekvésekre. Másként fogalmazva: jóllehet az egyetemes megváltás csak a történelem meghatározott pontján, a Názáreti Jézus életében és halálában vált nyilvánvalóvá, ez a megváltás visszamenőleg, a Krisztus korát megelőzően élő emberekre is érvényes. A Péter apostol első levelének mitikus képnyelvet használó szerzője ezt a gondolatot úgy fogalmazza meg, hogy halálában Krisztus alászállt az alvilágba, hogy az ott fogva tartottak számára is hirdesse az örömhírt (vö. 1Pét 3,18–19; 4,6). A mitikus kép szerint mind-azok, akik Krisztus első eljövetele előtt haltak meg, az alvilágban, mint valamiféle börtönben, fog-ságban tartatnak. Az, hogy Krisztus számukra is meghirdette az örömhírt, azt jelenti: Krisztus megváltó halálára való tekintettel Isten a történeti Jézus előtti korok embereinek is megadta a
segítséget ahhoz, hogy követni tudják lelkiismeretük szavát, a szívükbe írt törvényt (vö. Róm 2,14–15), és eljuthassanak az üdvösségre.
E meggyőződésük alapján mondják a zsinati atyák: „Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi termé-szetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn 11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki Taní-tója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen” (LG 13). „A nemzetek világossága” szavakkal kezdődő konstitúció szerint az egyház nem azonos a rómaival, de benne áll fenn. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a római egyház látható közösségén kívül is létez-nek elemei a megszentelődéslétez-nek, vagyis az Isten népébe tartozásnak fokozatai vannak. Koncent-rikus körökkel szemléltetve: a legbelső körön vannak a katolikus keresztények, a további körökön pedig azok a közösségek helyezkednek el, amelyek szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak a katolikus egyházzal: a nem katolikus keresztények, az egyistenhívő nem keresztények (zsidók, muszlimok), továbbá azok, akik homályos képekben keresik Istent, s végül azok, akik önhibáju-kon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát, de keresik Istent és követik lelkiismeretük szavát (vö. LG 14–16). A fokozatok nem azt jelentik, hogy a belső körökhöz tartozók inkább vagy biz-tosabban üdvözülnek, mint a külső körök tagjai, hanem azt: minél közelebb van valaki a katolikus egyházhoz, annál tudatosabban és határozottabban kell hirdetnie, hogy üdvösségünket egyedül annak a Krisztusnak köszönhetjük, aki Isten népének fejeként minden ember üdvözítője.
6. 12 „Az egyházon kívül nincs üdvösség” formula jelentésváltozásai
Az egyházon kívül nincs üdvösség (lat. extra ecclesiam nulla salus) formula mondanivalója kez-dettől fogva az egyház hitletéteményéhez tartozott. A kijelentést azonban a történelem folyamán – attól függően, hogy a keresztények mit értettek az egyház kifejezésen – külön-féleképpen értelmezték. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a formulában megfogalma-zott hittartalom (a hittétel) váltomegfogalma-zott meg, hanem azt, hogy a keresztények az egyházfogalom változásainak megfelelően a kijelentést hol szűkkeblűen, hol pedig jézusi értelemben, az ő nagylelkűségével magyarázták.
A történeti Jézus az üdvösség feltételének a személyébe és a tanításába vetett hitet, illetve a keresztséget tekintette. A keresztség fogalmát azonban tágan értelmezte: a bűnbánatot, vala-mint az emberek üdvösségéért vállalt szenvedést is keresztségnek minősítette. A tevékeny felebaráti szeretet gyakorlását a belé vetett hit igazoló jelének tartotta.
Jézus ezt mondta az általa életre keltett Lázár testvérének, Mártának: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha” (Jn 11,25–26). A személyébe és tanításába vetett hit legfontosabb jelének a keresztsé-get tartotta. Apostolait e szavakkal küldte az igehirdetői munkára: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvö-zül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15–16). Az evangéliumokból azonban az is kiviláglik, hogy a keresztség fogalmát tágan értelmezte. A bűnbánatot is keresztségnek, pontosabban a keresztség iránti vágynak tekintette: ezért ígérhette a bűneit megbánó jobb latornak, hogy még ma vele lesz a Paradicsomban (vö. Lk 23,43). Ehhez hasonlóan az emberek üdvösségéért vállalt szenvedést és halált is keresztségnek nevezte (vö. Mk 10,39; Lk 12,50). Azt tanította, hogy a sze-mélyébe és tanításába vetett hit igazoló jele a tevékeny felebaráti szeretet (vö. Mt 25,31–46).
A Jézus feltámadását és az első pünkösdöt követő apostoli korban a keresztények az
egy-házat a feltámadt Krisztus titokzatos testének mondották (vö. 1Kor 12,1–31). Az egyházon
kívül nincs üdvösség elv számukra azt jelentette, hogy csak az egyház által megkeresztelt,
azaz csak a Szentlelket befogadó emberek juthatnak üdvösségre.
Fogalmi jelentésváltozások
A keresztények emlékeztek a keresztséget alapító Jézus szavaira, aki ezeket mondta tanítványai-nak: „Menjetek… és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Keresztségen a Szentlélek újjáalkotó és megújító fürdő-jét értették, amely ahhoz hasonlóan menti ki az embert a bűn áradatából, mint ahogyan a bibliai Noé bárkája menekülést biztosított a vízözönből (vö. Tit 3,5–6; 1Pét 3,20–21). Jézus követői nem szavakhoz és keresztelési formulákhoz ragaszkodtak, hanem Mesterük szándékát igyekeztek megérteni. A ‘Szentháromság nevében’ és a ‘Krisztus nevében’ kiszolgáltatott keresztséget egyen-értékűnek tartották (vö. ApCsel 2,38; 19,5). Keresztségen az átalakító Szentlélek befogadását értették. Ezért a bűnbánatot is keresztségnek tudták tekinteni. Erre utal az a bibliai részlet, amely szerint az Efezusba érkező Pál apostol talált néhány keresztényt, akik csak a Keresztelő János-féle bűnbánati keresztséggel voltak megkeresztelve, ám az apostol őket is a jézusi keresztség befogadására kész tanítványoknak tudta tekinteni (vö. ApCsel 19,1–7).
A 2. század keresztényeinél már kezdett beszűkülni a katolikus egyház fogalma. E kereszté-nyek ugyanis, bár vallották, hogy az egyház Krisztus titokzatos teste, úgy gondolták, hogy ez a titokzatos test csak a hármas (püspökből, presbiterekből, diakónusokból álló) hierarchia által vezetett gyülekezetben jelenik meg. Vagyis a látható egyház tanításától eltérő eretnekek világában Krisztus nincs jelen. Márpedig az egyházon kívül nem lehet üdvözülni.
Ez a felfogás tükröződik például Lyon püspökének, Ireneusznak írásában, aki Az eretnekségek ellen című művében így ír: „[Az egyház] az élet kapuja; az összes többiek tolvajok és rablók. Ezt figyelembevevén kerülnünk kell őket. Azt halljuk a hitetlenek és az e világtól elvakítottak felől, hogy nem lesz örökrészük az eljövendő világban. Álljunk ellent az egyedüli igaz és életadó hit nevében, melyet az egyház kapott az apostoloktól és továbbadott fiainak.”17
A 3. században fogalmazódott meg először „az egyházon kívül nincs üdvösség” alapelv, Szent Cyprianusnak, Karthágó püspökének († 258) egyik levelében.
18Ám az elvet többen a beszűkült egyházfogalom alapján értelmezték, s az eretnekek által kiszolgáltatott keresztséget nem mindenki tartotta érvényesnek. A pápa ellenben helytelennek minősítette az utóbbiak nézetét.
A formulát Cyprianusszal együtt több püspök így értelmezte: mivel a Szentlélek csak a katolikus egyházban van jelen, csak a katolikus egyház által kiszolgáltatott keresztség hatékony. Követ-kezésképp az eretnekek által megkeresztelt, de az egyházba visszatérni szándékozó személyeket újra meg kell keresztelni. I. István pápa († 257) azonban tévesnek tekintette ezt a felfogást. Az egyházfő egyrészt nem tartotta kizártnak, hogy a Lélek valamiképpen az eretnekek életében is jelen van. Másrészt különbséget tett a keresztség megengedett volta és hatékonysága között, s több más püspökkel együtt azt állította: jóllehet az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség nem megengedett, mégis hatékony. Következésképpen a katolikus egyházba visszatérőket nem kell újra megkeresztelni, hanem csak a bűnbocsánat szentségében kell őket részesíteni.