kifejezé-sen. A 6. század végén a keleti egyházrészben kezdték elutasítani azt az értelmezést, amellyel a nyugati egyház magyarázta Péter hivatalbeli utódainak tiszteletbeli elsőbbségét (lat.
prima-tus). – Az egyházfogalom beszűkülése mellett újabb tévtanítások (az arianizmus,makedoni-anizmus, apollinarizmus, pelagimakedoni-anizmus, nesztorimakedoni-anizmus, monofizitizmus és a monotele-tizmus) jelentek meg, és ezek is elhomályosították a hívőkben a katolikus egyházhoz való tartozásuk tudatát.
A 4. századtól kezdve a klérus tagjait két nagy csoportra osztották: a nagyobb rendek (püspök, presbiter, diakónus) és kisebb rendek (alszerpap vagy szubdiakónus, lektor, akolitus, ördögűző, ajtónálló és diakonissza a keleti egyházban) csoportjára. A püspöki renden belül új méltóságok, feladatokkal járó címek születtek: a pátriárka, vagyis az egy-egy régió több püspöke között tiszte-letbeli elsőbbséggel rendelkező püspök; az érsek (gör. metropolita), azaz az egy-egy egyháztarto-mány élén álló megyés püspök, akinek székéhez tartósan egyházmegyék kapcsolódnak; a bíboros (lat. cardinalis), amely pápaválasztói joggal és a pápa segítésével együtt járó méltóság. A papok vagy presbiterek közül az 5. századtól kezdve kiemelkedett a plébános (lat. presbyter de plebe: a nép pap-ja) alakja, akit keleten parókusnak neveztek. A 4. században a kaiszareiai Nagy Szent Vazul nevé-hez kapcsolódóan született meg a baziliták keleti szerzetesrendje, az 5. században pedig a Nursiai Szent Benedek († 547) nevéhez kapcsolódóan a nyugati egyház első szerzetesrendjeként a bencé-sek közössége. A 8. századtól a klérus sokszínűségét tovább gazdagította a püspök munkáját segí-tő és a szerzetesi szabályokhoz hasonló törvények (lat. canones) szerint élő presbiterek, a kanono-kok társulata. • A péteri hivatal elsőbbségének figyelembevételét mutatja az a tény, hogy amikor I. Theodosius császár 380-ban államvallássá tette a kereszténységet, annak a vallásnak követését rendelte el, amelyet Péter apostol adott Róma népének, és amelyet I. Damasus pápa (valamint Alexandria püspöke is) helyesnek tart.5 A 451-es Khalkédóni Zsinatról a püspökök levelet írtak I. Leó pápának: a levélben elismerték a római pátriárkai szék elsőbbségét, és a pápát olyasvalaki-nek nevezték, aki Szent Péter szavát tolmácsolja (vö. DH 306). • A 6. század végén megkezdő-dött a pápai tekintély elutasításának folyamata. Nagy Szent Gergely pápa egyik levelében azt írta, hogy még a konstantinápolyi pátriárkai szék is alá van rendelve az Apostoli Szentszéknek.6 Ami-kor a konstantinápolyi pátriárka a pápa tiltakozása ellenére felvette az ökumenikus (egyetemes)
Fogalmi jelentésváltozások
pátriárka címet, Gergely a római püspök elsőbbségi szerepének lényegét a patriarchátusok egysé-gének előmozdításában jelölte meg: felvette az „Isten szolgáinak szolgája” címet. Bizánc kétségbe vonta a római pápa nyugati módon értelmezett elsőbbségét: a konstantinápolyi császári palota kupolatermében tartott II. Trulloszi Zsinat püspökei 692-ben kijelentették, hogy a bizánci pátriár-ka a maga területén egyenrangú a pápával. A pápa követe megtagadta a zsinat aktáinak aláírását. • Ezek az események jól mutatták, hogy a keleti és nyugati kereszténység egymástól való eltávolo-dása előbb-utóbb nagyobb szakadáshoz fog vezetni. Ezt a szakadási folyamatot felgyorsította az a tény, hogy 756-ban létrejött az Egyházi, illetve Pápai Állam; így a pápa e világi értelemben vett fejedelemmé is lett, miközben megszabadult a keletrómai császártól való függőség terhétől.
A 4. századtól jelentkező és a katolikus hitet megzavaró tévtanítások közül az első a líbiai szárma-zású Ariosz († 336) nevéhez fűződik. Ő azt tanította, hogy a Logosz (Ige), akinek megtestesülé-séről János evangélista beszél, alacsony sorsa, emberi gyengeségei és szenvedése miatt nem lehet isteni lényegű valóság. Úgy vélte, a Logosz a többi létezővel együtt „első teremtményként” a sem-miből teremtetett: Istennel nem ‘egylényegű’, hanem csak ‘hasonló lényegű’, természeténél fogva változékony lény, akinek hozzánk hasonlóan erkölcsileg kell igazolnia a mennyei Atyához való tartozását. A megtestesülés azt jelenti, hogy ez a teremtett Logosz leszállt a Názáreti Jézus lélek nélküli testébe, s pótolta Jézus emberi lelkét. Bár ezt a tanítást az I. Nikaiai Zsinat elítélte, az aria-nizmus elterjedt az egyházban, és még hosszú ideig támogatókra talált a püspökök között is.
A Makedoniosz konstantinápolyi pátriárkáról († 364 körül) elnevezett makedonianizmus képvise-lői elfogadták a nikaiai hitvallásnak a Fiú isteni mivoltára vonatkozó tételét, de tagadták a Szent-lélek istenségét: azt állították, hogy az angyalokhoz hasonló Lélek kisebb az Atyánál és a Fiúnál.
E tanítás követőit a 381-es I. Konstantinápolyi Zsinat ítélte el, amely a Szentlélek istenségét is állítva Krisztust a Szentháromság második tagjának nevezte. • Az Apollinariosz szíriai püspök († 390) nevéhez fűződő apollinarizmus szerint Krisztus nem volt teljes értékű ember, mert meg-testesülésekor emberi lelkének helyébe a Logosz lépett. Ezt a tanítást több tartományi zsinat, majd a 381-es I. Konstantinápolyi Zsinat is tévesnek minősítette.
A Pelágiusz brit szerzetes († 418 körül) nevéhez kapcsolódó pelagianizmus olyan tévesnek ítélt tanítás, melyet a Krisztus általi megváltás szükségességének tagadásaként lehetett értelmezni.
Pelágiusz az emberi természetet derűlátón szemlélte: azt hirdette, hogy a jónak alkotott ember még Ádám bűne után is képes arra, hogy a jót megragadja. Ellenfelei ebből azt a következtetést vonták le, hogy Pelágiusz nem veszi komolyan az áteredő bűn valóságát, nem fogadja el, hogy Ádám bűnével súlyosan megsérült az emberi természet, és ebből az következik, hogy Pelágiusz szerint az emberiség nem szorul rá a Krisztus általi megváltásra. Az így értelmezett pelagianiz-must több tartományi zsinat tévesnek minősítette, majd a 431-es Efezusi Zsinat is elítélte.
A Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka († 451) nevével fémjelzett nesztorianizmus szerint Krisz-tusban teljes az isteni és az emberi természet is, a két természet egységét azonban a pátriárka félreérthető módon magyarázta. Azt hangoztatta, hogy Mária nem Istenszülő (gör. theotokosz), hanem csak Krisztusszülő (gör. khrisztotokosz): ezzel azt akarta kifejezni, hogy Máriától nem az istenség született, hanem csak az istenséggel egyesült ember. Szavait azonban félreértették: ellen-felei azzal vádolták őt, hogy Krisztus személyét megosztja, két Igét, egy emberi és egy isteni személyt feltételez benne, és ezzel homályossá teszi az Ige megtestesülésére vonatkozó bibliai tanítást. A 431-es Efezusi Zsinat ezt a félreértett tanítást ítélte el. A zsinati atyák azt hangsúlyoz-ták, hogy Krisztus istenemberi valóságának egységét egyetlen alanyként az Ige biztosítja. Ezért Mária nem csupán az embert, hanem az Ige személyét is szülte, jóllehet nem isteni természete szerint, hanem az általa felvett emberi természetében. Így Mária joggal nevezhető Istenszülőnek.
A monofizita tanítás Eutükhész konstantinápolyi szerzetesi elöljáró († 454) nevéhez fűződik.
Ő azt hirdette, hogy Krisztus megtestesülésének eseményében az isteni természet úgy magába szívta és feloldotta az emberi természetet, mint ahogyan a tengerbe esett mézcseppet is magába szívja és feloldja a tenger vize. Ez a tanítás azt sugallta, hogy Krisztusnak csak egyetlen, isteni ter-mészete van. A Khalkédóni Zsinat (451) ezzel szemben azt fogalmazta meg, hogy Krisztus Isten
és ember, azaz két természet egyetlen személyben. A monofiziták ekkor álláspontjukat meg-változtatták: továbbra is ragaszkodtak az „egy természet” kifejezéshez, ugyanakkor elutasították a tengerben feloldódó mézcsepp hasonlatát. Határozottan állítani kezdték Krisztus emberi mi-voltát is. Ezt a módosított monofizita tanítást illetjük a miafizitizmus névvel. E kifejezésben az egyetlen természet (gör. mia phüszisz) azt jelenti, hogy Krisztus természete egyetlen ugyan, de összetett, azaz isteni és emberi összetevőkből áll. A kifejezés tehát más szavakkal, de ugyanazt mondja, mint amit a Khalkédóni Zsinat.
A monoteletizmus a görög monosz (egyetlen) és a görög theléma (akarat) kifejezések összekapcso-lása alapján elnevezett eretnekség. I. Szergiosz konstantinápolyi pátriárka († 638) nevéhez fűződik.
A főpap azt hirdette, hogy jóllehet Krisztusban két természet volt, csak egyetlen (isteni) akarattal rendelkezett, vagyis nem volt emberi szabad akarata. A III. Konstantinápolyi Zsinat (680–681) atyái azért utasították el ezt a nézetet, mert úgy vélték: ha Krisztusnak nem lett volna emberi aka-rata, akkor az emberi természetből éppen azt nem vette volna fel és gyógyította volna meg, ami az emberben az Istennel kapcsolatos állásfoglalás forrása.
A II. Nikaiai (787) és a IV. Lateráni Zsinat (1215) közötti időszakban a nyugati és a keleti egyház elszakadt egymástól. Krisztus egyetlen egyházának tanúságtevő munkájára sötét árnyékot vetett a keleti egyházszakadás (gör. szkhiszma) néven ismert folyamatot elindító ese-mény: 1054 júliusában a pápát képviselő Humbert kardinális és Kerülláriosz Mihály, Kons-tantinápoly pátriárkája kölcsönösen kiközösítették egymást. Kerülláriosz példáját a többi keleti pátriárka is követte. A kiközösítés a nyugatiak és a keletiek felfogásában egyaránt azt jelentette, hogy a másik fél nem hiteles módon jeleníti meg Krisztus titokzatos testét a világ-ban. Néhány évtized elmúltával a szakadás a keresztény tömegekben is tudatosodott, s ettől kezdve vált az orthodox kifejezés (gör.
orthosz: egyenes, helyes, igaz; doxa:vélemény, hit, dicsőség), illetve ennek szláv tükörfordításaként a pravoszláv szó a Rómától különvált keleti rítusú egyházrész és tagjainak jelzőjévé.
Az egyházszakadás folyamatát elindító esemény politikai természetű okai között kiemelkedő helyet foglalt el a két császárkoronázás. Bizánc évszázadok óta abban a tudatban élt, hogy az egye-temes kereszténységnek csak egyetlen császára lehet, a bizánci, ezért megdöbbenéssel fogadta, hogy a pápa nyugatrómai császárrá koronázta Nagy Károlyt (800), majd I. Ottót (962). Ezeket az eseményeket követően a keleti császárok Róma püspökeiben a nyugati uralkodók kiszolgálóit, alattvalóit és az egyetemes keresztény érdekek elárulóit látták. A szakadást kiváltó vallási termé-szetű okok közül a legfontosabb a keleti és a nyugati egyházfelfogás közötti különbség volt.
A keleti felfogás szerint az egyház élén pátriárkák állnak, akik közül a római csak „első az egyen-lők között”. A nyugati felfogásban a pápa tiszteletbeli elsőbbsége (primátusa) nemcsak azt jelen-tette, hogy az egyház egységének előmozdítójaként ő mondja ki a döntő szót a vitás tanbeli kérdé-sekben, hanem azt a jogot is, hogy beleszólhat a keleti liturgiák szabályozásába és a pátriárkák belső egyházkormányzati ügyeibe. 1054-ben nyilvánították ki, hogy a nyugati és a keleti egyház-rész elvált egymástól. • A szakadás ténye csak lassan tudatosult a keresztény tömegekben, de ez a tudatosulás egyre nagyobb zavart keltett a Krisztus egyetlen egyházát valló hívők lelkében és tanúságtevő életében. A 11-13. század között zajló keresztes hadjáratok során a nyugatiak Kons-tantinápoly ellen fordultak, 1204-ben bevették a várost, és megalapították a Latin Császárságot.
III. Ince pápa latin patriarchátust állított fel Konstantinápolyban, s a görög püspököket és egyház-megyéiket a latin pátriárka joghatósága alá rendelte. A latin patriarchátus felállítása, a bizánci rítus megszüntetésének kísérlete, valamint a várost elfoglaló keresztesek barbár magatartása miatt a bizánciak még jobban meggyűlölték a latinokat, és végérvényesen elfordultak a latin egyháztól.
A IV. Lateráni Zsinattól (1215) a Trienti Zsinatig (1545/63) terjedő időszak folyamán a
pápák avignoni tartózkodása (1305–1377), a nyugati egyházszakadás (1378–1417), 1517-től
a reformációnak nevezett hitújítási mozgalom (lat. reformatio: újjáalakítás, újjászervezés,
meg-újítás) kibontakozása, valamint a Szentháromság titkáról szóló ókori zsinatok tanításától
el-Fogalmi jelentésváltozások