metodis-ták, az amerikai amish irányzat, az Amerikai Episzkopális Egyház, a Brit-szigeteken a széles egyházi párt, az amerikai mormonok közössége, az adventista felekezet és a Hetednapi Adventisták Egyháza.
A 16. században a Menno Simons († 1561) egykori katolikus papról elnevezett mennoniták közössége Hollandia északi részén az újrakeresztelők (görög eredetű szóval: anabaptisták) cso-portjából alakult ki annak mérsékelt irányzataként 1537-ben. A Zürichben 1525-ben létrejött újra-keresztelők – miként nevük is jelzi – abból kiindulva, hogy a keresztség feltételezi a szabad döntést és a tudatos hitbeli ismeretet, elvetették a gyerekkeresztséget, és a közösségükbe felvett kereszté-nyeket újból megkeresztelték. Menno közösségének tagjait a katolikusok és a protestánsok eleinte üldözték, de 1578-ban megtűrtek lettek. Az üldözések elől a tagok Németország különféle városaiba menekültek, majd innen széledtek szét Európa-szerte. A mennonita családok többsége a 19. század végén és a 20. század elején vándorolt ki az USA-ba, Kanadába, illetve Dél-Amerika földjére.
A latin purificare (megtisztítani) igéről elnevezett puritánok azok a protestánsok a Brit-szigeteken, akik a kálvinizmus hatása alatt az anglikán egyházat meg akarták tisztítani mindazoktól a gyakor-latoktól, amelyek közvetlenül nem igazolhatók az evangéliumból, és szigorú evangéliumi erkölcs-tant hirdettek. A puritán mozgalom a 16-17. század fordulóján két irányra szakadt: a presbiteriá-nusok és az independensek táborára (lat. independens: független). A presbiteriápresbiteriá-nusok elutasították
az államegyházat (a király egyházfői hivatalát), a püspökség intézményét, de gyülekezeteik irányí-tásában elfogadták a lelkészekből és világiakból álló presbitérium vezető szerepét. Az indepen-densek radikálisabbak voltak: szerintük a gyülekezet tagjait egyedül Krisztus gyűjti össze, s a közösségben nincs szükség semmiféle hierarchiára. E radikális irányzat tagjait nevezték később a latin congregatio (egybegyűjtés) szó alapján kongregacionalistáknak.
A 17. század eleji Angliában a hollandiai újrakeresztelő mozgalmak hatására jött létre a baptisták közössége. A baptisták csak felnőtteket kereszteltek, mert tudatosan csak ők képesek megvallani hitüket (vö. Mk 16,16). A keresztelést alámerítéssel végző első gyülekezetek az „egyetemes baptis-ták” (ang. General Baptists) elnevezést kapták, mert azt vallották, hogy Krisztus minden emberért meghalt, s nem csupán a kiválasztottakért. A keresztelők reformirányzata, a „részleges baptisták”
(ang. Particular Baptists) közössége – amely azt hirdette, hogy Krisztus csak a kiválasztottakért halt meg – 1640-ben jött létre Londonban. A baptisták általában elutasítanak mindenféle egyházi intézményt, szervezetet és hagyományt (hitvallást és dogmát). Az állam és az egyház szétválasz-tását sürgetik. Felfogásuk szerint a hit egyedüli zsinórmértéke a Szentírás. Szentelnek ugyan szol-gákat, de ők csak a szeretet példamutató gyakorlásában, és nem joghatóságilag állnak a családi vagy helyi közösségből választott és azokat vezető úgynevezett házi papok fölött.
A kvékerek (ang. quake: remeg, reszket, borzong) anglikán szabadegyházát a puritán és a miszti-kus élmények iránt fogékony G. Fox († 1691) alapította Észak-Angliában. A közösség tagjai fel-tehetően az elragadtatásaikban tanúsított remegő testmozgásukról kapták nevüket. A kvékerek a Szentlélek általi belső megvilágosítást hangsúlyozták, és elutasították az anglikán államegyházat.
Tanításuk szerint: nincs szükség látható egyházra, szentségekre, dogmákra stb.; a Lélek közvetle-nül ragadja meg az embert, s ha valakit megvilágosít, az illető rövid beszéd vagy ima formájában közölheti élményét a gyülekezet többi tagjával.
A 16-17. században az anglikán egyházon belül egyre jobban elkülönült egymástól a „felső” és az
„alsó egyházi pártnak” nevezett irányzat. A „felső egyházi párt” (ang. High Church Party) hívei, aki-ket később anglokatolikusoknak vagy ritualistáknak is neveztek, a katolikus hagyományokat ele-venítették fel: a pápa főségét és a cölibátus kötelező érvényét leszámítva megtartották a katolikus hierarchiát és egyházszervezetet; a liturgiában elfogadták a hét szentséget. Az irányzattal szemben álló „alsó egyházi párt” (ang. Low Church Party) hívei ellenben az anglikán egyház protestáns jelle-gét emelték ki: az egyházszervezetben a protestáns hagyományokat követték; a liturgiában csak a keresztséget és az úrvacsorát tartották krisztusi alapítású szentségnek, s a többit legfeljebb szent-ségi rítusnak tekintették.
A 18. században Angliában evangéliumi megújulási mozgalomként alakult meg az a közösség, amelynek tagjait a latin methodus (módszer, szabályok szerinti eljárás) szó alapján metodistáknak neveznek. Az oxfordi J. Wesley († 1791) anglikán lelkész és öccse köré csoportosult fiatalok rend-szeresen végzett imádságaik, közös szentírásolvasásaik, gyakori böjtjeik és az úrvacsorán való részvételük, vagyis szabályozott keresztény életvitelük alapján kapták társaiktól a „módszeresek”
nevet. Ebből a közösségből nőtt ki a metodista gyülekezet. A metodizmus egyházszervezetében a püspöki és presbiteri gyakorlat elemei keverednek.
Az amish protestáns irányzat J. Amman († 1730) svájci újrakeresztelő vallási vezetőről kapta nevét. Az Európából kivándorló amishok a 18. században jelentek meg Pennsylvania területén az Egyesült Államokban. Az anabaptista gyülekezet konzervatív tagjai ódivatú öltözékben járnak, elektromos áramot, autót és telefont nem használnak. A közösség tagjai nem vonulnak be kato-nának, s mivel az állam és az egyház teljes szétválasztását hirdetik, nem veszik igénybe a szociális juttatásokat, nem fogadnak el semmilyen formában anyagi segítséget az államtól, és nem kötnek biztosítást.
Az Amerikai Episzkopális Egyház alapokmányát kilenc amerikai anglikán egyházmegye képvise-lője írta alá 1789-ben Philadelphiában. Ez az egyház továbbra is közösségben maradt Anglia egy-házával, elfogadta a canterburyi érsek tiszteletbeli elsőbbségét, de elutasította azt a tanítást, amely szerint a mindenkori brit uralkodó az anglikán egyház feje.
Fogalmi jelentésváltozások
Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságában a 19. század folyamán az anglikanizmuson belül jött létre a „széles egyházi párt” (ang. Broad Church Party). Ez a liberális irányzat arról kapta nevét, hogy „felvilágosult” tagjai az anglikán egyházi közösség szervezetének, liturgiájának és tanításának bemutatásában, illetve értelmezésében szélesebb körű szabadságot igényeltek, mint amekkorát a „felső” vagy az „alsó egyházi párt” megengedett. Az irányzat hívei hangoztatták: az egyház tanítását úgy kell megfogalmazni, hogy harmonikusan illeszkedjen a kor tudományos vív-mányaihoz, a keresztény gyakorlatot pedig úgy kell átalakítani, hogy választ tudjon adni a modern idők politikai (szociális és társadalmi) kihívásaira.
A mormonok közösségét (Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát) 1830-ban ifj.
J. Smith († 1844) alapította New York külvárosában. A világvégét közeli időpontra váró közösség a nevét arról a Mormon nevű keresztény prófétáról kapta, aki Smith képzeletvilága szerint a 4. századi Amerika földjén élt, és a megromlott krisztusi egyház megújítása érdekében arany-lemezekre írt egy művet, amely a Bibliát „magyarázva” megmutatta a megújulás útját. Ez a meg-újulás azonban csak a 19. században kezdődött el. A mormonok hite szerint Smith egy angyal segítségével megtalálta az említett művet, amelyet angolra fordított, és saját vallási eszméivel is kiegészített. A mormonok a társadalom erkölcsi megújításában az alkohol- és kábítószer-fogyasz-tás felszámolására helyezték a hangsúlyt, de megengedték például a többnejűséget. Bár számuk rohamosan nőtt, sok helyen (éppen a többnejűség megengedése miatt) üldözték is őket. Közössé-gük vándorlásra kényszerült, míg végül 1847-ben a mai Utah területén Salt Lake City székhellyel alapítottak államot.
A latin adventus (eljövetel) szóról elnevezett adventista felekezet megalapítója Massachusettsből származik. W. Miller († 1849) baptista prédikátor figyelmen kívül hagyta a Krisztus második el-jövetelének kiszámíthatatlanságára utaló bibliai kijelentést (vö. Mk 13,32), és úgy gondolta: a Dániel könyvében szereplő 2300 nap (Dán 8,14) napévekben számolva 1843-ban ér majd véget, ekkor jön el másodszor Krisztus, és fejeződik be a történelem. Közeli világvégét hirdető csoport-jához sokan csatlakoztak. Miután a világvége sem ekkor, sem az ugyancsak megjövendölt követ-kező évben nem jött el, Miller visszavonult. Követői azonban ragaszkodtak az adventista mozga-lomhoz, jóllehet sokféle táborra oszlottak annak megfelelően, hogy miként magyarázták a „nagy csalódást”.
Az adventista csoportok közül a legismertebb és legelterjedtebb a Hetednapi Adventista Egyház, amely 1863-ban alakult a kanadai határon lévő Michigan állam területén. Az egyház alapítói közül kiemelkedő szerep jutott E. G. White († 1915) asszonynak. E kisegyház tagjai a második eljövetel elmaradását azzal magyarázzák, hogy a megjövendölt időben Krisztus nem a földre jött el, hanem a mennyei szentélybe lépett be, hogy előkészítse a világmindenség ítéletét. Krisztus második eljövetele közel van, de pontos időpontját nem lehet kiszámítani. Ezek az adventisták úgy gon-dolják, nincs bibliai alapja annak, hogy a hét hetedik napjának a vasárnapot tartsuk, ezért ők a zsidókhoz hasonlóan a szombatot ünnepelték hetedik napként (e gyakorlatukra utal a nevükben szereplő „hetednapi” jelző).
A Trienti Zsinatot követő időszakban új, keleti katolikus egyházak jöttek létre. E közössé-geket a latin
unisco (eggyé tesz, egyesül) szó alapján egyesült (lat. unita, uniata) egyházaknaknevezzük. A kifejezés arra utal, hogy ezek a korábban elszakadt egyházak az orthodoxiából visszatértek a Szent Péter utódjával közösségben lévő egyházba. A visszatért közösségek a Római Katolikus Egyházzal teljes egységben vannak: ennek önálló, sajátjogú (lat.
sui iuris)keleti részegyházai. A latin szertartású nyugatiaktól csupán keleti szertartás- és jogrendjük alapján különböznek.
A 16. században alakult meg az Ukrajnai Görögkatolikus Egyház Kijev központtal (1596).
Ugyanebben a században jött létre India délnyugati partvidékén a Szír Malabár Katolikus Egyház (1599). • A 17. században született meg örmény menekültekből a lengyelországi Örmény Katoli-kus Egyház Lwów székhellyel (1635). 1646-ban a mai Ukrajna területén lévő Ungváron az ung-vári unió keretében 63 ruszin (rutén) pap és közössége csatlakozott Rómához. • A 18. század
egyesült egyházai közé tartozott a Damaszkusz székhelyű Melkita Görögkatolikus Egyház (1724), a Kopt Katolikus Egyház Kairóban (1741), a kis-ázsiai Örmény Katolikus Egyház Bejrút szék-hellyel, a Munkácsi Görögkatolikus Püspökség (1771) és a Nagyváradi Görögkatolikus Püspökség (1777). A század végén jött létre a délszlávok Tkalec (később Kőrös) központú Görögkatolikus Püspöksége (1777), valamint a Szír Katolikus Patriarchátus (1783). • A 19. században VII. Pius pápa a Munkácsi Görögkatolikus Püspökség területéből leválasztva alakította ki az Eperjesi Görögkatolikus püspökséget (1818). Ebben a században jött létre a Szamosújvári Görögkatolikus Püspökség (1853), a Lugosi Görögkatolikus Püspökség (1853) és a Bolgár Görögkatolikus Egy-ház Szófia központtal (1861).
Az I. Vatikáni Zsinat (1869/70) és a II. Vatikáni Zsinat (1962/65) közötti időszakban a nyu-gati katolikus egyház szakadásai és az új protestáns gyülekezetek létrejötte nehezítette az egyház fogalmának értelmezését. A nyugati katolikus egyház keresztényeinek egységét 1873-ban az I. Vatikáni Zsinattal szembehelyezkedő ókatolikusok mozgalma, 1920-1873-ban a Cseh-szlovák Nemzeti Egyház létrejötte, majd 1957-ben a Rómától függetlenné vált Kínai Kato-likus Hazafias Társaság megalakulása bontotta meg.
Az ókatolikusok a Római Katolikus Egyházból kivált közösség, amely az I. Vatikáni Zsinat után elutasította a pápai tévedhetetlenség hittételét. A közösség születésében jelentős szerepe volt J. I. Döllinger († 1890) bajor pap történésznek, aki nem fogadta el az „új” dogmát, jóllehet sze-mély szerint nem csatlakozott a közreműködésével létrejött egyházhoz. Az új egyház élére 1873-ban a holland püspökök szenteltek először püspököt. 1889-ben megalakult az Utrechti Unió, amely kibocsátotta az ókatolikus egyház alapokmányát. Az ókatolikusok a pápai tévedhetetlensé-gen kívül nem fogadták el Mária szeplőtelen fogantatásának, vagyis az áteredő bűn hatásától való mentességének dogmáját sem. Nem latinul, hanem nemzeti nyelven végezték az istentiszteletet, két szín alatt áldoztak, és papjaikat nem kötelezték nőtlenségre.
A mintegy félmillió katolikust magához vonzó Csehszlovák Nemzeti Egyházat 1920-ban az Egy-ség (szlovák: Jednota) nevű katolikus papi szövetEgy-ség hozta létre. Ez a szövetEgy-ség a 19. század végé-től olyan reformokat sürgetett, mint az orthodoxiához való közeledés, a cölibátus szabad válasz-tásának lehetősége, a nemzeti liturgikus nyelv használata, a dogmák szabadabb értelmezése stb.
A huszita hagyományokhoz is visszanyúló szakadár egyház liturgiáját K. Farský († 1927) – volt katolikus pap és az új egyház első pátriárkája – alkotta meg. A nemzeti egyház a kormány támo-gatását is élvezte, mert jól beleillett abba a politikába, amely az ország nemzeti egységének meg-teremtését tűzte ki célul.
A Kínai Népköztársaság megalakulása (1949) után a kommunisták tervszerű harcot indítottak minden vallási felekezet ellen. 1950-ben a külföldi hittérítőket (köztük a pápai követet) kiutasí-tották az országból, lefoglalták a katolikus iskolákat, karitatív intézményeket, és elkobozták az egyház vagyonát. A kínai papokat és világi hívőket felszólították, hogy csatlakozzanak az autonó-miát követelő mozgalomhoz, vagyis a külföldi hatalmaktól független reformegyházhoz. 1957-ben alakult meg a Rómától független Kínai Katolikus Hazafias Társaság. Bár a pápa két alkalommal is tiltakozott ez ellen, a kommunista kormányzat továbbra is csak a reformegyházat tűrte meg, s a Rómához hű főpapokat és világi hívőket börtönbe zárta vagy kíméletlenül üldözte.