megnyilvánulási formája. – A korszakban keletkezett szent szövegek, a Védák és a Brahma-nák, nemcsak az istenek világát mutatják be, hanem az isteni és az emberi világ kapcsolatáról is beszélnek. Azt tanúsítják például, hogy a hinduk az ősi (árja) időkre visszanyúló varna-rendszert (későbbi nevén: kasztvarna-rendszert) isteni eredetű intézménynek tartották. A szanszk-rit varna (rend, szín, osztály), illetve a portugál casta (nem, nemzetség, faj) kifejezések szüle-tési előjogon alapuló társadalmi helyzetre utalnak. Az isteni eredetű négy varna: a papok (brahmanok), a harcosok, a kereskedők és kézművesek, valamint a munkások és rabszolgák rendje.
A szanszkrit vid (látni, tudni) tőből származó véda kifejezés szent ismeretet vagy tudást jelent.
A szent tudást tartalmazó szövegek magját négy Véda alkotja: a legősibb, feltehetően árja eredetű
Rigvéda (különféle istenségekhez intézett himnuszok gyűjteménye), a Számavéda (dallammal kísért himnuszok együttese), a Jadzsurvéda (áldozati szövegek gyűjteménye) és az Atharvavéda (mágikus szövegek összessége). Az orthodox hinduk szerint ezek a szent tudást tartalmazó szöve-gek isteni kinyilatkoztatások. A szanszkrit sruti (kinyilatkoztatás) szó jelentése: „az, amit hallani lehetett”. A kifejezés arra utal, hogy a védikus szövegek olyan szent tanítások, amelyeket az ősi időkben szent életű bölcsek a szívükben magától a legfőbb istenségtől hallottak. • A Védákhoz és az áldozatbemutatás szertartásaihoz fűzött papi magyarázatokat foglalják egybe a Brahmanák (a brahmanoknak szánt liturgikus szövegek). Keletkezési korukat nehéz megállapítani. Az általá-nos vélemény szerint a Brahmanák nagyobb része a Kr. e. 1000-től kezdődő időszakban született meg. Ezeket a szövegeket a hinduk többsége éppúgy isteni kinyilatkoztatásnak tartja, mint a Védákat.
A varna- vagy kasztrendszer eredetileg jó és hasznos intézmény volt, hiszen a társadalom szerve-zett életéhez szükséges feladat-, illetve munkamegosztást szentesítette. A történelem folyamán azonban ennek a rendszernek értelmezése eltorzult: az önmagában véve jó rendszer a hátrányos megkülönböztetés és a kizsákmányolás eszközévé vált. Amikor később nagy hindu gondolkodók bírálják vagy elutasítják a kasztrendszert, a rendszer eltorzult értelmezéseit illetik kritikával.
2. 12 Az Upanisádok kora (Kr. e. 800 –500)
A hinduizmus második történelmi korszaka az Upanisádok
3szent szövegeinek keletkezési időszaka. A szanszkrit upanisád szó jelentése: leülés valaki mellé; a tanítvány leülése a lelki vezető értelmében vett mester (szanszkrit:
guru) elé. Az upanisád-szövegek szerzői olyanbrahmanok voltak, akik idős fejjel az erdők magányába vonultak, hogy remeteként fogal-mazzák meg misztikus tapasztalataik felismeréseit. Ezeket a felismeréseket, amelyeket az úgynevezett „erdős vagy erdei” (szanszkrit: áranjaka) szövegek tartalmazzák, titkos tanítá-soknak tartották. A tanítást többnyire kiválasztott tanítványok fülébe súgva adták tovább (erre a gyakorlatra utal az upanisád kifejezés is). Mivel az Upanisádok szerzőinek elmélke-dései többnyire a Védákhoz kapcsolódtak, ezek az elmélkedések a Védanta,
4azaz a Védák vége vagy befejezése nevet is megkapták. – Az Upanisádok bölcsei egyrészt a Brahmannak nevezett feltétlen Valóságra vonatkozó elgondolásaikat fogalmazták meg, másrészt kifejtet-ték a karmára, a reinkarnációk kényszerére és az üdvösségre vonatkozó tanítást is, amely csírájában már a Védákban is megfogalmazódott.
A Védákban is feltételezett és Brahmannak nevezett egyetlen Istenséget az Upanisádok a Brah-man (szanszkrit brahman: szent beszéd, rejtélyesen megnyilatkozó feltétlen lény) és az Átman (szanszkrit átman: szellem, lélek vagy én) azonosságaként írják le. A Brahman minden szellemi és anyagi létező ősforrása, az abszolút Valóság. Nem szabadon teremtő, hanem a világot önmagából szükségszerűen kiárasztó Isten: ez azt jelenti, hogy az istenek világa és az érzékelhető világ is belőle származik. Mérhetetlenül felülmúlja az istenek világát és az érzékelhető létezőket, ugyan-akkor át is hatja ezeket: minden létező ősforrásaként jelen van mindenben, miként a só láthatat-lanul jelen van a sós vízben. Az Átman (vagy Paramátman) a Brahmannal azonos legfelső Lélek, Tudat vagy Én. • A korszak bölcsei az ember lelkét, illetve felsőbbrendű énjét (a világhoz ragasz-kodó és önző énje felett álló ént) is Átmannak nevezik. Ezzel azt a meggyőződésüket fejezik ki, hogy az ember lelkének mélyén, valódi énjét illetően azonos a Brahman és a legfőbb Lélek (Pa-ramátman) egységével, hiszen ennek az abszolút Valóságnak kisugárzása, kiáramlása és egyedi megnyilvánulása. Az emberi lélek végső célja a Brahman-Paramátmanhoz való visszatérés és a Vele való egyesülés. Ebben a visszatérésben és egyesülésben áll az ember üdvössége.
Az Upanisádok másik tanítása a karmára és az újramegtestesülés kényszerére vonatkozik: „Nézz a jövőbe, nézz hátra az ősökre, a múltra! Pusztul a halandó, mint a kalász, és születik újra” – hir-deti a Katha Upanisád (I,6). A szanszkrit karma (tett, cselekedet) szó valláserkölcsi értelemben
Történelmi korszakok és szent szövegek
arra a törvényre utal, amely szerint az ember minden cselekvése és annak eredménye szükség-szerűen visszahat az életére. Ez azt is jelenti: jótetteinek gyümölcseit valamikor szükségszükség-szerűen élveznie kell, rossz tetteinek következményeit pedig valamikor szükségszerűen el kell szenvednie.
• Mivel a tapasztalat szerint ez az igazságos törvény (a jó és a rossz tettek „megfizetésének” köve-telménye) egyetlen élet keretében általában nem juthat hiánytalanul érvényre, az Upanisádok böl-csei feltételezik az újramegtestesülések láncolatát, a létforgatag (szanszkrit: szanszára vagy szam-szára) kényszerét. Ha ugyanis valamilyen lény úgy hal meg, hogy életében nem kapta meg jótettei jutalmát, illetve rossz tettei büntetését, a karma törvénye alapján szükségszerűen újra kell születnie.
Az üdvösség az újjászületések e kényszerű láncolatának megszűnése.
2. 13 A reformok kora (Kr. e. 500–200)
A reformok korában született meg a népszerű Bhagavad-Gítá,
5amely a hindu szent hagyo-mány fontos műve. Ez tartalmazza az avatárokra (az istenség „leszállásaira”) vonatkozó ősi hiedelmet is. – Ebben az időszakban jöttek létre, illetve terjedtek el a szanszkrit
darsana(szemléletmód)
6kifejezésről elnevezett vallásbölcseleti iskolák, amelyek elsősorban azt vizs-gálták, hogy miként lehet megszabadulni a szenvedésektől és az újramegtestesülések kény-szerétől. Ezek közé az iskolák közé tartozik a buddhizmus, a dzsainizmus, a csárváka, a szánkhja, a jóga és a védanta.
A Magasztos szózata (szanszkrit: Bhagavad-Gítá) a Kr. e. 4-3. században keletkezett terjedelmes eposznak, a Mahábháratának része. A Bhagavad-Gítá tanúsítja, hogy a hinduizmusra nagy hatás-sal volt az avatárokra vonatkozó ősi hiedelem és tanítás. A szanszkrit avatar (leszállás) szó a Brahman „leszállásaira”, azaz isteni, félisteni vagy érzékelhető lényekben való megjelenéseire,
„megtestesüléseire” utal. A Krisztus előtti századokban a hinduk jelentős része Visnuban, a Védák nap- és fényistenében látta a Brahman legfőbb avatárját. A Bhagavad-Gítában megjelenik Visnu avatárja, Krisna is. Ilyen másodlagos avatárként jelenti ki Krisna: „Az igazak oltalmára, a gonoszok elpusztítására, az igazság uralomra juttatására koronként testet öltök” (Bhagavad-Gítá IV,8).
A buddhista szemléletmód (darsana) első képviselője a történeti Buddha (Kr. e. 6. sz.), aki a meg-világosult (szanszkrit: buddha) állapot elérésében látta a szanszárától való megszabadulás lehe-tőségét. • A dzsainizmus iskolájának megalapítása a Kr. e. 6. századi Dzsina nevéhez fűződik.
Ő olyan erkölcsi törvények megtartásában látta a megszabaduláshoz vezető utat, mint a mások tulajdonának tisztelete, a szexuális önmegtartóztatás, illetve a tulajdonról és a vágyakról való lemondás. • A csárváka iskola megalapítója Csárváka, aki a Kr. e. 7-6. században élt. Ő egy ősi materialista tanítást felidézve megkérdőjelezte a karma és a szanszára érvényét. Igyekezett meg-szabadítani az embereket az élet szenvedéseitől és a szanszára kényszerének gondolatától, ezért az érzéki gyönyörök élvezésére buzdított. • A szanszkrit szánkhja (összeszámlálás, számbavétel) kifejezésről elnevezett iskolát Kapila alapította a Kr. e. 6-5. században. A szánkhja azt hirdeti, hogy a lélek (szanszkrit: purusa) akkor szabadul meg, amikor felismeri: igazi valója nem az érzékel-hető testhez való kötöttségben, hanem abban áll, hogy minden véges létezőtől független, szabad szellem; ezért az anyagi világhoz (szanszkrit: prakriti) tartozó fájdalmak, szenvedések valójában nem érintik. • A szanszkrit jóga (megkötés, egyesítés) szóról elnevezett iskola az érzelmek, gon-dolatok „megkötését” és fegyelmezését tekinti olyan útnak, amely a léleknek a Brahmannal való egyesüléséhez vezet. A jóga iskola megalapítójának a Kr. e. 4. századi Patandzsalit tekintik, mert ő volt az a bölcselő, aki a Jóga-szútrák (szanszkrit szútra: kézikönyv, bölcs mondás- vagy aforizma-gyűjtemény) című művében elsőként rendszerezte a jóga ősi gyakorlataira vonatkozó ismereteket.
• A védanta iskola megalapítójának a történészek általában azt a Badarajána nevű bölcselőt (Kr. e. 3. sz.) tartják, aki a Brahma-szútra (más néven: Védanta-szútra) című aforizmagyűjtemé-nyében az Upanisádok tanítását követve a Brahman és az Átman azonosságának felismerésében jelölte meg a megszabaduláshoz vezető utat.
2. 14 A klasszikus hinduizmus első időszaka (Kr. e. 200 – Kr. u. 900)
A klasszikus hinduizmus első időszakában keletkezett a Manuszmriti,
7ekkor rögzítették írás-ban a Rámájana
8meseeposzt és írták a Puránák
9szövegét. E korszak kezdetén jelent meg a szanszkrit trimúrti (isteni hármasság) fogalma. Ugyanebben az időszakban született meg a hinduizmus három fő vallási irányzata: a visnuizmus, a sivaizmus és a saktizmus is.
A Manuszmriti (Manu hagyománya vagy törvénykönyve) a Kr. e. 2. század utáni időszakban író-dott. A Védák korára visszanyúló jogi és erkölcsi tanításokat foglal magában. Szerzőjének a Védák korát megelőző mítoszokban szereplő első embert, Manut tekintették. A mű, amely nem tesz határozott különbséget a vallási és a világi törvények között, a hinduk minden kasztja számára erkölcsi útmutatásokat ad. • A Rámájana (Ráma nemzetsége) óind eposz első írásos lejegyzése valószínűleg a Krisztus előtti századokban történt. A mű a mitikus Ráma királyfiról szól, és mesékben, szimbólumokban gazdag történeteken keresztül az ember állapotát és az anyagvilágban elfoglalt helyzetét mutatja be. • A szanszkrit purana (ősi) szóról elnevezett Puránák a 4. századtól kezdődően fogalmazódtak meg. E szövegek is a hindu szent hagyomány részét alkotják. A vallási nevelést szolgálták, miközben ősi mítoszok, legendás történetek keretében beszéltek Isten (Brah-man-Átman) különféle avatárjairól és az őket megillető helyes vallási tiszteletről.
A szanszkrit trimúrti (három forma, hármasság) fogalma azt a hindu meggyőződést fejezi ki, hogy az egyetlen és felfoghatatlan abszolút Valóság (Brahman-Átman) a világ felé három módon, három ősenergia (szanszkrit: sakti) formájában nyilvánul meg. Az isteni energia három megnyilvánulási módját három fő avatárnak tekintették, és ezeket védikus istenségek neveivel jelölték: Brahma a világot formáló, Visnu a világot megtartó, Siva pedig a világot romboló és megújító, valamint megszabadító isteni energiát jelképezte. A háromság mindegyik tagja rendelkezett női párral, aki-ket a Brahmanból kiáramló női energia megszemélyesítőinek tartottak. Ezek az istennők: Brahma felesége, Szaraszvati (a tudás, a költészet és a zene isteni forrása); Visnu párja, Laksmi (a szerencse és a gazdagság istennője); és Siva felesége, Párvati (akit más hagyományok Durga vagy Káli néven ismertek, a pusztítás és a megújítás istennője).
A visnuizmus vagy vaisnavizmus követői Visnut és avatárjait tartják a legfőbb isteni megnyilvánu-lásnak. Vallási irányzatuk alapjául a Visnu megtestesüléseire vonatkozó hiedelem szolgál. Eszerint, amikor a világot a gonosz hatalmak fenyegetik, békéje és rendje veszélybe kerül, Visnu, a világ védelmezője, avatár formájában leszáll a földre, hogy megmentse azt. Visnunak tíz legfőbb ava-tárja ismert. A nyolcadik avatárjának tekintett Krisnát a Bhagavad-Gítá Legfőbb Lénynek is nevezi. E Legfőbb Lény energiáin keresztül egyszerre jelen van mindenhol, s teljesíti az anyag-hoz kötött élőlények vágyait öröktől fogva. Krisnát sokan történeti személynek is tartják, akinek életét mondák, mitikus elbeszélések örökítették meg. Ezek az elbeszélések különféle módokon ábrázolják őt: isteni gyermekként, tréfacsináló gyanánt, eszményi szerelmesként vagy isteni hős-ként mutatják be.
A sivaizmus vagy saivizmus a hinduizmusnak az az ága, amelyben Sivát (más hagyományban:
Rudrát) tekintik az abszolút Valóság elsődleges avatárjának, akiben Brahmannak romboló és megújító ereje nyilvánul meg. A sivaiták meggyőződése, hogy Siva isteni megnyilvánulásként felette áll minden más istennek, mindent áthat, mindenütt jelen van a világban, ugyanakkor mér-hetetlenül felül is múlja azt. A sivaizmus sokféle vallási gyakorlatában közös vonások: a szertartá-sok végzése, a jóga és az önmegtagadás. Siva követői szertartá-sokféleképpen gondolkodnak Brahmanról és az emberi lélek kapcsolatáról. A sokféle elgondolásban közös vonás az, hogy mindegyik a lélek megszabadulását és a Brahmannal való egység felismerését tekinti az emberi élet legfőbb céljának.
A saktizmus a hinduizmusnak az a vallási irányzata, amelynek középpontjában a Brahman női energiájának kiáramlását szimbolizáló női istenek állnak. Ezek közül az első a Védákban is sze-replő Mahadévi (Nagy Istennő). Ám a különféle hindu vallási irányzatok nemcsak őt, hanem a tri-múrti férfi isteneinek női párjait is a Brahmanból kiáramló női energia szimbólumainak tekintik.
Így a saktizmusban az istennők között szerepel Szaraszvati, Laksmi és Párvati is.
Történelmi korszakok és szent szövegek