Lebontották a szélmalmokat
b e n felváltotta a józanodás, a szkepszis, de továbbra is a „megváltás" fogalomkörébe
•csoportosulnak a gondolatai. Sosem véletlen, hogy milyen vers áll a kötet élén.
Ezúttal a Sírvers 1974-ből című négysoros előlegezi a kötet alaphangját. „Csend lett.
A trombita halott. / Szava lehullt homályos-sárga / agyagrögként a sárba. / S hol vannak az arkangyalok?" A negyvenedik életévén túljutott költő egyszerre érezteti a mind jobban tudatosuló múlandóságot, s régebbi, messianisztikus reményeinek szertefoszlását. Nincs feltámadás, nincs megváltás, csak felelősség a hétköznapi élet kötelmeiben. A Prófétaság című groteszk tanúsága szerint nemhogy eredménye, de értelme sincs a prófétálásnak. Minél magasabbra emelik az igehirdetőt, annál n a -gyobbat zuhan — főképp „a saját hazájában".
Az Ütkereszten — a kötet egyik legjobb verse — a ballagó véndiákok dalának személyes, életsummázó kibontása, körülbelül Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatal-emberrel című groteszkjének szellemében. „Mi marad az ember / nagy akarásából"
— kérdezi, s ezúttal válaszai is megnyerőek. „Gyönge csak-én-igazamnál" többre szánta magát, legyőzi hát az önsajnálat kísértéseit. „Kicsinyes pörökből / magamat
kivettem" — ez is az önmeghaladás egészséges igényét jelenti be. A vers befejezése itt is meghanyatlik: félelme, könyörgése ismét a már túlhaladottnak hitt messianiz-m u s gesztusa: „Szög, jaj, ne f ú r ó d j o n / két kitárt kezemessianiz-mbe."
Kihagyásos, elvonatkoztató módszerű versei sem mentesülnek az érzelmességtől.
Közérzet-kifejező gesztusvers a Mímus is. Itt sem a dolgok líraiságát bontja ki, ha-nem saját lelkét vetíti a dolgokba: „Fehér virágok, / sokujjú-reményű f á k / ég felé tárt / tenyér öble; / szerelem, / gyűlölet, / elmúlás." Csalódottságát a faágak panto-mimikus mozdulataival játszatja el, s ez rendjén is volna, ha szükségszerűbbé tenné szemléletünk számára, hogy a látványnak éppen ezt az érzelmet kellett belőle kivál-tania. S ez m á r nem is módszertani probléma, hanem egyszerűen annak a kérdése, hogy meg kellett-e írni ezt a verset, vagy sem. (Látni fogjuk, hogy igen, meg kellett írnia, de más alkalomból!) „Sokujjú-reményű fák" — ez inkább ráfogás, mint sze-mélyes tartalmakkal átlelkesített megjelenítése a tárgynak.
A Krisztus születését parabolisztikus változatban elbeszélő Nyughelykeresők mondanivalója: senki sem fogadja be a vajúdó, Heródes elől menekülő Máriát —, a Megváltó „menedék, jászol nélkül", kegyes pásztori ének nélkül jön világra; a meg-váltás tehát m á r a kezdet kezdetén kudarcra ítéltetett. Ennek logikai buktatóját abban látom, hogy mi szükség is lehetne megváltóra, ha nem a saját vétkeiktől, önzésüktől és közönyüktől kellene megszabadítania az embereket? A fáradt gondo-lat szükségképpen párosul erőtlen, prózai formával: „Miért ilyen az ember? / Mert tudna jobb is lenni" — és így tovább. Ugyancsak prózai a Testük csillaga című
•elbeszélő költemény; szinte csak jambikus ritmusa érezteti, hogy verset olvasunk.
Úgyszólván minden verseskönyv — a legjobb is — egyetlen, nagy közhely igaz-ságra épül. A siker a megformálás közhelyellenességéből adódik. P a p p Lajos ú j kö-tete is azokkal a versekkel bizonyítja a szerző tehetségének erőit, amelyekben való-ságos élményekké válnak a közhelyigazságok. Például a Forrásnál, mely a nyilván-való költői válsággal küszködő Papp Lajos legégetőbb gondját vetíti elénk: „Létezik-e olyan ének, / amit senkisem akart eldanolni?" Válasza a mondat szépségével, allite-rációival, zenei elhalkulásával győz meg arról, hogy létezik ilyen ének: „A dal, amelyet elfeledtünk, / itt kereng, a kékeszöld homályban, amíg talál egy nyitott ablakot, / s a hajnali derengésben / csakugyan elszáll...". A Második, Hűvös idő, Névnapomra, Interieur, Üzenet ősszel, Babonás napok, Halottak napja — ezek a dalok, életkép-miniatűrök és groteszkek villantják föl a költő legjobb képességeit, s a Maradandóság vallja meg, hogy azokat az elfojthatatlan verseket kell megírni, melyek szinte agresszívan követelik világra jövetelüket.
Részleteiben, a forma tervezetében sok erényét említhetném olyan költeményei-nek, mint a kötet élére került címet viselő, A domb mögött, mely egyetlen körmon-datra épül, vagy mint a Színház színészgyászoló verse —, de igazsággal csak akkor
•említhetném erényeiket, ha gyöngéikről sem hallgatnék: bennük is előtolakodik a lírai köznyelv néhány szokványa, illetve a szavak megtanulható csipkeverése. A
na-93
gyobb vállalkozások közül a Don Quijote utolsó leveleiből arányos szerkesztése, egyenletes méltóságú gondolatritmusa tűnik ki; az egyszerűség itt pillanatra s e m válik banalitássá, s a regényminta sem ront a költemény önállóságán. Visszatérő gondolata jelképi erejű: „Lebontották a szélmalmokat." S ami a föntebb e l e m z e t t Mímusban oly vitathatón sikerült, az a Pantomimban talál hibátlan megvalósulásra.
Elvontságát leleményesen indokolja a színpad absztraháló közege, a „pantomim"' pedig forgatókönyvszerű formajátékával is hitelesen jelenít meg társadalmi m a g a tartástüneteket. Az életre kelt, m u n k á b a induló szobor költői telitalálat. Az a t á r -sadalmi — társadalomjobbító — szándék, ami a fogaskerékké m a r a t o t t égi acélcsillag esetében oly kevés eredménnyel keresett formát, itt m a r a d é k t a l a n u l szemléletessé-válik. Aki ennyire eredetien is tud írni, annak jobban kellene ragaszkodnia a s e n k i más által el nem dalolható énekhez. (Magvető, 1976.)
ALFÖLDY J E N Ő
Sz. Lukács Imre: Szegények ünneplőben
Számos kortárs írónk érzékeli ú j a b b életünk átfogó, nagyepikus megörökítésének hiányát; kiváltképp pedig a parasztságét, akit talán é l e t f o r m á j á b a n is legmélyebben érintett az 1945-ös korszakforduló. Veres Pétertől Sánta Ferencig vallották, hogy ennek a folyamatrajznak ontológiai adottsága szerint elsősorban a regény lehet a letéteményese, hisz a kor összetettségét elsősorban a tényi-tárgyi megjelenítés bő eszköztárával rendelkező m ű f o r m á k idézhetik vissza. Valószínűleg ilyen indítékok, magyarázzák Sz. Lukács Imre hármaskönyvének születését is. Tény viszont — s ez.
magyarázza mind a Három nemzedék, mind pedig a Húsz óra ábrázolástechnikai dilemmáit —, hogy az esztétikaitárgyi teljességre törekvő regénytípusnak k o r s z a -konként változnak a feltételei. A Szegények krónikája és az Elveszett szegénység
— e laza szövésű trilógia első két darabja — még korszakos jelentőségű e s e m é -nyekből meríthette itt-ott feltörő drámaiságát. A Szegények ünneplőben a z o n b a n nem támaszkodhat látványos, a regény fiktív világát esztétikailag is koordináló t ö r -ténelmi körülményekre. Elsősorban ennek folytán reked meg a regény az ábrázolás
— szándékolt — arány- és súlyponteltolódásainak hálójában.
A tiszamenti falu életében most nem a folyamat történeti alakulása k a p k i e m e l t szerepet: a jelenben játszódó történet n e m a „meggazdagodást" k í v á n j a b e m u t a t n i . A múlt, a szegénység itt mindössze kontrasztív elem, az adottat világítja meg, a z
„ünneplőbe" öltözöttek mai magatartásformáit. Az epikus folyamat mozgása t e h á t nem épülhet külsőleg meghatározó eseménysorra, a kompozíciós kötéseket a köz-napiságból kell regényi alkotóelemekké átemelni. A regény belterének f o l y a m a t a i ilyen módon életformák feltárulkozására összpontosítanak, a történetiség h a n g s ú l y a i t
— akarva-akaratlanul — nemzedéki, generációs problémakörbe tolja át az ábrázolás.
Három — egymást részben keresztező, részben kiegészítő — szálon figyelhető .meg az írói kísérletnek az a sajátsága, hogy — történeti epikus centrum h í j á n — össze-tett minőséget állítson a regény középpontjába. A főhős, Potornai Bandi a l a k j a a z eszmények és kísértések közt küzdő-vívódó figurában a szentenciákat megfogalmazó regényi szólamot kelti életre. Ezek a szentenciák és ítéletek a hatvanas évek m a -gyar társadalomfejlődésének néhány ellentmondására vonatkoznak. („A bőség oko-zott már zavarokat, de nem zsákutca." Vagy: „A módosságot nehezebben viseljük a szegénységnél. Gyilkolász bennünket.") Idősebb Potornainé az élet teremtésének,
foly-tonosságának a parasztábrázolásban immár hagyományos, időtlen szimbóluma; általa kerül a cselekvéskondíciók hátterébe a szegényparaszti nagycsalád létteremtő f u n k -ciója. („A család összetartozásának hitét építgette, a gyönyörű lemondás jeltelen emlékművét.") István apánk — a termelőszövetkezet elnöke — közvetlenül a való-ságból, az indukáló életkörből viszi a regénybe az átalakuló életforma történelmi előzményeit. Betegsége, halála egy „történelemcsináló" nemzedék elhasználódására, tragikus távozására utal. E három — korhoz kötött, időtlen és szintetizáló — minő-ségből alakul ki a regény fő viszonyítási pontja, e hármas értékelvhez méri az író a körülöttük felsorakozó alakokat. Azazhogy, mérné, mérhetné — ha az így létrejött regényi erőtérben valamely szempontból tipikus magatartásformákat is teremtett volna. Potornai Zsuzsa valószínűtlenül elrajzolt nőalakján kívül ugyanis nincs a folyvást emlegetett ellenpólusnak egyetlen élő alakja sem.
Az ellenpóluson nem sűrűsödnek össze a negatív minőségek, itt mindössze — m á r - m á r korszellemet idézőn — a szerzés, az anyagiasság, az egzisztenciateremtés hivalkodó szólamait találjuk. Ami látható: csinos alföldi falu, ahol a regény pozitív alakjai fantomokat teremtve — jószerint személykocsik és külföldi cigaretták ellené-ben — védik a korszerű etikai és társadalmi értékideált. De nemcsak azért küzde-nek fantomokkal, mert az ellenfelek jelentékteleküzde-nek: főként és elsősorban azért, m e r t a regény ún. eszmei-gondolati jelentésrétegét legfeljebb publicisztikai mélységű, fogalmi közhelyek uralják, ráadásul elég nagy ívben kerülve jelenkori társadalmunk lényegi ellentmondásait. Mert Potornai Bandi néma, m á r - m á r outsider f o r r a d a l m a nem az okokat kutatja, hanem vadonatúj divatnak véli a (meg sem jelenített!) pa-raszti „utilitarizmust". (Nem véletlen, hogy lényegében minden szociális értékű tette
— könyvtáralapítás, iskolai „reformok" stb. — erkölcsi és lélektani rekompenzáció-nak tűnik.) így aztán veszendőbe megy az analitikus kisregény utolsó lehetősége is, a lineáris cselekmény a pozitív hősök szerény megünneplésével be is töltötte fel-adatát. Említettük, nincs eseményi koordináló pontja a kisregénynek, s — a redukált prózai formáknál oly lényeges — epikus centrumba egy összetett értékelvet állít az író. Látható azonban, hogy e három, azonos előjelű minőség nem t u d j a mozgásba hozni a folyamatot. Ennek ellensúlyozására aztán két elsietett, poentírozó esemény kerül a mű végére; a társadalmi összefogást is jelképezni kívánó aratás, illetve az árvíz elleni küzdelem. Mindkettő arra az emberi-szociális tétre próbál rámutatni,
; amelyet már az előzőekben véglegesen elmulasztott a regényi ábrázolás. Azaz: a i Szegények ünneplőben a hatvanas években modellálódott kisregénytípust választva, sem főhősét, sem struktúráját nem t u d j a e forma eléggé határozott m ű f a j i törvé-nyeinek alárendelni.
A megjelenítés szelekciós zavarai — különös módon — még a nyelvi-stilisztikai szinten is erősen éreztetik hatásukat. Sz. Lukács Imre hőse nem él szervesen a regény világában, nem prófétaságának, forradalmárságának tartalmait l á t j u k — mindössze indulatait, ellenállását, néhány elnagyolt mentalitásbeli vonását. Követ-kezésképp állandósult adjektivális szintagmák veszik át a szituatív jellemzés helyét.
Tízegynéhány változatból csak némelyekre utalhatunk itt: „magányos lázongó", „ingyen megváltó", „cselédházi ú j messiás", „legfrissebb Hirdető", „mezei próféta", „ ú j -kori kikiáltó", „a próféták prófétája" stb. Jól megfigyelhető ráadásul, hogy az író — szándéka ellenére — olykor ironizáló jelzőskapcsolatokkal illeti hősét, akit pedig messzemenő azonosulással látszik á b r á z o l n i . . . Mindez annak a nagyszámú elbeszélői-stilisztikai képtelenségnek, nyelvi pongyolaságnak a körébe utalható, amelyek m á r az olvasmányélményben is disszonáns hatást hagynak hátra. A két tipikus hiba egyike a durva, verbális gerjesztettség: „A tanár kedve kudarcba fulladt" (102. 1.),
„Méla mozdulataiból unatkozás burjánzott" (112. 1.), „a szürkeségből tudása, tehet-sége bilukszolt (!)" (19. 1.). A másik változat épp ennek ellenkezője, a fogalmi egy-hangúság — olykor az iskolás fogalmazás modorában: „Váradiéknak negyven hízója, tehene, birkája, annyi szárnyas jószága, hogy sohasem volt annyi." (10. 1.), „meleg 95