A sorozat e kötetének szerkesztői nehéz feladatra vállalkoztak: olyan korszak magyar lírájáról kellett az általuk megnyerendő irodalomtörténész szerzőgárdának reprezentatív képet nyújtania, mely korszak irodalmunk első virágkora volt, s csú-csait épp a lírában érte el, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi költői életművében.
Növelte a nehézségeket, hogy e kor lírai terméséből származnak azok a nemzeti énekeink (Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala, különösen Kodály megzenésítése óta Berzsenyinek a Forr a v i l á g . . . kezdetű, A magyarokhoz című ódája, sőt az utóbbi időben, bár ezt erős kétellyel fogadom, Juhász Géza fel-tevése alapján Csokonainak A reményhez-jét is kezdik ilyen típusú versként értel-mezni), melyek szövegükkel s a hozzájuk fűződő magyarázatokkal, iskolás korunk óta valamennyiünk tudatában ott élnek. Ezek nélkül nincs reprezentatív lírai kor-kép; de hogyan lehet róluk, adott kis terjedelmi keretek között, a teljesség igényéről szükségszerűen lemondva, úgy mondani lényegeset és újat, hogy a mindenáron ú j a t mondani akarás veszélyét is elkerüljék s a köztudatban élő képet se sértsék. A kötet egyik f ő erénye, hogy ehhez a versvonulathoz megtalálta a méltó interpretátorokat.
De akadémikusokon s a szakma legtekintélyesebbjein kívül a különböző, közép-korú és fiatalabb irodalomtörténész nemzedékek szélesebb körét is sikerült meg-nyerni a kötet számára, s ezáltal olyan szélesebb korképet nyújtani, melyben a
87
problematikusabb nagy gondolati versektől kezdve az ars poetica-jellegűeken és a szerelmes tárgyúakon keresztül a játékos, ironikus hangvételűekig, a humorosakig terjed a skála. Az iskolából is jól ismert, sokszor m á r szinte agyonértelmezett v e r -seken kívül így találkozik az olvasó olyanokkal is, melyek egy-egy költőnek kevésbé ismert arcát villantják fel, s t u d j á k ezen keresztül is a lényeget megközelíteni.
Az ilyen típusúak közül a legsikerültebbek Biró Ferencnek Csokonai a n a k r e o n t i k á j á -ról; Szuromi Lajosnak Berzsenyi A poétá-járól (mely talán többet mond a költő sajátos eszmerendszeréről, m i n t némelyik nagyobb vers elemzése); Szegedy-Maszák Mihálynak Vörösmarty Késő vágy-áról; Mezei M á r t á n a k Petőfi Halhatlan a lélek-éről írott elemzése. Ez utóbbi oly meggyőzően fejti meg Petőfi versének névsorát (Cassius, Teli Vilmos, Desmoulins Kamill) s beléjük rejtett, politikai vallomásként is értel-mezhető önjellemzését, hogy fontos adalékként kezelhető a Petőfi politikai világ-nézetéről az utóbbi időkben folyó vita számára is.
A kötet tervezett terjedelme megszabta az időhatárokat, így sajnos eleve kizárta a Csokonai előtti lírát, nem is lehet tőle számonkérni Bessenyei, Ányos, Dayka, Verseghy, Virág, a deákos triász verseit. De ha a választott időhatárok között valaki, akár csak egy verssel is, bekerül, mások kimaradnak, az m á r értékítéletnek tekinthető. A gondolatmenetem elején felsorolt öt nagy költő mindegyike több verssel szerepel — helyesen. Az, egyverses költők: Kisfaludy Sándor, Fazekas Mihály, Eötvös József. Az első bekerülését lelkesen helyeselte volna a kritikus Kölcsey is, még a másodikon sem sok vitatnivalót találnék. Eötvös a kor legnagyobb r e g é n y -írója és egyik legnagyobb politikai gondolkodója. De hogy lírikusnak különb-e, m i n t a kimaradt Kazinczy, Kisfaludy Károly, Bajza, Czuczor, az kérdéses (nem beszélve olyanokról, akiknek kimaradtát biztosan többen fájlalnák, bár én n e m tartozom közéjük: Katona, Szemere).
A nagy költőktől bekerült versek válogatását többé-kevésbé helyeselhetem. T a l á n csak Petőfi járt kevésbé jól abban a nagyon indokolt igyekezetben, hogy a csaknem meguntig agyonmagyarázott és tanított nagy politikai és váteszversek helyett a r c á nak kevésbé népszerűsített vonásai is kapjanak némi fényt. Valószínű, hogy a k e -vésbé reprezentatív Petőfi-versekről írt, többnyire kitűnő elemzésekből kibontakozó kép azért kevésbé átfogó a másik négy nagy költőről n y ú j t o t t képhez viszonyítva, mert a reprezentatívabb képet szolgáló verselemzéseket elvonta a Petőfi állomásai című kötet.
A kötet népszerűsítő célja egyáltalán nem m e n t a tudományosság rovására. Azt kell mondanom, anélkül, hogy le a k a r n á m becsülni a tudományos módszeresség és apparátus jelentőségét: a korlátozott terjedelem csak használt azzal, hogy a m i n i m á -lisra szorította az apparátust és a módszerfegyverzet magyarázatát. így is két vers-értelmezői ars poeticát olvashatunk a kötetben, az egyik, Pándi Pálé az objektívabb, talán tudományosabb; a másik, Mezei Józsefé, a tudományosság igényéről le n e m mondó művészibb, intuitívabb, impresszívebb szövegmegközelítés hitvallását fogal-mazza meg. De explicit módon ki nem fejtett f o r m á b a n gyakorlatilag m i n d e n egyes verselemzés önálló módszertani hitvallást tükröz: széles történelmi megalapozást (Barta János); eszmetörténeti megközelítést (Szauder József, Biró Ferenc stb.); az eddigi félreértéseket lehámozó, rendkívül pontos irányzati besorolást (Wéber Antal);
az eddigi értelmezésekkel gyökeresen szembeforduló, Vörösmarty történelem és e m -berszemléletét ú j módon megragadó gondolati líraképet (Martinkó András, Komlós Aladár). Sokszor rokon problémákat különböző módon közelíttet meg a módszertani alapállás különbözősége. Fenyő István szociológiai megalapozottságú módszere éles szemmel és többnyire elfogadható érveléssel igazolja — Kölcsey kortársi vallomásával ellentétbe jutva — Kisfaludy Sándor lírai ciklusképző e l j á r á s á b a n a csak m é r -sékelten, kompromisszumosán kibontakozó személyességet; Pándi Pál viszont, Kölcsey ítéletével szintén szembefordulva, Petőfi líráján kidolgozott líraelméleti kategóriái-nak érzékeny eszközével még a ciklusképző Csokonainál is észreveszi a kibontakozó személyesség jegyeit.
Alig néhány olyan elemzés van, mely a dialektikát félreértve, a m i n d e n n e k 88
mindennel való összefüggését igazolni akarván, az adott verset annyi mindenhez:
hasonlítja, annyi mindennel hozza kontrasztba, hogy végül magára a versre alig.
marad tere. Van még impresszionista elemzés, sőt tartalomismétlés is, igaz viszont, hogy a kötet leggyöngébb verséről, s ez a szerzőnek föltétlen mentsége.
Itt-ott kísértenek még irodalomtudományunk korábbi fejlődési szakaszainak:
gyöngéi: a túl közvetlen kapcsolás szociológiai kategóriákhoz, a belemagyarázás j e l -legű beleérzés, bizonyos formai elemek túl egyértelmű interpretálása. Annál örven-detesebb, hogy az elemzések túlnyomó többsége árnyalt formai megfigyeléseket is.
nyújt, sőt az adott szűk keretek ellenére néhány szerzőnek, különösen Szuromi Lajosnak, az irigylésre méltóan érzékletes stílusú Julow Viktornak és a nagy Vörös-marty-verset elemző Orosz Lászlónak kitűnő verstani elemzésre is van ideje.
Vannak megkérdőjelezhető mozzanatok is. Rákos Péter egy Vörösmarty szerelmes vers végének reménykedő kicsengését is a reformkori „feladatköltészet" s z á m -lájára írja, mely — mint ú j a b b a n hangsúlyozzák, s általában nála pejoratívabb értelemben — többnyire feloldó zárlathoz vezet. Mások is optimista fordulatot é r e z -nek bele olyan versvégekbe (Bájoló lágy t r i l l á k . . . ) vagy refré-nekbe (Nincsen, remény), amelyekből ez aligha következik evidensen. Néhol irodalmi viták nyomai is beleszűrődnek az elemzésbe, például Baróti Dezső kitűnő, A reményhez-ről írt:, tanulmánya végén szükségesnek t a r t j a elvitatni a verstől a rokokó jelleget. Berzsenyi.
Vandal bölcsességének a francia forradalomról alkotott képét kevésbé látom pozitív-nak, mint Szörényi László; sőt, a reakcióval élesen vitázó verset inkább az utóbbi, időben joggal rehabilitált forradalomellenes felvilágosodás egyik kulcsversének t e k i n -teném. S Martinkó Andrásnak is megjegyezném: úgy érzem, a Vörösmartyt nyűgöző' organikus világkép pesszimista történelemszemlélete Petőfit nemcsak Mezőberény környékén kísérti; gondolati versciklusa, a Világosságot!, sőt a nászútján született:
Az ember is azt mutatja, ez érzés leküzdése jóval több belső harc eredménye nála is.
Mindent egybevetve, a kötet nagy nyeresége irodalmi életünknek: bizonyítja, irodalomtudományunk rohamos fejlődését, gyermekcipőiből való gyors kinövését, a.
módszerek virágzó pluralitását s az elvek vitákban kibontakozó egységesedését, s-tudományosság és népszerűség többnyire helyes arányát, mely ezáltal az iskolás, korból m á r kinőtt emberek számára újból megközelíthetővé teszi e magyar irodalmi, virágkor értékeit. (Gondolat, 1975.)
CSETRI LAJOS
Magyari Lajos: Kötések
A romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékét, a hatvanas évek:, közepe t á j á n induló költőket azzal szokás elkülöníteni legegyszerűbben az első nemzedéktől, hogy a fiatalabbak közvetlenebbül vállalják a szülőföldhöz, a romániai, magyar kultúrához való kötődést, a nemzetiségi létezés sorsproblémáit. Magyari.
Lajos ennek a második nemzedéknek — Király László, Farkas Árpád, Kenéz Fe-renc, Csíki László és mások társaságában — egyik reprezentáns képviselője. Lírája, indulásától kezdve tele van a nemzetiségi lét problémáival, a székely haza színei-vel, sajátosságaival, s a költészetet küldetésnek, a nemzetiségi magyarság megtar-tása egyik fontos eszközének is tudja. Természetes, hogy a második Forrás-nem-zedék képviselői egymástól erősen eltérő módon vállalják ezt a küldetést. Király-László tág horizontú világképet teremt, melynek csak egyik színe ez a kötődés.
A nagy szintézis kísérlete az övé: összekapcsol székely hagyományt, egyetemes
89-magyar kultúrát és modern európai gondolkodást. A balladák és az a v a n t g a r d e ízei együtt a d j á k verseinek különös zamatát. Farkas Á r p á d l í r á j a gazdag képvilágával, nemzetiségi programverseinek illúziótlan, ám hites realitásával, költői erejével, egészséges és sugallatos nemzetiségi tudatával vált emlékezetessé, Kenéz F e r e n c a groteszk esztétikai minőség egyéni birtokbavételével, Csíki László a szinte f o r m á t lanná formált őszinteségével, Magyari Lajos pedig a népi k u l t ú r a elemeinek r e n d -kívül bő asszimilálásával. Első könyvének címe is jelzi ezt az erős rokonszenvet és forrást: Hétarcú ballada (1969). Indulásakor szinte túlzott zártsággal t a p a d t a n é p művészet anyagához, m á r m á r a folklorizmus veszélye fenyegette, kritikusai a t á j -szótár szükségességét emlegették verseivel kapcsolatban. Némely verse alig volt több, mint imitáció vagy direkt, szinte prózai vagy modoros hűségvallomás a szülő-földhöz, a néphez. De már korai lírájában, így a nevezetes Kapuállító antológia címadó versében is rátalál a tradíció modern, korszerű művészi folytatásának lehe-tőségére: szimbólummá emeli az ismert motívumokat. Ezzel kioldja azokat a csak történelmi időből, mai érvényüket emeli ki, a jelen érdekei, mondandói szerint mozgósítva. Szimbólumalkotásában a közösségi ihlet, a társadalmi é r d e k ű m o n -dandó a meghatározó. A Kapuállító című verse a székely kaput teremti szimbó-l u m m á : a hagyományokhoz vaszimbó-ló hűség erköszimbó-lcsi értékként jeszimbó-lenik meg a versben, a helytállás társul hozzá, s tágabb érvényű közösségvállalás fogalmazódik m e g általa: „mert én marasztom az elmenőt, / vigyázom nagyon a megjövőt". Ezt t á g í t j a tovább a zárósor a kapu fiktív feliratának idézésével: „Áldás a béjövőre, b é k e a kimenőre." A befejezés ú j értékösszefüggésbe rendezi a vers egész világát: a hűség é s helytállás nem kizárja, hanem lehetővé teszi a tágabb érvényű közösségvállalást.
Kötések című, második kötete (1976) erényeivel és hibáival együtt szerves to-vábbépítése a Hétarcú balladának. E líra rokonszenves k a r a k t e r é t elsősorban a közösségi erkölcs, nemzetiségi felelősség kötéseinek, parancsainak egyértelmű és kemény megvallása jelöli. Színeit, hangulatát „Csíkország szigorú, pontos, f e n y v e s övezete", „Keresztúr nyerges dombjai", „Udvarhely szelíd lankái", „Gyergyó k e gyetlen, villogó telei", Háromszék „Áron vérével bepermetezett televény"e h a t á rozzák meg. Eszméit, gondolatait ennek a szülőföldnek és embereinek a m e g v á l -tatlan élete, s a hozzájuk való „kötések" gondjai és módozatai jelentik. A predesz-tinációszerűen tájba, szülőföldbe gyökerezettséget tapogatja körül a költői szó, s az ösztönös kötődésen túl a gondolattal is megnyert, megvédelmezett vonzalomra, a
„hű számvetés"-re is utal. Legnagyobb művészi é r d e m e mégis e t á j n a k és emberei-nek láttató megjelenítése marad, mert kötéseiemberei-nek az evidenciaszerű vállalás, az adott, veleszületett hűség a legbiztosabb ereje, a gondolatok, eszmék következetes és perspektivikus szembesítése ezzel a világgal lényegében elmarad. M e r t Magyari Lajos legtöbbször csupán fogalmi párlatát a d j a a n n a k az eszmének, melyhez a vers drámájának, küzdelmes dinamizmusának kellene elvezetnie. Egyszerű és egy-értelmű, közvetlen vallomásaival így gyakran lemond a magasabbrendű művészet lehetőségeiről. S ez kötetének a f ő hibája: rokonszenves vallomásai sokszor prózai programnyilatkozatnak tűnnek fel, a kötést n e m erősíti a kifejezés esztétikumának felbecsülhetetlen értéke. Pedig a líra alaptörvénye, hogy a gondolat a kifejezés e r e j e révén válik csak értékes gondolattá. Magyari Lajos szinte keresi a közvetlen, didaktikus célzatú hűségvallomások sókszázados módozatait a párbeszédes f o r m á k -tól a látványos, ám h a m a r üresedő szójátékokig. Nem küzd meg eléggé a kifejezéssel, eredményeinek megszerzését elzárja az olvasó elől, csak a kész p á r l a t o t m u -t a -t j a meg, pedig kö-te-tének ér-tékes darabjai bizonyí-tják, hogy a köl-tői képesség magas fokának van birtokában.
Kötetének értékei azok a versei, melyekben úgy képes szintézisbe hozni a gon-dolatot és a költői formát, hogy az anyagból, a képekből gazdag viszonylatrendszer fejlik ki. Hűségvallomás a Borvizek fölött című verse is, de szemben a Kötések-sorozat darabjaival, ebben a képek tömören fogalmazott, sugallatos és egyértelmű, gazdag kapcsolatrendszert vallanak ki. Benne v a n ebben a rövid versben az erdélyi t á j szeretete, a t á j n a k és embereinek elválaszthatatlan egysége, a szegénység mesz-szire nyúló kötése, a parasztszülők keresztsorsa, s az is, hogy ez a sors történelmi, 90
századokon próbált. A férfi „kopott Dózsa-arca", az asszony „krumplivirág tekin-tete" az apa- és anyamotívummal a személyesség közvetlen kötelmeivel is erősíti a z t a nagy felelősségű és tiszta etikájú szemléletet, mely csak úgy tudna otthonra találni a mában, ha ezeknek a sorsoknak s ennek a földnek a megváltásáról és jövőjéről megbizonyosodhatna, különben: „elébe térdel álmaimnak / sorsuk vál-t a vál-t l a n fakereszvál-tje". Ugyanilyen gazdag vonavál-tkozásrendszerű, á m szinvál-te aprólékosan pontos részletezésre építő, jelentős vers a Vándorlás: a vándorló munkáséletnek a bemutatása a megélhetéskényszer s a szülőföld és a paraszti életforma, a sokszáza-d o s megszokottság és érzelmi kötöttség ütközésének tükrében.
Magyari Lajos kötetében rendkívül sok a kultúrmotívumra építő vers. Ezek egy része a költői világ tágítási kísérletének, ú j területek meghódítási törekvésének tekinthető, más részük pedig az önkifejezés m á r ismert szimbolizáló, jelképekkel élő lehetőségeit kamatoztatja. A személyes, nemzetiségi és nemzedéki program ki-fejtésének, megfogalmazásának és az érzékeny lelkiismeretvizsgálatnak eleven al-kalmait kínálják ezek a kultúrmotívumok. A Dózsa születése a beláthatatlanná sza-porodott Dózsa-versek között azért őrzi a költő egyéni jegyeit, mert ezt a motívu-mot az i f j ú k o r á b a n mindenkiben megszülető igénynek s ennek további sorsának a szembesítésére használja, kihívón, felelősségrevonón. A Pablo Picasso járt közöttünk újszerű formai törekvésével, s az ezzel szorosan összefüggő tágasabb gondolati igé-nyével válik ki: ú j f a j t a kötődést nevez meg ebben Magyari, a művész gazdag port-réjával a művészet értelmét, elkötelezettségének szükségességét és a művészi szu-verenitás jogát, valamint a művészet értékeinek, kincseinek hanyag semmibevevé-sét, eltékozlását ítéli meg.
A kötetet záró poéma, a Csorna Sándor naplója Magyari Lajos költészetének legszebb értékeit összegzi. Ez a tizenhárom versből álló kompozíció 1970-ben külön könyvben m á r megjelent, de méltóképpen zárja a mostani kötetet is. Az emlék-idézés programadás, programmegvallás alkalma a költő számára. A testamentum-fikció is ezt húzza alá. A különféle gondolati, érzelmi elemeket, rétegeket különféle versformával is hangsúlyozó, egészében mégis töretlen egységet alkotó kompozíció a költő legbensőbb vallomásainak, kötéseinek-kötődéseinek drámai vizsgálata és megerősítése. Csorna Sándor erejét küldetésének közösségi értelme sokszorozza meg és segíti túl az érzelmi gátakon is. Portréja a környezete megváltására elszánt, ezért környezetéből kiemelkedő-kiszakadó magas etikájú értelmiség d r á m á j á v á tágul, de magába öleli a nemzetiségi lét lehetőségeinek korszerű vizsgálatát is. Az igény-vállalás költeménye ez, nyilvánvaló belőle, hogy a felismert küldetés teljesítése nélkül nincs mód a magánélet örömeire sem. Kiszakadni, eltávolodni sem lehet az útraindító közösség gondjaitól, mert a közösség nélkül értelmét vesztené minden vállalkozás:
„Akit feldob magából a nép, az nevében akarjon nagyot.
(Kit érdekelne különben Bokharában, hogy székely-magyar vagyok!)"
A Csorna Sándor naplója első megjelenése óta eltelt évek verstermése bizo-nyítja, hogy Magyari Lajos költészete egyértelműen és keményen vállalja ezt a küldetést. Lehetőségei nyitottak. Második kötetének egyenetlenségei, különböző színvonalú értékei ösztönözhetik és inthetik egyszerre: a művész kínja, pokoljárása, erősebb koncentrálása, tárulkozóbb vallomásossága, nagyobb gondolati igénye szük-séges ahhoz, hogy a kötések átáramoljanak a közösségbe, hogy a kötések bevallása közösségformáló tetté váljon. (Kriterion, 1976.)
GÖRÖMBEI ANDRÁS
91