D O B A I P É T E R
Tető
Nézte, érezte, gondolta a hajnalt és emlékezett ugyanilyen hajnalokra, szinte számolta az emelkedő fényt, ahogy lassan megvilágosodott a tető síkjával egymagas-ságban úszó hegykoszorú. Már látszottak ő r m e z ő fényei, a budafoki, a budaörsi dom-bok, már megkezdődött a nagy balatoni országút lüktetése, autók színe siklott át az olvadó hóként elvesző szürkeségen, az utcákon megjelentek a férfiak és a nők; m é g emlékezett az álmára, de tudta, hogy nemsokára elfelejti. Vizet mert a víztárolóból és megmosdott. A negyedik napja tartózkodott a tetőn, a televízióantennák, a szel-lőzőkürtők, a kémények között. Tegnap feljött a felesége és sírva kérte, hogy jöjjön le a tetőről. Aztán a felesége lement. A lakók m á r mind tudták, hogy a monstrum, bérház lapos tetején egy férfi tartózkodik, és nem akar lejönni. Mezítláb járt, hogy lépéseivel n e zavarja a legfelső emelet lakóit. A házmester f e j e jelent meg a v a s -létra aknanyílásában:
— Nem lakhat fenn a tetőn! Kubinyi ú r . . . tessék lejönni.
— Jöjjön fel maga is, Diós bácsi, m e g l á t j a . . .
A házmester feje eltűnt az aknanyílásból. Egy órával később a házmester lánya, felhozta a felesége levelét. Mária megírta, hogy elválik tőle. De a levelet azzal fejezte be, hogy jöjjön le, meg fog neki bocsátani. Mosolygott, azon, hogy miért.
Miért fog neki megbocsátani? Azért, m e r t négy nap óta a tetőn tartózkodik és jól érzi magát? A házmester lánya, Vali, egyszerű kanárisárga műselyem pongyolát viselt és a keblei csaknem kiestek a lazán összefogott köntösből. Aztán a lány el-ment, Kubinyi nem üzent semmit a feleségének. Eljött a reggel. A város minden irányban megindult, a terek, az utak összekapcsolódtak és a tető magasából egyet-len összefüggő mozgásnak látszott a egyet-lent szaggatott és elkülönült valóság, a sok részlet és az egy egész. Elszédült a messzelátótól. összefolytak a részletek, a nagyító' lencsék fókuszában csak egy folytonos és az ő körbeforgása által változó távlatú ősképet látott, tele égő színekkel, a messzelátó okozta szellemképpel és kiterjedés-beli torzulással, és tele első pillantásra megállapíthatatlan eredetű mozgással.
A mozgással teli teret figyelte, az anonim teret, a hatalmas városbolygót.
A délelőtt folyamán néhány kíváncsi lakó merészkedett fel a vaslétra a k n a -nyílásába. Megnézték Kubinyit, ahogy áll a tetőn, lassan körbefordul maga körül, és messzelátóval figyeli a várost, a hegyeket vagy a közeli utcákat, a szomszédos tetőket. Tizenegy óra t á j b a n ismét feljött a felesége és kérte, hogy jöjjön le, mi lesz a munkahelyén, ha megtudják ezt az egész őrületet. Kubinyi azt mondta, hogy sza-badságon van, a vállalatának mindegy, hogy hol tölti a szabadságát. A felesége azt mondta, hogy el fog utazni, nem akar szégyenkezni a lakók előtt.
— De hiszen egyet sem ismersz közülük, én sem, ők se minket — mondta K u -binyi halkan, miközben szeméről nem vette le a messzelátót. Sőt, a feleségét is, aki négy-öt méterre állt tőle, nyilván a tériszony miatt nem mert közelebb menni a férfihoz, a messzelátón keresztül nézte. A felesége lement. Kubinyi szeme kimerült,
4T
egy időre kénytelen volt letenni a messzelátót. Sétált a tetőn, a tizedik emeleten.
A házat, amelynek a tetején állt, sok ehhez hasonló házzal együtt, ő tervezte. Tudta, hogy mi van alatta, tíz emeletnyi mélységben, ismerte a lakásterek belső elosztását, a falak vastagságát, tudta, hogy körülbelül meddig állhat ez a ház, és hogy ő sem állhat itt fent a tetején örökké. De egy ideig igen. Egyszerűen n e m volt képes lemenni. Éjszaka kátránypapírral takarózott, amit göngyölegben talált a tetőn. T á p -lálékra eddig nem volt szüksége, következésképp a szükségét sem kellett elvégeznie.
Éjszaka mélyen aludt és hajnaltól alkonyig a várost nézte, nagyokat sétált, ú j D u n a -hidakat, pályaudvarokat, útpályarendszereket tervezett, anélkül, hogy rögzítette volna a z elképzeléseit. Megalkotta képzeletben az új egyetemi várost, valamint egy szuper kultúrcentrumot, egy várost a városban. Az utópiák nagyszerű hagyományaiból éppúgy merített, mint a modern építészet anyagi-technikai lehetőségeiből. Aztán sokáig elnézte az ú j épület- és útrendszerek ma még bérházakkal és szűk utcákkal, árnyékolt terekkel zsúfolt helyét, képzeletben robbantott, noha tudta, hogy az idő emberi beavatkozás nélkül is helyet csinál majd mindennek, ami igaz és időszerű.
A z aknanyílásból halk beszélgetés hallatszott fel:
— Mikor ment fel a tetőre a férje, asszonyom? — kérdezte egy férfi.
— Négy napja.
— Azóta nem jött le?
— Nem.
— Értem.
Délután még egyszer megnézte a tetőről látható városrészeket. Éhes és álmos volt, elfogyott az ereje. Feljött a házmester és a tömbbizalmi. Mondták, hogy j ö j j ö n
le. Nem válaszolt. Nézte az alkonyt. Azok ketten lementek. Este kihívták a tűz-oltókat és a rendőrséget. Megcsillant egy bilincs, látta a kényszerzubbonyt, észre-vette az a n y j á t az aknanyílásban, nehezen kapaszkodott fel a vaslétrán, amikor fel-ért, leverte a r u h á j á r ó l a rozsdát és kérdően a fiára nézett, aztán a menyére, aztán a tanúkra, a lakókra, a hatóság képviselőire. Kubinyi egy másodpercig eltűnődött anyja arcán. Valamit akart neki mondani. A laktanya alakuló teréről dobpergés hallatszott. Anyja tétován elindult feléje. Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a napfény. A felesége egy lépéssel a n y j a mögött, szintén közeledett.
Nyakláncán — Krisztus a kereszten — megcsillant a lebukó n a p fénye. L e h a j t o t t a a fejét. Anyja és a felesége odaértek elé, megfogták a kezét. Aztán a n y j a levette a nyakából a messzelátót. Kubinyi néhány lépést hátrált. A fenntartózkodó személyek lassan, félkörben, megindultak felé. A tetőn senki nem tudta, hogy m i történik, hogy miért gyűltek össze, önkéntelenül is körülnéztek, nézték a várost, az ország-utat, a hegyeket, az estét. Az, aki közvetlenül előttük állt, kiesett a látóterükből.
Szédítő tér és tíz emeletnyi magasság vette körül őket, n e m t u d t a k mit kezdeni magukkal, nem tudtak mit mondani, voltak, akik megfogták egymás kezét. Főleg a házban lakó fiatal és idősebb házaspárok. Kubinyi határozott, nagy léptekkel elindult végig a tetőn, azon a szárnyon, amely az országút felé nézett. Egyesek el a k a r t á k vágni az útját. De mintha féltek volna tőle, mégis engedték.
— Leugrott! — mondta a házmester, amikor Kubinyi belelépett a tér fogal-mába, az eszmébe, amelyben mindannyian éltek. Levetette magát a virágágyakba.
Egy férfi levette fejéről a kalapját. Lenézni nem merészelt senki. Egy l á t h a t a t l a n k a p u b a n álltak, amelynek a küszöbén az előbb még valaki állt, aztán átlépte.
Párbaj, tükörben
„Halált követelt az elítélt —
— Washington, január 17. — Hacsak az utolsó pillanatban nem történik halasztás, ma az Egyesült Államokban tíz év óta először Ismét kivégzés lesz. A 36 éves Gary Gilmore, akit az esküdt-szék gyilkosságért halálra ítélt, nem fellebbezett, sőt
»emberhez méltó« halált követel. Gilmore Utah állam-ban áll ma a kivégzőosztag elé. Az Egyesült Álla-mokban jelenleg mintegy három és félszáz halálra ítélt él siralomházban abban a biztos tudatban, hogy az Ítéletet nem hajtják végre."
Esti Hírlap, 1977. január 17., hétfő Ha megszólal majd a telefon, tíz évvel ezelőtti hang szólal meg, tíz évvel ez-előtti helyre hív és ott egy tíz évvel ezez-előtti arcot lát viszont.
A két vonat csatlakozási ideje másfél óra. Belgrádból, Budapestet érintve, Ber-linbe utazik. Együtt töltik el a másfél órát. Azt írta a levelében, hogy ezen a napon fel fogja hívni a pályaudvarról.
Csengett a telefon. Arra gondolt, hogy valaki más is telefonálhat. D e . . . Felvette a kagylót. Az első „halló"-ra megismerte Joli hangját. Tíz évvel ezelőtt hallotta utoljára ezt a hangot. Mondta, hogy indul a pályaudvarra. Mielőtt elindult volna, megnézte Joli régi fényképeit, amelyeket egy fiókban őrzött, az évek során, ritkán küldött leveleivel együtt. Kit ábrázol egy kép?
Egy név nem elég ahhoz, hogy az ember tudja, kit lát a képen.
A régi amatőrfelvételek közül kiesett egy igazolványkép. Valószínűleg autóbusz-bérlethez vagy útlevélhez készült, tíz évvel ezelőtt.. Abban az időben ismerte meg Jolit. A fénykép hátán dátum volt. Igen, egy akkor érvényes bérlethez készült ez a két sarkán átlyukasztott fénykép. Sokáig nézte a képet:
a női arc, a női szempár visszanézett rá, azzal a jellegzetes fényképtekintettel, amit tulajdonképpen mindig a fénykép nézője vetít a r r a , a homályos, szemszerű foltra, amely a fényképpapír meghatározott helyén, az árnyékos arc egyik részén:
a szemet, a nézést, a tekintetet jelzi.
Énnyi nyoma marad a valóságnak, ha elmúlt az ideje: egy fénykép. Vagyis egy tény katasztrófája, az, hogy elmúlt, nincs, egy ijesztő másolat, egy hasonmás van helyette. Amiképpen a tükörben is, ha az ember nemcsak borotválkozásra hasz-nálja, hanem lopva, vagy ha képes rá, nyíltan belenéz, magát nézi, minden más helyett, ahová, amire és akire még nézhet a világon.
A faragott rámába foglalt állótükör elé lépett, ö n m a g á t látta, szükségképpen.
És ez egy hasonmás, egy kép volt, megnevezhető, azonosítható vonásokkal, ame-lyeknek egyes-egyedül ő volt a megfelelője.
Véletlenül vagyok ilyen, ez a véletlen én vagyok. Nincs cáfolatom a földön, gondolta, még egy utolsó pillantást vetve a tükörképére. Joli igazolványképét magá-hoz vette, indult a találkozóra.
Amíg a pályaudvarhoz hajtott, át a városon, Jolira gondolt. Emlékek jöttek fel élesen, tisztán, pontos részletekhez asszociálva, csak az egészről, a részletek egészé-ről nem volt emléke. A jelenségek, a dolgok, a viszonyok egyetlen rejtélye: az egy-szeriségük. Ezért nincs egészük a részleteknek, igen, ezért!: mert az egyszériségüket, másszóval az időből r á j u k eső részt, nem t u d j u k körülzárni örök térrel, ahol halha-tatlanul élve, őrizhetnénk, immár egy egész birtokában, annak valamennyi részét.
Addig, amíg ránknehezedik az egyszeriség, nem tudhatjuk tetteink okát és követ-kezményét, nem t u d h a t j u k azt sem, hogy emlékeink vajon nem lehetőségek-e, vala-mire, ami még nem történt meg velünk.
Csak és kizárólag Jolira gondolt. A hajára, a nevetésére, különös szokásaira, utazásaikra, arra a tíz évvel ezelőtti tengeri strandra, ahol a dagály tetőpontján
sze-4 Tiszatáj 49
retkeztek a hullámokban, aztán elengedték egymást, a hullámok elsodorták őket egymástól, aztán ú j r a egymás közelébe úsztak, szorosan tartották egymást, ölelve, alámerülve, fölbukkanva, hatalmas lélegzetekkel kapva levegő után, aztán megint engedték, hagyták, hogy a víz elválassza egymástól testüket. Közös s z o b á j u k r a gon-dolt, a bútorokra, a tárgyakra, a tervekre, Joli frizuráira, ruháira, barátnőire, h a a nevüket t u d n á ! De arcukra emlékezett.
Semmi másra nem akart gondolni, csak Jolira, Joli szavaira, szavakra, amelye-ket akkor, tíz éve neki mondott, m á r n e m világos, hogy éppen mivel kapcsolatban, de mondta és ő hallotta, hogy mondta.
Mielőtt belépett volna a pályaudvar csarnokába, vett egy újságot. Megállt, bele-olvasott. Néhány hír átfutása után az a benyomása, szinte kényszerképzete t á m a d t , hogy egy tíz évvel ezelőtti napilapot vett.
Elindult az I. vágány peronján. Ment a tömegben. K a l a p j á t mélyen a h o m l o k á b a húzta. Joli csak f u t v a érte utói.
— Hé, hát te hová rohansz! ? Mondtam, hogy az a u t o m a t á k n á l v á r l a k . . . Joli a férfi nyakába ugrott, rákarolta magát, arcát belefúrta a vállába, a n y a -kába. Sokáig maradtak így, aztán megnézték egymást. Joli mosolygott és könnyes volt a szeme.
Bementek az étterembe. Joli teát ivott. A hangszórók rövid megszakításokkal sugározták az induló és az érkező vonatok vágányait, a peronokat, állomásokat, a városok nevét, az időpontokat, a késéseket.
Figyelte Joli jobb kezét, ahogy a teáscsészét a szájához emelte. Nézte a száját, ahogy az első kortyot itta. A j k á n nincs rúzs, körmei, szempillái nincsenek festve.
Arcbőrén nincs púder. Figyelmét megzavarta a hideg, porcelánnesz, amikor á csésze a tányérhoz koccant. A hangszórók megváltozott indulási és érkezési időpontokról sugároztak információkat. Vágányok, vonatok, peronok, városok, csatlakozások. A r r a gondolt, hogy ez a nő, aki vele szemben ül, a fehérabroszos éttermi asztal túlsó oldalán, valóbari Jolie? Elővette a tíz évvel ezelőtt készült igazolványképet és m e g -mutatta Jolinak. A nő mosolygott. A szemében megint könny csillant. De ő egyre azt figyelte, hogy-hogyan nézi a fényképet, amit a' kezébe adott. Aztán beszélgettek.
Joli elmondta, miért utazik Berlinbe. Elmesélte, milyen az élete, ki a férje, hol dol-gozik, mindent, amit ilyenkor mondhat egy régi szerető, egy régi jegyes. Aztán Joli kérdezett. Mindent, amit ilyenkor kérdezni szoktak nők férfiaktól. A férfi m i n d e n r e válaszolt. Mindketten észrevették, hogy lejárt az idejük. Jelezték Joli vonatát; K i -mentek a peronra. Joli megcsókolta. '
— Ideges v a g y . . . kuszán beszélsz, a mondataidat sokszor n e m fejezted be, olyan volt néha, mintha nem is magadról beszélnél. Valami b a j ért? — kérdezte a férfit, aki a vonatjegyen feltüntetett számmal egyező számú kocsit kereste.
— Hat nappal ezelőtt megöltem egy férfit. A k á r m i történik is velem, ezt csak te tudod r a j t a m kívül.
Joli m á r az alsó lépcsőn állt, a vonat lassan megindult vele. L e a k a r t szállni a peronról. A férfi nem engedte. Joli feljebb lépett egy lépcsőfokot. Integetett. T á v o -lodott. A h a j á t elkapta a szél. A szempár, Joli tekintete rászegeződött. Még l á t t á k egymás szemét, aztán alakjuk is elveszett.
Hazament. Joli tíz évvel ezelőtti igazolványképét a tükörlap és a t ü k ö r k e r e t közti résbe illesztette. Sokáig nézte tulajdon arcát a tükörben. Aztán a nő igazol-ványképére nézett. Mosolyt vett észre saját a r c á n : a tükörben. Az e m b e r e k vagy hiszékenyek vagy gyilkosok, gondolta. Kiegyenesedett, szemben állt tükörképével, tudata ezt a tükörképet tartalmazta, semmi mást.