Másnap, azaz kedden reggel Jessica szokásához híven korán kelt, sétáltak Jennyvel és reggeli-nek valót vettek a pékségben. Megreggeliztek és csendben serénykedett, hogy ne ébressze fel a másik szobában alvó Jacket. Nyolc óra körül nem várt rá tovább, hogy felébredjen. A reggelijét, egy kulcsot és egy levelet a konyhaasztalra készített:
Jó reggelt!
A reggelid és a kulcsod az asztalon.
Jennyt megetettem, ne adj neki többet, kérlek!
Elmentem a dolgaim után, ha nem érnék vissza és te is hosszabb időre elmész itthonról, vidd le, kérlek Jennyt dél körül!
Sietek haza.
Szép napot!
Jessy
Elsőként a Stanford Plázába ment. Vett Christophernek egy jazz műfajú, Jacknek pedig egy könnyűzenei CD-t, mert tudta, ezeket szeretik. A Plázából a három utcával odébb lévő Lucas Anderson irodáját, magánrendelését magába foglaló épületbe ment. A címet Kelly szerezte meg neki munkatársi segítséggel.
Séta közben egyre idegesebb lett s a várható forgatókönyveket latolgatta. Az „A” lehetőség szerint kiröhög és elhajt. A „B” verzió, hogy hűvös és elhatárolódik. A „C” esetben szána-kozik és zártosztályra küld. Ugyan menj már, Jess, csupa negatív verziókon gondolkodsz.
Tedd félre az előítéleteid! Nem kell parázni! Szedd össze magad, menj föl, s terítsd ki a lapjaid! Még az is meglehet, hogy meglepetés ér, mert jobban fogadja, mint azt te gondolod.
De addig nem tudod meg, míg nem beszéltél vele, úgyhogy nagy levegő, nyugodj meg és irány az emelet.
- Jó napot kívánok! - köszönt Jessica belépve a váróteremnek berendezett előtérbe.
A helyiség jól felszerelt, minőségi bútorokkal volt berendezve, bőr ülőgarnitúra fotelekkel, amelyek egyikén egy negyven körüli férfi várakozott. A fotelek előtt üvegasztalon különböző szakmai és egyéb szórakoztató folyóiratok és magazinok. Jobbra egy hatalmas, 1860 körüli, fenyő, felújított, vaxolt felületkezelésű, külső zsanéros, díszített hátú Biedermeier íróasztal mögött a titkárnő épp telefonált. A titkárnő egy harminc körüli vékony testalkatú, szemüveges mosolygós hölgy volt. Jess megállt előtte és megvárta, míg leteszi a telefont.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - kérdezte mosolyogva a titkárnő.
- Jó napot! Beszélhetnék Mr. Andersonnal? - érdeklődött halkan Jess és megfogta az íróasztal szélét, mert hirtelen gyengeség fogta el. A titkárnő a naptárt kezdte lapozgatni. - Nem, nem kérek időpontot! - folytatta Jess.
- Foglaljon helyet, kérem! Tíz perc múlva végez az üléssel és akkor megkérdezem!
- Köszönöm - mondta Jess és elindult a bejárati ajtóhoz legközelebb eső fotelhez. A füle zúgni kezdett, a beszélgető titkárnő hangja nagyon messziről hatott, a szíve pedig gyorsabban vert, majd kiugrott a helyéről, de épségben elérte a fotelt és lehuppant. Úgy érezte, mindjárt elájul.
A titkárnő jelent meg mellette, megérintette a lány vállát:
- Minden rendben? Megkínálhatom egy pohár vízzel vagy kávéval? - tudakolta aggódó arccal.
Jess nemet intett a fejével, majd nagy nehezen megszólalt:
- Szemben láttam egy kávézót, ott megvárnám. Megkérhetném, hogy szóljon oda, bármilyen választ ad?
- Igen. Mit mondhatok neki, ki keresi?
- Jessica vagyok - hadarta a lány és további kommentár nélkül távozott.
Szinte kettesével szedte lefelé a lépcsőt, hogy minél előbb elhagyhassa az épületet. Végre kilépett az utcára, egy kis ideig ácsorgott az épület előtt, hogy erőt gyűjtsön és összeszedje magát, nagyokat szippantott a „friss”, kicsit bűzös kipufogós levegőből, majd átment az utca másik oldalára és bement a kávézóba. Leült egy sarokasztalhoz és rendelt magának egy teát.
Lassan kortyolgatta a teát és nézegette a kávézóba betérő és az utcán elhaladó embereket.
Húú, ez rémesebb volt, mint gondoltam. Milyen égő lett volna, ha még el is ájulok. Minden-esetre az már biztos, hogy oda többet nem megyek, mert, mint a mellékelt ábra mutatja, ott - mármint a rendelőjében - fokozottabban jelentkeznek a tüneteim. Kíváncsi vagyok, hogy tudunk-e beszélni? Megiszom a teám és fél órát várok, ha addig nem ér ide valami vissza-jelzés, lelépek.
Jó negyedóra múlva:
- Szia. Leülhetek? - lépett oda hozzá Lucas Anderson.
A férfi hatalmas, karcsú, masszív, rendíthetetlen toronyházként tornyosult a lány fölé a maga 188 centijével. Fehér ingében és sötét öltönyében, sötét rövid, Kleopátra hajával, jól festett. A lány meglepettségében csak bólintani tudott. A férfi leült vele szembe és az arcát fürkészte.
- Jól vagy? Margareth mondta, hogy ájulás kerülgetett.
- Margareth?
- A titkárnőm.
- Igen, köszönöm kérdésed. Jól vagyok. Ráérsz most beszélgetni vagy jöjjek vissza később?
- Ráérek. Visszamegyünk?
- Baj lenne, ha... - puhatolta Jess félénken, majd összerezzent, mikor megcsörrent a telefonja.
Amire gyorsan rányomott, hogy nem fogadja a hívást.
- Ha itt maradnánk? - fejezte be a lány mondatát a férfi. Ekkor az ő mobilja kezdett csörögni, amit időközben kivett a belső zsebéből és az asztalra helyezett. - Bocsáss meg, de ezt fel kell vennem! - A lány bólintott, mire a férfi felvette a telefont. - Szia. Igen, itt van, és jól van!
Micsoda? Szóval ő érteni fogja, oké, mondom neki. Ne aggódj, majd hazaviszem! Később beszélünk, szia! - tette le a telefont a férfi.
A pincér jelent meg mellettük:
- Mit hozhatok?
- Egy kávét kérek, köszönöm. Neked mit kérhetek? - nézett kérdőn a lányra.
- Még egy teát, köszönöm - válaszolta a lány, de még mindig nem nézett a férfira.
- Ott tartottunk, hogy nem lenne-e baj, ha itt maradnánk? - vette fel újra a beszélgetés fonalát a lány.
- Nem, persze. Christopher volt. Azt javasolta, hogy kössem be a szemem és, hogy te érteni fogod! - ecsetelte a férfi, mire a lány elmosolyodott, de mivel szólni nem szólt semmit, így folytatta. - Chris és te?
- Nos, igen.
- Ez sok mindent megmagyaráz.
- Miről beszélsz?
- Chris viselkedéséről az utóbbi időben. De térjünk a tárgyra! Megkérdezhetem, mi történt a váróban?
- Ahogy sejtettem, te aztán nem vesztegeted az időt - jegyezte meg a lány. - Felejtsd el Chris javaslatát, kérlek! Megértesz mindent, ha elmondtam végre jövetelem okát - folytatta halkan a lány. Meghozták a rendelt italokat.
- Beszélgettünk Christopherrel arról a programról. Ha jól sejtem, azzal kapcsolatosan kerestél meg? Nem szeretnéd, ha csatlakoznék ugye? - kezdte a férfi.
- Huh! Nincs ellene kifogásom, hogy csatlakozz a programba. Személyes jellegű...
- Értem, akkor hallgatlak, nem szólok közbe!
- Tisztában vagyok vele, hogy a mondandómmal tovább rontom amúgy sem fényes megítélé-sed rólam.
- Várjunk csak! Miből gondolod, hogy rossz véleménnyel vagyok rólad?
- Most az mellékes.
- Nem, szerintem nem.
- Na jó, nem kerülgetem és szépítem tovább a dolgokat, egyfajta pánikfélelem, fóbiás félelem fog el a közeledben - bökte ki a lány.
- Tessék? Ezt hogy érted? Megmagyaráznád? - értetlenkedett a férfi.
- Tudom, hogy ez az én problémám és nekem kell...
- Nem, ezt rosszul látod. Nem kell vele egyedül megbirkóznod. Chris is és én is melletted vagyunk!
- Köszönöm, de...
- Nincs de! Kifejtenéd? Chris tudja?
- Igen. Tegnap eljutottam arra a pontra, hogy nem tudok különböző okokkal kitérni előled, illetve nem akarok, hanem lépnem kell valamit. Így úgy döntöttem, hogy a forráshoz megyek, de előtte mindent elmondtam Chrisnek.
- Mi mindent?
- Elmeséltem például a vizsgámat, hogy elsőre meghúztál. Nem magyarázkodni akartam, csupán elmeséltem, hogy mikor ott ültem előtted, még a nevemet sem tudtam kinyögni. Ha nem ültem volna biztos, hogy eldobtam volna a marhahúst. A gyomrom a torkomban, a szívem majd kiugrott és se a nyelvem, se a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak.
Nem csoda hát, hogy elhasaltam.
- Stresszhelyzet volt, leblokkoltál, ez mindenkivel megeshet.
- Christopher is ezzel jött, de másodjára szinte ugyanúgy megismétlődött. Vagyis nem rövidzárlat vagy egyszerű leblokkolás volt. Miért is engedtél át?
- Nos, lássuk csak! Ha nem hallottam volna vizsga előtt a folyosón, hogy válaszolgatsz Kellynek és a másik szőke lánynak az anyagból feltett kérdéseire, nem lett volna más válasz-tásom, de így volt. Igaz, nem nekem válaszoltál, de fejből jött, így az nem volt kérdés, hogy tudod az anyagot. Csak azért nem adhattam jobb jegyet, mert nem nekem mondtad, illetve nem sokat szóltál a vizsgán.
- Értem és köszönöm. Más, azt hiszem, nem vette volna figyelembe a folyóson elhangzotta-kat.
- Mi volt még?
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.
- Igen.
- Nem volt semmi gondom az elején. Ott kezdődtek a gondok, mikor megtudtam, hogy te...
- Én mi?
- Hogy te pszichológus vagy - bökte ki nagy nehezen a lány.
- Erre visszatérünk, folytasd, kérlek!
- Még ez sem volt olyan vészes, hisz kitérhettem előled különféle okokkal. Majd keveregni kezdtünk Chrisszel. Mindig volt kibúvó. De amikor megtudtam, hogy ti barátok vagytok, már nem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb nem kerülhetem el a találkozásokat veled.
- Szombaton, mikor megleptünk titeket, falfehér lettél. Az is ennek tudható be?
- Igen. Cassandra dobta fel a meglepetés ötletét?
- Igen.
- Így legyen ötösöm.
- Megmagyaráznád?
- Első vizsga előtti nap feljött hozzám a kis csapat, hogy meggyőzzenek, vegyek részt a programban. A kis akciójukkal elvettek két órát a tanuló időmből. A végén már csak négyen maradtunk, Cassandra, Kelly és Chris. Azt hiszem, Cassandra megkérdezte, miből vizsgá-zunk. Mikor Kelly válaszolt, hogy pszichológia, Christ az érdekelte, kinél. Kelly feleletére, hogy nálad, állítólag szintén belefehéredtem. Ami nem kerülte el Cassandra figyelmét.
- Szintén?
- Várótermi jelenet.
- Értem, Chris?
- Nem tudom. Aztán pár nappal később egy félreértést tisztáztunk Cassandrával, mikor meg-jegyezte, hogy ő a barátjával, Chris pedig Lucasszal távozott a bárból.
- Nem rám tartozik, de nem igazán értem, mi volt a félreértés? A szóbeszéd szerint Cassandra és Chris a bárban...
- A félreértés ott volt, hogy Cassandra úgy vélte, a pletyka miatt kezdtem vele távolságot tartani. De a valódi ok a titkom megőrzése lett volna.
- Vagyis a kapcsolatod Chrisszel? Értem, folytasd, kérlek! Ott tartottál, hogy...
- Én marha pedig, igaz elfordultam, hogy ne láthassa az arcom, mikor visszakérdeztem, Andersonnal?
- Gondolom magáért beszélt, hogy elfordultál.
- Majd később rá akart kérdezni, de azt hittem, elég furmányosan váltottam, de csak fel-csigáztam érdeklődését. Aztán jött a szombati magánakció.
- Értem, akkor most rátérhetnénk arra, hogy mi okozza a zavarod okát?
- Azt hiszem, az a tudat, hogy pszichológus vagy. Az a méregető, analizáló nézés, mikor minden egyes apróságnak, mozdulatnak valami jelentése van számotokra, aztán lehet, hogy köze sincs a valósághoz.
- Ez színtiszta előítélet.
- Meglehet és sajnálom, de így érzem, s pillanatnyilag nem tudok mit kezdeni vele.
- Konkretizálnád, mire gondolsz?
- Vegyünk egy tök egyszerű példát, ami persze nem csak rátok igaz, de igaz. Itt ülsz velem szemben kb. egy méterre, nem nézek a szemedbe, mire te és a többiek: nem nézek a szemed-be, mert nem merek, mert rejtegetek valamit, vagy nem mondok igazat, vagy... Meg sem fordul a fejetekben, hogy...
- Hogy nem látsz el odáig - fejezte be a lány mondatát a férfi együttérzően.
- Úgy van. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne.
- Ez butaság, mármint, hogy én így vélekednék, illetve gondolom.
- De első találkozásunkkor?
- Bocsi, de nem is emlékszem, mikor találkoztunk először. Nem azért, mert felejthető talál-kozó volt, hanem mert sok emberrel találkozom nap mint nap. Nemcsak az egyetemen dolgozom, ott van még a rendelő, aztán a másik egyetem itt Melbourne-ben és a kórházban is előfordulok.
- Hogy bírod mindezt összeegyeztetni? - érdeklődött a lány.
- Elég nehezen, de megoldom.
- Éhesek a porontyok, mi? Bocs ez indiszkrét volt, nem kell válaszolnod.
- Nem vár otthon senki, egy négylábún kívül, ha erre voltál kíváncsi. Visszatérhetnénk a példákra?
- Vegyük a másik példát, a vizsgát. Ideges voltam a vizsga miatt, kiszáradt a szám, meg-nedvesítettem a nyelvemmel, aztán a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan hajtincset, mind-ehhez egy kivágott felső társult volna, máris bekerültem a kihívó, cafka kategóriába.
- Ez hülyeség. Igen, a pasik többsége más környezetben ezt a testbeszédet flörtölésként fogja fel, de én nem. Te se nem kihívó, se nem kétes hírű vagy erkölcsű nem vagy. Tévesen gondolkodsz rólam és a munkámról. Először is nem analizálok rendelőn kívül, másodszor nem esünk abba a hibába, mint az emberek többsége, hogy sztereotipizáljuk vagy skatu-lyázzuk az embereket.
- Bocs, de nem győztél meg - ekkor rezegni kezdett a lány telefonja, érte nyúlt, hogy ismét kinyomja, de a férfi megelőzte:
- Vedd csak fel!
- Szia, Steve. Nem, de elvileg Jack otthon van. Meg tudtad szerezni? Á, de rendes vagy.
Bedobnád Jacknek? Köszi, hálám örökké üldözni fog - mondta mosolyogva a lány, a férfi intett addig a pincérnek és kért egy narancslevet, majd megfogta a lány jobb kezét, s mikor a lány ránézett, a poharára mutatott, a lány megrázta a fejét: - Nem, köszönöm. Nem, nem neked mondtam - folytatta a lány a telefonálást. - Még van egy kis dolgom, aztán megyek.
Később beszélünk, szia - fejezte be a lány a beszélgetést.
- Nos, akkor hogyan tovább? Kérsz segítséget szakembertől?
- Azt majd az idő eldönti.
- De rejtélyes. Azt azért lehet tudni, hogy a problémád a személyemhez és a munkámhoz kötődik, vagy csak a munkámhoz?
- Nem értem a kérdésed.
- Ne értsd félre, nem célozgatok semmire. Csupán arra lettem volna kíváncsi, hogy mi a helyzet az egyetem többi pszichológusával?
- Nos, ez még tesztelés alatt van. A végeredménytől függhet a szakemberi segítségkérés.
- Értem, vagyis nem egészen, de... Maradjak távol a programtól?
- Nem, dehogy is. Ha kedved van és a többiek benne vannak, részemről nincs akadálya.
Vagyunk annyira intelligensek és felnőttek, hogy a helyén kezeljük a dolgokat.
- Mi lesz a fóbiáddal?
- Nem tudom, majd meglátjuk, lehet, hogy ha jobban megismerjük egymást (ami a program miatt elkerülhetetlen lesz) elmúlik. Huh, ez most elég furán hangzott.
- Miért, nem volt ebben semmi furcsa. Lehet, hogy csak az ismeretlentől való félelem...
- Ne, ne, ezt ne, kérlek! Megbirkózom vele, egyedül! De, ha mégsem, te tudod meg elsőként!
- Csak egy megállapítás akart lenni, nem terápia vagy analizálás - jegyezte meg a férfi.
- Nem akartalak megbántani, ne haragudj! - mondta a lány bűnbánóan.
- Nem haragszom. Holnap mikor és hol lesz az a megbeszélés?
- Nálam 10-kor, de, ha esetleg...
- Nem, nem, köszönöm, nekem is jó a 10 óra. Sietsz, vagy ráérsz még egy kicsit mesélni nekem erről a programról?
- Nem sietek. Miről szeretnél hallani?
- Mindenről, amit csak el lehet mondani róla: Kinek az ötlete volt? Hogy indult? Mit is akar egészen pontosan takarni?
- Hol is kezdjem? Az egész úgy indult, hogy pár évfolyamtársamnak tartottam egy kis tapasztalatszerzési akármit.
- Miért és milyet?
- Mert Brandon nem értette, hogy lehet így boldogulni. Mire én, minek magyarázkodjak, amikor ki is próbálhatja. Bementünk az 5. előadóba, bekötöttem a szemét és úgy kellett eljutnia az ajtótól a hátsó padsorig.
- Leleményes.
- Köszönöm. A többiek is kipróbálták, majd Christopher és Cassandra is belecsöppent a játékba. Nem volt elég nekik a teremben való közlekedés, így másnap délután kivittem a kis csapatot az utcára. Ahol szintén bekötött szemmel és fehérbottal közlekedtek, vásároltak, kávéztak, tanultak és futottak.
- Mindenki mindent?
- Nem, kettesével. Az egyik volt a vak, a másik a segítő. De nem karolva segített, kivéve a futást, hanem csak szóval. Ekkor jött a kis csapat azzal, hogy valósítsuk meg szélesebb körben.
- Ez hogy érintett téged? Úgy értem...
- Hogy?
- Úgy értem, hogy nem érezted tapintatlanságnak, érzéketlenségnek részükről? Az elején azt mondtad, hogy meg akartak győzni, hogy vegyél részt benne, vagyis te...
- Nem. Ezt Kelly is felvetette. Nem éreztem bántónak, mert nem úgy álltak a dologhoz, hogy legyen okom megsértődni rajta. A másik kérdésre is nem. Nem akartam ebben már részt venni. Az ő ötletük volt, megmutattam, hogy lehet megvalósítani, oldják meg.
- Miért nem akartál segíteni nekik?
- Mert itt volt a vizsgaidőszak, többek között.
- Vagyis volt még egyéb ellenérv is, amiről...
- De aztán valahogy mégis beszerveztek - válaszolt a lány szándékosan megkerülve a kérdést.
- Ez sem bántott?
- Nem, mert a kompromisszum jegyében bebiztosítottam magam. Megbeszéltük, hogy egy-egy hétvégét szánunk egy-egy témának.
- Milyen témákban gondolkodtatok?
- Tanulás, közlekedés, szórakozás és munka. Január 21-én kezdjük a tanulással.
- Hol és mikor?
- Ez még szervezés alatt van. Úgy terveztük, hogy szombaton 9-kor kezdjük. Óránként váltjuk a csoportokat este 18-ig. Vasárnap ugyanez, minden órában más a ceremónia mester. Fel-osztottuk a munkát, szerdánként és szombatonként ülünk össze megbeszélni a végzett fel-adatokat.
- Miben segíthetek?
- Egyelőre semmiben, majd, ha a csapat úgy dönt, akkor megbeszéljük.
- Tényleg nem gond, ha...
- Nem, ne aggódj.
- Van még valami, amit szeretnél megbeszélni?
- Nincs, köszönöm, hogy meghallgattál.
- Én pedig köszönöm, hogy megbíztál bennem és beavattál. Hazavihetlek?
- Igen, azt megköszönném, mert engem is vár egy négylábú, akinek lassan sétálnia kéne - állt fel a lány és táskájában kezdett kotorászni egy kis apró után.
- Hagyd csak, meghívtalak!
- Nem úgy van az - ellenkezett a lány.
- Dehogynem. Felajánlhatom segítő karomat? - tudakolta a férfi.
- Köszönettel elfogadom, bár boldogulok egyedül is - felelte a lány és a férfi jobbjába karolva kimentek annak autójához.
A rövid, pár perces úton kellemesen elbeszélgettek az időjárásról, a forgalomról és az egye-temről. Majd a lány lakása előtt az utcán elbúcsúztak. Jesst Jack és Steve várta otthon, később Christopher is befutott. Elmesélte neki a Lucasszal való találkozást.