„ÁRKÁDIÁ”-TÓL „ELYSIUM”-IG A MŰFAJI GONDOLKODÁS ÚTJÁN.
A SZENTIMENTÁLIS IDILL MŰVÉSZI ÁTVÁLTOZÁSA A FEHÉR ÉJSZAKÁKBAN
I.
SCHILLER:A NAIV ÉS A SZENTIMENTÁLIS KÖLTÉSZETRŐL
Az eszmény és valóság szembenállásának a gogoli kérdésfelvetéssel is harmonizáló átfogalmazása, mely az eszmény megismerendőségére irányítja a figyelmet, megkívánja, hogy új nézőpontból vizsgáljuk meg az idill megjelenítését a Fehér éjszakákban, hiszen az szorosan kapcsolódik az elégiai világlátás egész fent kifejtett kérdésköréhez, és ekként Dosztojevszkij szentimentális regényének a zárását is súlyosan érinti. A regényzárlat az üdvösség (блаженство) megtarthatóságának a motívumával lép be az idill problématartományába. Az elégiai intonáció lehetőségét az idő múlása feletti fájdalom, a veszteségérzés átgondolhatósága indokolja, melyet azonban a mű végén megjelenített sajátos emlékezésforma felől szemléltet a szöveg. Mégis, a „szentimentális” Dosztojevszkij-regény bevégződése egyben tartja az idill és az elégia poétikai nézőpontját.
Az idill (utópia) és az elégia problémájának összekapcsolása igen értékes esztétikatörténeti forrásra vezethető vissza. Jól ismert tény, hogy Schiller A naiv és a szentimentális költészetről című tanulmányában (1795) a naiv („régi”, „természetes”) költészetet a szentimentális költészettel állítja szembe, melynek két fő érzésmódját a szatirikus és az elégikus kifejezésen keresztül különbözteti meg. E felosztás szerint az elégikus költészeten belül helyezhető el az elégia és az idill. Így jelennek meg a szentimentális költészethez tartozó válfajokként a szatíra, az elégia és az idill, azon feltétel szerint elgondolva, hogy a tárgyát mindig valamely eszmére vonatkoztató szentimentális költészet – melynek ezért „mindig két egymással viaskodó képzettel [megjelenítéssel – Schiller 2005] és érzéssel van dolga, a valósággal mint határral és annak eszméjével [és a maga eszméjével – Schiller 2005] mint a végtelennel” (310, 289)247 – melyik tartományra fordít nagyobb figyelmet: a valóságra vagy az eszményre. Ha a
247 A naiv és a szentimentális költészetről című tanulmány szövegét egyrészt Schiller 1960 alapján idézem – fordította: Szemere Samu –, másrészt Papp Zoltán 2005-ben megjelent fordításából (az eredetivel egybevetette:
V. Horváth Károly): Schiller 2005c. A fordítás körülményeiről és részleteiről lásd a fordítót: Schiller 2005: 525–
527. Két lapszámmal a fordítások kronológiai sorrendjét követem, önálló lapszám esetén a kiadás évszáma jelzi a forrást.
valóságot az ellenszenv tárgyaként dolgozza fel, akkor szatirikus látásmódot közvetít (vö.:
patetikus és gúnyos szatíra); ha az eszmét a rokonszenv tárgyaként kezeli, akkor elégikus érzésmódban szólal meg. A költészetet elégikusként azonosítja Schiller, ha:
…a költő úgy helyezi szembe a természetet a mesterkéltséggel és az eszményt a valósággal, hogy az elsőnek ábrázolása túlsúlyban van, és a benne való gyönyörködés uralkodó érzéssé válik…. (318, 296)
Ha a természet és az eszmény szomorúság tárgya, mivel a természetet „mint elveszettet”, az eszményt pedig „mint el nem értet ábrázolják”, elégiára találtunk; ha mindkettő öröm tárgya,
„mivel mint valóságost képzelik el” (318248) – idillben járunk. Schiller hangsúlyozza, hogy felosztása érzésmódok azonosításán alapul,249 melynek így „a költői műfajok levezetésében egyáltalán semmit sem kell meghatároznia” (318, vö. 297250), sőt, a korok és formák sem változtatnak ezen az azonosságon), hiszen egy műfajon, mi több: művön belül is megnyilatkozhat több érzésmód (uo.). A „műfajokban uralkodó érzésmódok” (uo.) és nem a műfajok értelmében beszél tehát Schiller az idillről és az elégiáról is:
…a szatíra, az elégia, az idill, amint itt mint a szentimentális költészetnek egyedül lehetséges három faját felállítom őket, semmi közösséget nem mutatnak az e néven ismert három különös költészeti műfajjal, kivéve az érzésmódot [eredeti kiemelés – K. K.], amely mind amazok, mind emezek sajátja. (336, 314–315)
Az érzésmód mögötti tartalmat az eszmény és a tapasztalat (természet, valóság) viszonyaként mutatja fel e koncepció. Ha e viszony ellentmondásos és sajátja az energikus mozgás – az érzésmód szatirikus; ha a viszony összhangban álló elemeket fed, és a belső élet harmóniája mint belső nyugalom jelentkezik – idilli; ha a lélek megoszlik a kettő között, „a viszály váltakozik a harmóniával, a nyugalom a mozgással” – az érzésmód elégiai (336, eredeti kiemelés – K. K.).251
Az elégia és az idill schilleri definíciójából két elemet látok szükségesnek a kifejtendő téma szempontjából kiemelni. Az egyik a valóság és eszmény kapcsolatnak bizonyos szem-pontból a természet és eszmény összefüggésére való átfogalmazása. Schiller megítélése szerint a szentimentális attitűd a valóság természetellenességének a tudatosításából fakad. Amikor a
248 Vö. 2005: 296–297: „valóságosként jelenítik meg őket”.
249 Vö. Senderovich műfaj-meghatározásával: „жанр есть не язык; но и смысл; не только фoрма; но и дуx;
выразительный настрой и лад речи”. Сендерович 1982: 110.
250Vö. 2005: 297: „Végül megjegyzem még, hogy az itt megkísérelt felosztás, éppen mert az érzésmódok különbözőségén alapul, egyáltalán semmit sem hivatott meghatározni maguknak a költeményeknek az osztályozása és a költői műfajok levezetése tekintetében…”.
251 Vö. 2005: 314: „Az első esetben a belső ütközés ereje, az energikus mozgás, a másodikban a belső élet nyugalma, az energikus nyugalom elégíti ki; a harmadikban váltakozik az ütközés a harmóniával, a nyugalom a mozgással.” Eredeti kiemelés – K. K.
természetet az „emberség”-ben és az emberség számára252 már elveszettnek érzékeli a költő, és ugyanakkor már nem lehet a természet megőrzője sem, hiszen már önmagában tapasztalja
„az önkényes és mesterkélt formák bomlasztó hatását” (301, 280), akkor – mivel az emberi természet egésze nem tud már teljesen kifejeződni a valóságban, mint a görögöknél –, a költő feladata semmiképpen sem állhat többé a valóság lehető legteljesebb utánzásában (vö. naiv költő). Ez esetben „az eszmény ábrázolása kell, hogy alkossa a költőt” (306253). Ha az alkotó lehet „maga a természet” (eredeti kiemelések – K. K) – naiv költő; ha „keresni fogja a természetet” – szentimentális költőnek kell lennie (305, 284). A valóság vs. eszmény ellentétnek a természet vs. eszmény ellentétpárként adott ilyen megfogalmazása, amelynek keretében az eszmény a keresett természet fogalmát fedi, további differenciálást azáltal kap, hogy Schiller a törekvés végcéljában nem engedi meg az elveszített természetességhez való visszatérés lehetőségét. Először is, elméleti síkon axiológiailag magasabbra helyezi a törekvést, mint a már elveszített adottat:
[A] célt, amelyre a kultúra által törekszik az ember, végtelenül többre kell tartani annál, amelyet a természet által elér. (307, 286)
A természetes ember soha nem tagadhatja meg többé az előrehaladó kultúrát (vö. 307–308, 286–287). Másfelől, ettől elválaszthatatlanul, magának az értékfeltételnek a megalapozásaként Schiller a kultúra kiiktathatatlan értékét morális nézőpontból úgy hangsúlyozza, hogy az kizárja a visszafelé haladás lehetőségét:
A szomorúság elvesztett örömök miatt, az aranykornak a világból való eltűnése miatt, az ifjúság, a szerelem boldogságának elmúlása miatt stb. csak akkor válhatik elégikus költemény anyagává, ha az érzéki béke amaz állapotai egyúttal mint a morális harmónia tárgyai képzelhetők el. (319, 298)
A morális harmóniától elkülöníthetetlen a kultúra fogalma, mert éppen az ember kulturális meghatározottsága vezeti az elveszett természet megtalálásának a lehetőségét az újbóli természet/természetesség keresésének az útjára. A kultúra jelenti ugyanis azt a tartományt, mely éket ver a naiv állapot és az újrateremtett természetesség közé, mely utóbbi ennek okán csak mint eszmény jelentkezhet. Mindezeknek megfelelően állítja Schiller, hogy az elégikus költői panasz tartalmának „mindenkor csak belső eszményi tárgy”-nak kell lennie (vö. 319, 298). Még ha az adott érzésmód konkrét külső tárgyhoz kapcsolódik is („mé[g ha] a való-ságban elszenvedett veszteségért szomorkodik is” a költő), e külső tárgyat előbb „eszményivé
252 Vö. 306, valamint lásd 285: „…a költészet fogalm[a], […] nem más, mint az emberségnek lehető legteljesebb kifejezését adni…”.
253 Vö. 2005: 285: „az eszmény ábrázolása kell hogy tegye a költőt”.
kell átalakítania” (319254). Az alapgondolat mögött – miszerint „a korlátoltnak egy végtelenre való e visszavezetésében áll tulajdonképp a költői feldolgozás” (uo.) – sejlik fel a morális implikált definíciója, amely a kultúra feltétlen megőrzésére szólít fel az új természetesség keresésében. Ha az elégikus költő olyan eszmeként és „olyan tökéletességben” (eszményként) keresi a természetet, „amelyben sohasem létezett”, akkor, noha „mint valami létezettet és most elvesztettet siratja” (320, 298–299) azt – mondjuk ki tételesen a gondolatot –, valójában valamiféle új természetesség felé törekszik. Ez nem vetheti el a kultúra semmiféle olyan örökségét, amelynek nyomán az ember elvesztette eredendő természetességét. Így értelmezhető véleményеm szerint a schilleri koncepció az új kultúrával való összhang új természetességének gondolatkifejtéseként. Az ebben a viszonyban testet öltő új összhangra való törekvés legtermészetesebb formájaként tartható számon az elégiai, amennyiben ott az emberi aspirációnak megfelelően váltakozik a természet/valóság és az eszmény összefüggésére vonatkoztatott viszonyban/érzésmódban a viszály és a harmónia. Megítélésem szerint ezért lesz e szférában a legintenzívebb az új természet kialakítására irányuló törekvés érzésmódja (a schilleri koncepció szellemében értve). Ha pedig ez így van, akkor itt kapcsolódik össze a legintenzívebben a szellem (az eszmény megfogalmazása) és a szív munkája (a kettős érzület állandó váltakozásának az érzésmódja). Az alkotó e költői formában képes az eszményt a kultúra adott pontjához és nem a „kultúra kezdete elé” (vö. 337, 338;
314, 316), de talán nem is mögé (vö. idill) helyezni. Mondhatnánk: e költői forma lehet a leginkább alkalmas arra, hogy „kizárja a szellemet avégből, hogy a szívvel könnyebb játéka legyen” (341, 319; vö. az idill érzésmódjának túlhajtásáról elősorolt veszélyeket).
II.
ASCHILLER-TANULMÁNY ÚJ KONTEXTUALIZÁLÁSÁNAK A LEHETŐSÉGE
Ha az esztétikailag helyesen megformált elégiai érzésmód-kifejezésről mondottakat az idillhez és az elégiához kapcsolódó meghatározásokban (vö. pl. az eszmény tekintetében a rajongás túlfeszítésének az elkerülését, 351, 329) most saját értelmezési hangsúlyaim szerint összegzem, az értekezésben kifejtendő problémakörre irányulóan, akkor Schiller koncepciója szellemében végső soron olyan elégiai érzés- és költői beszédmód lesz azonosítható esztétikai prioritásként, amelynek sajátosságai az alábbiakban ragadhatók meg.
254 Vö. 2005: 298: „még ha olyan veszteséget gyászol is, amely a valóságban következett be, a panasznak előbb eszményivé kell átalakítania azt.”
A természethez/természetességhez való idilli visszatérés (utópia) az elégiában olyan formában valósulhat meg, hogy e visszatérés a kulturális ember új természetének a megtalálását célozza. Az új természet a primer természetességhez hozzáadódott kulturális örökség megőrzése mellett kell, hogy természetes otthonosságot biztosítson, vagyis a természet és a kultúra közötti átformálódott viszony újraalkotott természetes formájának a megtalálására aspirál. Az elégiai érzésmód ennek az aspirációnak az egyik legintenzívebb átélési és kifejezési módja, amennyiben benne a Schiller által leírt „eszmény” és „valóság”
viszonyának a meghatározásában és feloldásában testet öltő „viszály” a lehető legerőteljesebben nyilatkozik meg. A megnyilatkozás egyszerre mozgat szellemi és érzelmi tartományokat. E látásmódot ugyanakkor hatványozottabban jellemzi az a tulajdonság, hogy az „érzéki szemlélet” tárgyát átvezeti a végtelenbe, és a „szellemi szemlélet tárgyává” (322, 301) emeli. A modern elégikus költő az új természetet mint eszmét keresi „olyan tökéletességben, amelyben sohasem létezett” (320, 298–299), és ebben az értelemben inkább a szellemisége által hat meg, mintsem érzékletességével. Az érzéki energiáknak ugyanakkor
„az emberi természet egészéből és teljéből kell fakadniok” (333–334255), tehát az elégiát a szellemiségnek és érzékletességnek (az átélésben és a kifejezésben megnyilatkozó érzéki energiának) a jelenléte egyaránt kell, hogy jellemezze.256 Visszatérve jelen fejezet címéhez, immár kiterjedtebben idézem Schillernek a második mottóban hivatkozott gondolatát:
…a modern költő […] [h]a […] szentimentális költői hajlama az eszményhez hajtja őt, […] Ne vigyen bennünket vissza gyermekkorunkba, hogy az értelem legbecsesebb szerzeményeivel fizessünk nyugalmunkért, amely nem tarthat tovább, mint szellemi erőink szendergése; hanem vigyen bennünket előre nagykorúságunkhoz, hogy megéreztesse velünk azt a magasabb harmóniát, amely megjutalmazza a harcost s boldogítja a győztest. Tűzzön ki feladatául olyan idillt, amely azt a pásztori ártatlanságot a kultúra alanyaiban és a legerőteljesebb, legtüzesebb élet, a legtágabb körű gondolkodás, a legraffináltabb művészet, a legmagasabb társadalmi kifinomultság minden feltétele között is megvalósítja, egyszóval amely az embert, ha Arkádiába már nem térhet vissza, az Elysiumig vezeti. (341–342.; 319–320)
Az „Árkádiától Elysiumig” vezető út eszerint a naiv létmód kulturális természetességétől a modern létmód kulturális természetességéig vezető olyan út, amely a modern elégiában szükségszerűen – a költői forma érzésmódjából, annak tartalmából és kifejezési lehetőségeiből adódóan – új műfaji feltételességet kell, hogy létrehozzon. Idill (utópia) és
255 Vö. 2005: 311: „Az emberi természet egészéből és bőségéből kell tehát származniuk ezeknek az érzéki energiáknak is. Humanistásnak kell lenniük.”
256 Vö. 2005: 311–312: „De ha azt látjuk, hogy egy emberben, aki engedi eluralkodni magán ezt az érzésmódot, az emberség egyébként egész terjedelmében hat, s ha azt találjuk, hogy egy mű, amelyben az alkotó effajta szabadságokkal él, kifejezi az emberség minden realitását, akkor elesik nemtetszésünk amaz oka, s zavartalan örömmel gyönyörködhetünk az igaz és szép természet naiv kifejeződésében.”
elégia olyan megnyilatkozásait érdemes tehát keresnünk (a schilleri szatíra szorosan kapcsolódó fogalmát is ideértve), amelyek „a legtágabb körű gondolkodás, a legraffináltabb művészet, a legmagasabb társadalmi kifinomultság minden feltétele között” képesek
„Elysium”-ként újraformálni Árkádiát. Ennek az új Árkádia-Elysiumnak a minősítését is megtalálhatjuk a Schiller-tanulmányban. Az így elért szentimentális idill jellemzője a beteljesültség nyugalma, nem a tunyaságé; e nyugalom alapjaként az ilyen idillhez hozzátartozik az egyensúly, mely nem az erők szüneteltetéséből fakad; sajátossága még a bőség és a végtelen képesség érzése (vö. 342, 320257).
Nem fogom filológiai-hatástörténeti nézőpontból pontosan körbejárni azt a kérdést, hogy vajon a fiatal Dosztojevszkij mennyire tudatosan kapcsolódhat műfaji–műnemi gondolkodásában és ilyen irányú útkeresésében Schiller esztétikai nézeteinek a köréből a bemutatott elégia- és idill-koncepcióhoz, a szentimentális költői mód értelmezésének a keretében;258 másképp fogalmazva és konkrétabban: hogy vajon a Fehér éjszakák
„szentimentális regény”-ként való meghatározásában, a szentimentális regény műfajának
„modern” újraalkotásában milyen mértékű a schilleri esztétikai-elméleti hatás.259 Feltűnően megmutatkozik a Fehér éjszakákban néhány olyan fontos vonás, mely a bemutatott Schiller-tanulmányban foglaltak kontextusába helyezhető művészi anyagszövés sajátosságaként is megítélhető.
Ezek közé tartozik az idill és utópia motívumának olyan kibontása, amely az idill (utópia) kezdeti meghatározását egy újfajta idillértelmezésbe fordítja. Az idilli állapot átértékelése a Fehér éjszakákban úgy zajlik, hogy azon átsejlik a kiinduló idill elveszítésének és újraalkotásának a története. Mindez a lehető legszorosabban összetartozik a természet és kultúra viszonyának olyan elgondolásával, amely szintén mint dinamikusan alakuló történet bontakozik ki a műben. A természet problémája a pétervári álmodozó-figurához mint típushoz is kötött (vö. az álmodozó természetének a leírását), akinek ugyanakkor kulturális meghatározottságából eredeztethető annak az álomvilágnak a létrejötte, melyet önmagáról szóló elbeszélésében megjelenít. (Ahogy a regény értelmezésének első fejezetében erre már kitértem: Pétervár ezzel összhangban az ember természeteként adott kultúraként mutatkozik
257 Ennek megfelelően az ilyen idillben „az elmének ki kell elégülnie, de anélkül, hogy emiatt megszűnnék a törekvés”, vö.: „Ám éppen mert elesik minden ellenállás, a költészet előző két fajtájához képest itt sokkalta nehezebb mozgásba hozni, megindítani az elmét, holott enélkül költői hatás egyáltalán el sem gondolható”.
2005: 320, eredeti kiemelés – K. K.
258 Az biztosan tudható, hogy 1844 júliusában-augusztusában bátyjához írott levelében Dosztojevszkij nagyrabecsüléssel tesz említést más Schiller-művek között az adott tanulmányról. Lásd Жилякова 149, vö. arról, hogy a fiatal Dosztojevszkij jól ismerte Schillernek ezt az írását, uo. 82; a műről magáról: 82–85.
259 A Dosztojevszkij–Schiller esztétikai kapcsolódás vizsgálatának területén egy átfogó munkára hivatkozom csak itt: Wilmont 1984.
meg, illetve másképp: olyan természetként, mely az álmodozó kulturális meghatározottságából, a pétervári zugokban fogant, irodalmi alapú álmokból ered). A természet és kultúra értelme között közvetítő alapmetafora, a virág – láthattuk – úgy vezet el a regény végéig, hogy ezenközben a nyári fehér éjszakák Pétervárjában (vö.: Pétervár mint természet) az álmodozó új valóságként (természetként) éli meg, majd története végén egy még újabb dimenzióban értékeli Nasztyenykához fűződő élményét és érzéseit. Új természetének szemantikai minősítését (a virág motívum kiteljesítésén keresztül) az újraértékelt idill olyan gondolataként érvényesíti a regény, mely kifejezésmódjának kultúratörténeti kontextusával átvilágítva zárul (újfajta lírai-epikai modalitás). Ez egyrészt kiiktatja a hős korábbi kulturális meghatározottságát, másrészt a megújult természetű művészi szöveget betagolja a kulturális hagyományozódás történetébe. A Fehér éjszakák mottójától kezdődően utolsó mondatáig elevenen tartja az idill (utópia) és az elégiai beszédmód kapcsolatának a kérdését. Az idill (utópia) elégiai meghatározását a szentimentális átélési és gondolkodásmód természetének a kérdéskörére vetítve átváltozásaiban láttatja, egyrészt a hős metamorfózisának, másrészt a művészi regénynyelv alakulásának a dinamikus folyamatában, és e folyamat irodalomtörténeti nézőpontból adott megvilágításában.260
*
A következő fejezetben visszatérek a Fehér éjszakák zárlatához. Kiegészítem azt az értelmezést, melyet az első fejezet kínált annak tanulmányozásával, hogyan halad a mű a mottótól a regény végéig. Ez az elégiai gyűjtő-intertextus közvetítésével megvalósuló haladási folyamat tekinthető a regény önreflexív síkján is értelmezett legfontosabb műfajpoétikai gondolkodási folyamatának. Rajta keresztül valóban két elágazásban szemlélhető az, ahogyan a Dosztojevszkij-mű megvalósítja önnön szövegfolytonosságát. Láthatóvá válik: 1) hogyan képes a Fehér éjszakák szövege egy motívum- és metaforarendet indításától a végpontjáig vezetni; 2) hogyan válik ez a metaforakifejtés irodalomtörténeti mélységűvé, amikor is a szövegfolytonosság a korábbi (irodalmi-)kulturális hagyománnyal teremt kapcsolódást, s azt
260 A szentimentális és romantikus kontextusról lásd még Достоевский 1972, Т. 2: 490, 491. Robin Feuer Miller is összeköti a szentimentális és romantikus gondolkodás megnyilatkozásait, amikor a Fehér éjszakák-beli „korai”
dosztojevszkiji álmodozó típust jellemzi. Miller 2007: 31. Ugyanakkor a Fehér éjszakákban a „cukrozott szentimentalizmusnak” a pillanatait is felemlíti a szerző. Uo. 205. A 18. századi irodalomhoz való kapcsolódás területén igen fontos az álom-utópiákat kiemelni, aminek Miller az Egy nevetséges ember álma vonatkozásában tulajdonít nagy jelentőséget, ahol a mű címe már maga tartalmazza az álom motívumát. Ezt a 19. századi művelt olvasó már önmagában az utópia bizonyos korábbi, elsősorban a francia irodalomhoz köthető ábrázolási hagyományához kapcsolhatta. Véleményem szerint a Fehér éjszakák álmodozójánál is lényeges számolni az álomnak az utópiára mint műfajra orientáló asszociatív erejével. Vö. uo. 111, 215.
új kulturális természettel teremti át. Mindebben jelentős szerepet játszanak a különböző megformáltságú közvetítő alakzatok, melyek az értekezés eddigi vizsgálati anyagát alkották.
Ezek azt mutatták, hogy a szövegfolytonosság egymástól elválaszthatatlan két megnevezett realizációja olyan aspektusokat takar, melyek összetettsége a természet és kultúra viszonyának A naiv és a szentimentális költészetről című tanulmányból idézett, az ottani kontextusban kifejtett bonyolult problémakörét a lehető legközelebb vezetheti a Fehér éjszakákra vonatkozó igen lényeges kérdéshez: ‘Milyen is vajon e „szentimentális” regény szövegének a természete?’
Úgy tűnik, Dosztojevszkij ebben a kérdésben is állást foglal, méghozzá az eszményi nézőpontjából kínálva választ. Egy olyanfajta prózaelégiai beszédmódot alkot meg, melyet rejtetten egyben az utópikus gondolkodáshoz is viszonyít. Ez úgy megy végbe, hogy az újrateremtett, új természetűvé éledt műfaji-műnemi beszédmóddal fogalmazza meg viszonyát az álmodozó ábrándszövegéhez, művészileg felülvizsgálva annak hitelességét. Hogy milyen legyen (meghatározott történeti kontextusokhoz kötve) az irodalmi szöveg, – ezt tehát Dosztojevszkij művészileg és nem elméleti kifejtésben oldja meg a Fehér éjszakákban. Az ábrándszöveg (mely az álmodozó utópikus álmait rögzíti és egyben több oldalról disztópikus megítélés alá vonva hitelteleníti is annak érvényesíthetőségét) sajátos módon értékelődik át a regényzárlattal. A zárlat poétikai modellként működik abban a tekintetben, ahogyan megfelelő módon egymáshoz illeszti az álmot és a valóságot (az eszményt és a realitást). A valóság és a róla szóló eszményi ábránd mint e valóság megfogalmazásának utópikus modalitásban megnyilatkozó nyelve olyan viszonyba kerülnek, mely bizonyos értelemben megismétlődik az e viszonyt ábrázoló műalkotásban (az álmodozó hős gondolkodási útját bemutató regényben). A hős gondolkodásának a kifejezéséhez olyan új művészi diszkurzust talál a regény, mely egyszerre vonja új, módosított rendbe a hős nyelvét (ábránd-eszme) és valóságát (a pétervári szerelem), és érvényesít új poétikai beszédmódot a regény kiinduló nyelvének (Turgenyev és az irodalmi hagyomány, amelyben a Turgenyev-mottó benne áll) átalakításával. Ennek az átalakításnak az eredménye a szereplői alak – (szereplői gondolkodás) – szüzsé ábrázolásában más megoldásokat fed le, mint amelyeket a regény eleje vagy az ábrándleírásokban hivatkozott szentimentális-romantikus művek kínálnak.
Nyelv (kulturális kifejezés) és valóság viszonyának e kettős újrastrukturálásában – 1) a hős eszményi ábrándja mint valóságábrázoló nyelv; 2) a művészi szöveg mint a hős valóságát és annak leírási nyelvét ábrázoló „felettes” poétikai nyelv – rejlik az utópia lehetőségének olyan feltárása, amely a lét és a művészi nyelv kapcsolatára vonatkozik. Az utóbbi (annak szellemében, ahogyan szóban forgó tanulmányában Schiller beszél az új kulturális létről)