A KÖZVETÍTŐ ALAKZATOK VIZSGÁLATA DOSZTOJEVSZKIJ POÉTIKÁJÁBAN.
A DISSZERTÁCIÓ FELÉPÍTÉSÉRŐL
I.
ÁLTALÁNOS ÉS EGYÉNI KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK
1) Általános kutatási kontextus
a)
A közvetítés fogalma nyílt vagy rejtett, de odaértett értelmében jól ismert számos szövegelméleti kutatásból és kulturális szövegértelmezési tapasztalatból, melyek a legkülönfélébb irányzatokhoz kapcsolódnak. Legkézenfekvőbb példaként említhető Lévi-Strauss strukturalista mítoszelmélete; fontos szerepe van a közvetítés érdemi értésének a különféle metaforapoétikák és -elméletek kialakításában; a szemiotikai szövegelméleti leírásokban a szintközi átlépések értelmezése elképzelhetetlen lenne a közvetítő alakzatok feltételezése nélkül, ám ebben az elméleti kontextusban értelmezhető számos jeltípus funkcionalitása is, akár az irodalomban, akár más kulturális szövegben; a dekonstrukciós olvasatokban a nyom megnyilatkozásai egyértelműen felfoghatók közvetítő szerepükben, ahhoz hasonlatosan, ahogyan a hermeneutikai olvasatban a kulturális tapasztalat maga is megítélhető közvetítőként. A kulturális tapasztalat reprezentációja több irodalmi intertextualitás-elméletben is kimondva-kimondatlanul közvetítő megjelenítésében értékelődik. Sorolhatók a kritikai gondolkodásmódok, melyek közül a felsoroltakra csak a példa értékére támaszkodva utaltam – strukturalizmus, dekonstrukció, hermeneutika, szemiotika; szűkebb területeket tekintve: mítosz-, jel-, trópus-, és bővítve a sort: narratológiai reprezentációk, de itt lennének említhetők a fordítás tudományos gondolatkörében felmerülő aspektusok is (értve ez alatt a nyelvről nyelvre, jelről jelre való átültetéseket, illetve az egyik jelrendszerből a másikba történő különféle átfordításokat). Minden ilyen esetben előtérbe hozható a közvetítés jelensége, mely az átkapcsolások, az összekötések, a szintváltások mechanizmusaira vonatkozik, tehát egy dinamikus folyamatban azonosítható transzformáció működését igyekszik tisztázni. E kérdés így minden esetben a funkcionalitást érinti. A kulturális szöveg elméleti és értelmezési problémakörei, melyek keretében nyomatékos helye
lehet a közvetítés-megnyilatkozások azonosításának és fogalmi meghatározásának, a felsoroltakkal nyilvánvalóan nem merülnek ki.26
Egyéb nézőpontból is közelíthetünk. A közvetítés mint a köztesség alakzata értelmezendő minden olyan kulturális jelenség esetében, amelyre mint folyamatra tekintünk (az értekezésben a figyelem az irodalmi szövegre korlátozódik). E köztesség egyrészt a szekvenciális lezajlásban (a folyamatban mint narrativitásban) nyílik meg; másrészt viszont a folyamat szemantizálódásában és szemiotizálódásában mint értelmezési mechanizmusokban.
A kulturális folyamatok szemantikai és szemiotikai áttételei, átvitelei a legegyszerűbb formáktól kezdve (vö. pl. az irodalmi szövegek trópusait vagy a kulturális emblémákat a társadalmi szövegkorpuszban), az olyan bonyolult formációkig, mint amilyeneket az interszemantikai, illetve interszemiotikai rendszerek képviselnek, közvetítéseken alapulnak.
(Az interszemantikai rendszerre kitüntetett példát jelent az intertextuális tér; az interszemiotikára pedig az intermedialitás.) Az említett tények ellenére nincs tudomásom olyan szintetizáló munkáról, amely gazdagon feltárná a közvetítés jelenségének az irodalmi szövegre vonatkoztatható tudományos értelmezési területeit, és egységben láttatná a közvetítésnek a szűken vett narratív, a tágan értett szemantikai és a bonyolult rendszerekként felfogható interszemiotikai kulturális folyamatokban betöltött funkcióját.27
A problémát szorosabban saját kutatási területemhez, az irodalomelmélethez és -törté-nethez kötve megállapítható, hogy az általános irodalomelméleti szakirodalom sem tart számon olyan tudományos értekezést, amely kifejezetten az irodalmi szöveg sajátosságaként kezelt szemantikai közvetítés és az annak értelméhez kapcsolódó köztesség elméleti problémáját közelítené meg monografikus leírás formájában. Nem mondható jellemzőnek a szövegkoherencia kérdéseire összpontosító tanulmányokban sem a közvetítő alakzatok
26 Peeter Torop „Semiotics of Mediation” című nemzetközi konferencia-előadásában (Tartu, University of Tartu:
Department of Semiotics, Estonian Semiotics Association; 26–27 November 2010) más diszciplinákra való kitekintéssel alkalmazta a közvetítés fogalmát. Lásd Torop 2010a: 31, a tanulmány megjelenés alatt áll a Sign System Studies vonatkozó konferenciaszámában. A jelen értekezés középpontjában álló Fehér éjszakák számára, melynek értelmezése során sok szó fog eseni a szentimentális, (pre)romantikus intertextualitásról, fontosnak bizonyul a romantikus esztétikák által érintett közvetítettség, melyre Orosz Magdolna a német romantika képleírási esztétikájának a kérdéseit körüljárva mutat rá, és amelyet általánosságban véve is összekapcsol a mediális közvetítés problémájával. Orosz 2004.
27 A kultúra különböző területeit átfogó, szemiotikai megközelítésű szintetizáló törekvésről adott hírt az előző jegyzetpontban említett, 2010-ben Tartuban megrendezett konferencia, melynek konkrét témamegjelölése:
„Culture in Mediation: Total Translation, Complementary Perspectives”. A közvetítés folyamatai tanulmányozási tárgyként itt a fordításszemiotika kontextusába állítva jelentettek kiindulópontot, s feltérképezésük során sok hivatkozás történt Peeter Torop ma már több nyelven ismert Тотальный перевод című könyvére és az ott feldolgozott, máig korszerű problémakörökre, lásd Torop 2010b. Ezen a konferencián a
„The Mediational Dynamics of Literary Intertexts. (An approach to the problem of generative and transformational dynamics)” című témát fejtettem ki előadás formájában, melyet a Sign System Studies fogadott el publikálásra (a tudományos előrecenziót a tanulmányra Ritva Hartama-Heinonen írta). Vö. Előadás 2010f, tanulmány: 2011a, közlésre elfogadva.
problémájának monografikus exponálása, ahogyan a szövegfolytonosság kérdésébe való hangsúlyos elméleti bekötése sem. Az irodalmi műalkotásban megjelenő szemantikai közvetítő alakzatok bizonyos típusainak megjelölésére, a szinkrón (szövegbelső) és a diakrón (történeti-poétikai kontinuumként szemlélhető) megjelenítések egymásra vonatkoztatására, illetve a szemantikai közvetítő alakzatok funkcióinak differenciálására jelen disszertáció eme Első részében leírt elméleti kiindulási pontok és megközelítési szempontok egybefogásával szintén nem került még sor egységes tudományos kifejtés keretében.
Még közelebb vonva a kérdést az értekezésben behatárolt szakkutatások speciális területéhez elmondható, hogy a nemzetközi Dosztojevszkij-kritika történetében nem ismeretes olyan tudományos munka, amely az író poétikai világának szűkebb-tágabb értelmezését kifejezetten és vállaltan a közvetítő szemantikai alakzatok elméleti problémájával és a szövegdinamika tanulmányozásának módszertani kérdéskörével kötné össze.
b)
Az általános kutatási kontextus kereteinek e kijelölése és határainak megvonása után megállok három konkrét vizsgálódásnál, melyek az értekezés egésze tárgyának és kutatási módszerének tekintetében elválaszthatatlanul összekapcsolódó stúdiumokhoz vezetnek közel, a szemiotika, az irodalomelmélet és -történet, valamint az intertextualitás problémaköreit egybefűzve. Mindhárom koncepcióban fellelhető a közvetítés problémafelvetése. A bemutatás célja, hogy a szóban forgó koncepciókat az értekezés elméleti kérdésköre keretében fűzze egybe.
Kezdem annak a tanulmánynak a felidézésével, mely maga jelöli ki az irodalmi szöveg vizsgálatának (áttételesen: az irodalomtörténet megközelíthetőségének) szemiotikai módját.
Krystyna Pomorska 1982-ben megjelent Tolstoi: Contra Semiosis című, azóta sokszor hivatkozás tárgyát képező és mára már „klasszikusnak” számító rövid írásában,28 a Háború és béke című regény értelmezése során mutat rá a következőkre. Tolsztoj e művében is előtérbe állítja a nemesi nagyvilági társadalomhoz tartozó hőst, szociális-kulturális környezetével, melynek sajátos jelhasználati módja könnyen felismerhető. Ennek titka abban áll, hogy egy jelentő („signans”) két jelentettnek („signatum”) felel meg. Tartalma szerint ez lefedheti például a nagyvilági, kulturálisan tanult etikett-kommunikációban rejlő valós és a felszínen
„tettetett” gondolatoknak egyidejű megjelenítését. Ennek leleplezése önmagában, illetőleg azoknak a narratív technikáknak a segítségével, amelyekkel feltárul a valós tartalomnak és a tanult kulturális egyezményességnek az ütközése, arról ad hírt, hogy a jelentő–jelentett
28 Pomorska 1992b.
viszony létesülése nem adekvát.29 Pomorska Tolsztojnak azt a poétikai jelhasználati módját, miszerint a szöveg a leírást a nem megfelelő indexikus jeltől elvezeti a természetes, a valóságot sokkal hűségesebben, mert „természetes” hasonlósággal jelölő, ikonikus jelig, Sklovszkijra (1928) történő hivatkozással a formalista elméleti poétikából jól ismert
„остранение” (elidegenítés) jelenségéhez és fogalmához kapcsolja. A kutatónő az index és ikon fogalmait itt a peirce-i terminológia szellemében használja, amikor is index alatt az odakapcsolt (határosságba hozott) jelentő–jelentett relációt érti.
Amiért most felemlítem ezt a tanulmányt, az a közvetítésnek szemiotikai kontextusba helyezése. A leírt folyamatot a tanulmány szerzője úgy értelmezi, mint az ikonikus jelhasználati módnak azt az érvényesülését, amely kiiktatja az inadekvát kulturális közvetítésből adódó nem természetes (mert a természetes jelölettel hasonlóságot nélkülöző) használati módot. Ebben az értelemben véve az ikonikus jelhasználat mint a természeteshez, az elsődlegeshez közel vivő szemiotikai gondolkodásmód a közvetítetlenség nagyobb fokát jelenti. Semmiképpen nem értek egyet Pomorska azon nézetével, miszerint Tolsztoj a kulturális közvetítésből fakadó intenzívebb szemiózis hátrányát kiiktatva (a kulturálisan kanonizált indexből természetes ikon lesz) poétikailag a szemiózis ellen beszélne. Hiszen, mindez a regény komplex művészi szemiózisának a komponense, ami azt jelenti, hogy az ellenszemiózis egész folyamata is csak jelölet, vagyis ábrázolás tárgya, illetőleg egy komplex szemiózis folyamatának a poétikai megvalósulási módja. (Amikor Lotmanra való hivatkozással az anyanyelv olyan tanulásához hasonlítja a folyamatot, mely nem szabályok elsajátításán, hanem szövegek emlékezetén nyugszik, Pomorska maga is odaérti a kulturális szöveg közvetítő lehetőségét).30 Igen fontos momentum azonban, hogy a kutatónő az egész problémakört a szemiotikai közvetítés kontextusába helyezi (megjelölve egyben e kontextus filozófiai dimenziójának a mélységét és kiterjedését is).31 Nem hagyható említés nélkül a
29 Lewis Bagby és Pavel Sigalov a kettős signatum és egy signans meghatározásában kiemelik, hogy az adott társadalmi réteg szavai egyrészt azt jelölik, ami nem közönséges vagy várt, másrészt a közlés mikéntjére, nem csak a tartalmára irányítják a figyelmet. Az indexikus jel ikonikusra történő átváltásának pomorskai koncepciójában pedig arra világítanak rá a kutatók, hogy e váltás a kód karakterét is megváltoztatja, miszerint az önkényes (egyezményes) jelből nem-önkényes (természetes) jel lesz. Bagby–Sigalov 1987: 473.
30 Uo. 57.
31 Vö.: „In his attempt to delimit the artificial and the natural, the mediated and the intuitive codes of communication, Tolstoi faced the same difficulties that have beset all philosophers who have asked fundamental questions about the role of semiosis in our acquisition of knowledge. Two basic issues have been raised: (1) Is all our knowledge mediated by signs, or is their any immediately perceivable cognition? Or, to put it specifically as the philosophers of antiquity did: does cognito rei precede cognito verbi? (2) What is the relation between the sign and the thing; does the thing match the sign? Since antiquity these questions have been asked by philosophers such as Locke, Lambert, Humboldt, and Husserl, and also by anthropologists, linguists, semioticians, and psychologists such as Whorf, Sapir, Benveniste, Jakobson, and Piaget. Various answers have been given to these questions, but these only confirm the fact, that it is very difficult, if not impossible, to define the extent of semiotic mediation.” Uo. 58.
gondolatsor kifejtésének a közegében Marcus C. Lewitt tanulmánya, mely nyílt, egyértelmű hivatkozással Pomorska írására a Puškin Pro Semiosis címet viseli.32 Noha a tanulmányban foglalt állítással, miszerint Tolsztojnak a Pomorska által feltárt szemiózis elleni irányultsága éppúgy jellemző lenne Gogolra, Lermontovra, Goncsarovra és Dosztojevszkijre – és valójában a 19. századi klasszikusok esztétikájára a maga egészében –, a fentiek értelmében nem értek egyet, rendkívül fontosnak ítélem, hogy a kutató kifejezetten a közvetítés problémájának az exponálásával vezeti fel a Jevgenyij Anyegin első fejezetének az olvasatát.
Ennek megelőlegezett tétele abban a gondolatban foglalható össze, hogy a verses regény adott fejezete az író szemiózishoz való viszonya „mikrokozmoszának” tekinthető, mivel a műnek e szövegrésze egyfelől kommentálja, másfelől megalkotja a paradigmáját annak, ahogyan Puskin elmozdul a jel monologikus megközelítésétől egy komplexebb, problematizáló természetű jelfelfogásig. Monologikus jelfelfogásként Levitt a bináris oppozíciókban való gondolkodást jelöli meg.33 A közvetítést magához a szemiózis fogalmához hozza közel, mely e felfogás szerint is kulturális konvenciókhoz kapcsolódik. Ezért hivatkozik a szerző fontos kultúratörténeti értelmezésként Jurij Lotman munkái mellett William Mills Todd III egyik könyvére, melyben az észlelés és befogadás kulturálisan kondicionált aspektusairól esik szó, a kulturális közvetítés kikerülhetetlenségének és egyben felszabadító hatásának a lehetőségeiről is számot adva.34
Mielőtt ez utóbbi gondolatból továbbvezetve áttérnék a közvetítés kulturális szövegekhez kapcsolódó értelmezésének másik megidézendő megközelítésére, előre jelzem, hogy Pomorska és a hozzá kapcsolódóan érintőlegesen megidézett szerzők (Lotman, Levitt, Bagby–Sigalov, Todd) tanulmányában felmerülő kérdéskör – az élmény és jelölés közvetítettsége – az értekezés Második és Harmadik részében sorra kerülő műértelmezésekhez (Fehér éjszakák, Bűn és bűnhődés) többszörösen kötődik. Nem csak a primer témán keresztül, hiszen a műelemzések mindvégig a közvetítő alakzatok vizsgálhatóságának a nézőpontjából folynak. Annak mentén is feltárul majd a kapcsolódás, hogy a két Dosztojevszkij-alkotás olvasatában a szentimentalizmus problémakontextusában hangsúlyos helye lesz a természet és a kultúra közötti összefüggés tárgyalásának, melyhez több nézőpontot jelölnek majd ki a szöveginterpretációk. Nem véletlenül fogom megidézni a maga helyén, a Bűn és bűnhődésnek a Fehér éjszakák szentimentalizmus-kérdésköréhez illesztett értelmezése során Lotman Rousseau-interpretációját s ott a természet(es) vs. nem
32 Levitt 1993.
33 Uo. 439–440.
34 Vö. Fiction and Society in the Age of Pushkin. Cambridge, Mass., 1986. Hivatkozott lapszám: 116. Lásd Levitt 1993: 339–340. Álljon itt egy másik fontos munkája is a kutatónak: Todd 1978, vö. uő. 1999.
természet(es)/ellentermészet oppozíciót. Eme ellentmondásnak Rousseau gondolkodásában fellelt érvénye egészen addig a (leegyszerűsítettnek tűnő) kijentésig vezeti Lotmant, hogy
„Rousseau a jelek ellensége”.35 A kiüresedő kulturális kánontól való eltávolodás mint a kulturális közvetítés kiiktatása és ennek megfelelően a „természetes” (Pomorska tanulmányában közvetítés nélküliként aposztrofált) jelölés irányába való elmozdulás tehát még további megfontolás tárgyát fogja képezni az értekezés második és harmadik részében. A következőkben a Levitt által felvetett bináris oppozíciók problémáját továbbgondolva térek rá a második előre jelzett koncepció ismertetésére.
A bináris oppozíciók tételezése és strukturális szerepének tisztázása alkotja ugyanis azt az elméleti kontextust, amelynek közegében a közvetítés jelensége szemantikai funkciója szerint kap értelmezést Lévi-Strauss mítoszelméletében. Ennek részleteit most nem szükséges elősorolni. Arra emlékeztetek csak, amit gyakran kiemelnek Lévi-Strauss szakértői, s amit most Vjacs. Vsz. Ivanov értékelése szerint idézek: „A strukturális antropológia alapvető következtetése, melyet különösen élesen fogalmazott meg Lévi-Strauss, az, hogy a rítusokban és a mítoszokban folytonosan keresés tárgya a szélsőséges bináris ellentétek közötti egyensúly. Ez az egyensúly az ellentétek közötti közvetítésnek köszönhetően érhető el, és ez tipikus a karneváli rítusokra is.”36 Szüzsés példákat nem elevenítek fel semmiféle kommentárból, csak annyit emelek ki, hogy Vjacs. Vsz. Ivanov az egyensúlyteremtés egyik eseteként említi a két pólus egy egészben való egyesítésének a jelenségét, melyet Ju. D.
Apreszjanra való hivatkozással a szemantikai neutralizáció jelenségével hoz gondolati összhangba.37 Mindez arra hívja fel a figyelmet (különösen, ha az egy alakzatban fellelhető szemantikai együttességre mint oximoronra38 gondolunk), hogy a megidézett strukturális antropológiai leírásban a közvetítés kifejezetten mint szemantikai funkció vehető számba.
Lényeges oka van annak, hogy ezt kiemelem. A kritikai irodalomban ugyanis a strukturális antropológiai leírás, melyre a saussure-i (kétosztatú) jelölési struktúra felfogásán alapuló megközelítésként szokás hivatkozni, éppen a bináris ellentétek közötti szemantikai közvetítés kiemelt szerepének betudhatóan feltűnően emlékeztet a peirce-i szemiózis-modellre. Azt viszont, többszörösen és több szinten triádikusnak ítélhető felépítettsége okán, a szemiotikai
35 Лотман 2000: 143.
36 Вяч. Вс. Иванов 1977: 48–49. Vö. bahtyini kontextusban uő. 1973. 35–39, különösen: 37. Vö. Dundes 1997:
40. Az értekezés későbbi részében még visszatérek ezeknek az írásoknak az említéséhez, amikor a Bűn és bűnhődés mitopoétikai világát értelmezve újra szóba kerül majd a bináris ellentétekre épülő szemantikai gondolkodás.
37 Вяч. Вс. Иванов 1973: 49–50.
38 Az értekezés műértelmezési részeiben erről is esik majd még szó.
polémiák hagyományosan radikálisan szembeállítják Saussure koncepciójával.39 A peirce-i modellben viszont több leírási síkon is kulcsszerepe van a közvetítésnek. Egy megfogalmazásban ez a „Harmadik” („Third”) fogalmában testesül meg, mely attól az, ami, hogy közvetítő: „A Harmadik az, ami azon dolgoknak köszönhetően az, ami, amelyek között közvetít, és amelyeket relációba hoz egymással.”40 Egy másik értelmezési és leírási szinten pedig a közvetítés az interpretánsban (az értelmezőben) testesül meg, mely nélkül nem teljes a jelölési folyamat (másképpen a jel mint processzualitás).41 Mindez – még egyszer érdemes talán ezt tudatosítani – nem csak arra irányítja a figyelmet, hogy Lévi-Strauss mítoszelmélete fontos többletet hordoz magában a hivatkozott („strukturalista”) gondolkodási paradigmához képest.42 A közvetítésnek ebben a mítoszmagyarázatban jutó fontos szerep, valamint a közvetítés funkciója Peirce jel- és jelölésfolyamat-felfogásában éles fénybe helyezi e jelenség szemantikai státusában való értelmezhetőségét. Ez, mint maga a két elmélet is mutatja, egészen eltérő megközelítésekből és kontextusokban is lehetséges.
A harmadik koncepció, melynek közismertsége ismét nélkülözhetővé teszi a részletesebb leírást, Peirce jelfelfogásának a folyománya, és újra visszavezet bennünket az irodalmi műalkotások birodalmába, tágabban: az irodalomtörténethez. Jelelméleti vonatkozásai ugyanakkor a Pomorska-tanulmányhoz hasonlóan összekötik e területeket a szemiotikával.
Riffaterre intertextualitás-elméletéből az interpretáns szerepéről van szó, mely, ahogy erre már nem egy értelmező, de mindenkelőtt maga Riffaterre rámutatott,43 Peirce háromosztatú jelöléskoncepcióján alapul. Az interpretáns/értelmező e feltételezés szerint is szemantikai
„kapcsolóként” működik, melynek köszönhetően valójában kialakul az a jelentéshozzárendelés, amely az elsődleges szöveget mint jelet (illetve annak részleteit) segít értelmezni. Az értelmező Riffaterre felfogásában egy másik jel, méghozzá szöveg: egy intertextus. Az interpretáns így az a harmadik szöveg lesz, melyet a szerző „részleges ekvivalenseként használ annak a jelrendszernek”, amelyet azért konstruál, hogy újramondja, újraolvassa az intertextust.44 Ebben, a Riffaterre által megalkotott értelemben interszemiotikai
39 Vö. pl. Danesi 2009: 15.
40 Saját fordításom az Essential Peirce: Selected Philosophical Writings-ból vett idézet alapján (1: 248, 1890-ből, vö. Vol. 1. 1867–1893. Ed. by Northon Houser and Christian Kloesel, Bloomington, IN: Indiana University Press), angolul idézi: Bergman 2000: 33. Vö.: „Now Thirdness is nothing but the character of an object which embodies Betweenness or Mediation in its simplest and most rudimentary form; and I use it as the name of the element of the phenomenon which is predominant wherever Mediation is predominant, and which reaches its fullness in Representation. [5.104]. Thirdness, as I use the term, is only a synonym for Representation…”
[5.105]. Peirce 1963: 68.
41 Vö. Uo. 57–66.
42 Vö. Albert Doja határozottan kifejezett véleményét az egysíkú, redukcionista Lévi-Strauss-értékelések veszélyéről: Doja 2010: 19, vö. Doja 2008: 323–324.
43 Riffaterre 1979, különösen: 133–135 (lásd a Frege modelljére való hivatkozást is).
44 Uo. 134.
rendszerről beszélhetünk. Egy kicsit továbbgondolva a definíciót, felfoghatjuk ezt úgy is (és itt már saját terminológiai rendszeremhez illesztem a megfogalmazást), hogy az értelmező az idéző szöveghez tartozó rámutató jel (két szemiotikai rendszerhez való tartozása szerint:
interszemiotikai jel; az értekezésben használandó terminológiai rendszer értelmében:
pretextus-szignál) és a másodlagosan (a hivatkozó szövegben megképződött) intertextus között közvetít. De úgy is elgondolható a jelenség, hogy az értelmező intertextus avatja például a szubtextust közvetítő alakzattá. Riffaterre a szubtextust egyik meghatározása értelmében trópus-, illetve szimbólumalakzatként fogja fel, mely a szemiotikai átfordítás, tehát a közvetítés képességével rendelkezik. Funkciója a fikcionális igazság létrehozása, mely feltételezi a narratív beszédmódról a poétikus beszédmódra történő átváltást (a valóságra való referencia lecserélődik a nyelvre való referenciára).45 A szubtextust alapvetően intertextusok hozzák mozgásba. Működésének lényegét Riffaterre egy szubsztitúciós típusú újrameghatározási folyamatsor kialakításában látja, mely a „valószerűségen alapuló narratív igazság és a szimbolizmuson alapuló metanyelvi igazság között teremt kapcsolatot olyan trópusok közvetítésével, amelyek a valószerűség rendszeréhez tartoznak”.46 A két megközelítésnek az összegzéseképpen mondható, hogy a közvetítés Riffaterre elméletében is két szinten való értelmezést tesz szükségessé. A szemantikai átfordítás (nevezzük ezt akár a narratíváról a diszkurzívára való átlépésnek, akár az eseményességből a trópusnyelvbe való átváltásnak, vagy akár, némiképpen más vetületben, a reális és a nyelvi referencia közötti átjárás biztosításának) közvetítő kompozíciót is igényel, vagyis strukturális átvezetést. Az interpretáns ebben az értelemben az idéző és idézett szöveget azért tudja összekötni, mert az
pretextus-szignál) és a másodlagosan (a hivatkozó szövegben megképződött) intertextus között közvetít. De úgy is elgondolható a jelenség, hogy az értelmező intertextus avatja például a szubtextust közvetítő alakzattá. Riffaterre a szubtextust egyik meghatározása értelmében trópus-, illetve szimbólumalakzatként fogja fel, mely a szemiotikai átfordítás, tehát a közvetítés képességével rendelkezik. Funkciója a fikcionális igazság létrehozása, mely feltételezi a narratív beszédmódról a poétikus beszédmódra történő átváltást (a valóságra való referencia lecserélődik a nyelvre való referenciára).45 A szubtextust alapvetően intertextusok hozzák mozgásba. Működésének lényegét Riffaterre egy szubsztitúciós típusú újrameghatározási folyamatsor kialakításában látja, mely a „valószerűségen alapuló narratív igazság és a szimbolizmuson alapuló metanyelvi igazság között teremt kapcsolatot olyan trópusok közvetítésével, amelyek a valószerűség rendszeréhez tartoznak”.46 A két megközelítésnek az összegzéseképpen mondható, hogy a közvetítés Riffaterre elméletében is két szinten való értelmezést tesz szükségessé. A szemantikai átfordítás (nevezzük ezt akár a narratíváról a diszkurzívára való átlépésnek, akár az eseményességből a trópusnyelvbe való átváltásnak, vagy akár, némiképpen más vetületben, a reális és a nyelvi referencia közötti átjárás biztosításának) közvetítő kompozíciót is igényel, vagyis strukturális átvezetést. Az interpretáns ebben az értelemben az idéző és idézett szöveget azért tudja összekötni, mert az